Az EU köztudottan válaszút előtt áll, mert az USA megszűnt fix domináns, de egyben garanciát jelentő háttér lenni, a Brexittel pedig a korábbi belső (bár az előrehaladást fékező) egyensúly bomlott meg. Mindezek következtében Németországra várna valamiféle vezető szerep a rövid-és hosszútávú gondok megoldásában és a nagyobb léptékű irány kijelölésében. Ráadásul ezt a szerepet - történelmi okokból diszkréten, feltűnés nélkül kellene betöltenie, Amihez a kormányban (esetünkben koalíciós kormányban) folyamatos belső egység lenne szükséges úgy, hogy e mögött ezen felül a számottevő német nem kormányzati erők egyetértése is adott. Ha a német belső viszonyokra tekintünk, ennek éppen az ellenkezőjét látjuk.
Az alaphelyzet az, hogy a német választók mostanában elégelték meg a korábbi két nagy párt (a CDU-CSU és a szociáldemokraták) egymást váltó, vagy koalíciós kormányzását, bár bizalommegvonásuk politikai kategóriákal tisztán nem indokolható. Viszont a folyamatosan romló választási eredmények a két nagy pártban elhúzódó vezetési válságot idéztek elő. A CDU-CSU-ban a vita azon folyik, hogy a markánsan jobboldali AfD irányába evezzenek-e és megpróbálják visszahódítani azok szavazóit, vagy egy legyenek a mérsékelt pártok között, lemondva korábbi hegemóniájukról. A szocdemeknél a kormányban maradás vagy az ellenzékbe vonulás a két javasolt alternatíva.Szűk pártérdekből érthetők ezek az egyéni ambíciókkal is tarkított viták, de az is nyilvánvaló, hogy így a németek aligha képesek az EU reformátorának szerepét eljétszani. Annál is kevésbé, mert a nagy befolyású német nagytőke legbefolyásosabb csoportjai a gazdasági statusquo védelmében érdekeltek, mivel a nagyobb struktúrális változások aláássák eddigi pozíciójukat és a társadalmi békét biztosító foglalkoztatási helyzetet.
Ha tehát a legerősebb helyzetben lévő EU tagország nem állhat egy radikális reforn élére, akkor másra hárulna ez a szerep azzal, hogy a német érdekeket (vagy legalábbis, amit ők annak tartanak ) folyamatosan meg akarják és meg is fogják védeni velük szemben is. Csakhogy kellő erejű "más" nem létezik.
Ebből persze csak az következik, hogy végiggondolt reformra nem sztámíthatunk az EU-ban.A kényszer viszont nagy úr. Ha olyan drasztikus változások következnek be a világgazdaságban, világpolitikában, katonapolitikában, amelyek európai választ követelnek, akkor nyitott kérdés, hogy ezekre az EU hogyan fog válaszolni. Csődöt mond-e a kihívások súlya alatt, vagy egyenként meglépik azokat az adaptációs lépéseket, amelyekkel - ha preventíve teszik - előnybe is kerülhettek volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése