Magyarországon különféle politikai rendszerek idején időről időre jelentkeznek olyan oktatáspolitikai törekvések, amelyeket állami kényszerrel megpróbáltak - megpróbálnak az erős érdekérvényesítő képességgel rendelkező szülők gyerekeire is kiterjeszteni. Értve ilyen törekvéseken mind a szabad iskolaválasztás lehetőségének korlátozását, mind a minden iskolára kiterjedő olyan szabályozást, amely a tantermi, vagy azon kívüli munkát igyekszik a szülői akarattal szemben formálni.Ha az állami kényszer nem olyan fokú, amely képes és hajlandó a gyerekek államosításáig elmenni, akkor az ilyen időszakos törekvések kudarcra vannak ítélve.
Erős érdekérvényesítő az a szülő, akinek nagyon fontos a gyereke iskolázása, határozott elképzelései vannak arról, hogy mit akar elérni vele, rendelkezésére állnak ehhez számára fontosnak gondolt információk, széleskörű kapcsolatai és megfelelő anyagi eszközei vannak. Az ilyen szülő megkerülheti az állami akaratot (ilyenben hallatlan találékonyság szokott mutatkozni), megpróbálhat ráhatni gyereke pedagógusaira, hogy bánjanak másképp az ő gyerekével, mint a többivel, vállalhat nyílt konfrontációt a konkrét iskolával vagy az oktatási hatóságokkal, hangolhatja gyerekét az iskola ellen, vállalva ennek következményeit, vagy dönthet a gyerek "kettős nevelése" mellett: a gyerek konform magatartású az iskolában, de otthon, illetve különórákon az iskolával ellentétes nevelést - oktatást kap. Ha az oktatáspolitika nem számol ezzel és nem hagy tudatosan az ilyen szülők számára kiskapukat, akkor nem tudhatja, hogy miben és hol fogják keresztezni az ilyen szülők az állami törekvéseket és mindez hogyan hat a többi szülőre is.
Természetesen az állami oktatáspolitika és az erős érdekérvényesítő szülők (illetve ezek egyes csoportjai) közötti konfliktusok intenzitása, ennek konkrét tárgya, valamint az a közeg, amelyben erre a konfliktusra sor kerül, igen széles skálán mozog. Értve ezalatt az általános politikai klímától az egyes szereplők (iskolaigazgatók, pedagógusok, más hatóságok stb.) beállítottságáig sok mindent. Egy differenciált, plurális fenntartójú iskolarendszerben eleve jobbak a harcrakész szülők esélyei, mint egy egy kézben tartott, uniformizált rendszerben.
Az elmondottakat fel lehet tölteni konkrét példaanyaggal az oktatástörténet különféle időszakából többféle tematikával. Itt és most ebből annyi érdekes, hogy ambiciózus oktatáspolitikai és államosítási törekvésekről hallunk, amelyek tudatosan vállalnak konfliktusokat erős érdekekkel és véleményekkel szemben. Ha nem számol a kormányzat saját korlátaival, akkor vesztes csatákra van ítélve. De az állam és az erős érdekérvényesítő szülők konfliktusának igazi kárvallottjai - mint mindig - a nem ilyen családokból az iskolába érkező gyerekek lesznek - tehát a mindenkori többség.
2012. július 28., szombat
Demokratikus legitimáció?
A képviseleti demokráciában a politikai legitimáció kizárólagos forrása a tiszta választásokon kapott felhatalmazás.Ez két előfeltevésen alapul. Az egyik az, hogy a jelöltek előre világosan megmondják, hogy győzelmük esetén mit akarnak csinálni, min akarnak változtatni. Az is ehhez az előfeltevéshez tartozik, hogy képesek is erre. A másik szerint a választópolgár kompetens érdekei felismerésében és annak megítélésében, hogy azt szavazatával hogyan tudja érvényesíteni. A klasszikus demokráciákban a választáshoz segítséget adott, hogy a kormányképes pártoknak volt karakterisztikus állandó politikai arcéle, voltak hagyományos témái, a választók nagy része pedig tartósan kötődött egyik vagy másik párthoz. Így egy-egy választás tétje az volt, hogy a bizonytalanok kihez csapódnak és a törzsszavazók pártonként milyen arányban járulnak az urnákhoz.
A posztmodern világban mindez jórészt illuzórikussá vált. A választók akár tudomásul vették ezt a tényt, akár nem, ebből mindenképpen demokratikus deficit keletkezett. Hogy reagálhatnak erre? Az egyik lehetőség, hogy a választó távol marad, gondolván, hogy a kínálatból senkitől se remélheti annak képviseletét, még kevésbé valóra váltását, amit ő szeretne. A másik lehetséges reakció az, hogy frusztrációját az éppen kormányzó párton, koalíción "veri le" és azzal az egyetlen tényleges lehetőségével él, hogy leválthatja ezeket és helyzetbe hozza a riválist. Vagy azért, mert aktuálisan többet remél tőle, vagy pusztán csak meg akarja leckéztetni a jelenlegit: protestálni akar. Végül az is lehetséges, hogy a választó olyan politikusra adja a voksát, aki segíti őt naiv hite őrzésében, még ha valójában akár gátlástalanul hazudik is.
Vérmérséklet és tájékozottság dolga, hogy a posztmodern helyzetért ki mennyire teszi felelőssé a színen lévő politikusokat és ki látja úgy, hogy ha a politikusoknak nem is lenne annyi vétke és hibája, mint amennyi van, a lényegen ez nem változtatna. Egyik vélemény képviselői sem magát a politikusi hivatást vonják kétségbe, csak másfajta politikusokat szeretnének. Az egyik típus erős akaratú, tiszta kezű, világos programmal rendelkező, vagy netán karizmatikus politikusokat, akik a világot változtatják meg. Akik szembe mennek a politikai szférán kívüli erősekkel is és majd jól elbánnak velük. A másik választói típus meg okos, rugalmas, komplexen gondolkodó politikusokat preferálna, akik megértik a létező bonyolult viszonyokat és azok között tudnak jól navigálni annak érdekében, hogy mind rövid, mind hosszú távon jobban, vagy legalább kevésbé rosszul járjanak a választói.
A dolog paradoxona, hogy mennél erősebben hisz a közönség az eredeti demokratikus előfeltevésekben, annál inkább tartozik az első választói típusba, illetve kész az ennek megfelelő politikus választására. Olyannyira, hogy ha ez a politikus alkatánál fogva csorbítja a jogállamra, a fékek és ellensúlyok garanciájára épülő demokráciát, akkor ezt közönsége hajlamos nem észrevenni, vagy megengedően viszonyulni ehhez. A másik választásnak megfelelő politikus se makulátlan a demokratikus intézményrendszer tekintetében, de nem megy szembe vele, inkább csak "szükségből" megkerülni igyekszik azt.
A demokratikus előfeltevések és a valóság közötti rés nem szokott nagy problémákat okozni, ha úgy általában jól mennek a dolgok. Más a helyzet, ha rosszul. Ilyenkor nő a politikával és a politikusokkal szembeni elégedetlenség. Egyes szembetűnő, látványos nehézségekkel, gondokkal kapcsolatban a politikusokon kívül ilyenkor megszólalnak különféle szakemberek is, mondván, hogy ők tudják a megoldást a beállott és a fenyegető bajra, nem pedig a politikusok, akik sokfelé figyelnek, de legkivált újraválasztási esélyeikre. És itt van az, amikor a választópolgár elbizonytalanodik. Kire hallgasson? A jósokra, akik egymással se értenek egyet? Mégiscsak a politikusokra, akiknek a kezében ott van a döntés lehetősége és – nehezen megfogható – felelőssége? Senkire – de akkor mit tegyen? Ő is struccpolitikát folytasson, mint sok politikus, mert akkor látszatra legalább nem ő döntött?
E megválaszolhatatlan kérdéseket akarva-nem akarva valahogy mégis mindenki, minden újabb választás alkalmából megválaszolja. Szóval, tettel és hallgatással is. Azok, akik úgy gondolják, hogy a demokráciánál – ahol a többség dönt, de később ezt a döntését felül is vizsgálhatja – még nem találtak ki jobb politikai rendszert (az Arisztotelész óta ismert problémák ellenére), egyben azonban aggódnak is, hogy a többség talán mégse a legkisebb rosszat fogja választani, noha0 mostanság ez lenne a legjobb opció.És marad minden a posztmodern kor eddig évtizedeiben megszokott keretei között, hacsak nem áll be súlyos általános gazdasági válság, vagy korlátlan önbizalmú, ellenállást nem ismerő fanatikusok nem lépnek be nagy erővel a képbe. Márpedig a korábbi konstrukciót erősen megkérdőjelező európai fejleményeket nehéz lenne tagadni. Ezekkel azonban a politikusok nem merték kendőzetlenül szembesíteni a választókat, mint ahogy a felgyűlt demokratikus deficit is ettől a félelemtől alakult ki.
A posztmodern világban mindez jórészt illuzórikussá vált. A választók akár tudomásul vették ezt a tényt, akár nem, ebből mindenképpen demokratikus deficit keletkezett. Hogy reagálhatnak erre? Az egyik lehetőség, hogy a választó távol marad, gondolván, hogy a kínálatból senkitől se remélheti annak képviseletét, még kevésbé valóra váltását, amit ő szeretne. A másik lehetséges reakció az, hogy frusztrációját az éppen kormányzó párton, koalíción "veri le" és azzal az egyetlen tényleges lehetőségével él, hogy leválthatja ezeket és helyzetbe hozza a riválist. Vagy azért, mert aktuálisan többet remél tőle, vagy pusztán csak meg akarja leckéztetni a jelenlegit: protestálni akar. Végül az is lehetséges, hogy a választó olyan politikusra adja a voksát, aki segíti őt naiv hite őrzésében, még ha valójában akár gátlástalanul hazudik is.
Vérmérséklet és tájékozottság dolga, hogy a posztmodern helyzetért ki mennyire teszi felelőssé a színen lévő politikusokat és ki látja úgy, hogy ha a politikusoknak nem is lenne annyi vétke és hibája, mint amennyi van, a lényegen ez nem változtatna. Egyik vélemény képviselői sem magát a politikusi hivatást vonják kétségbe, csak másfajta politikusokat szeretnének. Az egyik típus erős akaratú, tiszta kezű, világos programmal rendelkező, vagy netán karizmatikus politikusokat, akik a világot változtatják meg. Akik szembe mennek a politikai szférán kívüli erősekkel is és majd jól elbánnak velük. A másik választói típus meg okos, rugalmas, komplexen gondolkodó politikusokat preferálna, akik megértik a létező bonyolult viszonyokat és azok között tudnak jól navigálni annak érdekében, hogy mind rövid, mind hosszú távon jobban, vagy legalább kevésbé rosszul járjanak a választói.
A dolog paradoxona, hogy mennél erősebben hisz a közönség az eredeti demokratikus előfeltevésekben, annál inkább tartozik az első választói típusba, illetve kész az ennek megfelelő politikus választására. Olyannyira, hogy ha ez a politikus alkatánál fogva csorbítja a jogállamra, a fékek és ellensúlyok garanciájára épülő demokráciát, akkor ezt közönsége hajlamos nem észrevenni, vagy megengedően viszonyulni ehhez. A másik választásnak megfelelő politikus se makulátlan a demokratikus intézményrendszer tekintetében, de nem megy szembe vele, inkább csak "szükségből" megkerülni igyekszik azt.
A demokratikus előfeltevések és a valóság közötti rés nem szokott nagy problémákat okozni, ha úgy általában jól mennek a dolgok. Más a helyzet, ha rosszul. Ilyenkor nő a politikával és a politikusokkal szembeni elégedetlenség. Egyes szembetűnő, látványos nehézségekkel, gondokkal kapcsolatban a politikusokon kívül ilyenkor megszólalnak különféle szakemberek is, mondván, hogy ők tudják a megoldást a beállott és a fenyegető bajra, nem pedig a politikusok, akik sokfelé figyelnek, de legkivált újraválasztási esélyeikre. És itt van az, amikor a választópolgár elbizonytalanodik. Kire hallgasson? A jósokra, akik egymással se értenek egyet? Mégiscsak a politikusokra, akiknek a kezében ott van a döntés lehetősége és – nehezen megfogható – felelőssége? Senkire – de akkor mit tegyen? Ő is struccpolitikát folytasson, mint sok politikus, mert akkor látszatra legalább nem ő döntött?
E megválaszolhatatlan kérdéseket akarva-nem akarva valahogy mégis mindenki, minden újabb választás alkalmából megválaszolja. Szóval, tettel és hallgatással is. Azok, akik úgy gondolják, hogy a demokráciánál – ahol a többség dönt, de később ezt a döntését felül is vizsgálhatja – még nem találtak ki jobb politikai rendszert (az Arisztotelész óta ismert problémák ellenére), egyben azonban aggódnak is, hogy a többség talán mégse a legkisebb rosszat fogja választani, noha0 mostanság ez lenne a legjobb opció.És marad minden a posztmodern kor eddig évtizedeiben megszokott keretei között, hacsak nem áll be súlyos általános gazdasági válság, vagy korlátlan önbizalmú, ellenállást nem ismerő fanatikusok nem lépnek be nagy erővel a képbe. Márpedig a korábbi konstrukciót erősen megkérdőjelező európai fejleményeket nehéz lenne tagadni. Ezekkel azonban a politikusok nem merték kendőzetlenül szembesíteni a választókat, mint ahogy a felgyűlt demokratikus deficit is ettől a félelemtől alakult ki.
2012. július 25., szerda
Nincs "helyzet"
A magyar politika iránt intenzíven érdeklődő értelmiségiek a diktatúrák idején jól megtanulták, hogy nem aktív alakítói saját életüknek, legfeljebb cseppfolyós helyzetekben képesek egy-egy kisebb önálló lépésre. Ez azonban nem csökkentette folyamatos érdeklődésüket a világ és az ország eseményei, fejleményei iránt. Ha valaki közülük úgy ítélte, hogy valahol Magyarország helyzetére is kiható, vagy legalább ennek lehetőségét hordozó elmozdulás történt, jelentőségteljesen közölte barátaival, ismerőseivel, hogy "helyzet van!" Ha ezt ők is jóváhagyták, ez futótűzként futott végig kommunikációs láncolatukon.
Persze a "helyzet" lehetett sokféle: valami történt a nagy szovjet "kastélyban", vagy annak magyar filiáléjában vagy a tábor egy másik barakkjában - vagy akár a világ egy másik fontos sarkában. Teremthetett "helyzetet" a szoros értelemben vett hagyományos politikán túl egy új fegyverfajta megjelenése vagy telepítése is, ami a nemzetközi erőviszonyok felbillenésének lehetőségét hordozta magában. 60-as évek végétől a bretton - woodsi rendszer felszámolása és az olajárrobbanás révén pedig a gazdaság is bekerült a megfigyelt, időnként "helyzetet" generáló tényezők közé. Arról aztán, hogy a "helyzet" mit hozhat, különösen "nekünk" - a végtelenségig lehetett töprengeni és vitatkozni mindaddig, amíg a viszonyok újra stabilizálódtak és lehetett várni egy következő alkalomra.
A 80-as évek második felében aztán már permanens módon volt "helyzet", felsejlettek a részleteiben nem előre látható alapvető változások körvonalai. Ez is izgatott beszélgetések tárgya volt. Később már a beszélgetéseket mozgolódások is felválthatták - a "helyzet van!" ki is veszett a közbeszédből. A rendszerváltás mintha a múltidőbe helyezte volna ezt a fogalmat: a politika, ezen belül a konfliktus és a változás nagyfokú nyilvánosságot kapott, a média ennek közvetítője, nemegyszer generálója volt és egyben megszűnt az a társadalmi altalaj, amelyben a korábbi, gyakran csak utalásokkal, összekacsintásokkal operáló kommunikációs láncolatnak tere, értelme lett volna.
A "központi erőtér" fülkeforradalmi rendszere rohammal bevette és átrendezte az emberek - közte az elégedetlenek - kommunikációs kapcsolatrendszerét is. Mind a maradék interaktív ellenzéki médiában, mind a magánérintkezésben a hüledezésés, a panaszkultúra és a folyamatos sopánkodás lett a módi, de a keretet a totális és tartósnak vélt vereségtudat határozta meg. Aztán az új rendszer szövedéke hol itt, hol ott kezdett fölfesleni, felsejlett a nem túl távoli változás lehetősége is. Erre reakcióként többezres, majd többtízezres ellenzéki tüntetéseknek lehettünk tanúi (netán résztvevői) - de ezt természetesen egy még szélesebbkörű kommunikációs gyűrű is körülvette. Idén télre ez oda kulminált, hogy (nem kimondva) érezni lehetett, "helyzet van", amelyben bármi megtörténhet. Ezt támasztotta alá a forint fenyegető mélyrepülése is - hogy más fontos tényezőket ne is említsünk. Ez a periódus az, amit a hatalom egy ideje puccskísérletként, pancser puccsként emleget. És büszkélkedik: elhárította.
A hatalommal szemben "érzők" nehezen vették észre a helyzet átmeneti megváltozását, nem akartak róla tudomást venni és közülük a forrófejűbbek úgy képzelték, hogy akciózással azonnali módon meg lehetne változtatni a dolgok menetét. Frusztráltan tapasztalták, milyen kis visszhangja van próbálkozásuknak még azok körében is, akikkel alapjában véve egyetértenek. A mai generációk nem mentek át azon az iskolán, hogy első sorban a könyörtelen hosszabb távú trendekre figyeljenek és ennek alapján legyenek meggyőződve arról: ezután is lesz "helyzet", de annak kialakulását hiábavaló dolog eröltetniük. Számolni vele, felkészülni rá viszont nem csak indokolt - fontos is.
Persze a "helyzet" lehetett sokféle: valami történt a nagy szovjet "kastélyban", vagy annak magyar filiáléjában vagy a tábor egy másik barakkjában - vagy akár a világ egy másik fontos sarkában. Teremthetett "helyzetet" a szoros értelemben vett hagyományos politikán túl egy új fegyverfajta megjelenése vagy telepítése is, ami a nemzetközi erőviszonyok felbillenésének lehetőségét hordozta magában. 60-as évek végétől a bretton - woodsi rendszer felszámolása és az olajárrobbanás révén pedig a gazdaság is bekerült a megfigyelt, időnként "helyzetet" generáló tényezők közé. Arról aztán, hogy a "helyzet" mit hozhat, különösen "nekünk" - a végtelenségig lehetett töprengeni és vitatkozni mindaddig, amíg a viszonyok újra stabilizálódtak és lehetett várni egy következő alkalomra.
A 80-as évek második felében aztán már permanens módon volt "helyzet", felsejlettek a részleteiben nem előre látható alapvető változások körvonalai. Ez is izgatott beszélgetések tárgya volt. Később már a beszélgetéseket mozgolódások is felválthatták - a "helyzet van!" ki is veszett a közbeszédből. A rendszerváltás mintha a múltidőbe helyezte volna ezt a fogalmat: a politika, ezen belül a konfliktus és a változás nagyfokú nyilvánosságot kapott, a média ennek közvetítője, nemegyszer generálója volt és egyben megszűnt az a társadalmi altalaj, amelyben a korábbi, gyakran csak utalásokkal, összekacsintásokkal operáló kommunikációs láncolatnak tere, értelme lett volna.
A "központi erőtér" fülkeforradalmi rendszere rohammal bevette és átrendezte az emberek - közte az elégedetlenek - kommunikációs kapcsolatrendszerét is. Mind a maradék interaktív ellenzéki médiában, mind a magánérintkezésben a hüledezésés, a panaszkultúra és a folyamatos sopánkodás lett a módi, de a keretet a totális és tartósnak vélt vereségtudat határozta meg. Aztán az új rendszer szövedéke hol itt, hol ott kezdett fölfesleni, felsejlett a nem túl távoli változás lehetősége is. Erre reakcióként többezres, majd többtízezres ellenzéki tüntetéseknek lehettünk tanúi (netán résztvevői) - de ezt természetesen egy még szélesebbkörű kommunikációs gyűrű is körülvette. Idén télre ez oda kulminált, hogy (nem kimondva) érezni lehetett, "helyzet van", amelyben bármi megtörténhet. Ezt támasztotta alá a forint fenyegető mélyrepülése is - hogy más fontos tényezőket ne is említsünk. Ez a periódus az, amit a hatalom egy ideje puccskísérletként, pancser puccsként emleget. És büszkélkedik: elhárította.
A hatalommal szemben "érzők" nehezen vették észre a helyzet átmeneti megváltozását, nem akartak róla tudomást venni és közülük a forrófejűbbek úgy képzelték, hogy akciózással azonnali módon meg lehetne változtatni a dolgok menetét. Frusztráltan tapasztalták, milyen kis visszhangja van próbálkozásuknak még azok körében is, akikkel alapjában véve egyetértenek. A mai generációk nem mentek át azon az iskolán, hogy első sorban a könyörtelen hosszabb távú trendekre figyeljenek és ennek alapján legyenek meggyőződve arról: ezután is lesz "helyzet", de annak kialakulását hiábavaló dolog eröltetniük. Számolni vele, felkészülni rá viszont nem csak indokolt - fontos is.
2012. július 24., kedd
A hatalom által teremtett politikai és kommunikációs tér és minden tartalmi vita lehetetlensége kapcsán
Orbán már a választásokat megelőzően sem hagyott kétséget: át akarja alakítani a versengő politikai és szellemi arénát és hegemon "központi erőteret" akar létrehozni, amelyben mindenféle ellenzéki megnyilvánulás marginális és irreleváns. A szót tett követte: ennek megfelelően alakította át az alkotmányos rendet, az intézményrendszert, megszállta a hazai nyilvánosság közel egészét és a hatalom emberei olyan kommunikációt alkalmaznak, amely nemcsak a kontextust, hanem a szavak értelmét és a tényeket is maga határozza meg és kinyilatkoztatásaival kapcsolatban érdemi vitákba nem bocsátkozik.
A központi erőteren kívüli politikai és szellemi erők a maguk állandó létbizonytalanságban lévő, szűk hatókörű médiumaikba szorultak vissza, ahol ugyan egymásnak elvben szabadon fejthetik ki véleményüket és akár "szabadon" vitatkozhatnak is, de számolniuk kell azzal, hogy állandóan rajtuk van a hatalom gyanakvó szeme. Ez azzal jár, hogy saját, belsőnek vélt nyilvánosságukban leírt vagy kimondott mondataikat a hatalom és/vagy a hatalom hívei bármikor kiragadhatják, átemelhetik a saját kontextusukba és nyilvánosságukba - és ott azt tehetnek vele, amit akarnak. Ledorongolhatják, eltorzíthatják, kifigurázhatják, gyűlöletkeltésre vagy "oszd meg és uralkodj" célokra használhatják. Ezért az, aki a hatalomtól függetlennek nevezhető médiumokban megszólal, annak nem csak a tekintélyuralmi rendszerekben szokásos öncenzúrára érdemes gondolnia, hanem arra is, hogy milyen következményei lehetnek szavainak saját táborán belül, illetve akkor, ha a belsőnek szánt kommunikációba a hatalom "belelép". Így válhat a kritikából nem végiggondolt tabusértés, a kommentárból feljelentés.
Az elmondottak azt jelentik, hogy a centrális erőtér tervrajza sikeresen életre kelt. Ez azonban nem egészen van így. Van egy fontos terület, ahol a hatalom és technológiája totálisan csődöt mondott, és ez a gazdaság. Semmi nem úgy alakul, ahogy meghirdették és ahogy azóta is igyekeznek állítani. Ennek hazai felismerése és kimondása messze túllép a marginalizált ellenzék körén. Kiterjed minden magára adó közgazdászra politikai színezetétől függetlenül, de elszivárog a nép, a választópolgárok közé is, akik mára már nem csak tapasztalják, hanem egyre inkább verbálisan is visszahallják e tekintetben a hatalom állításai és a valóság közötti szakadékot. Ezért a gazdaságról kimondott igaz szavak nem hullnak a semmibe.
A centrális erőtér koncepciójának másik szervi fogyatékossága, hogy nem számolt azzal: Magyarország ma már semmilyen tekintetben nem zárt világ. Figyelnek a magyar fejleményekre az integrációs intézmények, a külföldi kormányok, a nemzetközi média, a piacok, a hitelminősítők, a különféle titkosszolgálatok - és folytathatnánk a sort egészen a határokat nem ismerő internetig. És miután a fülkeforradalmi rendszer széles körökben lelepleződött, a figyelem még fokozottabbá vált az ország kis mérete és nemzetközi súlya ellenére is.
A nemzetközi figyelemben ha nem is döntő, de nem is elhanyagolható szerepe van a hazai marginalizált független és/vagy ellenzéki nyilvánosságnak. Ezért aki ott megszólal, az ugyan jobb, ha tudomásul veszi a hazai érdemi viták lehetetlenné válását és szavai önmaga ellen fordításának lehetőségeit, de cserébe esetenként váratlanul olyan nemzetközi figyelmet kaphat és "mandinerből" olyan hatásokat érhet el, amit magyar nyelven, kis közönség által követett szavaitól normál körülmények között álmában sem remélhetne.
Valamit - valamiért...
A központi erőteren kívüli politikai és szellemi erők a maguk állandó létbizonytalanságban lévő, szűk hatókörű médiumaikba szorultak vissza, ahol ugyan egymásnak elvben szabadon fejthetik ki véleményüket és akár "szabadon" vitatkozhatnak is, de számolniuk kell azzal, hogy állandóan rajtuk van a hatalom gyanakvó szeme. Ez azzal jár, hogy saját, belsőnek vélt nyilvánosságukban leírt vagy kimondott mondataikat a hatalom és/vagy a hatalom hívei bármikor kiragadhatják, átemelhetik a saját kontextusukba és nyilvánosságukba - és ott azt tehetnek vele, amit akarnak. Ledorongolhatják, eltorzíthatják, kifigurázhatják, gyűlöletkeltésre vagy "oszd meg és uralkodj" célokra használhatják. Ezért az, aki a hatalomtól függetlennek nevezhető médiumokban megszólal, annak nem csak a tekintélyuralmi rendszerekben szokásos öncenzúrára érdemes gondolnia, hanem arra is, hogy milyen következményei lehetnek szavainak saját táborán belül, illetve akkor, ha a belsőnek szánt kommunikációba a hatalom "belelép". Így válhat a kritikából nem végiggondolt tabusértés, a kommentárból feljelentés.
Az elmondottak azt jelentik, hogy a centrális erőtér tervrajza sikeresen életre kelt. Ez azonban nem egészen van így. Van egy fontos terület, ahol a hatalom és technológiája totálisan csődöt mondott, és ez a gazdaság. Semmi nem úgy alakul, ahogy meghirdették és ahogy azóta is igyekeznek állítani. Ennek hazai felismerése és kimondása messze túllép a marginalizált ellenzék körén. Kiterjed minden magára adó közgazdászra politikai színezetétől függetlenül, de elszivárog a nép, a választópolgárok közé is, akik mára már nem csak tapasztalják, hanem egyre inkább verbálisan is visszahallják e tekintetben a hatalom állításai és a valóság közötti szakadékot. Ezért a gazdaságról kimondott igaz szavak nem hullnak a semmibe.
A centrális erőtér koncepciójának másik szervi fogyatékossága, hogy nem számolt azzal: Magyarország ma már semmilyen tekintetben nem zárt világ. Figyelnek a magyar fejleményekre az integrációs intézmények, a külföldi kormányok, a nemzetközi média, a piacok, a hitelminősítők, a különféle titkosszolgálatok - és folytathatnánk a sort egészen a határokat nem ismerő internetig. És miután a fülkeforradalmi rendszer széles körökben lelepleződött, a figyelem még fokozottabbá vált az ország kis mérete és nemzetközi súlya ellenére is.
A nemzetközi figyelemben ha nem is döntő, de nem is elhanyagolható szerepe van a hazai marginalizált független és/vagy ellenzéki nyilvánosságnak. Ezért aki ott megszólal, az ugyan jobb, ha tudomásul veszi a hazai érdemi viták lehetetlenné válását és szavai önmaga ellen fordításának lehetőségeit, de cserébe esetenként váratlanul olyan nemzetközi figyelmet kaphat és "mandinerből" olyan hatásokat érhet el, amit magyar nyelven, kis közönség által követett szavaitól normál körülmények között álmában sem remélhetne.
Valamit - valamiért...
2012. július 21., szombat
PÉNZÜGY / TŐZSDE Orbán jövő kedden találkozik az IMF-fel
Minden jóslás kockázatos. Ennek ellenére jelezni kívánom: úgy látom, a keddi Orbán - találkozó a tárgyaló-küldöttséggel sem konvencionálisan semmitmondó, sem következmények nélküli nem lesz.
2012. július 20., péntek
A felmelegített jobboldali ideológiák lyukas közepe
A két világháború között mind a horthysta kormányok, mind azok különféle jobboldali ellenzéke ideológiájának középpontjában az irredenta állt. Minden baj okát Trianonban lehetett megjelölni és a jövő boldogságát a sikeres irredentával ígérték. Ez a lakosság nagy részére valóban hatott is. Egyrészt világos volt, hogy a békeszerződés a határokat minden nézőpontból igazságtalanul húzta meg. Másrészt a kor embere számára hihetetlen, abszurd dolog volt az ország megcsonkítása, amely ellentmondott minden addigi evidenciájának. Ezért nem is volt szükség konkrét tervre, hogy hogyan válik valóra a határok megváltoztatása, mert általánosan elfogadott volt, hogy ez így nem maradhat.
A hivatalos külpolitikában ugyan szerepelt a határrevizió nemzetiségi viszonyoknak megfelelő változata, a könnyen sulykolható jelszó azonban a "Mindent vissza!" volt. S ezt mintegy hivatalosan is megerősítette a félárbocra eresztett "országzászló". A későbbi fejlemények ismertek: szakaszos részleges határrevízió a tengelyhatalmak kegyéből, ellenszolgáltatásként részvétel az újabb vesztes világháborúban, ennek végén a késői és sikertelen kiugrási kísérlettel és végsőkig kitartás a vesztő szövetséges mellett. Már a békekötés előtt visszaálltak a trianoni határok és azok kismértékű korrekciója is hiú reménynek bizonyult a béketárgyalásokon. Ezt a magyar közhangulat nem csak a megszállás miatt fogadta alapjában véve beletörődéssel, hanem egyrészt tanúja volt a háború utolsó szakaszában a remények összeomlásának, másrészt - és talán ez a fontosabb! - 25 év után már nem tűnt már hihetetlennek, abszurdnak, hogy azok lesznek az országhatárok, amik.
A következő 45 évben az irredenta az 1945-ös emigránsok politizáló köreiben maradt sértetlenül életben. Magában az országban elhanyagolható kis körökre húzódott vissza az ábrándok ápolása. Az államszocialista rendszer bomlása idején újra terjedőben volt - a lehetővé vált utazásokkal párhuzamosan - a határokon túli magyarok kultusza, társaságokban divatba jött a "székely himnusz" éneklése, de kifejezett irredenta ábrándok nem erősödtek meg. A rendszerváltás után sem váltott ki az irredenta erős vonzerőt. A jobboldali magyar emigráció kísérletezett hazaexportálásával, de akkor csak kisebb csoportok voltak fogékonyak rá. Az akkori mérsékelt jobboldali kormányzat körében - szigorúan zárt ajtók mögött - a forrongó Balkán, különösen a felbomló Jugoszlávia miatt számoltak azzal, hogy kalandos módon terítékre kerülhet valamilyen határrevizió is, de ezek a remények gyorsan elhaltak. Az irredentát a Miép tartotta felszínen, de inkább az érzelmekre ható protesztként, semmint valódi politikai programként.
Új helyzet állt elő, amikor a korábban liberális, többségében vallástalan és kozmopolita Fidesz helyezte át magát a jobboldalra a vezetőszerep igényével. Neofitaként a szimbolikus szférában túl is kellett teljesítenie ahhoz, hogy a törzsökös jobboldaliak elfogadják pálfordulását. Ennek csúcsa az a húzás, hogy a minisztelnök kocsijára feltette a "Nagymagyarország" matricát, amely történelmileg hamis, a gyakorlati poltikában abszurd demonstráció volt. De - úgymond - "bejött": sem az országban, sem külföldön nem kísérte olyan botrány, amely lehetséges lett volna.
Nem érdemes ezt követően nyomon követni azt a bűvészkedést, amit a Fidesz a határon túli magyarokkal kapcsolatban előadott. De ennek azért folyamatosan konstans összetevője az irredentától való tartózkodás - szemben a szélsőjobbal. A helyzet azonban most került új, kényes szakaszba. A mai hatalom a korábbi "trianonozás" után nem bevallva, kerülőúton kokettálni kezdett a Horthy - kultusz felélesztésével is. Az ellenreakció első sorban az antiszemitizmus kérdéskörére koncentrálódott. Ez is felkeltette a külföld figyelmét és ma még nem lehet tudni, hogy hová fog kifutni ez a történet.
A lényeg azonban abban ragadható meg, hogy ha mind a magát mérsékeltnek mondó, mind a magát radikálisnak mondó jobboldal a két háború közötti viszonyokra vezeti vissza politikai gyökereit, akkor menthetetlenül szembetalálja magát azzal, hogy akkor a mindent vonzásában tartó középpont az irredenta volt. Ha már a kormány amúgy is felújította az "egyedül vagyunk" tragikus önmutogatását, amely negligálja mindazt, amit euroatlanti integrációnk kellene jelentsen, akkor ehhez nagyon is passzol számi ikerpárja, az irredenta. Lehet erre itt és most gyakorlati kormánypolitikát építeni? Rengeteg okból nyilvánvaló, hogy nem lehet. (Ellenzékit csak- csak, mert nem kerül sor szembesülésre.) Akkor hát mivégre ez a kísérlet? Irracionális csodavárás? A holnapra fittyet hányó napi túlélés? A kérdésekre racionális választ adni nem lehet.
A hivatalos külpolitikában ugyan szerepelt a határrevizió nemzetiségi viszonyoknak megfelelő változata, a könnyen sulykolható jelszó azonban a "Mindent vissza!" volt. S ezt mintegy hivatalosan is megerősítette a félárbocra eresztett "országzászló". A későbbi fejlemények ismertek: szakaszos részleges határrevízió a tengelyhatalmak kegyéből, ellenszolgáltatásként részvétel az újabb vesztes világháborúban, ennek végén a késői és sikertelen kiugrási kísérlettel és végsőkig kitartás a vesztő szövetséges mellett. Már a békekötés előtt visszaálltak a trianoni határok és azok kismértékű korrekciója is hiú reménynek bizonyult a béketárgyalásokon. Ezt a magyar közhangulat nem csak a megszállás miatt fogadta alapjában véve beletörődéssel, hanem egyrészt tanúja volt a háború utolsó szakaszában a remények összeomlásának, másrészt - és talán ez a fontosabb! - 25 év után már nem tűnt már hihetetlennek, abszurdnak, hogy azok lesznek az országhatárok, amik.
A következő 45 évben az irredenta az 1945-ös emigránsok politizáló köreiben maradt sértetlenül életben. Magában az országban elhanyagolható kis körökre húzódott vissza az ábrándok ápolása. Az államszocialista rendszer bomlása idején újra terjedőben volt - a lehetővé vált utazásokkal párhuzamosan - a határokon túli magyarok kultusza, társaságokban divatba jött a "székely himnusz" éneklése, de kifejezett irredenta ábrándok nem erősödtek meg. A rendszerváltás után sem váltott ki az irredenta erős vonzerőt. A jobboldali magyar emigráció kísérletezett hazaexportálásával, de akkor csak kisebb csoportok voltak fogékonyak rá. Az akkori mérsékelt jobboldali kormányzat körében - szigorúan zárt ajtók mögött - a forrongó Balkán, különösen a felbomló Jugoszlávia miatt számoltak azzal, hogy kalandos módon terítékre kerülhet valamilyen határrevizió is, de ezek a remények gyorsan elhaltak. Az irredentát a Miép tartotta felszínen, de inkább az érzelmekre ható protesztként, semmint valódi politikai programként.
Új helyzet állt elő, amikor a korábban liberális, többségében vallástalan és kozmopolita Fidesz helyezte át magát a jobboldalra a vezetőszerep igényével. Neofitaként a szimbolikus szférában túl is kellett teljesítenie ahhoz, hogy a törzsökös jobboldaliak elfogadják pálfordulását. Ennek csúcsa az a húzás, hogy a minisztelnök kocsijára feltette a "Nagymagyarország" matricát, amely történelmileg hamis, a gyakorlati poltikában abszurd demonstráció volt. De - úgymond - "bejött": sem az országban, sem külföldön nem kísérte olyan botrány, amely lehetséges lett volna.
Nem érdemes ezt követően nyomon követni azt a bűvészkedést, amit a Fidesz a határon túli magyarokkal kapcsolatban előadott. De ennek azért folyamatosan konstans összetevője az irredentától való tartózkodás - szemben a szélsőjobbal. A helyzet azonban most került új, kényes szakaszba. A mai hatalom a korábbi "trianonozás" után nem bevallva, kerülőúton kokettálni kezdett a Horthy - kultusz felélesztésével is. Az ellenreakció első sorban az antiszemitizmus kérdéskörére koncentrálódott. Ez is felkeltette a külföld figyelmét és ma még nem lehet tudni, hogy hová fog kifutni ez a történet.
A lényeg azonban abban ragadható meg, hogy ha mind a magát mérsékeltnek mondó, mind a magát radikálisnak mondó jobboldal a két háború közötti viszonyokra vezeti vissza politikai gyökereit, akkor menthetetlenül szembetalálja magát azzal, hogy akkor a mindent vonzásában tartó középpont az irredenta volt. Ha már a kormány amúgy is felújította az "egyedül vagyunk" tragikus önmutogatását, amely negligálja mindazt, amit euroatlanti integrációnk kellene jelentsen, akkor ehhez nagyon is passzol számi ikerpárja, az irredenta. Lehet erre itt és most gyakorlati kormánypolitikát építeni? Rengeteg okból nyilvánvaló, hogy nem lehet. (Ellenzékit csak- csak, mert nem kerül sor szembesülésre.) Akkor hát mivégre ez a kísérlet? Irracionális csodavárás? A holnapra fittyet hányó napi túlélés? A kérdésekre racionális választ adni nem lehet.
2012. július 19., csütörtök
Az 1956 utáni megtorlás egyoldalú interpretációjáról
Előre bocsájtom, hogy megjegyzéseim nem a történész szakma tényfeltáró és elemző teljesítményére vonatkoznak, hanem arra az általános képre, amellyel az érdeklődő magyar médiafogyasztó nap mint nap találkozik. Aktualitását a közelmúltbeli Kádár évforduló kapcsán elhangzottak adják.Azt is le kell szögeznem, hogy a Kádár rendszer önigazoló hazugságai után teljesen érthető és indokolt, hogy a rendszerváltás után és azóta is a megtorlás áldozatainak nézőpontja vált irányadóvá. Továbbá az is érthető, hogy Kádár János személye aránytalanul nagy mértékben került a periódus elemzései és értékelései homlokterébe.
Érdemes azonban szembenézni azzal az alapvető ténnyel, hogy Magyarország ebben az időszakban szovjet szatellit ország, durvább fogalmazásban megszállt ország volt. Ezért az egész eseménysort adekvát módon akkor érthetjük meg, ha szovjet nézőpontból is szemügyre vesszük. Elvégre már 56 október 23-án szovjet csapatok a főváros utcáin avatkoztak be az események menetébe, ettől kezdve a szovjet csúcsvezetés telefonon és személyesen részt vett napi szinten az események alakulásában, november 4-én és azt követően szovjet csapatok verték le a felkelést, az új magyar garnitúra, jelesül Kádár a megbízatását a szovjet csúcsszerv ülésén kapta és fogadta el és hogy az ország reorganizációjában és magában a megtorlásban szovjet megbízottak nyíltan személyes szerepet kaptak. Az is köztudott, hogy ebben az időszakban a szovjet csúcsvezetésben folyamatosan ádáz belső harcok folytak, amelyek 1957 július elején végződtek a Hruscsov - csoport győzelmével és a korábbi nagyhatalmú ellenfelek eltávolításával, politikai halálával. Ebben a kontextusban kell szemlélni a magyar eseménysorozatot is.
Ne menjünk bele találgatásokba, hogy min munkálkodtak szovjet erők Magyarországon október 23. előtt. Az azonban mindenképpen feltűnő, hogy a szovjet csapatok felkészültek voltak az azonnali intervencióra, ami a napi rutin alapján teljességgel lehetetlen lett volna. Az is nyilvánvaló, hogy a lakossági reakció mérete, intenzitása váratlan volt számukra és ezért a szovjet csúcsvezetés óráról órára éles viták közepette mérlegelte, hogy milyen taktikát és stratégiát kövessen Magyarországgal kapcsolatban, míg végül kialakult az újabb intervencióval kapcsolatos forgatókönyv, amit azután végre is hajtottak.
A csúcsvezetésben folyó harcnak Magyarország tárgya volt, de egyben bizonyos értelemben ürügye is. Ellenfelei ugyanis éppen Magyarországgal akarták bizonyítani, hogy Hruscsov egész politikai vonala és ezen belül Sztalin részleges leleplezése elhibázott volt, ezért vissza kell térni a "kemény vonalhoz" és Hruscsovot le kell váltani. Hruscsovnak pozíciójánál fogva csatlakoznia kellett az intervencióhoz és az azt követő megtorláshoz, mint a szovjet világrend fenntartásának axiómájához. Ugyanakkor abban is érdekelt volt, hogy a magyar helyzet ne maradjon sokáig olyan seb a tágabb birodalomban, amely bármikor hivatkozás lehet személye és politikája ellen. Vagyis segítenie kellett a lehető leggyorsabb konszolidációt is.
A legfontosabb "harci terület" - ha nem is látványos - a gazdaság volt. A fegyveres harc, a tömeges emigráció, az elhúzódó, általánosnak mondható sztrájk (ami alatt a dolgozók megkapták bérüket, fizetésüket ) teljesen szétzilálta az ország gazdaságát. Közgazdaságilag ennek elkerülhetetlen következménye az áruhiány és a hiperinfláció kellett volna legyen. Nem ez történt. A Szovjetúnió, Kína és szovjet nyomásra a szatellit - országok ellenszolgáltatás nélküli "segítséget" nyújtottak a magyar vezetésnek. Ez ellen (főképpen nagyságrendje ellen) Hruscsov ellenzéke és több "szövetséges" ország vezetése élesen tiltakozott. Mert hogy micsoda dolog egy fellázadt országot "megjutalmazni" a fel nem lázadtak terhére. Ellenállásuk sikertelen volt: Magyarország jegyrendszer bevezetése nélkül visszazökkent a korábban megszokott fogyasztási, majd termelési állapotok közé, viszonylag gyorsan eltávolítva a mindennapi életet zavaró fizikai romokat is.
A másik kulcsterület politikai volt: mi legyen az összeomlott állampárt, a volt MDP 800 000-es tagságával. Megtorolják külföldre nem távozott és azonnal az új kormány mellé nem állt tagjain "árulásukat"? Fenyegetéssel érjék el, hogy közülük mennél többen átlépjenek az új állampártba, az MSZMP-be? Egyenként vizsgálják ki, ki mit csinált, miket mondott az elmúlt hónapokban? Ebben a kérdésben is élesek voltak a viták mind a szovjet, mind a lassanként felálló magyar vezetésben. De végülis ebben a kérdésben is a konszolidációt leginkább segítő megoldás született. Viszonylag hosszú, május 1.-ig tartó gondolkodási időt adtak a volt párttagoknak, hogy "átigazolhassanak" az új pártba és ugyanakkor azt is metakommunikálták, hogy aki nem lep vissza, pusztán ezért nem kell büntetéssel számolnia.
Tovább is lehetne sorolni a különböző, konszolidációt elősegítő önmagában fontos momentumokat (pl. a mezőgazdaságban a kötelező beszolgáltatás rendszerének eltörlése), de véleményem szerint a fenti kettőhöz ezek nagyságrendjüket tekintve nem mérhetőek. Vagyis nem helyes a hol nagyobb, hol kisebb intenzitással folyó folyamatos megtorlást a korszak egyedüli jellemzőjének tekinteni. Egyrészt maga a megtorlás is szovjet és magyar belső politikai harcok állásának mindenkori eredője volt, másrészt a mennél gyorsabb konszolidációért is folyamatosan folyt a (cseppet sem altruista, inkább önérdekű) belső harc.
Ha a mai utókor ilyen komplexebb keretben értesül a korszak tényeiről, eseményeiről, akkor egyes mozzanatok (pl. 1957 május 1.) kevésbé tűnnek számára rejtélyesnek. De ami ennél fontosabb, a romantikus és kitüntetetten moralizáló történelemfelfogás helyett a világ menetéről egy valósághűbb, a mára is jobban alkalmazható képhez juthat el.
Érdemes azonban szembenézni azzal az alapvető ténnyel, hogy Magyarország ebben az időszakban szovjet szatellit ország, durvább fogalmazásban megszállt ország volt. Ezért az egész eseménysort adekvát módon akkor érthetjük meg, ha szovjet nézőpontból is szemügyre vesszük. Elvégre már 56 október 23-án szovjet csapatok a főváros utcáin avatkoztak be az események menetébe, ettől kezdve a szovjet csúcsvezetés telefonon és személyesen részt vett napi szinten az események alakulásában, november 4-én és azt követően szovjet csapatok verték le a felkelést, az új magyar garnitúra, jelesül Kádár a megbízatását a szovjet csúcsszerv ülésén kapta és fogadta el és hogy az ország reorganizációjában és magában a megtorlásban szovjet megbízottak nyíltan személyes szerepet kaptak. Az is köztudott, hogy ebben az időszakban a szovjet csúcsvezetésben folyamatosan ádáz belső harcok folytak, amelyek 1957 július elején végződtek a Hruscsov - csoport győzelmével és a korábbi nagyhatalmú ellenfelek eltávolításával, politikai halálával. Ebben a kontextusban kell szemlélni a magyar eseménysorozatot is.
Ne menjünk bele találgatásokba, hogy min munkálkodtak szovjet erők Magyarországon október 23. előtt. Az azonban mindenképpen feltűnő, hogy a szovjet csapatok felkészültek voltak az azonnali intervencióra, ami a napi rutin alapján teljességgel lehetetlen lett volna. Az is nyilvánvaló, hogy a lakossági reakció mérete, intenzitása váratlan volt számukra és ezért a szovjet csúcsvezetés óráról órára éles viták közepette mérlegelte, hogy milyen taktikát és stratégiát kövessen Magyarországgal kapcsolatban, míg végül kialakult az újabb intervencióval kapcsolatos forgatókönyv, amit azután végre is hajtottak.
A csúcsvezetésben folyó harcnak Magyarország tárgya volt, de egyben bizonyos értelemben ürügye is. Ellenfelei ugyanis éppen Magyarországgal akarták bizonyítani, hogy Hruscsov egész politikai vonala és ezen belül Sztalin részleges leleplezése elhibázott volt, ezért vissza kell térni a "kemény vonalhoz" és Hruscsovot le kell váltani. Hruscsovnak pozíciójánál fogva csatlakoznia kellett az intervencióhoz és az azt követő megtorláshoz, mint a szovjet világrend fenntartásának axiómájához. Ugyanakkor abban is érdekelt volt, hogy a magyar helyzet ne maradjon sokáig olyan seb a tágabb birodalomban, amely bármikor hivatkozás lehet személye és politikája ellen. Vagyis segítenie kellett a lehető leggyorsabb konszolidációt is.
A legfontosabb "harci terület" - ha nem is látványos - a gazdaság volt. A fegyveres harc, a tömeges emigráció, az elhúzódó, általánosnak mondható sztrájk (ami alatt a dolgozók megkapták bérüket, fizetésüket ) teljesen szétzilálta az ország gazdaságát. Közgazdaságilag ennek elkerülhetetlen következménye az áruhiány és a hiperinfláció kellett volna legyen. Nem ez történt. A Szovjetúnió, Kína és szovjet nyomásra a szatellit - országok ellenszolgáltatás nélküli "segítséget" nyújtottak a magyar vezetésnek. Ez ellen (főképpen nagyságrendje ellen) Hruscsov ellenzéke és több "szövetséges" ország vezetése élesen tiltakozott. Mert hogy micsoda dolog egy fellázadt országot "megjutalmazni" a fel nem lázadtak terhére. Ellenállásuk sikertelen volt: Magyarország jegyrendszer bevezetése nélkül visszazökkent a korábban megszokott fogyasztási, majd termelési állapotok közé, viszonylag gyorsan eltávolítva a mindennapi életet zavaró fizikai romokat is.
A másik kulcsterület politikai volt: mi legyen az összeomlott állampárt, a volt MDP 800 000-es tagságával. Megtorolják külföldre nem távozott és azonnal az új kormány mellé nem állt tagjain "árulásukat"? Fenyegetéssel érjék el, hogy közülük mennél többen átlépjenek az új állampártba, az MSZMP-be? Egyenként vizsgálják ki, ki mit csinált, miket mondott az elmúlt hónapokban? Ebben a kérdésben is élesek voltak a viták mind a szovjet, mind a lassanként felálló magyar vezetésben. De végülis ebben a kérdésben is a konszolidációt leginkább segítő megoldás született. Viszonylag hosszú, május 1.-ig tartó gondolkodási időt adtak a volt párttagoknak, hogy "átigazolhassanak" az új pártba és ugyanakkor azt is metakommunikálták, hogy aki nem lep vissza, pusztán ezért nem kell büntetéssel számolnia.
Tovább is lehetne sorolni a különböző, konszolidációt elősegítő önmagában fontos momentumokat (pl. a mezőgazdaságban a kötelező beszolgáltatás rendszerének eltörlése), de véleményem szerint a fenti kettőhöz ezek nagyságrendjüket tekintve nem mérhetőek. Vagyis nem helyes a hol nagyobb, hol kisebb intenzitással folyó folyamatos megtorlást a korszak egyedüli jellemzőjének tekinteni. Egyrészt maga a megtorlás is szovjet és magyar belső politikai harcok állásának mindenkori eredője volt, másrészt a mennél gyorsabb konszolidációért is folyamatosan folyt a (cseppet sem altruista, inkább önérdekű) belső harc.
Ha a mai utókor ilyen komplexebb keretben értesül a korszak tényeiről, eseményeiről, akkor egyes mozzanatok (pl. 1957 május 1.) kevésbé tűnnek számára rejtélyesnek. De ami ennél fontosabb, a romantikus és kitüntetetten moralizáló történelemfelfogás helyett a világ menetéről egy valósághűbb, a mára is jobban alkalmazható képhez juthat el.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)