Nagy a hajcihő itthon és Brüsszelben az EU-ban belépésünk óta folyó túlzott deficit eljárás körül. Idén eljutott a dolog odáig, hogy szankciókat helyeztek kilátásba Magyarországgal szemben: megvonnak bizonyos Eu-s pénzbeni támogatásokat, ha változatlanul párt tizedszázalékkal túllépi a 3%-os bűvös határt a költségvetési hiány. A magyar kormány kettős mércére panaszkodott, de e mellett olyan adókat vetett ki, amelyek jövőre betömni látszanak azt a költségvetési lyukat, amit az ideiglenesnek mondott különadók kivezetése e nélkül ütött volna a 2013-as költségvetésen. Az Unió ezzel elérte egyik célját: megakadályozta, hogy a magyar kormány a deficit elengedésével valósítsa meg egyéb törekvéseit. Ezért a Bizottság javasolja a tervezett szankciók elejtését. Orbánék győzelemről harsognak, holott csak arról van szó, hogy az Unió egyik - igaz, legkönnyebben megfogható - követelését eredeti szándékuk ellenére teljesítették. Egyébként rájöttek: ha ezt nem teszik, akkor ezen az egy ponton hatalmuk megbukhat.
Arról azonban mostanában senki se beszél , mi végre is ez a 3%-os küszöb. Annyit talán sokan tudnak, hogy ez egyike a híres maastrichti kritériumoknak. Azt már kevesebben, hogy az euro bevezetésekor ezek a kritériumok szolgáltak volna az euroövezeti tagok mércéjeként, hogy gazdaságpolitikájuk nem fenyegeti-e az euro stabilitását, az övezeten kívüli, az euro bevezetését vállaló tagországoknak - így Magyarországnak - pedig, hogy tényleg dolgoznak-e az euroövezethez való konvergáláson, hogy mielőbb bevezethessék ők is a közös pénzt. A kritériumot sokan itt is, ott is megszegték, de magyarázatul ott volt a 2008-ban kitört világválság és a szankciókat már csak azért sem erőltették ezzel kapcsolatban, mert az euro a közelmúltig e nélkül is jól tartotta magát a többi nagy valutához képest. Most az euro-övezeten belüli deficit és államadósság probléma annyira kiéleződött a mediterrán országokban, kiváltképp Görögországban, ami az államcsőd rémét vetítette náluk előre. Beindult az árvízvédelmi munka, aminek egyértelmű iránya az EU-n belüli gazdasági integráció fokozása. Ez különböző tagországokban különböző mértékű ellenállásba ütközik hol a politikai szféra, hol pedig a megnövekvő terhek ellen tiltakozó választók körében. A nagy teszt két hét múlva a megismételt görög parlamenti választás lesz, amelyben gyakorlatilag az euro, illetve a drachma újra-bevezetése között kell választani a polgároknak.
De evezzünk vissza hazai vizekre. Miközben a deficit és az államadósság korlátozására politikailag kockázatos intézkedések születnek, nő az infláció, ami szintén szembemegy a maastrichti kritériumokkal. Az EU ez ügyben még nem emelt szót, de ezenfelül nem beszél a lényegről: látszik-e a magyar kormány gazdaságpolitikáján annak komoly szándéka, hogy belátható időn belül legalább a közös pénz "előszobájába" belépjen, amit már a Bajnai - kormány elő is készített? A válasz a nyilvánvaló nem. Ez érthető is, mert ha az eurozóna egyben tartása is kétségessé vált, akkor enyhén szólva nem aktuális egy rossz gazdasági helyzetben lévő, amúgy renitens ország belépési szándékának vizslatása. Ha a zóna stabilizálása nem sikerül, akkor a magyar kormány ettől a vállalt kötelezettségtől amúgy is minden szabadságharc nélkül "megszabadul". Ha azonban az Unió stabilizálni tudja helyzetét, akkor a formális és valóságos magyar konvergencia- törekvések teljeskörű számon kérése csak késik, de nem múlik.
Más kérdés, hogy az uniós negatív forgatókönyv megvalósulása esetén mire vezet a "megszabadulás". Milyen módon tud helytállni egy minden szempontból rossz adottságú Magyarország a kaotikus világgazdasági versenyben? Milyen árat kell fizessen ezért a lakosság? A várható kétségbeesés következtében milyen közállapotok alakulnak ki? Fel nem tett kérdések - vészjósló kilátások.
2012. május 30., szerda
2012. május 28., hétfő
Már egyedül vagyunk, vagy még dolgozni kell a projekten?
Az Orbán - csoport egész külpolitikai és "nemzetpolitikai" alapkoncepciójával kezdettől fogva szembefordult az európai közmegegyezéssel. Míg kiindulópontjuk, hogy Magyarország a II. Világháború vesztes országa, amely az elszenvedett büntetéseinek felülvizsgálatát szeretné elérni, az összes többi európai ország úgy ítéli, hogy Hitler veresége jót hozott országának. A győztes oldalon állókon kívül így látja ezt a hivatalos és nem hivatalos Németország is: kisebb földrajzi területen már régóta ők a legsikeresebb európai ország, amely a német egységet is békében és nagyobb belső konfliktusok nélkül megvalósította és ma már - enyhén szólva - megszűnt "európai politikai törpének" lenni.A mi régiónk sem hordoz sérelmeket a háború kimenetelével kapcsolatban. Lengyelország népe tudomásul vette az ország "nyugatabbra tolását" és középhatalomként akarja magát elismertetni. A volt Jugoszlávia megoldatlan ellentéteit sem jut eszébe senkinek a Világháború kimeneteléből vezetni le.A hajdani szovjet megszállás emléke is jobbára a múlté: egyik ország sem érez késztetést, hogy bármi múltbelit a mai Oroszországon kérjen számon, az aztán pedig végképp nem jut eszükbe, hogy aktuálpolitikai éllel- a nem számottevő szélsőséges politikai erőket nem számítva - a volt nyugati szövetségeseket marasztalja el a jaltai rendszerért. A magyar megszólalásokban Európaszerte kezdettől érzékeltek disszonáns hangokat, de nem akartak hinni a fülüknek, hogy itt egy következetes jogfolytonossaág kialakításáról lenne szó a mélyen megvetett Horthy korszak irányában. Most folyamatosan eszkalálni kell ebben a tekintetben a magyar politikának, hogy egyáltalán beazonosítsák ezt a szokatlan pozíciót. Ez szimpátiát sehol sem kelt, ellenséges érzületet annál több helyen.
A konfliktuskeresésnek másik kitüntetett területe a gazdaság. Az IMF nagyhangú kipaterolása, a külföldi tulajdonú bankok, távközlési- és gyógyszercégek, továbbá a bevásárlóközpont - láncok elleni gazdasági és verbális támadássorozat fogadtatása a kárt vallottak részéről nyilvánvaló. Az, hogy nem vágtak látványosan vissza, annak köszönhető, hogy remélték: a kormány észhez fog térni, vagy ha mégsem, akkor megéri kiböjtölni ezt hosszabb távú itteni jövőjükért, nem pedig minden korábbi befektetésüket veszni hagyva dérrel - dúrral kivonulni. Válaszuk csupán itteni tevékenységük beszűkítése, a további fejlesztések - beruházások mellőzése volt. Nemzetközi szinten természetesen panaszkodtak. Így a gazdasági szabadságharc ára leginkább a gazdasági fejlődés befagyásában, a magas kamat- és hozamfelárakban, a forint értékvesztésében mutatkozik meg közvetlenül.
Kerestek konfliktust az EU-val is. Brüsszelt verbálisan időről időre az ország múltbeli megszállóival állítják egy sorba. A gyakorlatban pedig bujócskát és fogócskát játszanak az európai intézményekkel, bár közben fogadkoznak, hogy betartják a szabályokat és megállapodásokat - erre azonban ténylegesen sohasem kerül sor. Időhúzásra játszanak abban a reményben, hogy az Uniónak mindig lesz a magyar kérdésnél aktuálisabb égető problémája, így a komoly szankciókat megúszhatják. Ez utóbbiaktól ugyanis félnek, mert fejlesztési pénzt ma csak az Unió ingyen - forrásaiból szerezhetnek válságban vergődő gazdaságukhoz és a torz mezőgazdasági model sem lenne fenntartható az uniós agrártámogatásuk nélkül. Világos ugyan, hogy sok más tagországnak is vannak problémái, helyenként konfliktusai az Unió egyes politikáival, de dőreség azt remélni, hogy ezek miatt szövetkeznének az orbáni a nem európai, egyszerre primitív és körmönfont politikát folytató simlis magyar kormánnyal.
A világ még mindig vezető hatalmával, az USA-val szembeni provokációk nem ennyire nyilvánosak. Mindenekelőtt értékkollízióról van szó, de ezen túlmenően az USA teremtette világrend számos intézményét, explicit és implicit szabályát sértik meg nap mint nap és negligálják a Washingtonból jövő egyre keményebb figyelmeztetéseket.
Az Orbán - csoport azt azért tudta, hogy egy kis, nyitott, nyersanyagszegény és semmilyen speciális exportcikkel nem rendelkező Magyarországnak szüksége lenne nagyhatalmú külső támogatóra. Ebben a ceausecui reminiszcenciákat követve elsősorban Kínára számítottak. Ez tökéletes naivitás volt, mert nem értettek meg semmit Kína USA- és EU-politikájából és félreismerték a kínaiak tárgyalásokon követett szokásos taktikáját éppúgy, mint a kínai külföldi beruházások időállandóját. Próbálkoztak más erős, az euroatlanti érdekszférán kívül levő országok támogatásának elnyerésével is - kevés sikerrel. Ám ezektől eleve nem remélhetik, hogy gazdag és védelmező nagybácsiként támogassák őket vásott kalandjaikban.
Nagyjából tehát már együtt van az "egyedül vagyunk" képlet összes kelléke. Nyilvánossá ez a szomszédos, hajdani Kisantant országok provokálásával tehető, amelyek bármikor hajlamosak kijátszani a "magyar kártyát", ha ettől belpolitikai hasznot remélnek és a nemzetközi világ nem a magyarokat pártolja. Most ilyen a helyzet, ezért a magyar provokációk bizton számíthatnak visszavágásra.
Vajon mi lehet a célja, hozadéka az "egyedül vagyunk" helyzetnek? Külső szimpátia és támogatás szerzése aligha, mert senkinek sem jut eszébe céljait történelmi mezbe öltöztetni és Magyarországgal karöltve valamiféle revíziótól várni a megvalósulást. Ahol meg hitlerbarát tendenciákat lehet találni a külvilágban - és vannak ilyenek-, ott sem ésszerű a kis és nemzetközi szinten gyenge Magyarország látványos felkarolását várni részükről. Kézenfekvő ugyan a határokon belüli és a határon túli magyarság körében egy radikalizálódó választói bázis megnyerésére irányuló szándék a mindenoldalú szabadságharccal, de az meg túl drága és kétséges sikerű azokhoz a közvetlen károkhoz képest, amelyeket a konfrontációs politika kivált és amelyek az Orbán rendszert létében fenyegetik egy gazdasági összeomlás (és netán a felhorgadó népharag) képében. Az orbáni sajátos gondolkodás feltehetőleg a szavazóin kívül számít még a nemzetközi statusquo gyors összeomlására is és a hazárdjátékos vakmerőségével arra, hogy ettől gazdasági és politikai manőverezési tere hirtelen megnő.Hogy hogyan, azt ortodox racionális elme fel nem foghatja.
A konfliktuskeresésnek másik kitüntetett területe a gazdaság. Az IMF nagyhangú kipaterolása, a külföldi tulajdonú bankok, távközlési- és gyógyszercégek, továbbá a bevásárlóközpont - láncok elleni gazdasági és verbális támadássorozat fogadtatása a kárt vallottak részéről nyilvánvaló. Az, hogy nem vágtak látványosan vissza, annak köszönhető, hogy remélték: a kormány észhez fog térni, vagy ha mégsem, akkor megéri kiböjtölni ezt hosszabb távú itteni jövőjükért, nem pedig minden korábbi befektetésüket veszni hagyva dérrel - dúrral kivonulni. Válaszuk csupán itteni tevékenységük beszűkítése, a további fejlesztések - beruházások mellőzése volt. Nemzetközi szinten természetesen panaszkodtak. Így a gazdasági szabadságharc ára leginkább a gazdasági fejlődés befagyásában, a magas kamat- és hozamfelárakban, a forint értékvesztésében mutatkozik meg közvetlenül.
Kerestek konfliktust az EU-val is. Brüsszelt verbálisan időről időre az ország múltbeli megszállóival állítják egy sorba. A gyakorlatban pedig bujócskát és fogócskát játszanak az európai intézményekkel, bár közben fogadkoznak, hogy betartják a szabályokat és megállapodásokat - erre azonban ténylegesen sohasem kerül sor. Időhúzásra játszanak abban a reményben, hogy az Uniónak mindig lesz a magyar kérdésnél aktuálisabb égető problémája, így a komoly szankciókat megúszhatják. Ez utóbbiaktól ugyanis félnek, mert fejlesztési pénzt ma csak az Unió ingyen - forrásaiból szerezhetnek válságban vergődő gazdaságukhoz és a torz mezőgazdasági model sem lenne fenntartható az uniós agrártámogatásuk nélkül. Világos ugyan, hogy sok más tagországnak is vannak problémái, helyenként konfliktusai az Unió egyes politikáival, de dőreség azt remélni, hogy ezek miatt szövetkeznének az orbáni a nem európai, egyszerre primitív és körmönfont politikát folytató simlis magyar kormánnyal.
A világ még mindig vezető hatalmával, az USA-val szembeni provokációk nem ennyire nyilvánosak. Mindenekelőtt értékkollízióról van szó, de ezen túlmenően az USA teremtette világrend számos intézményét, explicit és implicit szabályát sértik meg nap mint nap és negligálják a Washingtonból jövő egyre keményebb figyelmeztetéseket.
Az Orbán - csoport azt azért tudta, hogy egy kis, nyitott, nyersanyagszegény és semmilyen speciális exportcikkel nem rendelkező Magyarországnak szüksége lenne nagyhatalmú külső támogatóra. Ebben a ceausecui reminiszcenciákat követve elsősorban Kínára számítottak. Ez tökéletes naivitás volt, mert nem értettek meg semmit Kína USA- és EU-politikájából és félreismerték a kínaiak tárgyalásokon követett szokásos taktikáját éppúgy, mint a kínai külföldi beruházások időállandóját. Próbálkoztak más erős, az euroatlanti érdekszférán kívül levő országok támogatásának elnyerésével is - kevés sikerrel. Ám ezektől eleve nem remélhetik, hogy gazdag és védelmező nagybácsiként támogassák őket vásott kalandjaikban.
Nagyjából tehát már együtt van az "egyedül vagyunk" képlet összes kelléke. Nyilvánossá ez a szomszédos, hajdani Kisantant országok provokálásával tehető, amelyek bármikor hajlamosak kijátszani a "magyar kártyát", ha ettől belpolitikai hasznot remélnek és a nemzetközi világ nem a magyarokat pártolja. Most ilyen a helyzet, ezért a magyar provokációk bizton számíthatnak visszavágásra.
Vajon mi lehet a célja, hozadéka az "egyedül vagyunk" helyzetnek? Külső szimpátia és támogatás szerzése aligha, mert senkinek sem jut eszébe céljait történelmi mezbe öltöztetni és Magyarországgal karöltve valamiféle revíziótól várni a megvalósulást. Ahol meg hitlerbarát tendenciákat lehet találni a külvilágban - és vannak ilyenek-, ott sem ésszerű a kis és nemzetközi szinten gyenge Magyarország látványos felkarolását várni részükről. Kézenfekvő ugyan a határokon belüli és a határon túli magyarság körében egy radikalizálódó választói bázis megnyerésére irányuló szándék a mindenoldalú szabadságharccal, de az meg túl drága és kétséges sikerű azokhoz a közvetlen károkhoz képest, amelyeket a konfrontációs politika kivált és amelyek az Orbán rendszert létében fenyegetik egy gazdasági összeomlás (és netán a felhorgadó népharag) képében. Az orbáni sajátos gondolkodás feltehetőleg a szavazóin kívül számít még a nemzetközi statusquo gyors összeomlására is és a hazárdjátékos vakmerőségével arra, hogy ettől gazdasági és politikai manőverezési tere hirtelen megnő.Hogy hogyan, azt ortodox racionális elme fel nem foghatja.
2012. május 27., vasárnap
Arccal Görögország felé
Európa minden korábbi és jelenlegi problémája és minden, az Unió jövőjére vonatkozó vízió vagy konkrét javaslat ma Görögország kontextusában fogalmazódik meg. És valóban együtt állnak egy antik sorstragédia keretei. Egy sor hübrisz sorolható fel, amelyek külön - külön vagy összekapcsolódva bármikor tragédiához vezethettek volna már eddig is.. Az euro bevezetésének szervi hibája, hogy különböző fejlettségű országok együtt vezették be a közös pénzt fiskális unió nélkül a maastrichti kritériumok cégére alatt, relatíve csekély támogatási összegekkel a gyengéknek.- Politikai okokból vették be az eurozónába a jelentkezőket és félrenéztek azok rendszeres adathamisításaival kapcsolatban.- Az egész Unió az elitek alkuja volt és a demokratikus deficitet a lakosság csak egyre kisebb arányban, időről időre, alternatíva hiányában hidalta át szavazataival.- Végig lebegtetve volt, hogy a fejlődés a föderalizmus irányába visz, vagy tartós marad a nemzetállamok ereje.- Lebegtetve volt, hogy meddig fog terjedni a jövőben az unió határa.- Nyitott volt, hogy a karaván - elv fog-e érvényesülni, vagy egyre inkább teret nyer a két (több) sebességű Európa.- Mindezektől nem függetlenül: a gazdasági közösség mellett mekkora hangsúlyt kap a prioritások között az értékközösség és egy sajátos, Európát a többi nagytérségtől megkülönböztető társadalmi model.- Mit tehet az Unió, ha a világban egyre romló versenyképessége leküzdésére vonatkozó elhatározásai írott malasztok maradnak.- El meri- e szánni magát az Unió az elvben rendelkezésére álló, de sohase alkalmazott szankciókra kis- illetve nagy tagországok ellen szerződésszegések esetében.- Primátust kap-e a túlzott deficit eljárás a többi szerződésszegéshez képest.-Az egyhangúság elvének feladása ellentételezéseképpen (a korábbitól eltérően) szabályozásra került ugyan az Unióból kilépés módja is - de nem került sor annak végiggondolására, hogy milyen annak következmény-rendszere, ha valamelyik tagország élni is kíván ezzel a lehetőséggel. Az esetleges sorrendben felsorolt "tragikus vétségek" száma nyilván még szaporítható is.
Mindezek a megoldatlan problémák most egyidejűleg kerülnek terítékre a görög válsággal kapcsolatban, tetézve azzal az Unió szempontjából exogén dilemmával, hogy a 2008-ban kirobbant nemzetközi pénzügyi válságot hogyan kell kezelni. Mit lehet tenni, hogy ne kísértsen folyamatosan a gazdasági válság réme is? Elegek-e ehhez a pénzügyi világban végrehajtható változások, vagy mély és irreverzibilis gazdasági - társadalmi folyamatokról van szó, amelyek az eddigi világrend és civilizáció alapjait érintik? Ezen belül mekkora a mozgáslehetősége egy olyan EU-nak, szűkebben az eurozónának, amelynek van egy világgazdasági jelentőségű közös valutája, amely sok szempontból másképp kell viselkedjen, mint egy nemzeti valuta?
A kivitatatlan és kihordatlan problémahalmaz rövid távú sorsa a görög választók kezében van. Számos görög választópolgár egyáltalán nem érez felelősséget a kialakult helyzetért, jogosnak tartott érdekeit védené és szembe akar szállni azokkal a külsőnek és politikainak tartott erővel, amely az ő sérelmére stabilizálná az országot és az Uniót. Nem vesznek tudomást arról, hogy az őket fenyegető restrikciióval egyidőben mennyi terhet vettek le mások a saját kárukra Görögországról, hogy az elkerülhesse a pusztító államcsődöt .Arról sem, hogy ha nem fogadják el az uniós feltételeket, az arctalan piac lesz a kegyetlen ítéletvégrehajtó, amellyel szemben nem tudnak ellenállni. Ráadásul vannak olyan bülbülszavú politikusaik, politikai pártjaik, akik egy ennél kedvezőbb jobb- vagy baloldali út lehetőségével áltatják őket. A görög választó érzi a bajt, nem szeretné otthagyni az Uniót, visszatérni a drachmára, de nem is szánja el magát arra, hogy "igába hajtsa a fejét". Még nehezebb a kemény restrikció vállalása a korábbi, egymást váltó két kormánypárt égisze alatt, amelyeknek az egymás elleni ádáz és vak, a rációra is fütyülő törzsi háborúja vezetett nagyrészt a mai katasztófa - helyzet kialakulásához és elmélyüléséhez. Haladék azonban nincs: a fülkékben júniusban döntés születik. "Iga", vagy apokalipszis.
Az Unió érdemben tehetetlenül nézi a görög választók vívódását, aranyhídat nem ajánlhat fel, mert ezzel saját maga számára idézne elő akut katasztófa - helyzetet. Az a tény, hogy egy befolyásolhatatlan, "körön kívüli" szereplő, a görög választó dönt, azonnali távon mindkét esetben jelent valami könnyebbséget az Uniónak. Ha győznének az EU-kompatibilis politikai erők, az enyhít valamit az Unió demokrácia - deficitén: demonstrálja, hogy szélsőséges helyzetben a választó legitimálja az EU-t és politikáját. Az önállóság mellett döntő eredmény pedig az annak következményeképpen bekövetkező, a görög népre zúduló katasztófa látványával elvenné a kedvét a többi ország elégedetlenjeinek a nemzetállami ámokfutás megismétlésétől. De ez csak a felszín. A lényeget tekintve se az "A", sem a "B" változat nincs az Unióban azon a kidolgozottsági fokon és nem rendelkezik olyan társadalmi támogatottsággal, hogy érdemben szembe tudjon nézni azzal a probléma- és feladathalmazzal, amiről fentebb szó esett. A görög krízis Európa számára a legjobb esetben is csak arra jó, hogy az eddigi halogató, elsősorban a nemzeti választási ciklusokban gondolkodó és egy isten tudja miből következő világgazdasági konjunktúrában reménykedő tyúkszem - perspektíváját meghaladja. Ez ugyan nem lenne kevés -sem a komolyan vett távlatos gondolkodás, sem a választókkal való új típusú kapcsolat - mint előfeltétel minden továbbihoz.. De ebből valami - belátható okokból - csak hosszabb távon lehet, míg viszont a napi döntéskényszer és az Európánál nagyobb világerők mozgása nem várja meg a kiérlelt európai elhatározásokat és azok valóra váltását.
Gyilkos verseny folyik az idővel. Ám reális úticél, iránytű és áldozatkész, fegyelmezett hajósok nélkül a navigálás vajmi nehéz..
Mindezek a megoldatlan problémák most egyidejűleg kerülnek terítékre a görög válsággal kapcsolatban, tetézve azzal az Unió szempontjából exogén dilemmával, hogy a 2008-ban kirobbant nemzetközi pénzügyi válságot hogyan kell kezelni. Mit lehet tenni, hogy ne kísértsen folyamatosan a gazdasági válság réme is? Elegek-e ehhez a pénzügyi világban végrehajtható változások, vagy mély és irreverzibilis gazdasági - társadalmi folyamatokról van szó, amelyek az eddigi világrend és civilizáció alapjait érintik? Ezen belül mekkora a mozgáslehetősége egy olyan EU-nak, szűkebben az eurozónának, amelynek van egy világgazdasági jelentőségű közös valutája, amely sok szempontból másképp kell viselkedjen, mint egy nemzeti valuta?
A kivitatatlan és kihordatlan problémahalmaz rövid távú sorsa a görög választók kezében van. Számos görög választópolgár egyáltalán nem érez felelősséget a kialakult helyzetért, jogosnak tartott érdekeit védené és szembe akar szállni azokkal a külsőnek és politikainak tartott erővel, amely az ő sérelmére stabilizálná az országot és az Uniót. Nem vesznek tudomást arról, hogy az őket fenyegető restrikciióval egyidőben mennyi terhet vettek le mások a saját kárukra Görögországról, hogy az elkerülhesse a pusztító államcsődöt .Arról sem, hogy ha nem fogadják el az uniós feltételeket, az arctalan piac lesz a kegyetlen ítéletvégrehajtó, amellyel szemben nem tudnak ellenállni. Ráadásul vannak olyan bülbülszavú politikusaik, politikai pártjaik, akik egy ennél kedvezőbb jobb- vagy baloldali út lehetőségével áltatják őket. A görög választó érzi a bajt, nem szeretné otthagyni az Uniót, visszatérni a drachmára, de nem is szánja el magát arra, hogy "igába hajtsa a fejét". Még nehezebb a kemény restrikció vállalása a korábbi, egymást váltó két kormánypárt égisze alatt, amelyeknek az egymás elleni ádáz és vak, a rációra is fütyülő törzsi háborúja vezetett nagyrészt a mai katasztófa - helyzet kialakulásához és elmélyüléséhez. Haladék azonban nincs: a fülkékben júniusban döntés születik. "Iga", vagy apokalipszis.
Az Unió érdemben tehetetlenül nézi a görög választók vívódását, aranyhídat nem ajánlhat fel, mert ezzel saját maga számára idézne elő akut katasztófa - helyzetet. Az a tény, hogy egy befolyásolhatatlan, "körön kívüli" szereplő, a görög választó dönt, azonnali távon mindkét esetben jelent valami könnyebbséget az Uniónak. Ha győznének az EU-kompatibilis politikai erők, az enyhít valamit az Unió demokrácia - deficitén: demonstrálja, hogy szélsőséges helyzetben a választó legitimálja az EU-t és politikáját. Az önállóság mellett döntő eredmény pedig az annak következményeképpen bekövetkező, a görög népre zúduló katasztófa látványával elvenné a kedvét a többi ország elégedetlenjeinek a nemzetállami ámokfutás megismétlésétől. De ez csak a felszín. A lényeget tekintve se az "A", sem a "B" változat nincs az Unióban azon a kidolgozottsági fokon és nem rendelkezik olyan társadalmi támogatottsággal, hogy érdemben szembe tudjon nézni azzal a probléma- és feladathalmazzal, amiről fentebb szó esett. A görög krízis Európa számára a legjobb esetben is csak arra jó, hogy az eddigi halogató, elsősorban a nemzeti választási ciklusokban gondolkodó és egy isten tudja miből következő világgazdasági konjunktúrában reménykedő tyúkszem - perspektíváját meghaladja. Ez ugyan nem lenne kevés -sem a komolyan vett távlatos gondolkodás, sem a választókkal való új típusú kapcsolat - mint előfeltétel minden továbbihoz.. De ebből valami - belátható okokból - csak hosszabb távon lehet, míg viszont a napi döntéskényszer és az Európánál nagyobb világerők mozgása nem várja meg a kiérlelt európai elhatározásokat és azok valóra váltását.
Gyilkos verseny folyik az idővel. Ám reális úticél, iránytű és áldozatkész, fegyelmezett hajósok nélkül a navigálás vajmi nehéz..
2012. május 25., péntek
Ötettöredékek Fabius reaktíválása kapcsán
A szovjet rendszer és birodalom összeomlása után volt egy olyan közérzület, hogy új, tartós korszak kezdődik a világpolitikában, amit az egypólusúság jellemez. A korábbi korszak ismerőinek és cselekvőinek a lomtárban véltek megfelelő helyet találni.
Mára már egyértelmű, hogy ez az elképzelés nem vált be. Az elmúlt 20 - 25 év vezető politikusai mind kevesebbet tudtak a múltról és mind kevesebbet foglalkoztak a jövő nagy kérdéseivel. Jobbára választási ciklusokban gondolkodtak és a következő választást akarták megnyerni. Az u.n. nagy kérdésekkel kapcsolatban nem volt meg bennük a veszélyérzet. (Ebben talán sajátos módon éppen a sikeres Kína volt a nagy kivétel.)Ez a világkép kapott léket a 2008-as világválság során. Mára már elenyésztek azok az illúziók is, amelyek ezt átmeneti üzemzavarnak gondolták és a ciklikusságban bízva spontán gazdasági fellendülésre számítottak.
Fabiussal a régi korszak egy tehetséges, bár nem túl sikeres "nehéz fiúja" lép vissza az európai politika élvonalába. Minden egyedi és esetleges vonása ellenére szereplése annak is tesztje lehet, hogy a más világrendszerben kialakult látásmódja anakronisztikusnak bizonyul-e a mai közegben, vagy olyan stimulusokat tud adni az európai politikai elitnek, amelyek léptékükkel, lényegkiemelésükkel katalizálni tudják Európa középtávú működőképességéhez és a világban elfoglalt helyének stabilizálásához szükséges koncepció kiszenvedését. Ha tovább fokozzuk fantáziánk szabadon engedését, még azt is hozzákombinálthatjuk ehhez a "teszt"-hez, hogy talán nem véletlen, hogy Németországban olyan kancellár és államfő van jelenleg, akik a volt NDK-ban nevelkedvén több affinitással rendelkeznek a történelmi gondolkodáshoz és több emlékkel a korábbi világról, mint politikus - társaik.
Lehet, hogy ennek a kérdésnek már a felvetése is megalapozatlan agyrém, totális félreértés. De engedtessék meg ennyi egy blogban, ha egyszer a politika világában a korábbi korszak nagyágyújánál, Helmut Schmidtnél alighanem senki sem tudott a közelmúltban nagyvonalúbban és felelősebben írni Európa jövőjéről.
Mára már egyértelmű, hogy ez az elképzelés nem vált be. Az elmúlt 20 - 25 év vezető politikusai mind kevesebbet tudtak a múltról és mind kevesebbet foglalkoztak a jövő nagy kérdéseivel. Jobbára választási ciklusokban gondolkodtak és a következő választást akarták megnyerni. Az u.n. nagy kérdésekkel kapcsolatban nem volt meg bennük a veszélyérzet. (Ebben talán sajátos módon éppen a sikeres Kína volt a nagy kivétel.)Ez a világkép kapott léket a 2008-as világválság során. Mára már elenyésztek azok az illúziók is, amelyek ezt átmeneti üzemzavarnak gondolták és a ciklikusságban bízva spontán gazdasági fellendülésre számítottak.
Fabiussal a régi korszak egy tehetséges, bár nem túl sikeres "nehéz fiúja" lép vissza az európai politika élvonalába. Minden egyedi és esetleges vonása ellenére szereplése annak is tesztje lehet, hogy a más világrendszerben kialakult látásmódja anakronisztikusnak bizonyul-e a mai közegben, vagy olyan stimulusokat tud adni az európai politikai elitnek, amelyek léptékükkel, lényegkiemelésükkel katalizálni tudják Európa középtávú működőképességéhez és a világban elfoglalt helyének stabilizálásához szükséges koncepció kiszenvedését. Ha tovább fokozzuk fantáziánk szabadon engedését, még azt is hozzákombinálthatjuk ehhez a "teszt"-hez, hogy talán nem véletlen, hogy Németországban olyan kancellár és államfő van jelenleg, akik a volt NDK-ban nevelkedvén több affinitással rendelkeznek a történelmi gondolkodáshoz és több emlékkel a korábbi világról, mint politikus - társaik.
Lehet, hogy ennek a kérdésnek már a felvetése is megalapozatlan agyrém, totális félreértés. De engedtessék meg ennyi egy blogban, ha egyszer a politika világában a korábbi korszak nagyágyújánál, Helmut Schmidtnél alighanem senki sem tudott a közelmúltban nagyvonalúbban és felelősebben írni Európa jövőjéről.
2012. május 24., csütörtök
Reformok és/vagy megszorítások?
A magyar állam a polgárainak pénzben és természetben sok mindent nyújtott és még ma is sok mindent nyújt. Ez azonban történetileg számos tekintetben fokozatosan és gyakran esetlegesen rakódott le olyanná, mint egy folyó hordaléka és az időnként bekövetkező kurtítások is mindeddig inkább az ad hoc folyószabályozás jeleit mutatták, mint egy átgondoltan átfogó rendszert a viszonyok átszabására..
Az államszocializmus időszakában az állam a saját törvényeivel, rendeleteivel belátása szerint adott, vagy vett el u.n. lakossági transzfereket. Ideológiai korlátotebben két dolog jelentett. Az egyik egy általános, számon nem kérhető ígérete volt az életszínvonal általános és folyamatos emelkedésére, a másik az, hogy a lakosság javát szolgáló konstrukcióit, intézkedéseit előszeretettel nevezte vívmányoknak. Ha ezeket átmeneti vagy tartós sérelem érte, azért legitimációjával fizetett. Diktatúrában a legitimáció csökkenése persze legfeljebb a nehezen megfogható közhangulatban nyilvánulhatott meg. Az állam által a lakosságnak "adott" juttatásoknak speciális fajtája volt a nyugdíj és az egészségügy, amelyek esetében verbálisan megtartották a megörökölt biztosítási formát, az ehhez kapcsolt járulékrendszert, de ez a biztosítási viszony nem volt szimmetrikus, az igénybe vevő által számonkérhető. Nem is lehetett, mert az állam az erre fordított pénzt a költségvetés részeként biztosította, nem húzva határt a járulékok adta fedezeti rész és az állam más, így a tulajdonosi jövedelmeiből befolyó egyéb pénzforrások között.A járulékok mértékét és a szolgáltatásokhoz jutás módját és mértékét az állam bármikor módosíthatta és módosította is.
A rendszerváltás gyors ütemben felcserélte az alapvető termelőeszközök állami hegemóniájára építeett tulajdonosi államot az adóállammal. Ennek során azonban elmulasztotta a a lakossággal szembeni kötelezettségvállalásainak újrafogalmazását, ebben egy logikus és következetes rend kialakítását. Így nem alakult ki az állam és a lakosság között korrekt jogviszony: változatlanul sokkal nagyobb maradt a változékony állami jogszabályalkotás és a nem körülírt szokásjog szerepe, mint az esetileg jogi úton is érvényesíthető garancia a lakosság részére. A gazdasági átalakulás során a lakosság számottevő hányada lecsúszott, leszakadt, de a leszakadók életben maradásának elsődleges anyagi forrása ilyen körülmények között is - sőt, a korábbinál nagyobb mértékben- az állam és az önkormányzat transzferei maradtak.
A rendszerváltást követő transzformációs válságot lezárva a magyar gazdaság néhány évig folyamatos növekedésnek indult, aminek következtében már nem a lakosságnak adott transzferek lecsökkentése volt a jellemző, hanem az újabb "támogatási formák" megjelenése, illetve az inflációs veszteségek további elszenvedésével szemben ígért garanciák. Mindez azonban nemhogy megváltoztatta volna, de fenntartotta az állami kegygazdálkodást a társadalom- és szociálpolitika területén, jóllehet a kegyek szintjét az államadósság növelésével lehetett csak fenntartani.
Ez utóbbi helyzet 2006 őszén vezetett krízishez: az EU a konvergencia - program esedékes felülvizsgálata során kategórikusan jelezte, hogy nem tűri tovább az államháztartási deficit folyamatos növekedését, hanem a tendencia megfordítását követeli. Az EU-s támogatások folyósításának felfüggesztését és a jogi szankciókat a kormány nem vállalhatta, ezért költségvetési megszorító intézkedéseket vezetett be és az államháztartás egyes alrendszereinek reformját helyezte kilátásba. Ez utóbbiaknak egyszerre kellett volna kordában tartani az állami kiadásokat, hogy a hiány ne jelentkezzen újra és újra és ésszerűen szabályozni az adott tématerületeket úgy, hogy a lakosság lehetőleg kevéssé járjon rosszul és a jövőt illetően garanciát kapjon a megreformált rendszer fenntarthatóságára, működőképességére. A reformtervek - ha voltak egyáltalán - kidolgozatlanok voltak, a megszorításokra viszont azonnal kellett sort keríteni. Így a két feladat a kormányzat szempontjából, de a lakosságéból még inkább egymásba csúszott, ami egy pár hónap alatt diszkreditálta a reformtörekvéseket. Különösen fokozta ezt a politikai ellenzék folyamatos pergőtüze, amely minden, a lakosságot érintő változtatást feleslegesnek és károsnak nyilvánított - közel sem fínom fogalmazásban. Ez a hangulatkeltés kulminált az ellenzék által kiíratott 2008-as népszavazásban, amelynek keretében a választók tömegesen elutasították a reform/megszorítás néhány szimbolikus jelentőségű intézkedését.
2008 ősze új fordulatot hozott: nemzetközi pénzügyi válság alakult ki, amely Magyarországot telibe találta és azonnali IMF - EU kölcsön felvételére kényszerítette a fizetőképesség fenntartása érdekében. Ez egyben további megszorító intézkedéseket tett elkerülhetetlenné.Annál is inkább, mert Magyarországon a pénzügyi válság hatására jelentősen csökkent az éves GDP is. A politikai csatazaj sem szűnt, viszont ennek ellenére a parlamenti ciklus utolsó évében egy a szakértői és politikai kormányzás hibridjét jelentő új kormánynak sikerült viszonylagosan stabilizálni a gazdasági - és ezen belül a költségvetési - helyzetet a nélkül, hogy a társadalmi béke felborult volna.
A 2010-es kétharmados többség a gyors gazdasági növekedés, az egymillió új munkahely, a megszorításmentesség és a lakosság jólétét érintő reformok többletpénzzel való elkerülése ígéretében jött létre. Ebből tételesen szinte semmi nem valósult meg, pontosabban mindennek az ellenkezője. Ezzel szemben a nagy felhatalmazás rendszerváltást tett lehetővé. Ha lefosztjuk erről az ideológiai sallangokat, akkor egy relatíve koherens jobboldali reformprogramot találunk, amely magában rejti a költségvetési hiány szisztematikus csökkentésének lehetőségét. Mindenekelőtt a szegénység kriminalizálásával csökkenteni lehetett a szociális kiadásokat. A drága és kockázatos munkahelyteremtés helyett előtérbe került az alig fizetett munkaszolgálat bevezetése. A mindennapi élet, ezen belül a fogyasztás számtalan adóval, illetékkel terhelése révén csökkennek a reálbérek és reálnyugdíjak. Az új nyugdíjasok nyugdíját a korábbinál kedvezőtlenebb kulccsal állapítják meg. A közigazgatás centralizálása és az államilag kinevezett helyi tisztviselők hatáskörének lényeges növekedése olcsóbb rendszer lehet a decentralizált önkormányzatiságnál. A tankötelezettség leszállítása, az egységes központi tanterv szerinti oktatás lehetővé teszi a központilag vezényelt iskolabezárásokat, az önállóságukat vesztett pedagógusok óraszámának növelését és így létszámuk csökkentését - amit a demográfiai apály is alátámaszt. A felsőoktatási intézményi összevonások- bezárások, az államilag finanszírozott hallgatói létszám drasztikus csökkentése, a többiek tandíjának ugrásszerű megemelése szintén jelentős költségvetési megtakarításokat eredményezhet. A kórházak átprofilozása - bezárása és a betegutak központ előírása szintén megtakarításokat tesz lehetővé,. Megritkítják a tömegközlekedést és emelik az utazóközönség térítéseit. Az állami élet minden területén végrehajtott - végrehajtandó következetes központosítás és a szolgáltatások megkurtítása arra is lehetőséget ad a kormányzatnak, hogy a megtakarított pénz egy részéből a működtetéshez szükséges alsóbb szintű bizalmi posztokon lévő emberek javadalmazását is növeljék, valamint a korábbinál lényegesen nagyobb és felszereltebb erőszakszervezeteket építsenek ki. Az általános tendencián belül kiemelendő, hogy a nyugdíjrendszer és az egészségügy reformja során szó se esik (a torz gyakorlat ellenére eddig legalább elvben elismert) biztosítási elvről, a járulékok fejében létrejött jogviszonyról. Ez által egyértelmű a parlament egyoldalú és korlátlan döntési szerepe, amely végteleníti ezeknek a területeknek az eddig is megmutatkozott politikai rángatását , amely nem hagy teret az állampolgári jogérvényesítésnek.
Valójában tehát - több, kevesebb professzionális tudással - végbemegy egy társadalompolitikailag tudatos reform, ami elvben alkalmas a költségvetési deficit tartós csökkentésére. Nyitott kérdés azonban sok marad. A szakmai kompetencia fogyatékosságai egyes alrendszerek működőképességét veszélyeztetik- már rövid távon is és lényeges korrekciók nélkül bizonyosan. Az állami szolgáltatások megvonása - megkurtítása kevés társadalmi támogatásra és sok nyílt vagy burkolt ellenállásra számíthat. Ez is eredményezhet fennakadásokat a működőképességben.Nyitott kérdés az is, hogy az egész reform mit eredményez az alrendszerek szakmai színvonalának alakulásában. Ilyen módon tartósan hogyan alakítja az ország versenyképességét az áruk és szolgáltatások piacán és hogyan hat az ország tőkevonzó képességére. Már most is szemmel látható ennek egy metszete: a reform és az azt körülvevő társadalmi klíma annyira kevéssé vonzó a tehetséges fiatalok számára, hogy tömegeik döntenek a külföldi munkavállalás mellett - ám sem nem ideiglenesen, sem nem úgy, hogy keresetüket számottevő mértékben hazautalnák. Ez a jövőben még fokozódhat is - egyik tényezőként drasztikusan leértékelve az ország pozícióját regionális versenytársaihoz képest is.
A ténylegesen végbemenő reformnak az a sajátossága, hogy míg az egyensúlyi helyzetet vizsgáló külföldi gazdasági és politikai körök észreveszik és (pozitív vagy negatív előjellel) nyugtázzák, addig itthon ez alig éri el az érzékelési küszöböt. Egyes intézkedések szemet szúrnak, hatástalan bírálatot váltanak ki, egészlegesen azonban még az ellenzéki politikai elit sem látja az összefüggéseket, vagy ha igen, képtelen azt hatásosan kommunikálni. A kormányzat viszont nemhogy reformjának jellegét nem akarja összefüggéseiben a nyilvánosság elé tárni, azt a nyilvánvaló tényt is tagadni igyekszik, hogy folyamatos megszorításokat alkalmaz. Azzal pedig végképp nem foglalkozik senki, hogy egy esetleges jövőbeni politikai hatalomváltás esetén mit lehet tenni és milyen forgatókönyv szerint a most folyó reformok lényegi társadalompolitikai és szakmai korrekciójára a nélkül, hogy újra elszabadulna a költségvetési hiány.
Az államszocializmus időszakában az állam a saját törvényeivel, rendeleteivel belátása szerint adott, vagy vett el u.n. lakossági transzfereket. Ideológiai korlátotebben két dolog jelentett. Az egyik egy általános, számon nem kérhető ígérete volt az életszínvonal általános és folyamatos emelkedésére, a másik az, hogy a lakosság javát szolgáló konstrukcióit, intézkedéseit előszeretettel nevezte vívmányoknak. Ha ezeket átmeneti vagy tartós sérelem érte, azért legitimációjával fizetett. Diktatúrában a legitimáció csökkenése persze legfeljebb a nehezen megfogható közhangulatban nyilvánulhatott meg. Az állam által a lakosságnak "adott" juttatásoknak speciális fajtája volt a nyugdíj és az egészségügy, amelyek esetében verbálisan megtartották a megörökölt biztosítási formát, az ehhez kapcsolt járulékrendszert, de ez a biztosítási viszony nem volt szimmetrikus, az igénybe vevő által számonkérhető. Nem is lehetett, mert az állam az erre fordított pénzt a költségvetés részeként biztosította, nem húzva határt a járulékok adta fedezeti rész és az állam más, így a tulajdonosi jövedelmeiből befolyó egyéb pénzforrások között.A járulékok mértékét és a szolgáltatásokhoz jutás módját és mértékét az állam bármikor módosíthatta és módosította is.
A rendszerváltás gyors ütemben felcserélte az alapvető termelőeszközök állami hegemóniájára építeett tulajdonosi államot az adóállammal. Ennek során azonban elmulasztotta a a lakossággal szembeni kötelezettségvállalásainak újrafogalmazását, ebben egy logikus és következetes rend kialakítását. Így nem alakult ki az állam és a lakosság között korrekt jogviszony: változatlanul sokkal nagyobb maradt a változékony állami jogszabályalkotás és a nem körülírt szokásjog szerepe, mint az esetileg jogi úton is érvényesíthető garancia a lakosság részére. A gazdasági átalakulás során a lakosság számottevő hányada lecsúszott, leszakadt, de a leszakadók életben maradásának elsődleges anyagi forrása ilyen körülmények között is - sőt, a korábbinál nagyobb mértékben- az állam és az önkormányzat transzferei maradtak.
A rendszerváltást követő transzformációs válságot lezárva a magyar gazdaság néhány évig folyamatos növekedésnek indult, aminek következtében már nem a lakosságnak adott transzferek lecsökkentése volt a jellemző, hanem az újabb "támogatási formák" megjelenése, illetve az inflációs veszteségek további elszenvedésével szemben ígért garanciák. Mindez azonban nemhogy megváltoztatta volna, de fenntartotta az állami kegygazdálkodást a társadalom- és szociálpolitika területén, jóllehet a kegyek szintjét az államadósság növelésével lehetett csak fenntartani.
Ez utóbbi helyzet 2006 őszén vezetett krízishez: az EU a konvergencia - program esedékes felülvizsgálata során kategórikusan jelezte, hogy nem tűri tovább az államháztartási deficit folyamatos növekedését, hanem a tendencia megfordítását követeli. Az EU-s támogatások folyósításának felfüggesztését és a jogi szankciókat a kormány nem vállalhatta, ezért költségvetési megszorító intézkedéseket vezetett be és az államháztartás egyes alrendszereinek reformját helyezte kilátásba. Ez utóbbiaknak egyszerre kellett volna kordában tartani az állami kiadásokat, hogy a hiány ne jelentkezzen újra és újra és ésszerűen szabályozni az adott tématerületeket úgy, hogy a lakosság lehetőleg kevéssé járjon rosszul és a jövőt illetően garanciát kapjon a megreformált rendszer fenntarthatóságára, működőképességére. A reformtervek - ha voltak egyáltalán - kidolgozatlanok voltak, a megszorításokra viszont azonnal kellett sort keríteni. Így a két feladat a kormányzat szempontjából, de a lakosságéból még inkább egymásba csúszott, ami egy pár hónap alatt diszkreditálta a reformtörekvéseket. Különösen fokozta ezt a politikai ellenzék folyamatos pergőtüze, amely minden, a lakosságot érintő változtatást feleslegesnek és károsnak nyilvánított - közel sem fínom fogalmazásban. Ez a hangulatkeltés kulminált az ellenzék által kiíratott 2008-as népszavazásban, amelynek keretében a választók tömegesen elutasították a reform/megszorítás néhány szimbolikus jelentőségű intézkedését.
2008 ősze új fordulatot hozott: nemzetközi pénzügyi válság alakult ki, amely Magyarországot telibe találta és azonnali IMF - EU kölcsön felvételére kényszerítette a fizetőképesség fenntartása érdekében. Ez egyben további megszorító intézkedéseket tett elkerülhetetlenné.Annál is inkább, mert Magyarországon a pénzügyi válság hatására jelentősen csökkent az éves GDP is. A politikai csatazaj sem szűnt, viszont ennek ellenére a parlamenti ciklus utolsó évében egy a szakértői és politikai kormányzás hibridjét jelentő új kormánynak sikerült viszonylagosan stabilizálni a gazdasági - és ezen belül a költségvetési - helyzetet a nélkül, hogy a társadalmi béke felborult volna.
A 2010-es kétharmados többség a gyors gazdasági növekedés, az egymillió új munkahely, a megszorításmentesség és a lakosság jólétét érintő reformok többletpénzzel való elkerülése ígéretében jött létre. Ebből tételesen szinte semmi nem valósult meg, pontosabban mindennek az ellenkezője. Ezzel szemben a nagy felhatalmazás rendszerváltást tett lehetővé. Ha lefosztjuk erről az ideológiai sallangokat, akkor egy relatíve koherens jobboldali reformprogramot találunk, amely magában rejti a költségvetési hiány szisztematikus csökkentésének lehetőségét. Mindenekelőtt a szegénység kriminalizálásával csökkenteni lehetett a szociális kiadásokat. A drága és kockázatos munkahelyteremtés helyett előtérbe került az alig fizetett munkaszolgálat bevezetése. A mindennapi élet, ezen belül a fogyasztás számtalan adóval, illetékkel terhelése révén csökkennek a reálbérek és reálnyugdíjak. Az új nyugdíjasok nyugdíját a korábbinál kedvezőtlenebb kulccsal állapítják meg. A közigazgatás centralizálása és az államilag kinevezett helyi tisztviselők hatáskörének lényeges növekedése olcsóbb rendszer lehet a decentralizált önkormányzatiságnál. A tankötelezettség leszállítása, az egységes központi tanterv szerinti oktatás lehetővé teszi a központilag vezényelt iskolabezárásokat, az önállóságukat vesztett pedagógusok óraszámának növelését és így létszámuk csökkentését - amit a demográfiai apály is alátámaszt. A felsőoktatási intézményi összevonások- bezárások, az államilag finanszírozott hallgatói létszám drasztikus csökkentése, a többiek tandíjának ugrásszerű megemelése szintén jelentős költségvetési megtakarításokat eredményezhet. A kórházak átprofilozása - bezárása és a betegutak központ előírása szintén megtakarításokat tesz lehetővé,. Megritkítják a tömegközlekedést és emelik az utazóközönség térítéseit. Az állami élet minden területén végrehajtott - végrehajtandó következetes központosítás és a szolgáltatások megkurtítása arra is lehetőséget ad a kormányzatnak, hogy a megtakarított pénz egy részéből a működtetéshez szükséges alsóbb szintű bizalmi posztokon lévő emberek javadalmazását is növeljék, valamint a korábbinál lényegesen nagyobb és felszereltebb erőszakszervezeteket építsenek ki. Az általános tendencián belül kiemelendő, hogy a nyugdíjrendszer és az egészségügy reformja során szó se esik (a torz gyakorlat ellenére eddig legalább elvben elismert) biztosítási elvről, a járulékok fejében létrejött jogviszonyról. Ez által egyértelmű a parlament egyoldalú és korlátlan döntési szerepe, amely végteleníti ezeknek a területeknek az eddig is megmutatkozott politikai rángatását , amely nem hagy teret az állampolgári jogérvényesítésnek.
Valójában tehát - több, kevesebb professzionális tudással - végbemegy egy társadalompolitikailag tudatos reform, ami elvben alkalmas a költségvetési deficit tartós csökkentésére. Nyitott kérdés azonban sok marad. A szakmai kompetencia fogyatékosságai egyes alrendszerek működőképességét veszélyeztetik- már rövid távon is és lényeges korrekciók nélkül bizonyosan. Az állami szolgáltatások megvonása - megkurtítása kevés társadalmi támogatásra és sok nyílt vagy burkolt ellenállásra számíthat. Ez is eredményezhet fennakadásokat a működőképességben.Nyitott kérdés az is, hogy az egész reform mit eredményez az alrendszerek szakmai színvonalának alakulásában. Ilyen módon tartósan hogyan alakítja az ország versenyképességét az áruk és szolgáltatások piacán és hogyan hat az ország tőkevonzó képességére. Már most is szemmel látható ennek egy metszete: a reform és az azt körülvevő társadalmi klíma annyira kevéssé vonzó a tehetséges fiatalok számára, hogy tömegeik döntenek a külföldi munkavállalás mellett - ám sem nem ideiglenesen, sem nem úgy, hogy keresetüket számottevő mértékben hazautalnák. Ez a jövőben még fokozódhat is - egyik tényezőként drasztikusan leértékelve az ország pozícióját regionális versenytársaihoz képest is.
A ténylegesen végbemenő reformnak az a sajátossága, hogy míg az egyensúlyi helyzetet vizsgáló külföldi gazdasági és politikai körök észreveszik és (pozitív vagy negatív előjellel) nyugtázzák, addig itthon ez alig éri el az érzékelési küszöböt. Egyes intézkedések szemet szúrnak, hatástalan bírálatot váltanak ki, egészlegesen azonban még az ellenzéki politikai elit sem látja az összefüggéseket, vagy ha igen, képtelen azt hatásosan kommunikálni. A kormányzat viszont nemhogy reformjának jellegét nem akarja összefüggéseiben a nyilvánosság elé tárni, azt a nyilvánvaló tényt is tagadni igyekszik, hogy folyamatos megszorításokat alkalmaz. Azzal pedig végképp nem foglalkozik senki, hogy egy esetleges jövőbeni politikai hatalomváltás esetén mit lehet tenni és milyen forgatókönyv szerint a most folyó reformok lényegi társadalompolitikai és szakmai korrekciójára a nélkül, hogy újra elszabadulna a költségvetési hiány.
2012. május 21., hétfő
Aki magyar termőföldet akar ma szerezni, az nem számol az EU-ból való távozásunkkal
"Az Unión kívül is van élet" - ezt a kiszólást minden érdeklődő ember megjegyezte. A magyar kormányfő szabadságharca a "gyarmatosítás" ellen, a menetrendszerűen ismétlődő kirohanásai "Brüsszel" ellen azt a benyomást keltik, hogy minimum kacérkodik az Unió elhagyásával. Ezzel megszerzi az euroszkeptikus magyarok politikai rokonszenvét. De vajon a lebegtetésen túl vannak-e valóságos kilépési szándékai?
Tanácsos ebben az esetben is követni figyelmeztetését: ne a szavaira, hanem a tetteire figyeljünk. Ha csókosainak juttatja az állami tulajdonú termőföldek tartós bérleti jogát, ha az oligarcha - holdudvar a pénzét az agráriumba, jelesül az állattenyésztésbe fekteti, ennek aligha lenne bármi értelme az uniós agrártámogatásra való spekuláció nélkül. Továbbá ugyan miért akarnák ilyen mohón rávetni magukat az agráriumra, ha nem azzal számolnának, hogy közelesen lejár a külföldiek termőföldhöz jutását átmenetileg gátló EU derogáció. Végül hová exportálna egy EU-t elhagyó, saját vámterülettel küszködő elszigetelt ország? A mozaik összeáll.
Kétségtelen, hogy a magyar hatalom blöffökön alapuló hazárdjátékot folytat, amelyben bármikor lépéshibát véthet. De az agráriumban tett lépéseik és klientúrájuk aktivitása arra vall, hogy az Unió fejőstehénnek használásáról nem mondanak le egykönnyen. Ez mutatkozott meg a túlzott deficit - eljárás kapcsán is, amikor a költségvetési ámokfutás közvetlen szankciókkal, támogatás - megvonással kezdett fenyegetni.
Tanácsos ebben az esetben is követni figyelmeztetését: ne a szavaira, hanem a tetteire figyeljünk. Ha csókosainak juttatja az állami tulajdonú termőföldek tartós bérleti jogát, ha az oligarcha - holdudvar a pénzét az agráriumba, jelesül az állattenyésztésbe fekteti, ennek aligha lenne bármi értelme az uniós agrártámogatásra való spekuláció nélkül. Továbbá ugyan miért akarnák ilyen mohón rávetni magukat az agráriumra, ha nem azzal számolnának, hogy közelesen lejár a külföldiek termőföldhöz jutását átmenetileg gátló EU derogáció. Végül hová exportálna egy EU-t elhagyó, saját vámterülettel küszködő elszigetelt ország? A mozaik összeáll.
Kétségtelen, hogy a magyar hatalom blöffökön alapuló hazárdjátékot folytat, amelyben bármikor lépéshibát véthet. De az agráriumban tett lépéseik és klientúrájuk aktivitása arra vall, hogy az Unió fejőstehénnek használásáról nem mondanak le egykönnyen. Ez mutatkozott meg a túlzott deficit - eljárás kapcsán is, amikor a költségvetési ámokfutás közvetlen szankciókkal, támogatás - megvonással kezdett fenyegetni.
2012. május 20., vasárnap
A nemzetállami kekeckedés ára a mai EU-ban
A legutóbbi időkig az Unióból való távozásnak nem volt szabályozása az aláírt és ratifikált szerződésekben, következésképpen kizárni se lehetett senkit a tagok közül. Ennek ellenére nem volt rá precedens, hogy idáig fajultak volna a dolgok. Ennek egyik oka a tagállamok önkorlátozása volt. A másik viszont az, hogy a helyzet ismeretében mindenki úgy csinált, mint ha nem vett volna észre olyan jelenségeket a tagoknál, amelyek a belépni szándékozó országok esetében minden bizonnyal a felvételt kizáró oknak tekintett volna. Ma már - épp a nemzeti szuverenitásukat féltő országok megnyugtatására.- kidolgozott a kilépési procedúra. Ennek tükörképe azonban az, hogy megnyílt az Unióból való eltávolítás lehetősége is egy konfliktus végső kiéleződése esetén. Valójában ezzel megszűnt a garancia arra, hogy egy "saját hibájából" csődhelyzetbe került tagországot az Unió mindenképpen köteles megmenteni.
Ezzel már át is térünk az anyagi szankcionálás kérdéskörére. Eddig is bizonyos esetekben lett volna mód erre, de még sohase élt az Unió ezzel az eszközzel. Magyarország lehet az első precedens, amelynél kilátásba helyezték a támogatások egy részének elvonását. De még ebben az esetben is a krónikus túlzott deficit eljárás volt a hivatkozási alap, tehát egy gazdasági jellegű kötelességszegés és itt is inkább ultimátumról van szó, nem pedig manifeszt támogatás - megvonásról.
Verbális szankcióra és kötelességszegési eljárások indítására már eddig is számos ország ellen és számos témában sor került, de ezek nem jelentettek hatékony figyelmeztetést. Ezért nemzetállami szempontokat - különösen a netto befizető országok elég széles körben érvényesíteni tudtak negatív következmények nélkül. Az új tagok meg átmeneti időszakra formálisan is kialakudhattak derogációkat bizonyos uniós szabályok érvényesítése elhalasztására. A netto befizetők meg olyan hatalmas derogációkat is kialkudhattak az új tématerületeken, hogy pl. egyáltalán nem kellett kötelezettséget vállalniuk az euro bevezetésére. Ez a korábbi, minden döntésre kiterjedő egyhangúság elvéből következett: ára lehetett annak, hogy az adott fontos döntés egyáltalán megszülethetett. Az efféle vétó - fenyegetések tették olyanná az uniós jogot is, amilyen. Nem a sokat szídott brüsszeli bürokrácia tette csak olyan részletezővé a szabályozást, amilyen, hanem a makacskodó tagországokat leszerelő junktimok (árukapcsolások), amelyek keretében ezek ki tudták zsarolni valamilyen piszlicsáré, de nekik fontos kérdésben a nekik kedvező részletes szabályozást. Mindez azonban részben már a múlté: számos kérdésben immár egy bonyolultan meghatározott többség dönthet, nem szükséges az egyhangúság.
Mi következik mindebből? Alapjában az, hogy a jelenlegi válságában az Unió, mint egész több, a renitens tagországok pedig kevesebb lehetőséggel rendelkeznek, mint korábban. Különösen igaz ez a költségvetés és az államadósság tekintetében. A nagy teszt Görögország. Ott a kormányzati felelősséget ismerő politikai erők belátták, hogy az ország megmentése érdekében megállapodásra kell jutniuk az Unióval és a különféle pénzügyi körökkel és ezt a megállapodást be is kell tartani. A választók ennek belátásához eddig nem jutottak el - bár a közvéleménykutatások azt jelzik, hogy az Uniót és az eurozónát a választók többsége nem kívánja elhagyni. A hátra lévő hetekben lehet, hogy a többség belátja, hogy nincs alapja a nemzeti kekeckedésnek és EU kompatibilis kormányzást tesz lehetővé az országban a következő választásokon. Ha viszont továbbra is a szédelgő politikusokra hallgat, akkor államcsődben és az Unión kívül találhatja magár Görögország.
A kisebbik teszt Magyarország. A szabadságharcos kormány megértette, hogy kerül, amibe kerül, a költségvetési kvázi -egyensúly mindenképpen fenntartandó, különben életbe lépnek a szankciók. Nem ennyire egyértelmű, hogy az IMF-tárgyalások tekintetében is belátta-e ugyanezt a kormány. Ha nem, akkor az államcsődöt kockáztatja, amelynek során a stabilizációnak kemény politikai - gazdaságpolitikai ára várható, amit, ha elutasítanak, az Unió elengedheti a kormány kezét. Ez még mindig nyitva hagyja az alkotmányozással és a kétharmados törvényekkel kapcsolatos konfliktusok egy részét, de ezek időtávja nagyobb lehet.
Summa summarum: a nemzetállami kekeckedésnek egyre nagyobb ára van és lesz az Unióban, ha az Unió túléli jelenlegi válságát. Érdeket konszenzusra törekvő tárgyalásokon lehet eredményesen érvényesíteni, valamint a végrehajtás átgondolt megtervezése során.
Ezzel már át is térünk az anyagi szankcionálás kérdéskörére. Eddig is bizonyos esetekben lett volna mód erre, de még sohase élt az Unió ezzel az eszközzel. Magyarország lehet az első precedens, amelynél kilátásba helyezték a támogatások egy részének elvonását. De még ebben az esetben is a krónikus túlzott deficit eljárás volt a hivatkozási alap, tehát egy gazdasági jellegű kötelességszegés és itt is inkább ultimátumról van szó, nem pedig manifeszt támogatás - megvonásról.
Verbális szankcióra és kötelességszegési eljárások indítására már eddig is számos ország ellen és számos témában sor került, de ezek nem jelentettek hatékony figyelmeztetést. Ezért nemzetállami szempontokat - különösen a netto befizető országok elég széles körben érvényesíteni tudtak negatív következmények nélkül. Az új tagok meg átmeneti időszakra formálisan is kialakudhattak derogációkat bizonyos uniós szabályok érvényesítése elhalasztására. A netto befizetők meg olyan hatalmas derogációkat is kialkudhattak az új tématerületeken, hogy pl. egyáltalán nem kellett kötelezettséget vállalniuk az euro bevezetésére. Ez a korábbi, minden döntésre kiterjedő egyhangúság elvéből következett: ára lehetett annak, hogy az adott fontos döntés egyáltalán megszülethetett. Az efféle vétó - fenyegetések tették olyanná az uniós jogot is, amilyen. Nem a sokat szídott brüsszeli bürokrácia tette csak olyan részletezővé a szabályozást, amilyen, hanem a makacskodó tagországokat leszerelő junktimok (árukapcsolások), amelyek keretében ezek ki tudták zsarolni valamilyen piszlicsáré, de nekik fontos kérdésben a nekik kedvező részletes szabályozást. Mindez azonban részben már a múlté: számos kérdésben immár egy bonyolultan meghatározott többség dönthet, nem szükséges az egyhangúság.
Mi következik mindebből? Alapjában az, hogy a jelenlegi válságában az Unió, mint egész több, a renitens tagországok pedig kevesebb lehetőséggel rendelkeznek, mint korábban. Különösen igaz ez a költségvetés és az államadósság tekintetében. A nagy teszt Görögország. Ott a kormányzati felelősséget ismerő politikai erők belátták, hogy az ország megmentése érdekében megállapodásra kell jutniuk az Unióval és a különféle pénzügyi körökkel és ezt a megállapodást be is kell tartani. A választók ennek belátásához eddig nem jutottak el - bár a közvéleménykutatások azt jelzik, hogy az Uniót és az eurozónát a választók többsége nem kívánja elhagyni. A hátra lévő hetekben lehet, hogy a többség belátja, hogy nincs alapja a nemzeti kekeckedésnek és EU kompatibilis kormányzást tesz lehetővé az országban a következő választásokon. Ha viszont továbbra is a szédelgő politikusokra hallgat, akkor államcsődben és az Unión kívül találhatja magár Görögország.
A kisebbik teszt Magyarország. A szabadságharcos kormány megértette, hogy kerül, amibe kerül, a költségvetési kvázi -egyensúly mindenképpen fenntartandó, különben életbe lépnek a szankciók. Nem ennyire egyértelmű, hogy az IMF-tárgyalások tekintetében is belátta-e ugyanezt a kormány. Ha nem, akkor az államcsődöt kockáztatja, amelynek során a stabilizációnak kemény politikai - gazdaságpolitikai ára várható, amit, ha elutasítanak, az Unió elengedheti a kormány kezét. Ez még mindig nyitva hagyja az alkotmányozással és a kétharmados törvényekkel kapcsolatos konfliktusok egy részét, de ezek időtávja nagyobb lehet.
Summa summarum: a nemzetállami kekeckedésnek egyre nagyobb ára van és lesz az Unióban, ha az Unió túléli jelenlegi válságát. Érdeket konszenzusra törekvő tárgyalásokon lehet eredményesen érvényesíteni, valamint a végrehajtás átgondolt megtervezése során.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)