Debreczeni József vitázó, alternatív megközelítése a zéró- összegű és a kooperatív játékra épülő elemzéssel szemben

Noha az írás logikája rokonszenves, a kiindulópontul választott történelmi helyzet bemutatása szerintem téves. Számomra Bibó elemzése a mérvadó, aki így írt erről:

 

"Az 1918. évi összeomlás óriási perspektívákat nyitott meg Közép- és Kelet-Európa újjárendezése számára. A háborúvesztés elsöpörte mind a két nagy német dinasztiát, sőt mellékesen az oroszt is. Ebben a helyzetben páratlanul szerencsésen együtt volt minden szükséges ahhoz, hogy a német egység ügye végre dűlőre jusson, s Közép- és Kelet-Európa felborult és összezavart területi státusa visszakapja a maga épkézláb kereteit. Az 1918. évi békecsinálóknak az önrendelkezési elv formájában alkalmas elvi alapjuk volt Európa függő kérdéseinek az elintézésére, és meglehetősen tisztán állott előttük az a helyes felismerés, hogy Közép- és Kelet-Európában a vitás pontokon néprajzi határokat kell vonni… Egy ilyen béke kitűnő kúrája lett volna a porosz militarizmusnak és a német hatalomkultusznak, mert hiszen azt demonstrálta volna, hogy a német egység ügye nem hatalmi és katonai erőfeszítés kérdése. Páratlanul szerencsés kezdőakkordja lett volna ez a német demokratikus fejlődésnek...
Nem így történt. Hogy így történhessék, ahhoz az kellett volna, hogy a német demokrácia ésszerű békét tudjon kötni a nyugati demokráciákkal. A demokrácia történetében azonban először fordult elő, hogy Európa egyetemes politikai szerkezetét és területi státusát rendező békét úgyszólván kizárólag demokratikus apparátussal és módszerekkel kellett megkötni, s a demokrácia ennél az első kísérletnél megbukott. Ez volt a szakadék, melybe az európai emberiség 1918-ban belezuhant...
A versailles-i békeszerződés nem azért volt rossz, mert túl szigorú volt, vagy túl enyhe, hanem mert nem zárta le a kérdést, melyből az első világháború megszületett: a német politikai keret végleges megalakulásának kérdését. Nemcsak hogy nem zárta le, de még csak... a leghalványabban sem tette tudatossá, hogy mi az a kérdés, amit meg kell oldania. Szinte teljességgel hiányzott belőle az a minden eddigi békeszerződésen domináló tendencia, hogy valaminek a végére pontot tegyen. A demokratikus Európa elfelejtett valamit, amit a feudális Európa tudott: a békecsinálás művészetét.
A nemzetek érintkezésének 1789-ig és 1814-től 1914-ig a monarchia és az arisztokrácia voltak a... szervei. Az ő politikai kultúrájuk... hozta létre az európai diplomácia kifinomodott formáit... és az európai egyensúly rendszerének békeszervező technikáját, melyet Ferrero olyan mesterien írt le... Ehhez tartozott az indulat nélküli háború 18. századi felfogása, mely a háborút... politikai viták lebonyolítására alkalmas eszköznek tekintette, melyet... csupán addig a pontig kell folytatni, amíg az egyik fél hajlandó bizonyos fokig engedni a másiknak, akinek viszont nem szabad a hadiszerencse alakulása szerint tovább csigáznia eredeti igényeit...
A nemzetközi együttélésnek mindez a kultúrája szétesésnek indult abban a pillanatban, amint az új demokratikus nacionalizmus erői nagyobb erővel szóltak bele a külpolitikába... Indulatmentes háborút mindenekelőtt azért nem lehetett viselni, mert... nemcsak a háborúhoz fűződő érzelmi ítéletek váltak a tömegek ügyévé és jogaivá, hanem... a háborúban való részvétel is. A francia forradalom félelemben fogant végzetes öröksége, az általános védkötelezettség... Ez pedig a háború társadalmi hatásait radikálisan megváltoztatta... az uralkodók közötti háború népek közötti háborúvá válik... Az 1870–71-es évi francia–német háború volt az első, melyet a tömegek mindkét oldalról nemzeti és demokratikus érzelmekkel vívtak. A... francia nép azzal a tudattal harcolt, hogy a nemzeti terület invázióját kell elhárítania a Hohenzollern-zsarnoksággal szemben, a nemzeti egység lázában élő németek pedig azzal a tudattal harcoltak a franciák ellen, hogy III. Napóleon, illetőleg a helyébe lépett francia nép a német egységet mindenáron meg akarja akadályozni… A szenvedésnek és a félelemnek, gyűlöletnek és elégtétel-keresésnek azokban a hullámaiban, melyekkel az ilyenfajta háború önti el a lelkeket, mindjobban alámerült a monarchia és arisztokrácia hagyományos, indulatmentes békekötő technikája...
1918-ban... a világ szédülten támolygott a négyesztendei ember- és anyagháború rettenetes élménye után, melynek hatása minden emberi kalkulációt felborított, s az okok és okozatok értékelésében végzetesen összezavarta az emberek ítéletét... A félelemnek, értetlenségnek és irrealitásnak ebben az atmoszférájában mindenről szó volt, csak a józan békecsinálás európai hagyományairól s a megbillent európai egyensúly... helyreállításáról nem. Még a gondolat is abszurdumnak tűnt fel, hogy a „háborút okozó”, „militarista” Németország a vesztett háborúból területi gyarapodással kerüljön ki, hadseregét megtarthassa, és semmiféle „büntetést” ne kapjon.
Ehhez járult a párizsi békekonferencia rengeteg félszegsége, melyet a demokráciának a békekötés technikájában való teljes járatlansága okozott: a rettenetes papiros áradat... szerepe, a nyílt diplomácia hangzatos, de teljesen gyakorlatiatlan jelszavának zsenírozó hatása és az a rengeteg hipokrita formula, melyet véres verejtékkel izzadtak ki reális érdekek és naiv jelszavak áthidalására... Nem csoda, hogy a versailles-i békeszerződés... azzá a sárkányfogvetéssé lett, melyből az európai emberiség legszörnyűbb félelem szülte monstruma, a hitlerizmus kikelt...
Az a német demokratikus mozgalom, mely 1918-ig olyan nagyreményű íveléssel haladt a demokratikus és szocialista átalakulás irányában, 1918 után rettenetes törést szenvedett... a régi politikai tekintélyek összeomlása után a német demokratikus tényezőkből nem tudott új politikai tekintély kialakulni... Ilyen körülmények között nincs mit csodálkozni... hogy a weimari demokrácia béna volt, beteg és erőtlen. A versailles-i atmoszféra mindenekelőtt azt jelentette, hogy... a társadalmi átalakulás élményei helyébe tolakodott a versailles-i békeszerződés annál megrázóbb élménye, mely minden mértékben felüldemonstrálta a nyugati demokráciák szolidaritáshiányát az új német demokráciával szemben, és azt az emléket jelentette, hogy Németország ugyanakkor veszítette el európai tekintélyét és az európai nemzetek között bírt helyét, amikor demokráciává lett... Ezért részesítette előnyben az első kínálkozó alkalomkor Hindenburgot bármiféle demokratikus politikussal szemben, és ezért adta át magát olyan könnyen annak a romantikus őrültségnek, hogy egy zseniálisnak kikiáltott politikai vezetőtől várja minden bajának orvoslását..."

                                                                  (Az európai egyensúlyról és békéről)

De komoly kételyeim vannak a konklúziót illetően is. Mert az lehet, hogy a vagdalkozó rendcsinálás nem vezet célhoz, sőt rontja a helyzetet, de sajnos azt nem hihetem, hogy teszem azt militáns és agresszív iszlám államokkal lehet nem zéró összegű kooperatív játszmákat játszani.

A zéró - összegű játékokban gondolkodás a politikában

A játékelmélet, benne a nem zéró-összegű játékok matematikája és a gondolat elterjedése a közgondolkodásban csak pár évtizedes múltra tekinthet vissza.Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a kölcsönös haszon, vagy a jó kompromisszum fogalmát ne ismerték és használták volna korábban is. Azonban a domináns felfogás, ami sokak, különösen a harcias személyek, csoportok szeme előtt lebegett, a vagy - vagy volt: ami nekem (nekünk) nyereség, az a másik oldalon veszteség - és viszont. Ez számos területen volt evidens tapasztalat is.

Ne felejtsük viszont el, hogy ebben a korszakban a háború, vagy annak lehetősége mindig természetes része, mintegy ultima ratioja volt mind a politikai-, mind a közgondolkodásnak. S emlékezzünk Clausevitz közismertté vált mondására: "A háború a diplomácia folytatása, más eszközökkel". Ez nem volt új doktrina, hanem a többezer éves tapasztalat frappáns megfogalmazása.Következésképpen a béke is mindig a korábbi győztes békéje volt, amely addig tartott, amíg az erőviszonyok nem alakultak át alapvetően. Az erőviszonyok, amelyek az előző háborúban a győztes és a vesztes, vagy a győztes és esetleges szövetségesei között fennálltak.

Az I. Világháború a maga szokatlan méretű kölcsönös veszteségeivel a fejlett világban sokakban megérlelte a pacifizmus gondolatát, azt, hogy mindent meg kell tenni azért, hogy ne legyen többé háború. Nem így a vesztes országok vezérkarainak körében: ők minden erejükkel a revansra készültek. A mindennél pusztítóbb eredmény ismeretes.

Ez volt az a közeg, amelyben a játékelmélet, benne a nem zéró- összegű játékok elmélete megszületett. Túlzás lenne direkt összefüggést látni az elmélet és a győztesek által a világháborút követően alkalmazott gyakorlat között. De az egybecsengés nyilvánvaló. Míg korábban a vesztes letiprása, súlyos jóvátétel fizetésére kötelezése dominálta a gondolkodást, a II. Világháború győztesei arról is gondoskodni akartak, hogy a veszteseknek lehessen olyan stratégiájuk, amelyet nem a revans - gondolat diktál. A háború utáni megszállást is ennek szolgálatába állították.

A II. Világháború nem csupán a győztes - vesztes vonatkozásban rendezte újra a világot. A gyarmatok felszabadulása is ennek az átrendeződésnek a része volt - hol fegyvertelenül, hol fegyverrel. Közben a győztesek között is olyan mértékig fokozódott az ellenségesség, amely közel hozott egy új világháborút. De megjelent egy egészen új elem is: az atomfegyver kifejlesztése, illetve elterjedése. Az atomfegyverek bevetése akkora kölcsönös pusztítással fenyegetett, ami még a katonákat is visszariasztotta szokásos logikájuk alkalmazásától. Így a harc nem a frontokon, hanem a fegyverkezési verseny formájában folytatódott. Háborús összecsapásokra csak mellékhadszíntereken, gyakran helyettesek közbeiktatásával folyt.

A konfliktusok a katonai területről nagyrészt áttevődtek a gazdaságra. A verseny, a ki kit győz le mellett megjelent és egyre nagyobb szerepet játszott a segélyek és hitelek térhódítása, amely logikájában - legalább részben - a nem- zéró összegű játékok gondolatmenetét követi. Amíg a háborús és az általa kinevelt politikus nemzedék foglalta el a hatalmi posztokat, a nagy válságtól és a nagy háborútól való félelem lényegében mindig felülkerekedett a keletkező konfliktusok eszkalálásának kísértésein.

A Szovjet birodalom bukása azt az illúziót keltette, hogy mostantól - mindenekelőtt az olcsó hitelek révén - a globalizálódó világban tömegével folyhatnak pozitív összegű játékok, amelyben rengeteg szereplő megtalálhatja a maga hasznát és amelyben a gazdasági "buborék", vagy konfliktusok háborúvá mérgesedése nem több átmeneti üzemzavarnál. Ennek az illúziónak vetett véget a 2008-as válságsorozat.

Azóta a világrend (mind a gazdaságban, mind a politikában) bizonytalan állapotban van. Látható, hogy a globalizáció révén egymással személyes kapcsolatban is lévő nagyobb politikai és gazdasági erők igyekeznek elhárítani a világrend összeomlását, de nincs átfogó elképzelés egy új stabilitás és prosperitás együttes kialakításáról, sőt valójában annak természetéről sem. De változatlanul erre törekszenek, nem pedig a konfliktusok kiélezésére. Az ugyanis végképp kezelhetetlenné tenne minden problémát.

Ebben a bizonytalan világhelyzetben nagy a kísértés a visszatérésre a zéró - összegű játékok primitív logikájához. Különösen nagy ez a veszély a világszínpadon jelen lévő "kicsik" esetében, amikor a "nagyoknak" nincs figyelmük, energiájuk a mozgolódó elvakultak helyretételére. Ezeknek túl kell lépniük egy küszöböt (mint az láthattuk a posztjugoszláv háborúban), hogy odacsapjanak. De ha a világban egyre több helyen kap lábra a türelmetlenség, a fundamentalizmus, a terjeszkedési vágy, annál kevésbé működőképes az odacsapás, mint problémamegoldás. És ezzel a helyzettel kell viaskodnia annak a generációnak, amely nem élt át kataklizmákat és mesterei sem adták át neki az efféle tapaszalataikat.

Nem tudhatjuk, hogy összességében merre mozog a világ. De azt igen, hogy az egyes térségekben a korlátokat tudomásul nem vevő harciasság, a mások kárára való győzni akarás garantáltan csak kölcsönös veszteségekhez vezethet. Ezért támogatásra csak azok a közös erőfeszítések érdemesek, amelyek mindenkor és mindenben a kölcsönös haszon elérését célozzák. És ehhez keresik az megfelelő politikai és gazdasági kereteket intézményes formában is. Az erőfeszítések jövőbeni sikeréhez azonban a zéró - összegű játékokban gondolkodó politikusokat minimum el kell szigetelni, de lehetőleg ki is iktatni az aktív szereplők közül.

A magyar politikai árok egyedi jellegzetessége

Minden országban vannak ilyen - olyan politikai árkok. Ezek hol könnyebben, hol nehezebben hidalhatók át adott körülmények között. Nyugat-Európában és a hozzá csatlakozott - csatlakozó országokban van azonban egy árok , amit senki se akar áthágni : ez a neonácik és az összes többi erő között húzódik meg.A kivétel Magyarország, ahol - mint már korábbi írásaimban is többször utaltam rá - a második világháborús frontvonalak jelentik ma is a fő törésvonalat a mély árok két partja között.

Hogy ez így esett, az nem történelmi fátum, hanem Orbán egyszemélyes bűne.Az euroatlanti világ identitását mindmáig a II. Világháború eredménye adja, ami minden mainstream, kormányképes erő  számára a pozitív kezdet.És belátható további egy-két évtizedre az is marad, mind a hajdani győztes, mind a hajdani vesztes, mind a semleges országok számára. Ezzel szembe menni végiggondolatlan, felelőtlen kalandor lépés a siker minden esélye nélkül. Márpedig bizonyíthatóan erről van szó Orbán esetében, miután a rendszerváltást követő első évtizedben korántsem ilyen volt a magyar törésvonal. Mondatok a mai Legfelső Szájból elhangzanak ilyenek is, olyanok is, azokat nem kellene túlzottan komolyan venni. De a politika centrumába helyezett állandó trianonozás, az antiglobalista és az EU-t alázó szövegek szilárd horgonyt találnak az alaptörvény legitimitásfogalmában és az azt tárgyiasító Parlament körüli visszaépítésben. Az egyértelműen vállalt előzmény 1944 március 19. hajnala. Márpedig ekkor a képlet világos volt: a hivatalos Magyarország a Tengelyhatalmak oldalán háborúban állt a későbbi győztes Szövetségesekkel. Világos, félremagyarázhatatlan álláspont.

Világos is, félremagyarázhatatlan is, de sem az Európai Unióban, sem az óceán túlpartján ma nem lehet hozzá szövetségeseket találni és nem lehet a jövőben sem. Minden egyes országnak Európa ezen felén elemi érdeke, hogy a világháborús dossziét ne nyissa fel, mert abból csakis kára lehet. Kiváltképp áll ez szomszédainkra, valamint a legfontosabb gazdasági - és mindeddig politikai - partnerünkre, Németországra. Németország a nagy háborús vesztes, de a háborús vereség konzekvens tudomásul vétele és elfogadása révén Európa legsikeresebb hatalmává vált. Eredményeit, pozícióját órák alatt vesztené el, ha háborús szereplése értékelésének revideálásába kezdene. Magyarországnak a pozícióvesztésre ehhez képest több hónap, illetve egy- két év volt szükséges. De mára már "egyedül vagyunk" és ebben a különútas politikában "szövetségeseket" kétségbeesetten csak más geopolitikai és civilizációs zónában kereshet a kormány. Ott se sok eséllyel, mert Magyarország vajmi keveset tud nekik nyújtani az EU és az USA ellenében.

Ezzel, ami a hatalmon lévő csoportot illeti, a kérdést le is zárhatnánk. Bonyolultabb a helyzet, ami a híveiket, várható, vagy lehetséges szavazóikat illeti. A világháborúnak a Tengelyhatalmak oldaláról való szemlélése és az ébren tartott vereségtudat egyértelműen csak a kormány jobboldali ellenzéke közében elfogadott, akár még radikálisabb megfogalmazásokban is. A kormánypárti politikusok nagy része és a "törzsközönség" elfogadja ugyan az Orbán - csoport alapvetően Horthyhoz visszanyúló politikáját, de külpolitikai - történetpolitikai gondolkodása ennek ellenére erősen eklektikus.Ebben segítségére van az is, hogy maga Orbán is mond időnként ezt is, azt is, amibe belekapaszkodhat, magát megnyugtathatja.Még vegyesebb és esetlegesebb a kép a tábor külsőbb köreiben. Ott vannak olyanok, akik közel állnak a jobboldali radikalizmushoz és szívesen hallják a revíziós felhangú, antikapitalista, nacionalista szövegeket. Van egy széles követő réteg, amelyik nem töpreng el a szónoklatok egyes kitételein, nem is veszi észre, hogy a sok mindennek hol van a valóságos súlypontja. És vannak azok, akiket zseníroz ez a korszerűtlen és szalonképtelen politizálás, de azzal nyugtatják magukat, hogy ez a vezér részéről nem több közönséges parasztfogásnál, amire taktikai okokból szükség van.

A központi politika okozta "kényelmetlenségek" nem pusztán elvi jellegűek. Aki a rendszer hívei közül külföldön van, netán ott vállal munkát, az pillanatok alatt rájön, hogy az itthon szokásossá vált szövegelés kint értetlenséget és idegenkedést vált ki. Esetleg számon kérik rajta mindazt, ami kedvezőtlent az országról hallanak - olvasnak. Nagyon kevesen reagálnak erre harcos hitvédőként , inkább áthangolódik a saját gondolkodásuk.Hasonló lehet a helyzet itthon is azokkal, akik olyan cégeknél dolgoznak, ahol más a politikai látásmód. Van aztán, akiben a kormány gazdaságpolitikája iránti remény és bizalom inog meg és ez a kételkedés terjed át a politika más területeire is. A sort lehetne folytatni. Egészen a határokon túli magyarokig, akik patrónusukat, reménycsillagukat látták az ellenzéki Orbánban. Nekik leginkább fogékonynak kellene lenni a vezér "nemzetpolitikai" konstrukciója iránt, de folyamatosan szembesülniük kell azzal, hogy ők csak engedelmes eszköznek kellenek, valódi törekvéseiken  az urak szenvtelenül keresztüllépnek.

A mai speciális magyar politikai árok tehát mély és abszolút. De erősen kötődik a jelenlegi kurzus hatalmi csúcsához. Az árok sorsa tehát erősen függ az ország jövőbeni sorsától. Ha egy nem a nemzeti különállásra alapító rendszer kerül hatalomra a mostani után, akkor a volt Tengelyhatalmakhoz érzelmileg erősen kötődőek azonnal körülhatárolt kisebbséggé zsugorodnak. A majdani, hosszabb távú gazdasági és politikai viszonyoktól függ, hogy a váltást követően a továbbiakban merre fog mozdulni a magyarok többségének politikai és érzelmi beállítottsága és mi lesz a markáns jobboldali kisebbség jövőbeni játéktere.Vagyis, hogy a jövőben miféle és milyen természetű árkok fogják jellemezni Magyarországot.

Miért nem a deficit nagysága a vitatéma az IMF és a magyar kormány között?

A magyar média nagy része és a nagyközönség "úgy maradt", hogy azt hiszi: a deficit nagysága és az azt elérő megszorítások a fő vitakérdés a két fél között. Ezért riogathat a hatalom apokríf megszorító követelés - jegyzékkel. És ezért keltett a minap meglepetést Ivascsenko asszony cáfolata ebben a kérdésben A tévhit oka, hogy. IMF hitelért általában azok szoktak folyamodni, amely országok önállóan nem tudják megoldani fizetési nehézségeiket és a javasolt gyógyszer leggyakrabban a költségvetési deficit lefaragása szokott lenni, ami ellen a kormányok azért berzenkednek, mert ezt nehezen tudják lenyomni választóik torkán. Magyarország ezen a problémán ebben a formában már túl van.

Amióta az ország belépett az EU-ba, túlzott deficit eljárás folyt ellene.Ennek oka nem az volt, hogy a kormányok tudatosan el szerettek volna adósodni, hanem az, hogy ilyen meg olyan fejlesztési és jóléti céljaikat meg akarták valósítani, ennek keretében túlbecsülték várható bevételeiket és alul a várható kiadásaikat, költségvetési korlátjukat meg puhának tekintették. Ennek böjtje jött meg 2006-ban a konvergencia - program elfogadása és a 2008-as válság hatására az IMF - hitel formájában. Mindkettőt csak a szokásos megszorító politikával lehetett kezelni, amit a kormány nehezen nyomott le mind a saját képviselőcsoportja, mind a lakosság torkán. Ez tehát a szokásos problematika és "technológia" volt, aminek árát a kormánypárt súlyos választási vereséggel fizette meg.

A 2010-ben hatalomra került garnitúra kétféleképpen is szokatlan formában került szembe a deficit - problémával. Eredeti terve a deficit megszalasztása volt, amelynek révén gazdaságpolitikai mozgásszabadságot szerez és majd az átszabott gazdaság fogja neki kitermelni az adósságfizetés forrását. Ehhez az EU kategórikusan nem járult hozzá, mert nem hitt ebben a politikában és a kormány megtanulta, hogy falba ütközött, amit nem képes áttörni. Itt lépett be a másik nehézség: a Fidesz ellenzékben olyan hangosan ágált a megszorító politika ellen, állítva, hogy az kizárólag a rossz kormányzás eredménye, jó kormányzás esetén ilyen nem is lehetne, hogy nem nyúlhatott a szokásos eszközökhöz. E helyett a pénzharácsolás unortodox lépéseit találta ki, továbbá a nyelvpolitikai eszközt: amit elvesz a lakosságtól, azt még véletlenül se engedi megszorításnak nevezni.

Időközben a deficit leszorítása immár nem maradt külső követelmény, amit rákényszerítenek az országra, hanem a hatalom interiorizálta ezt. Két súlyos okból. Egyrészt rájött, hogy a deficit fedezése növeli az államadósságot, esetünkben a külső államadósságot, amely a kormányt egyre kiszolgáltatottabbá teszi a hitelezőknek. Másrészt abba ütközött bele, hogy az EU 3%-os deficitplafonjának megsértése arra vezethet, hogy az EU büntetésként elveheti az ingyenes támogatásai egy részét. Ez a kormányt az egyetlen rendelkezésére álló fejlesztési forrásától fosztaná meg, amelyet ráadásul hatalmi eszközökkel az országon belül nagyrészt oda irányíthat, ahová kedve tartja. Így maga a kormány minden külső nyomás nélkül is a deficit alacsony szinten tartására törekszik. Ebben tehát a mértékeket, a puszta hiánycélt tekintve nem lenne nagyobb vita a magyar kormány és az IMF között, ha tényleg megindulnának a komoly tárgyalások.

Ha mindennek ellenére a deficit - probléma mégis újra és újra előjön, az a világgazdasági fellendülés elmaradásán kívül magának a kormánynak tulajdonítható: rossz a gazdaságpolitikája és rosszul működik az államapparátus. Mindez bevételkimaradásokat és  kiadástöbbletet eredményez. Minthogy ez politikai okokból nem bevallható, szükség van a külső mumusra, amire ráfogják. Az IMF hitelért folyamodással a kormánynak saját árnyékát kellett átugorni, azt a nagyhangú szövegelést, amellyel korábban "kipaterolta" ezt az ENSZ szakosított intézményt. Azóta azonban nem tárgyalás folyik, hanem pávatánc, minthogy a hatalomgyakorlás alkalmazott módszere nem fér össze a rendszeres IMF ellenőrzések gyakorlatával. Ez ugyanis racionális, tartós hatású intézkedéseket, azok konzekvens betartását, az obskúrus célra és módon történő pénzköltés leállítását igyekezne kikényszeríteni.Ez az, ami miatt a kormány ódzkodik a szerződés megkötésétől és ezt leplezi az IMF állítólagos megszorításai elleni népbarát propagandával.

A gazdaság azonban egy fokon túl nem viseli el a voluntarizmust. Ha csökken vagy stagnál a nemzeti jövedelem termelése, ha az állam többet költ, mint amit a bevételei fedeznek, ha nő az infláció, romlik a forint árfolyama, nőnek a felvehet hitelek felárai, újra növekszik az állam eladósodásának mértéke, akkor valaminek történnie kell. A kétségbeesett, erőszakos lépések most már igencsak ideig - óráig képesek betömni a lyukakat és elfogadható makroszámokat produkálni. Elvileg a kormány változtathatna eddigi politikáján akár a jelenlegi, akár egy radikálisan megváltoztatott összetételben - de ez kevéssé valószínű. Az sem, hogy a lakosság lázadna fel folyamatosan romló helyzete miatt, Akkor pedig az igazság pillanata csak az országon kívüli fejlemények hatására jöhet el. Ennek azonban aligha lesz szereplője az IMF, amely csak tárgyal és megállapodást követően ellenőriz. Beavatkozni - igen korlátozott mértékben - az EU tud, amely friss pénztől foszthatja meg a magyar kormányt. De ítéletet végrehajtani a személytelen piacok képesek, megvonva bizalmukat a forinttól, mint valutától és a magyar kormánytól, mint hitelfelvevőtől.

A selyemzsinór: Távozás az EPP 18 fős elnökségéből

Az EPP jelentős befolyású párt az Európai Unióban : a legnagyobb frakcióval rendelkezik a Parlamentben. Tényleges pártként működik. A Bizottság mostani vezetője és a jelenlegi uniós "külügyminiszter"is hivatalból alelnökei a 18 fős elnökségnek. Ebből a fontos testületből távozik 10 év után Orbán, nem jelölteti újra magát az alelnöki posztra.

Távozása dísztemetés keretében történik: saját döntésének van beállítva, a párt elnöke méltatja eddigi munkáját és reméli, hogy a jövőben is segíteni fogja tevékenységüket. Az EPP-nél lényegesebb jelentéktelenebb, kisebb gyakorlati hatást kifejtő , az egész földre kiterjedő Kereszténydemokrata Internacionálénak, mint a többi tagszervezet elnöke a jövőben továbbra is tagja marad. De dísztemetés ide, vagy oda, aki kettőt kettőhöz hozzá tud adni, annak számára világos, hogy kikényszerített lépés az újra nem jelöltetés.

Ahogy maga az Unió, úgy az európai pártok is a tagországok függetlenségét, szuverenitását alapelvnek tekintik. Durva beavatkozás egy tagpárt dolgába megrázná az európai pártot. Feltehetőleg nincsenek is kidolgozva a pártok szankcionálásának szabályai - minthogy az egységesként működő párt olyan tagokból áll, akik önként, elveik közössége alapján csatlakoztak az EPP-hez és nyertek oda felvételt., tehát durva dolog lenne még a feltételezés is, hogy politikájukkal ne akarnák a közös ügyet szolgálni. Utilitárius szempontból sem lenne kívánatos az EPP-nek, ha elvesztené a Fideszt : 2/3-os parlamenti többséggel kormányzó pártról van szó egy olyan országban, amelyben nincs több ezt a pártot pótolni tudó konzervatív párt. Tehát szakítás, netán kitaszítás fel sem vetődhetett a lehetőségek között. Csak rózsavíz - illatú megoldás jöhetett szóba. és ilyen is történt.

Ha ennyire súlyos lépésről van szó, de mégis megtörtént, annak viszont nyomatékos oka kellett legyen. Volt is. Orbán annyira ellentétes politikát visz évek óta az EPP hirdetett elveivel és folytatott gyakorlatával, amely komoly tehertétellé vált az európai párt számára. Elég Orbán beszédeit idegen nyelvre fordítva szembesíteni azokat a többi EPP tisztségviselővel és ők szégyenletes, kínos helyzetbe kerülnek. Márpedig ezek a beszédek és a tényleges magyar törvények, rendelkezések, intézmények jól ismertek ebben a körben. Feltehető, hogy az egyes tagpártok érzékenysége erre igen különböző : egyeseknél dominál az elvi politizálás, mások hajlanak a reáliákra tekintve a szemhúnyásra. Ám a Bizottság EPP-s tisztségviselői nap mint nap találkoznak magyar ügyekkel - és nem kezelhetik ezeket elfogult pártcsalád szempontokat képviselve. A Parlamentben meg a rivális frakciók természetes módon kihasználják, hogy ilyen gyenge láncszem található az EPP soraiban és igyekeznek mennél több magyar ügyet a plénum elé vinni. Vagyis ez a mostani  lépés erősen érett már.

A magyar politika számára igen lényeges fejleményről van szó. Bizonyos értelemben az EPP elhatárolódott az orbáni politikától. Későn történt, nehezen történt és dísztemetés közepette.Éppen ezért nem számíthatunk arra, hogy egycsapásra meg fog változni az Unió magyar - politikája. Nyilván egy ideig még volens - nolens tart  a kényszerszolidaritás az EPP részéről, Szakítás helyett a háborús német szókincsből kölcsönözve a rugalmas elszakadás az, ami várható.De már ez is lényegesen javítja a nyugatias demokráciához való visszatérés feltételeit Magyarországon.

Hacsak...Hacsak ez a fejlemény nincs direkt összefüggésben Orbán küszöbön álló németországi csúcsszintű látogatásával. Mert ebben az esetben már a jövő héten vagy egy a német törekvésekkel kapcsolatban a szokásosnál sokkal simulékonyabb magyar miniszterelnökkel fogunk találkozni, vagy pedig egy szokatlanul kemény, kritikus kancellárasszonnyal.

A politikus, meg a választói a válaszút előtt álló Európában

Korunkban a politikusok megítélése meglehetősen  alacsony szinten áll - itthon meg kiváltképpen. Számtalan szempontból lehet ezt elemezni, magyarázni, de úgy, hogy maguk a politikusok jól jöjjenek ki belőle - aligha. Van azonban egy erős érv a politikusok védelmében is: ők attól politikusok, hogy a választók megválasztották őket. Tehát vissza lehet dobni a labdát, hozzátéve, hogy a választók elvárják, hogy becsapják őket, különben nem adják a szavazatukat. Ebben sok igazság van, de az nyilvánvaló, hogy azért ezzel nem lehet a politikusok számláját kiegyenlítettnek venni. Sok mindenre ez nem mentség. Az már inkább javukra írható viszont a politikusoknak, hogy jól - rosszul olyan problémákkal is birkóznak a színfalak mögött, amikről megválasztásukkor szó se volt és nem is lehetett.

Az állampolgárt a politikusi hazugságoktól elvben megvédhetné a szabad média. Nem védi. Egyfelől ott a tulajdonos a maga érdekeivel, ezért nemcsak kiszolgálja a közönségét (jobbára lefelé nivellálva), hanem teremti, formálja is a nézői - hallgatói - olvasói igényt. És az átlagnéző - akár a politikustól - a médiától is alapjában "jó híreket" akar hallani. Ez különböző mértékben mindenütt igaz - nem is érdemes külön kitérni a honi, hatalom által kézben tartott médiaviszonyokra.

Igazmondásra maradnának a különféle független szakemberek. Itt is el lehet azonban mondani, hogy számottevő részük csak korlátozottan független, s azt, is hogy miért. De ha valóban független, akkor is csak a média szűrőjén keresztül jutnak el gondolatai széles közönséghez, eleve befolyásolva, hogy miből lesz közbeszéd és miből nem.  Ha nem is feszítjük a végsőkig a független szakemberek véleményei esélyeinek korlátozott voltát arra, hogy sokak gondolkodását nagyban befolyásolják, van két további, immár objektív tényező, ami kipótolja a szűrés mindenhatóságának  hézagait. Az egyik, hogy az egyik szakértő ezt mond, a másik meg azt, így eleve nem képezhetnek gátat a politikusi és médiabeli véleménymanipulációval szemben. A másik tényező meg az, hogy a gondolkodóbb információ - fogyasztó ugyan szintén jó hírekre éhes, de azért azt is tudja, hogy nem olyan szép a leányzó, mint szeretné, vagy amilyennek beállítják. Így az erősen kritikus szakemberi megszólalások ugyan tárgyat adnak rosszérzéseinek, jelzik nagy változások várható bekövetkezését, viszont meg is nyugtatják: mások is tudnak a létező vagy fenyegető bajokról, tehát nem kell önmagát ezzel tovább gyötörni.

Végül, de korántsem utolsó sorban beleszól a politikus és választói kapcsolatába az a sok minden, amit együttesen "gazdaság"-nak nevezünk, és amiben a perszonifikált és a személytelen erőhatásoknak egyaránt fontos szerepe van.

Mindebben semmi új nincs. Szóba hozása most azért aktuális, mert Európa válaszút előtt áll. Ezt úgy nagyjából mindenki látja. Nincs azonban egység sem a probléma komplex azonosításában, sem a jövő lehetséges, illetve kedvezőnek tartott modeljei tekintetében. Ez magyarázza egyrészt azt, hogy a döntések nagyon lassan, nehézkesen születnek, másrészt, hogy a különféle körök véleményei közt nagyok a különbségek. A kihívásokra ennek ellenére garantáltan meg fognak születni a válaszok vagy merész döntésekkel, vagy azok elmaradásával, vagy pedig az egymást keresztező szándékok kölcsönös vereségével. Amibe persze az állampolgárok is beleszólhatnak spontán, az intézményrendszert megkerülni próbáló reakcióikkal .De mindez a fentebb vázolt erőtérben fog történni - hiszen máshol nem történhet. Kivéve, ha beáll a káosz, de hát az is egy fajta válasz a feszítő problémákra.

Azt azonban soha se felejtsük el, hogy Magyarország napjainkban - más.A fenti viszonyok itt csak torzultan érvényesülnek. De a majdani európai fejlemények - így, vagy úgy - egy ilyen földrajzi - geopolitikai helyzetben lévő országot nem kerülhetik el.

Rövid hozzászólás egy Facebook poszton arról, hogy Európa útelágazás előtt áll

Van azért egy kemény dió, amit egy egyesülő Európának szét kellene harapni. Eddig az integrálódó  Európa az univerzalizmus képviselőjének tartotta magát. Az Egyesült Európának viszont - az univerzalisztikus elveket nem feladva - nyíltan el kell vállalnia partikularizmusát: egy a civilizációs nagy térségek közül és nem gondolja, hogy model vagy norma a többi számára. A másik úttól, a tagállami nacionalizmusok felerősödésétől csak egy meredeken hanyatló, egymással elfoglalt, konfliktusos, netán újra háborús tűzfészkeket produkáló, a világ beteg emberének számító kontinens várható