Az IMF- tárgyalásokkal kapcsolatos időhúzást látva az addig várakozó piacokon már kezdett újra lefelé csúszni a forint megítélése és növekedni kezdtek a magyar állampapírok hozamai. Vártak valami új információra a magyar gazdasági kilátásokról.
Két információ is érkezett gyors egymásutánban. Nyilvánosságra került a benyújtott magyar konvergencia - program, amely ránézésre elköteleződést jelent a további restrikciós politika mellett a jobb növekedési kilátások feláldozása árán is. Az EU Bizottsága pedig a magyar miniszterelnök ígéreteire hivatkozva feltételesen zöld utat adott az IMF - hiteltárgyalások megkezdéséhez. Valójában ezek a hírek ugyan nem jelentenek lényeges változást a magyar gazdaság helyzetében és az ország külpolitikai elszigeteltségének oldódásában, de a közvetlen csődkockázatokat nagy valószínűséggel elhárították. Nőtt az esélye annak is, hogy júniusban az Ecofin nem lépteti életbe a kilátásba helyezett támogatáskorlátozást, ami a stigmatizáláson túl a magyar növekedési kilátásokat is tovább rontotta volna.
Kicsi a változás tehát és az is feltételes. De a piacok gyorsan reagáltak. Miért is? Már kínos volt számukra az elhúzódó várakozás, amikor a szereplők nem tudnak magyar ügyleteken hasznot realizálni. Így maguk kezdtek pesszimista irányba araszolni. Egy bármilyen kis, ezzel ellentétes pozitív hír érthetően megmozdította az állóvizet. Aki gyorsan lép ilyenkor, az nyereséget zsebelhet be. S ha túl nagyot billen a mérleg? Sebaj, majd a piac visszakorrigál. És ha tovább folytatódik a huza-vona és mégsem születnek meg a várt megállapodások? Akkor a hatás függ egyrészt az akkori általános és azon belül a feltörekvő piaci konjunktúrától, másrészt az akkor kialakuló helyzetre adott - akár markáns - piaci válaszokon a jól spekulálók megintcsak nyerni fognak.
A piaci túlreagálás közvetlen politikai haszonélvezője a magyar miniszterelnök. Egy kényes időszakban, az amúgyis várt "félidős" kormányátalakítást így nem a fenyegető veszélyek elhárítása kontextusában, hanem a megújulás jegyében lehet kommunikálni a nélkül, hogy közben a választóknak bármi kézzel fogható jót lehetne ígérni. Ebbe még az újabb, kellemetlen adónemek bevezetésének keserű pirulája is becsomagolható. Az ellenzéki beállítódásúak is kénytelenek tudomásul venni, hogy a miniszterelnök megint időt nyert. Időt, amelyik az egyik oldalon életben tartja a csodavárást. A másik oldalon látszik, hogy valójában semmi se oldódik meg, tehát szükségképpen vissza fog állni a korábbi, baljós állapot a gazdaságban és a külpolitikában, amelyhez csak kevés további negatív fejlemény kell, hogy igazi krízisbe csapjon át. Ezt a cseppet se optimista helyzetértékelést azonban nem lehet politikailag sikeresen kommunikálni.
2012. április 27., péntek
2012. április 24., kedd
2012. április 23., hétfő
2012. április 21., szombat
2012. április 20., péntek
Lébecolás a bóvliban
Előzmény.
A Bajnai kormány egy csődveszélyből a Gyurcsány kormány által felvett IMF- hitel révén kimenekült országot vett át. Egy dolgot nem tehetett: a vész elmúltával félszívvel stabilizálni és ügyelni arra, hogy a lakosságot mennél jobban megkímélje és ezzel csökkenteni próbálja a várható 2010-es választási vereség mértékét. Ezzel kísérletezett Gyurcsány, de ebben nem volt partner az EU, amely már - legalábbis úgy gondolta - beárazta Orbán győzelmét - és ezt az árat elfogadhatónak tartotta. A Bajnai kormány előtt ezért csak két út állt: az olcsóbb IMF hitel lehívásával hozzákezd egy- két nagy reform megvalósításához, vagy nem hívja le a hitelt és fokozatosan áttér a deficit piacokról való finanszírozására. Ez utóbbit választotta és ebben sikeres volt. Egyben elérte, hogy az EU, az IMF és a nemzetközi tőke Magyarországot olyan országnak lássa, amelynek elitje érti a megoldandó probléma lényegét és megoldásának módszereit - és rendelkezik ennek végrehajtásához szükséges szakapparátussal.
Orbán választása
A kétharmados győzelem még azzal is biztosítható volt, hogy a választásokat megelőző kampányban Örbán nem tett számonkérhető ígéreteket a lakosságnak. Ezzel szabad kezet biztosított magának kormányon. Választhatott volna olyan utat, amelyik suba alatt folytatta volna a Bajnai - kormány stabilizációs politikáját, előkészítette volna egy- két nagy rendszer átfogó reformját és ennek végrehajtásával tartósan javíthatta volna az államháztartás helyzetét. Ennek leple alatt azért kielégíthette volna biztos támogatóinak főbb anyagi és szabályozásbeli igényét és a szélesebb választóközönséget a szimbolikus politizálás látványos, akár provokatív akcióival fizethette volna ki.
Nem ezt választotta. A teljes hatalommegragadás dinamikus útjára lépett és ehhez - elbizakodva a Bajnai által megteremtett hitelképességtől - paterolta az IMF-et az országból, hogy az ne vétózhassa meg önkényes, a szabályokat felrúgó gazdaságpolitikai húzásait. A történet részletei ismertek. 2011 őszére azonban mind a nemzetközi környezet borúsra fordult (világgazdasági recesszió , az eurozóna válsága, görög államcsőd reális közelsége) és ennek során az EU ki kellett erőszakolja a radikális lépések megoldására képtelen (görög), vagy renitens és megbízhatatlan (olasz) kormányfők lecserélését. Magyarországon a forint fokozódó értékvesztése az erős valutákhoz képest, a fokozódó kamatfelár, az állampapírok iránti kereslet megszűnése a gazdasági összeomlás rémét idézte fel, amire a pontot az a hír tette fel, hogy az egyik nemzetközi hitelminősítő Magyarországot a bóvli kategóriába degradálja. Ettől Orbán megriadt és magát megalázó lépésre szánta el magát: a nemrég kipaterolt IMF-hez fordult hitelkérelemmel.
Fordulat helyett
A nemzetközi környezet és a piacok ezt politikai és gazdaságpolitikai fordulatként értelmezték és e szerint árazták be. Orbán tessék- lássák vissza is vont néhány kifogásolt törvényt és intézkedést, más tekintetben azonban figyelmen kívül hagyta a figyelmeztetéseket és gyorsított ütemben majdhogynem befejezte alkotmánnyal megkoronázott jogrendszere kiépítését és a hatalmi posztok (az MNB kivételével) saját megbízható emberrel való kézbevételét. Minthogy ez messze túl ment azon a mértéken, amit elfogadhatónak tartottak egy vezetőtől az arcmentés érdekében, megjött a retorzió is: a különféle európai szervek sok témában eljárást indítottak az ország (= kormány) ellen, a hitelminősítők pedig a piac megnyugvása ellenére sorban a bóvli - kategóriába sorolták az országot. Ezzel azonban nem vált akut módon drámaivá a helyzet - azóta is folyik a kötélhúzás az IMF tárgyalások megkezdése ügyében.
Mellőzve a kérdéskör politikai vonatkozásait, sokakban felvetődhet a kérdés: ha annyira fenyegető volt a bóvli kategóriába sorolás, miért nem volt bekövetkezésének semmi látványos következménye? Tavaly késő ősszel olyan volt a helyzet (nem utolsó sorban a görög válság megoldatlansága miatt). hogy a bóvli kimondása egy gyors lefelé menő spirál pályájára lökte volna az ország gazdaságát. A befektetők minden fajtája egyszerre vonta volna meg a bizalmát és ezzel kikerülhetetlen lett volna a csőd, ami - az országnak okozott súlyos károk mellett - a külföldiek tőkéje egy részének megsemmisülésével is járt volna. Az IMF-hez fordulás révén azonnal megnövekvő piaci bizalom keretei között azonban a bóvliba sorolás csak a befektetők bizonyos típusainak menekülésével járt, ami a távozókat megmentette a fenyegető veszteségtől, a kormány és a maradók számára pedig ez nem okozott sokkot.
A kormánynak az időhúzásos taktikában egy váratlan tényező játszott a kezére: a világgazdaságban sok régióban végetért a recesszió, az Eurozóna meg úgy - ahogy megbirkózott a görög válsággal. Ezért megszűnt a "vérszag" és még Magyarországot se kezelték dögrováson lévő országnak. Mérsékelten erősödött a forint, csökkent a kamatfelár, ha drágán is, de újra el lehetett adni állampapírokat. Hogy meddig tart ez a kegyelmi állapot, azt nem lehet tudni, de vélhető, hogy nem sokáig. Nem tudni, mi jön ezután: radikális gazdasági - politikai fordulat, vagy csőd. De egy biztos: a jelet nem a hitelminősítők fogják megadni. Ők már csak a bóvlin belüli további fokozatok tekintetében tudnak lépni.
Nem mehetünk azonban el szó nélkül a mellett a kérdés mellett, hogy hogyan gondolkozhatnak azok, akik magas hozamígéretek mellett devizában jegyzett hosszúlejáratú magyar állampapírokat vesznek. Az ő számukra egy kurzus nem komoly tényező: hosszabb távon kurzusok jönnek - mennek. És Magyarország az utóbbi közel 100 évben külföldi kötelezettségeinek mindig eleget tett. Ennek volt ugyan több kritikus időszaka, de ezek egyike se járt tőkevesztéssel a magyar államnak hitelezők számára. Csak az utóbbi 60 évet tekintve: az 1956-os pénzügyi krízis terheit átvállalta a Szovjetúnió és szatellit - birodalma, a 80-as évek elején belépésünk az IMF-be hárította el a fizetésképtelenséget, a rendszerváltás után nem töröltettünk külföldi adósságot, még csak át se ütemeztettük. Miért félnének hát éppen most az euroban vagy dollárban állampapírba fektetők a tőkevesztéstől? Netán azért, mert olyan magas a kamatígéret, hozamkilátás,.hogy azt ez az ország gyenge gazdasága képtelen kitermelni? Egy EU tagország esetében nem olyan nagy a kockázat: az ország előremenekül az integráció felé, az EU meg helytáll az állami fizetési kötelezettségekért. Hogy az EU olyan szilárd-e, hogy ezt nagy valószínűséggel megtegye? Ez nagyságrendileg olyan probléma, amihez képest eltörpül a speciálisan magyar kockázat. Ahhoz, hogy a hosszútávú állampapír - vásárlók ne így gondolkozzanak, véget kell hogy érjen a jelenlegi kegyelmi állapot és a negatív, az EU - val szakító és az államcsődöt választó forgatókönyvnek kell megvalósulnia. De még ebben az esetben sem egyértelmű, hogy hosszabb távon se normalizálódhat-e a magyar helyzet Uniós keretek között.
A Bajnai kormány egy csődveszélyből a Gyurcsány kormány által felvett IMF- hitel révén kimenekült országot vett át. Egy dolgot nem tehetett: a vész elmúltával félszívvel stabilizálni és ügyelni arra, hogy a lakosságot mennél jobban megkímélje és ezzel csökkenteni próbálja a várható 2010-es választási vereség mértékét. Ezzel kísérletezett Gyurcsány, de ebben nem volt partner az EU, amely már - legalábbis úgy gondolta - beárazta Orbán győzelmét - és ezt az árat elfogadhatónak tartotta. A Bajnai kormány előtt ezért csak két út állt: az olcsóbb IMF hitel lehívásával hozzákezd egy- két nagy reform megvalósításához, vagy nem hívja le a hitelt és fokozatosan áttér a deficit piacokról való finanszírozására. Ez utóbbit választotta és ebben sikeres volt. Egyben elérte, hogy az EU, az IMF és a nemzetközi tőke Magyarországot olyan országnak lássa, amelynek elitje érti a megoldandó probléma lényegét és megoldásának módszereit - és rendelkezik ennek végrehajtásához szükséges szakapparátussal.
Orbán választása
A kétharmados győzelem még azzal is biztosítható volt, hogy a választásokat megelőző kampányban Örbán nem tett számonkérhető ígéreteket a lakosságnak. Ezzel szabad kezet biztosított magának kormányon. Választhatott volna olyan utat, amelyik suba alatt folytatta volna a Bajnai - kormány stabilizációs politikáját, előkészítette volna egy- két nagy rendszer átfogó reformját és ennek végrehajtásával tartósan javíthatta volna az államháztartás helyzetét. Ennek leple alatt azért kielégíthette volna biztos támogatóinak főbb anyagi és szabályozásbeli igényét és a szélesebb választóközönséget a szimbolikus politizálás látványos, akár provokatív akcióival fizethette volna ki.
Nem ezt választotta. A teljes hatalommegragadás dinamikus útjára lépett és ehhez - elbizakodva a Bajnai által megteremtett hitelképességtől - paterolta az IMF-et az országból, hogy az ne vétózhassa meg önkényes, a szabályokat felrúgó gazdaságpolitikai húzásait. A történet részletei ismertek. 2011 őszére azonban mind a nemzetközi környezet borúsra fordult (világgazdasági recesszió , az eurozóna válsága, görög államcsőd reális közelsége) és ennek során az EU ki kellett erőszakolja a radikális lépések megoldására képtelen (görög), vagy renitens és megbízhatatlan (olasz) kormányfők lecserélését. Magyarországon a forint fokozódó értékvesztése az erős valutákhoz képest, a fokozódó kamatfelár, az állampapírok iránti kereslet megszűnése a gazdasági összeomlás rémét idézte fel, amire a pontot az a hír tette fel, hogy az egyik nemzetközi hitelminősítő Magyarországot a bóvli kategóriába degradálja. Ettől Orbán megriadt és magát megalázó lépésre szánta el magát: a nemrég kipaterolt IMF-hez fordult hitelkérelemmel.
Fordulat helyett
A nemzetközi környezet és a piacok ezt politikai és gazdaságpolitikai fordulatként értelmezték és e szerint árazták be. Orbán tessék- lássák vissza is vont néhány kifogásolt törvényt és intézkedést, más tekintetben azonban figyelmen kívül hagyta a figyelmeztetéseket és gyorsított ütemben majdhogynem befejezte alkotmánnyal megkoronázott jogrendszere kiépítését és a hatalmi posztok (az MNB kivételével) saját megbízható emberrel való kézbevételét. Minthogy ez messze túl ment azon a mértéken, amit elfogadhatónak tartottak egy vezetőtől az arcmentés érdekében, megjött a retorzió is: a különféle európai szervek sok témában eljárást indítottak az ország (= kormány) ellen, a hitelminősítők pedig a piac megnyugvása ellenére sorban a bóvli - kategóriába sorolták az országot. Ezzel azonban nem vált akut módon drámaivá a helyzet - azóta is folyik a kötélhúzás az IMF tárgyalások megkezdése ügyében.
Mellőzve a kérdéskör politikai vonatkozásait, sokakban felvetődhet a kérdés: ha annyira fenyegető volt a bóvli kategóriába sorolás, miért nem volt bekövetkezésének semmi látványos következménye? Tavaly késő ősszel olyan volt a helyzet (nem utolsó sorban a görög válság megoldatlansága miatt). hogy a bóvli kimondása egy gyors lefelé menő spirál pályájára lökte volna az ország gazdaságát. A befektetők minden fajtája egyszerre vonta volna meg a bizalmát és ezzel kikerülhetetlen lett volna a csőd, ami - az országnak okozott súlyos károk mellett - a külföldiek tőkéje egy részének megsemmisülésével is járt volna. Az IMF-hez fordulás révén azonnal megnövekvő piaci bizalom keretei között azonban a bóvliba sorolás csak a befektetők bizonyos típusainak menekülésével járt, ami a távozókat megmentette a fenyegető veszteségtől, a kormány és a maradók számára pedig ez nem okozott sokkot.
A kormánynak az időhúzásos taktikában egy váratlan tényező játszott a kezére: a világgazdaságban sok régióban végetért a recesszió, az Eurozóna meg úgy - ahogy megbirkózott a görög válsággal. Ezért megszűnt a "vérszag" és még Magyarországot se kezelték dögrováson lévő országnak. Mérsékelten erősödött a forint, csökkent a kamatfelár, ha drágán is, de újra el lehetett adni állampapírokat. Hogy meddig tart ez a kegyelmi állapot, azt nem lehet tudni, de vélhető, hogy nem sokáig. Nem tudni, mi jön ezután: radikális gazdasági - politikai fordulat, vagy csőd. De egy biztos: a jelet nem a hitelminősítők fogják megadni. Ők már csak a bóvlin belüli további fokozatok tekintetében tudnak lépni.
Nem mehetünk azonban el szó nélkül a mellett a kérdés mellett, hogy hogyan gondolkozhatnak azok, akik magas hozamígéretek mellett devizában jegyzett hosszúlejáratú magyar állampapírokat vesznek. Az ő számukra egy kurzus nem komoly tényező: hosszabb távon kurzusok jönnek - mennek. És Magyarország az utóbbi közel 100 évben külföldi kötelezettségeinek mindig eleget tett. Ennek volt ugyan több kritikus időszaka, de ezek egyike se járt tőkevesztéssel a magyar államnak hitelezők számára. Csak az utóbbi 60 évet tekintve: az 1956-os pénzügyi krízis terheit átvállalta a Szovjetúnió és szatellit - birodalma, a 80-as évek elején belépésünk az IMF-be hárította el a fizetésképtelenséget, a rendszerváltás után nem töröltettünk külföldi adósságot, még csak át se ütemeztettük. Miért félnének hát éppen most az euroban vagy dollárban állampapírba fektetők a tőkevesztéstől? Netán azért, mert olyan magas a kamatígéret, hozamkilátás,.hogy azt ez az ország gyenge gazdasága képtelen kitermelni? Egy EU tagország esetében nem olyan nagy a kockázat: az ország előremenekül az integráció felé, az EU meg helytáll az állami fizetési kötelezettségekért. Hogy az EU olyan szilárd-e, hogy ezt nagy valószínűséggel megtegye? Ez nagyságrendileg olyan probléma, amihez képest eltörpül a speciálisan magyar kockázat. Ahhoz, hogy a hosszútávú állampapír - vásárlók ne így gondolkozzanak, véget kell hogy érjen a jelenlegi kegyelmi állapot és a negatív, az EU - val szakító és az államcsődöt választó forgatókönyvnek kell megvalósulnia. De még ebben az esetben sem egyértelmű, hogy hosszabb távon se normalizálódhat-e a magyar helyzet Uniós keretek között.
2012. április 18., szerda
Az állampártok látszategysége
Mussoliniről terjedt el egy vicc hatalma utolsó időszakából. E szerint kettesben egy autóba került a titkosszolgálat főnökével. Megkérdezte tőle, hogy milyen a politikai hangulat. A titkosszolga kezdte sorolni: monarchista kb. 40%, kereszténydemokrata kb. 20%, szocialista kb. 25%...Mire Mussolini idegesen közbevág: És a fasiszták? A válasz: Ja, mind fasiszták!
Erre mondja az olasz: Se non e vero...De így, vagy úgy, az olasz felszabadulás utáni világból eltűntek a fasiszták és csak később, kisebb radikális pártokban tűntek fel újra. Hasonlót figyelhettünk meg a hosszan továbbélő diktatúra bukása után Spanyolországban és Portugáliában is. Különösen a spanyol példa szemléletes: a valódi demokratikus fordulatot János Károly király, Franco kiszemeltje és neveltje és Adolfo (Nomen est omen!) Suarez, a falangista ifjúsági mozgalom vezetője vezényelte le - példaszerűen. Még egy restaurációs puccskísérletet is órák alatt elfojtottak.
Kalandozhatnánk más földrajzi tájakon is - és hasonló fejleményekre találnánk. De térjünk haza. Magyarországon a pártállam hatalma "szilárdabb volt, mint valaha". Ugyanakkor a rendszer választott legitimációjának, a környezethez képest magasabb életszínvonalnak a finanszírozása egyre inkább devizaadósságra épült, a gazdaság így a kettős függés állapotába jutott. A hatalom csúcsán sokáig húzódó generációs csere az önjelöltek intrikái közepette lökésszerűen ment végbe. De az újak, a győztesek és vesztesek még egy ideig nem gondoltak rendszerváltásra, nem szánták el magukat pártszakadásra, ami az alapvető tartóelem kiverését jelentette volna. Reformokban, maximum modellváltásban gondolkodtak, a külföldi működő tőke ellenőrzött beengedésében, miközben egyik szemük mindig Gorbacsov kül-és belpolitikáján függött - nem véletlenül. A mindent behálózó párttagság se hagyta el rajokban a süllyedésveszélyes hajót. Amikor pedig a rendszer külpolitikai és gazdasági okokból már menthetetlennek látszott, a tárgyalásos hatalomátadás mellett döntöttek. Az állampártot is felülről verték szét: feloszlatták és vezetők két utódpártot alapítottak. A közel egymilliós tagság, amelynek a kettő közül önként kellett volna választani, túlnyomó többségében eltűnt, mint a kámfor. Ilyen - olyan káderei a többpártrendszer kialakulása után a legkülönfélébb politikai alakulatokban tűntek fel ilyen - olyan hangadóként. Még ha ebből képzeletben ki is vesszük azokat, akiket alighanem "küldtek", szemünk elé tárul a Mussolini viccből ismert képlet. A korábban megalakított két utódpárt közül a kommunistának nevezhető törpe alakulatként nem jutott érdemleges szerephez, a jobbára a korábban is "nyugatosokból" alakult, a szociáldemokrácia felé orientálódó másik pedig az első szabad választásokon a szavazatok 10%-át szerezte meg.
Ennek a csak jelzésekre szorítkozó áttekintésnek ma Magyarországon újra aktualitása van. A "fülkeforradalom" után a győztesek gyors, határozott lépéseket tettek egy vezérközpontú, a "központi erőtérre" felépített politikai rendszer kialakítására, amelyben a jobb- és baloldali ellenzéki pártok valójában súlytalanok és jobbára csak a dekoráció szerepét szolgálják. A Hatalom most ezt a rendszert szeretné konszolidálni, minthogy a felszínen az átalakítás sikeres volt. Bármennyi érdeksérelmet okozott is különféle választói csoportoknak az új hatalom, vele szemben nem tudott fenyegető ellenerőt kiépíteni semmilyen politikai párt vagy egyéb képlet.
Valójában ez a siker látszólagos. A kiépült Hatalom nemzetközileg elszigetelődött és általános ingerültséget váltott ki, a gazdaság stagnál és közeli csőddel fenyeget, a kormányzóképességben kiugróan gyenge a teljesítmény és a lakosságot (különféle csoportjait és egészét is) megélhetésében sújtó elkerülhetetlen lépések java még hátra van. A hatalom centrumában és közvetlen bázisában már mutatkoznak ugyan kisebb - nagyobb repedések, de az bebizonyosodott, hogy palotaforradalomtól az egyébként igen gyanakvó, preventív lépéseket is megtevő Orbán csoportnak nem kell tartania. Ez azonban nem teszi konszolidálhatóvá az agyaglábakon álló rendszert.
A hatalmat nem támogató, illetve azzal szemben álló politikai erők, elemzők és publicisták az eddigieket látva vagy túlbecsülik a kiépített rendszer életképességét, vagy ha nem, akkor is zömükben az Orbán mögött álló konglomerátum tartós egyben maradásával kalkulálnak hosszabb távon is. Pedig az autokratikus rendszerek megroppanása utáni külföldi és hazai történetek nem ezt támasztják alá. És különösen indokolatlan ezt az erős kohéziót feltételezni Magyarországon, amely valójában gazdaságilag és intézményesen sokkal inkább beintegrálódott az EU-ba, mint azt a politikai felhőjátékok mutatják. Nagyon valószínű, hogy a látszategységet mutató hatalmi táboron belül magánhaszálatra ma is elég tág politikai legyező húzódik meg. És ez egy döntő krízis után napfényre is kerül, hacsak az ellenzéki létben gyengén teljesítő erők nem válnak ekkor hirtelen kérlelhetetlen bosszúállóvá és verik továbbra is egy táborba a divergáló mai kormányerőket. Ez utóbbitól talán a krízis konkrét eseménysora és az Uniós környezet, valamint a gazdasági nehézségeink megmaradása megvédi az országot, különösen, ha realista, belátó vezetők kerülnek majd előtérbe. Ha így lesz, ismét utólagos bizonyítékát fogjuk látni a Mussolini - vicc mély igazságának.
Erre mondja az olasz: Se non e vero...De így, vagy úgy, az olasz felszabadulás utáni világból eltűntek a fasiszták és csak később, kisebb radikális pártokban tűntek fel újra. Hasonlót figyelhettünk meg a hosszan továbbélő diktatúra bukása után Spanyolországban és Portugáliában is. Különösen a spanyol példa szemléletes: a valódi demokratikus fordulatot János Károly király, Franco kiszemeltje és neveltje és Adolfo (Nomen est omen!) Suarez, a falangista ifjúsági mozgalom vezetője vezényelte le - példaszerűen. Még egy restaurációs puccskísérletet is órák alatt elfojtottak.
Kalandozhatnánk más földrajzi tájakon is - és hasonló fejleményekre találnánk. De térjünk haza. Magyarországon a pártállam hatalma "szilárdabb volt, mint valaha". Ugyanakkor a rendszer választott legitimációjának, a környezethez képest magasabb életszínvonalnak a finanszírozása egyre inkább devizaadósságra épült, a gazdaság így a kettős függés állapotába jutott. A hatalom csúcsán sokáig húzódó generációs csere az önjelöltek intrikái közepette lökésszerűen ment végbe. De az újak, a győztesek és vesztesek még egy ideig nem gondoltak rendszerváltásra, nem szánták el magukat pártszakadásra, ami az alapvető tartóelem kiverését jelentette volna. Reformokban, maximum modellváltásban gondolkodtak, a külföldi működő tőke ellenőrzött beengedésében, miközben egyik szemük mindig Gorbacsov kül-és belpolitikáján függött - nem véletlenül. A mindent behálózó párttagság se hagyta el rajokban a süllyedésveszélyes hajót. Amikor pedig a rendszer külpolitikai és gazdasági okokból már menthetetlennek látszott, a tárgyalásos hatalomátadás mellett döntöttek. Az állampártot is felülről verték szét: feloszlatták és vezetők két utódpártot alapítottak. A közel egymilliós tagság, amelynek a kettő közül önként kellett volna választani, túlnyomó többségében eltűnt, mint a kámfor. Ilyen - olyan káderei a többpártrendszer kialakulása után a legkülönfélébb politikai alakulatokban tűntek fel ilyen - olyan hangadóként. Még ha ebből képzeletben ki is vesszük azokat, akiket alighanem "küldtek", szemünk elé tárul a Mussolini viccből ismert képlet. A korábban megalakított két utódpárt közül a kommunistának nevezhető törpe alakulatként nem jutott érdemleges szerephez, a jobbára a korábban is "nyugatosokból" alakult, a szociáldemokrácia felé orientálódó másik pedig az első szabad választásokon a szavazatok 10%-át szerezte meg.
Ennek a csak jelzésekre szorítkozó áttekintésnek ma Magyarországon újra aktualitása van. A "fülkeforradalom" után a győztesek gyors, határozott lépéseket tettek egy vezérközpontú, a "központi erőtérre" felépített politikai rendszer kialakítására, amelyben a jobb- és baloldali ellenzéki pártok valójában súlytalanok és jobbára csak a dekoráció szerepét szolgálják. A Hatalom most ezt a rendszert szeretné konszolidálni, minthogy a felszínen az átalakítás sikeres volt. Bármennyi érdeksérelmet okozott is különféle választói csoportoknak az új hatalom, vele szemben nem tudott fenyegető ellenerőt kiépíteni semmilyen politikai párt vagy egyéb képlet.
Valójában ez a siker látszólagos. A kiépült Hatalom nemzetközileg elszigetelődött és általános ingerültséget váltott ki, a gazdaság stagnál és közeli csőddel fenyeget, a kormányzóképességben kiugróan gyenge a teljesítmény és a lakosságot (különféle csoportjait és egészét is) megélhetésében sújtó elkerülhetetlen lépések java még hátra van. A hatalom centrumában és közvetlen bázisában már mutatkoznak ugyan kisebb - nagyobb repedések, de az bebizonyosodott, hogy palotaforradalomtól az egyébként igen gyanakvó, preventív lépéseket is megtevő Orbán csoportnak nem kell tartania. Ez azonban nem teszi konszolidálhatóvá az agyaglábakon álló rendszert.
A hatalmat nem támogató, illetve azzal szemben álló politikai erők, elemzők és publicisták az eddigieket látva vagy túlbecsülik a kiépített rendszer életképességét, vagy ha nem, akkor is zömükben az Orbán mögött álló konglomerátum tartós egyben maradásával kalkulálnak hosszabb távon is. Pedig az autokratikus rendszerek megroppanása utáni külföldi és hazai történetek nem ezt támasztják alá. És különösen indokolatlan ezt az erős kohéziót feltételezni Magyarországon, amely valójában gazdaságilag és intézményesen sokkal inkább beintegrálódott az EU-ba, mint azt a politikai felhőjátékok mutatják. Nagyon valószínű, hogy a látszategységet mutató hatalmi táboron belül magánhaszálatra ma is elég tág politikai legyező húzódik meg. És ez egy döntő krízis után napfényre is kerül, hacsak az ellenzéki létben gyengén teljesítő erők nem válnak ekkor hirtelen kérlelhetetlen bosszúállóvá és verik továbbra is egy táborba a divergáló mai kormányerőket. Ez utóbbitól talán a krízis konkrét eseménysora és az Uniós környezet, valamint a gazdasági nehézségeink megmaradása megvédi az országot, különösen, ha realista, belátó vezetők kerülnek majd előtérbe. Ha így lesz, ismét utólagos bizonyítékát fogjuk látni a Mussolini - vicc mély igazságának.
2012. április 16., hétfő
Ceausescu peremfeltételei
A mai fiatalabb felnőttek között már az sem természetes dolog, hogy valaki ismeri Ceausescu nevét. De akik igen és tudják, hogy Románia diktátora volt, valószínűleg leginkább magyarellenes politikája miatt tekintik negatív figurának. Kevesen lehetnek, akik pozitívumot látnak a külföldi befolyás elleni harcának és annak, hogy amikor a külföldi államadósság számára korlátozó tényezővé vált, "kerül, amibe kerül" alapon néhány év alatt visszafizette azt.
Ám aki még erről is tud, nincs fogalma, mert hogy is lenne, hogy milyen külső és belső peremfeltételek között működött az a rendszer. Vagy - ha idősebb - tud róla, csak nem gondol vissza rá.
A peremfeltételeket kb. így foglalom össze:
Másodjára az akkori e tájt szokásos állapotokat kell említeni: zárt határok és nem konvertibilis valuták. Ez lehetővé tette a korlátlan elnyomást és az életszínvonal mérték nélküli leszállítását, beleértve az elektromos áram rendszeres kikapcsolását is a lakosság felé. Egy természeti kincsekben viszonylag jól eleresztett országban a nagymértékű autarkia és a legszükségesebb importot fedező nyersanyagexport adva volt. Mindezt egy teljesen államosított gazdaság tartotta működésben, külföldi tőke jelenléte nélkül.
A határokon belüli nemzetiségek (főleg a magyarok) aránya, helyzete és a Szovjetúnióban élő román kisebbség kedvező talajt biztosított a fő témává tett nacionalizmusnak, kiegészülve a "szocialista tábor" elleni szabadságharccal kedvező bázisa volt a conducator zsarnokságának, amit kiemelt helyzetű, nagyon erős belbiztonsági és katonai erő támasztott alá. A hatalom szolgálatába állított egyház sem volt egy nemzetközi hierarchia alárendeltje - mondhatni autark volt.
A szűkös infrastruktúra mellett a rossz minőségű építőipar nagy ütemben tudta átszabni a városok képét, amivel egyrészt a fejlődés látszatát keltette, másrészt átszabhatta a nemzetiségi és szociális viszonyaikat is.
A szélsőséges műveltségi különbségekre építve és az agitprop - monopóliumot fenntartva tudati tekintetben is biztosítani lehetett az autarkiát, vagy legalább annak látszatát.
Ám aki még erről is tud, nincs fogalma, mert hogy is lenne, hogy milyen külső és belső peremfeltételek között működött az a rendszer. Vagy - ha idősebb - tud róla, csak nem gondol vissza rá.
A peremfeltételeket kb. így foglalom össze:
Gondolom, előszöris a hatalmi zónákra osztottsággal kell kezdeni. Románia elismerten a Szovjet zónához tartozott, de ennek reguláit feszegette. Ez tetszett mindenki másnak a hatalmi tényezők közül és hajlandóak voltak diszkréten alájátszani. A Szovjetúnió ezt tűrte, mert a hatalom belül szilárd volt, egy katonai intervenció túl drága, a táborból kiengedni meg végképp nem akarta. De hogy milyen kártyák voltak szovjet kézben, az 89 decemberben kiderült.
A határokon belüli nemzetiségek (főleg a magyarok) aránya, helyzete és a Szovjetúnióban élő román kisebbség kedvező talajt biztosított a fő témává tett nacionalizmusnak, kiegészülve a "szocialista tábor" elleni szabadságharccal kedvező bázisa volt a conducator zsarnokságának, amit kiemelt helyzetű, nagyon erős belbiztonsági és katonai erő támasztott alá. A hatalom szolgálatába állított egyház sem volt egy nemzetközi hierarchia alárendeltje - mondhatni autark volt.
A szűkös infrastruktúra mellett a rossz minőségű építőipar nagy ütemben tudta átszabni a városok képét, amivel egyrészt a fejlődés látszatát keltette, másrészt átszabhatta a nemzetiségi és szociális viszonyaikat is.
A szélsőséges műveltségi különbségekre építve és az agitprop - monopóliumot fenntartva tudati tekintetben is biztosítani lehetett az autarkiát, vagy legalább annak látszatát.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)