Rendpárti állampolgár kaszárnyába kényszerítve

A Fideszre és a Jobbikra szavazók körében a rendpártiság többnyire vonzó jelszó volt. Hogy miért, annak sok oka van, így egy rövid írásban a kérdésnek nem is célszerű nekifutni. Ha viszont csak egy kicsit is belegondolunk, mit is jelentett a közbeszédben a rend, akkor valami olyasmihez jutunk, hogy az állam lépjen fel azok ellen a csoportok és jelenségek ellen, amelyek nekem nem tetszenek.Ez értelemszerűen azt jelentette, hogy a jogszűkítés, a statusquo felrúgása "mások" ellen irányul,  ezért annak durva eszközei sem keltettek komoly visszatetszést, pláne nem indulatokat a 2010-es jobbra szavazókban.

Fel lehet erre vetni, hogy egyes erőszakos kormányzati lépések, mint például a magánnyugdíjak konfiskálása éppúgy érintette a szavazók egyik, mint a másik csoportját. Igen, de nem nyúlt bele a napi életvitelbe. Hogy majd egyszer milyen nyugdíjat fogok kapni, az egy kicsit ködös dolog, kibír sokféle belemagyarázást. Ha e mellett rossz érzéseket kelt, ezek nem olyanok, amelyek valamiféle politikai újragondolást idéznének elő. A reményekben csalatkozás, a különféle életszínvonal - rontó intézkedések már igen, a leépítések, elbocsájtások még inkább. Ám ezek közül csak az elbocsájtás személyes, a többi személytelen. Ezért nem úgy érzem, hogy "ellenem" irányul. A politikai következmény persze így is meg volt a Fidesz szavazók lemorzsolódása formájában. A - közvéleménykutató nyelven fogalmazva - bizonytalanok közé átkerülés csalódást, frusztrációt jelent, de nem proteszt poziciót, hogy "ezeknél" mindenki jobb. Így ez nem manifesztálódott abban, hogy valamelyik másik pártot jelölte volna meg a közvéleménykutatások számos megkérdezettje, mint amelyikre szavazatát adná.

Az idő és a folyamat előrehaladtával nem csak a lakosságot, a választópolgárokat negatívan érintő, az életformájukat személytelen módon negatívan befolyásoló törvények és egyéb rendelkezések születtek - születnek. Ahogy sor kerül nagyobb rendszerek "átalakítására", az egyre többször ütközik pártállástól függetlenül is az egyéni érdekekbe és preferenciákba és hat ki negatívan a korábbi, megszokott életvitelre. Ez történt pl. a felsőoktatásban. Nagyobb ellenhatást azért nem váltott ki, mert a magasabb évfolyamú hallgatókat eddig nem érintette. A 2012-ben jelentkezetteknél a "védekező társadalomnak" még maradt mozgástere: nem hajlandó átkeresztelt tandíjat fizetni olyan felsőoktatásért, amely a jövőben nem ígér megtérülést, ha a magasabb státusú családok gyerekei nem vállalják a "röghözkötést", akkor a helyükre be lehet csúszni olyan, jobb híján választható államilag finanszírozott képzésbe, amibe korábban nem lehetett volna, ha túl sok formában nyesegetik a hazai továbbtanulás kedvező feltételeit, lehet külföldön is tanulni, ha a taníttatással járó terhek túl nagyok, akkor sok család kénytelen lemondani gyereke felsőfokú taníttatásáról és más életpályában gondolkodni stb. Az eredmény - többek között - már a statrnál így is az, hogy a hallgatók növekvő hányada nem lakik otthon a szüleivel, aminek sokféle következménye lesz, valamint, hogy a vidéki felsőoktatás nagyságrendileg visszaszorul.

Elsőéves összesen pár tízezer van - ezek reakciója a közhangulaton nem mérhető. A soronkövetkező "átalakítások" azonban a választópolgárok nagy tömegeinek napi életvitelét alapvetően érintik. A közigazgatás, a tömegközlekedés, az egészségügy és a közoktatás ilyen kérdés. S mindegyiknél a kaszárnya - logika érvényesül: központilag szabályozzák és igazgatják,  felülről neveznek ki mindenkit az irányító posztokra, apelláta és extravurst nincs. Ez egyszerre szolgál politikai és - vélt, vagy valóságos - költségmegtakarító célokat. Mennél szigorúbb és konzekvensebb lesz a választott konkrét megoldás, mennél kevesebb feszültségoldó kiskaput hagy meg, annál több személyes érdekbe és preferenciába ütközik. Ezáltal a "rendcsinálás" egyre több rendpártit sújt személyében  is. Ha ezenfelül az új rend rosszul van kitalálva és szabályozva, hiányzanak az anyagi és személyi feltételei is, akkor az állampolgár - beleértve a korábbi rendpártiakat is - ezt a korábbinál is nagyobb rendetlenségként fogja azonosítani.

Nincs értelme egyenként kibontani, hogy milyen "átalakítások" mekkora és hányféle sérelemmel fognak járni, mert világos és életszerű forgatókönyvek nem ismeretesek. Ráadásul a különféle sérelmek egyidejűsége alighanem felerősíti, nem pedig kioltja azt a percepciót, hogy ez az egész "ellenem" irányul. Ilyen közegben a korábban figyelemre nem méltatott korrupciós hírek és feltételezések is segítenek az adott hatalmat ellenségnek látni  Ha figyelembe vesszük, hogy a rendszerváltás óta eddig - egy kivételével - a passzívnak és közömbösnek mutatkozó választópolgárok még minden kormányt menesztettek, továbbá hozzátesszük a 2013-as év várható fejleményeit a lakosság életszínvonala tekintetében, akkor - még további drámai fejlemények nélkül is - csoda lenne, ha nem uralkodna el az általános proteszt - hangulat. Hogy a kétharmados parlamenti többség, az intézményes fékek nem léte és az elképesztő médiafölény ezzel a hangulattal szemben mennyit ér, az csak a gyakorlatban fog kiderülni.

A logikai primitívség kelepcéjében

Magyarországon a magánember, a közélet, a média és a politikai elit egyaránt hajlamos ilyen kategóriákban gondolkodni és beszélni: jó- rossz, igaz - hazug, gazdag - szegény, becsületes - becstelen, tisztakezű - korrupt, demokrácia - diktatúra.. Ezeket a kontrárius fogalompárokat használva olyan éles ellentétek alakulnak ki, amelyek lehetetlenné teszik az értelmes kommunikációt a nem azonos véleményen lévők között és gyanakvással és hisztériával fertőzik meg a levegőt.Ha aztán netán bizonyítani kell a kategórikus ítéletet, akkor rendszerint egy, vagy néhány közszájon forgó, a politikai folklórba bekerült esetre hivatkoznak, amit az illető személy vagy párt ekkor vagy akkor, ténylegesen vagy állítólag elkövetett.Magától értetődőnek tartva, hogy ha valaki ezt egyszer csinálta, akkor mindig is ezt csinálja. Így aztán - és itt már önkénytelenül áttérnek a kontradiktórius ítéletekre - ha a politikai arénában támadnak valakit, vagy le akarják járatni, elég egyetlen kétes vagy kompromittáló esetet rábizonyítani - rákrenni , ezzel ki lehet pöckölni az illetőt az egyik skatulyából, át, az ellentétesbe. Mintha a szép azt jelentené, hogy nem is lehet szépségversenyeket tartani, mert a szépek örökös holtversenyt produkálnának, aki meg nem szép, az mindjárt csúnya és jobb, ha toronyőrként láthatatlanná válik, vagy alá lehet adni a seprüt., hogy repüljön rajta A szép - csúnya ellentétpár esetében még győz a mindennapokban a realitás. De általánosságban nem tanították meg , hogy pl. a becsületesnek az életszerű ellentettje (kontadiktóriusa) a nem becsületes, nem pedig (kontráriusa) a becstelen. Tehát az olyan ember a nem becsületes, akinél nem lehet adottnak venni, hogy mindig mindenben becsületesen fog eljárni, de ebből nem következik, hogy folyamatosan becstelen. Ebből a logikai primitivségből származnak aztán az olyan kijelentések,( hogy ha éppen az ellenfél lehazugozása van műsoron,) hogy valaki még sohasem hazudott életében. Ezt a hívek el is hiszik, az ellenfelek viszont gúnyos kacajjal fogadják - és ezzel a kijelentés a levegőben marad.

Az itt leírt, elterjedt gondolkodási sémának következménye, hogy a hibakeresés, a lejáratás, a negatív kampány, egymás kölcsönös sértegetése vált dominánssá a politikai kultúrában - sőt azon túl is. Ez az ellentétes politikai táborokat tekintve önmagában még talán nem lenne olyan baj, de ez az, amely a családokban, munkahelyeken, szakmákban  is képes áthághatatlan árkokat húzni és megszakítani az érintkezést, mert amit a nemszeretem politikai csoportról gondolunk, az rávetül az irányzat híveire is, sőt esetleg még azokra is, akik nem ítélik el elég határozottan az ilyen  irányzat prominenseit.. Ez vezet ahhoz is, hogy nálunk a koalíció eleve gyanús dolognak tűnik és idővel a partnerrel szembeni ellenérzés gyűlöletté válva működésképtelenné teszi a koalíciót. De átterjed ez a gondolkodásmód egy mozgalom, párt belső vitáira is: a más nézetet vallókkal, más személyt támogatókkal szemben felforr az indulat, ami nemegyszer szakításokká, kiátkozásokká fajul. Így aztán a politikai légkör mérgeződik meg és érthető, hogy rengetegen politikusellenessé, akár politikaellenessé válnak.

Van azután a sarkított ellentétek világának egy másik következménye is.Ha a túloldalról amúgyis minden rosszat feltételezünk egy politikai csoportról, akkor azon már nem ronthat az sem, ha különösebb gátlás nélkül el is követi azt, amivel vádolják őket. Csak az szükséges, hogy ne maradjon senki és semmi, aki vagy ami feltétlen tekintélyt élvez az egymással szembenálló táborokban is, és ezért adott esetben hitelesnek tartott, függetlennek elfogadott ítéletet mondhat a hatalmon levők cselekedeteiről. Az a tábor van előnyben, amelyiknek kevesebb a skrupulusa és amelyiknek a hívei, támogatói kritikátlanabbak vezetőikkel szemben.

Ne kerteljünk: ez a politikai kultúra hozta létre az egypólusú politikai rendszerre való törekvést és erős hatalmi helyzetben azután igyekezett is mindent megtenni annak jogi és intézményi, valamint pszichológiai körülbástyázására. Rossz politikája azonban kiváltotta mind szélesebb, de heterogén lakosságcsoportok elégedetlenségét, nemegyszer indulatát. A logikai primitívség és az annak talaján kialakult mérgezett politikai légkör azonban komoly akadálya annak, hogy az elégedetlenségek egyesüljenek és politikai formát öltsenek.Hiába a választási matematika könyörtelen egyértelműsége, az abszurdumig fokozódott az egyes ellenzéki pártok és csoportok saját kizárólagos igazukba zárult autizmusa, megtetézve elszenvedett sérelmeik miatti túlérzékenységgel is..Ez elfedi előlük azt az egyszerű, de alapvető politikai fontosságú tényt, hogy az egypólusú politikai rendszer ellenfele mindenki, aki nem híve az egypólusú rendszernek. Ilyen a választópolgárok túlnyomó többsége, mert vágyik ugyan rendre, de nem mondana le arról, hogy a hatalmon lévőket szükség esetén választásokon elzavarhassa .De ha politikusok körében a mindenáron hegemóniára törekvés, az egyedüli tiszta igazság felmutatásának késztetése, a többiek minden korábbi valóságos vagy vélt vétkének a hangos felemlegetése, tetemrehívása, minden jelentéktelen apróság "leleplezése" és pellengérre állítása nem csitul, akkor a többségből garantáltan kisebbség lesz és a potenciális ellenzék megismétli ugyanazt, ami az egész ország politikai kultúráját a mocsárba vitte.

Az egyértelmű, hogy ha a ma potenciális ellenzék valóságossá válik és választásokon többséget kap, akkor valakiknek és valamilyen elképzelés alapján, ám az akkori helyzetnek megfelelően kormányozni kell majd az országot.Erre ellenzéki műhelyeknek már ma fel kell készülnie, hogy ne üres dossziékkal kezdjék  meg a kormányzást azok, akik akkor megkezdik.De ennek részleteiről ma szenvedélyes nyilvános politikai vitákat folytatni nem csak kontraproduktív, hanem olyan nevetséges is mint a káposztáskőről szóló ismert mese anyafigurájának az abszurdig eltúlzott aggodalmai.

Most arra lenne szükség, hogy az ellenzék - Bíbó szavával - túlfeszített lényeglátói szálljanak magukba és fogják vissza magukat. A jó debatterek ne a másik ellenzékivel szemben csillogtassák képességeiket, hanem a hatalom ellen és a potenciális választók megnyeréséért használják azokat. A szurkolók pedig a neten ne potenciális szövetségeseik vélt vagy valóságos ballépéseire vadásszanak, hogy azt diadalmasan leleplezhessék, ne potenciális hőseiket nézzék nagyítóval, hogy aztán okkal vagy ok nélkül gyorsan kiábránduljanak belőlük. Mert kevés a makulátlanul jó, igaz, becsületes, tisztakezű demokrata, de múltbeli vagy jelenlegi, kisebb - nagyobb, vélt vagy valóságos botlásaik nem teszik őket  azonossá azokkal, akikre jobbára eme pozitív attribútumok szélső ellentettjei (kontráriusai) a jellemzőek. Ez utóbbiak  leváltásához sokféle, esendő politikusra és esendő választópolgárra van szükség. Konfliktusokkal és kiegyezésekkel, tévútakkal és azok korrigálásával. Előfeltételként: megelőlegezett toleranciával. Szabadulva a logikai primitívség kelepcéjéből.

Romney : kihívó szerencsésnek tűnő pozícióban

Ha valaki csak felületes ismeretekkel rendelkezik az USA valóságos viszonyairól, a két nagy párt belvilágáról   és az elnökválasztási kampány kulisszatitkairól, akkor is kialakulhat benne valamilyen kép az elnökjelöltek pozíciójáról a tévé - viták során. Ez független attól, hogy az adott vitában melyik jelölt szerepelt jobban, s attól is, hogy a választók melyikük érveinek adnak nagyobb hitelt.

A hivatalban lévő elnök pozíciója világos. Neki felelősséget kell vállalnia mindazért, ami kormányzása alatt történt és azon belül azért, amit ő tett. Szembesíthető továbbá az előző választási kampányban tett ígéreteivel is. Így a jövőre vonatkozó ígéreteinek ki kell állnia azt a "tesztet", hogy korábbi programja, illetve elnöki eredményei hitelesítik, vagy hiteltelenítik azokat.

A kihívó sincs "szabad" pozícióban: egy pártot képvisel annak múltjával és jelenével együtt. Az elnökjelöltek vitájában azonban a személyes adottságok kerülnek előtérbe, amelyben a saját múltjának kell - többek között - hitelesíteni vagy hitelteleníteni az általa mondottakat. Ebből a szempontból tűnik Romney pozíciója kedvezőnek. Alkalmasságát azzal tudja alátámasztani, hogy korábban az USA egy kis, speciális, de fontos államának kormányzója volt, tehát eddig nem csak beszélt, hanem a valóság is levizsgáztatta rátermettségét, sikeres, vagy sikertelen "első ember" voltát. Ugyanakkor az, hogy nem volt részese a korábbi republikánus elnöki csapatnak, elég nagy szabadságot biztosít számára, hogy olyan mértékig vállalja annak politikáját, illetve határolódjon el attól, amennyire jónak látja. Romney a vita során élt is ezzel a szabadsággal: meglehetősen határozottan utasította vissza azt, hogy Bush elnöki periódusáért, politikájáért Obama felelőssé tegye őt. E helyett lépten - nyomon kormányzói politikájára és ottani eredményeire hivatkozott.

A szerencsés pozíció természetesen semmire nem garancia. A vita nézői érezhetik úgy, hogy visszaélt ezzel a lehetőséggel. Sőt az is lehet, hogy a republikánus választók egy része határozottabb kiállást várt volna tőle Bush mellett, vagy a demokrata érzelműek nem adják ilyen könnyen Bush alatti tapasztalataik zárójelbe tevését. Még inkább lehetséges, hogy a nézők a vitában olyan tartalmi vagy stiláris momentumokat tartottak fontosnak, amelyek nem köthetőek a kihívó induló - pozíciójához. Mindez azonban nem változtat azon a tényen, hogy a republikánusok részéről egy sikeresnek tartott volt kormányzó indítása alighanem bölcs döntés volt : nem kipróbálatlan újonc és viszonylag szabad keze van a kontinuitás - diszkontinuitás kényes kérdésének kezelésére a különféle lehetséges kampány - szituációk során.

Nomina non sunt odiosa

A 2010 utáni politikára jellemző, hogy hatalmon kívülről szinte kivétel nélkül mindenki titkolta, hogy aspirál az első helyre a magyar politikában. Ez a jobboldalon nagyon is indokolt: Orbán riválisának lenni saját köreiben veszélyes mesterség. Így nem is indultak meg találgatások, hogy a jelenlegi kormánytöbbséget ki is tudná másképp, jobban vezetni. Az hogy a Jobbiknak viszont van vezetője, az mit sem játszik a képben. A főáramlatban ugyanis senki nem lát benne olyan figurát, aki adott esetben az országot is elvezethetné. Arra viszont mindenkinek jó Vona, hogy személyében felelőssé tehetik bármiféle radikális jobboldali atrocitásért, ami az országban előfordul,

Más a motívum az ellentétes oldalon. Ott 2010-ben a legnagyobb pártban a borítékolható vereség ellenére hármas minőségben is vállalta a gazda - szerepét Mesterházy Attila (mint pártelnök, mint frakcióvezető és mint miniszterelnök-jelölt). Míg benne senki se látta igazán a posztokhoz nélkülözhetetlen első ember alkatot, az áldozati bárány szerepre kiválóan alkalmasnak tartották. Ezt eljátszva még mindig adva volt a soron következő hálátlan feladata: kezdeni valamit Gyurcsánnyal, akiben kétségtelenül megtalálható az első ember alkat számos kelléke, de előélete miatt nem aspirálhatott sem az MSZP elnöki posztjára, sem a miniszterelnökségre. Mindenki úgy érezte, hogy ez ebben a pártban "kétfejűséghez" fog vezetni, mígnem Szanyi Tibor képében még egy önjelölt is feltűnt a színen, igényt tartva a pártelnöki posztra. A harc tárgya hivatalosan nem a posztokon való marakodás volt, hanem a "párt megújítása".Mindezeket a harcokat Mesterházy példásan megnyerte: Gyurcsányt kiszorította a pártból, Szanyit legyőzte és tett olyan lépéseket, amiket ő a párt megújításával azonosít. Sikerei ellenére a nagyobb nyilvánosság előtt nem vált evidensen első emberré. Ezért lebegteti is, hogy vállalni akarja-e ismét a miniszterelnök-jelölt szerepét, vagy alkalmas időben mást javasol erre a posztra pártján belülről vagy kívülről. Ezzel csak az a baj, hogy belső jelölt felépítésétől ódzkodik, mert ezzel saját magának is riválist teremtene, kívülről meg az egy "félpolitikus" Bajnain kívül csak olyan valakit emelhetne be a politikába, akit neki magának kellene felépítenie - esetleg pártja egy részének ellenzésével. Ehhez az idő egyre fogy.

Az MSZP-ből kivált DK kis taglátszámú és szavazótáború vezérpárt lett. Gyurcsány maga többször kijelentette, hogy a közeljövőben nem akar miniszterelnök lenni. Így ők csak kritikusai tudnak lenni egy ellenzéki "vezér" kiemelkedése körüli harcoknak, aktív szereplői aligha. Ráadásul Gyurcsány tömeges választói elutasítottsága miatt a támogatottjait mindig a "Piszkos Fred effektus" is fenyegeti.

Az LMP egy adott politika szülöttje: azé, amelyik még a szocialista (-liberális) kormányzás idején az ismert "két pogány közt egy hazáért" képletet akarta adaptálni bázisdemokrata előadásban, valamelyes zöld karakterisztikummal. Valójában Sólyom elnök számára teremtettek volna politikai bázist, amit Schiffer, (kerülve a pártban az első ember formális pozícióját,) elég jól kézben tudott tartani. A kiinduló feltételek azonban sorra megváltoztak: a kormány mást jelölt köztársasági elnöknek Sólyom helyére, Orbán egy új, az LMP számára elvben elfogadhatatlan rendszert épített ki, az elhúzódó gazdasági válság pedig nem adott esélyt a zöld politika vonzóvá tételére. Maradt a bázisdemokrácia, amely gátja minden markáns politikai váltásnak, de a párton belül is felőrlődött az alapításkor kiemelkedő súlyú Schiffer személye, akiben sok minden meg van, ami tipikus első emberré tehet valakit, de itt erősebb a másik oldal, megosztó személyisége többeket taszít, mint amennyit vonz. Más tipikus első ember viszont ebben a kollektív politizálás mellett hitet tevő pártban nincs.

A sikeres ellenzéki tüntetés - szervező civil mozgalmak közül a Milla mindeddig hangsúlyosan személytelen volt, a Szolidaritás viszont abból a civil - mozgalomból alakult ki, amelyet.a sikeres "bohóc - ikrek" vezettek. Az ikerpár szétválását ez a tábor nagyon megsínylette és a közülük nagyobb politikai tehetség Kónya Péter még most is keresi igazi szerepét. A Millából most lett egyesület, a személytelenségből Juhász Péter emelkedett ki - erősen vegyes hatást váltva ki. A jövő kérdése, hogy politikusként valamelyikük komoly arccá, tényezővé tud-e válni.

Kisebb önjelölt pártocskák, csoportocskák ugyan ezen kívül is jelentkeztek, de ezeknek nincs politikai jelentősége. Jelentős új, eddig ismeretlen erő felbukkanása a semmiből viszont manapság óriási meglepetés lenne - ez szinte kizárható. Így, végigtekintve az ellenzéki mezőnyön se a magyar választó, sem a magyar fejleményeket követő külföld - noha keresné - nem találja Orbán sikeresnek tűnő kihívóját, vagy olyan személyt, aki egy kitörő gazdasági káosz esetén a hajó kapitányi hídjára állhatna.

És itt jön a képbe a "nemzeti tartalék" Bajnai Gordon. Pártonkívüli, bebizonyította, hogy első emberként is megállja a helyét (igaz, speciális körülmények között) és a nemzetközi politika és a pénzvilág is ismeri, bízik benne. Alapítványa számos komoly anyagot dolgozott ki, amelyet egy jövendő kormányzás hasznosítani tud, tehát nem lehet megkérdőjelezni, hogy van saját, mások által is ellenőrizhető politikája. Rájött - vagy hívei meggyőzték erről - hogy nem várhat tovább erős politikai csoport hívó szavára, neki magának kell bejelentkezni aktív politikai szerepre. Ezt a nemzeti ünnepen rendezett gyűlésen fogja megtenni, nagyobb hallgatóság előtt, egyelőre ismeretlen tartalommal.

Sok múlik a debutön. Adhat neki szárnyakat, de rögtön le is fékezheti. Ám akár így lesz, akár úgy, egy ellenzéki kalapot már bedobnak a küzdőtérre, ami új minőségi helyzetet jelent a de facto megkezdődött választási kampányban. Az is biztos, hogy mind a hatalom oldaláról, mind az ellenzék és a média részéről rengeteg ( közte lejárató) támadásra számíthat Bajnai. Ha ezt állja, megerősödik, ha nem, elbukik. De mostantól mindenki megtanulhatja, hogy immár NEVEK kellenek. Mindenki, akit egy szervezet maga fölé emel, arccal kell rendelkezzék, csakúgy, mint aki saját elhatározásból dobná be a kalapját ezután. Teljesen hibás Mesterházy hivatkozása arra, hogy az MSZP 1994-ben miniszterelnök megnevezése nélkül, 2002-ben pedig késői megnevezésével nyert választást. Más idők voltak akkor, pártokban gondolkoztak a választók, más volt az ellenfél és tudni lehetett, milyen szabályok szerint fog lefolyni a választás.

De honnan támadhatnak hirtelen nevek? Szűk bázisból, mert az ismertségüket tekintve még véletlenül sem indulhatnak a nulláról, ha a politikán kívülről jönnek, mindenképpen politikai arcot kell mutatniok és egyben alkalmasságot az első ember feladatkörének sikeres betöltésére. Két nagyobb csoportra gondolhatunk: a szakemberekre és a polgármesterekre. A szakembereknél adott lehet az országos ismertség, de kétséges a komplex szerepre való alkalmasság. A polgármesterek bizonyíthattak első emberként egy sokoldalú feladatokat adó terepen, de országos megismertetésük és elfogadtatásuk igényel nagy erőfeszítést, akár párt jelöli őket, akár maguk jelentkeznek. Nemzetközi ismertsége és elfogadottsága csak igen kisszámú polgármesternek van. És rajtuk kívül természetesen itt van Mesterházy is, aki ugyan bedobhatja most már a kalapját, de nem tudhatja, hogy nem fognak-e lőni rá olyanok is, akikkel eddig jól boldogult mint szövetségesekkel, vagy jól tudta őket semlegesíteni. Így számára dupla vagy semmi játék lenne a mostani "beszállás" : lehet ő Orbán (sikeres, vagy sikertelen) kihívója, de ezzel egyidejűleg kockáztatja is kivívott biztos vezető helyét a pártjában.

Vagyis Bajnai a mostani szakaszban lépéselőnnyel indul. Hogy aztán növelni tudja-e előnyét, vagy megbotlik, az a jövő titka. De a névtelenség ideje az ő bejelentkezésével lejárt.

Visszamenőleges és utópista ábrándok

Abban egyet kell érteniök mindazoknak, akik szinte semmiben nem értenek egyet Orbán rendszerével, hogy a bajaink nem 2010-ben kezdődtek. Bizonyos, hogy - tenisznyelven szólva - kikényszerített és ki nem kényszerített hibák sora vezetett idáig. Ám ez az igaz megállapítás egy olyan zsilipet nyitott fel, amelyben azután bárki bármit számon kérhet a rendszerváltást követő politikai eliten, akár lett volna annak realitása, akár nem. Ez pedig nem a tisztánlátást, hanem a szellemi zűrzavart növeli és ami a még nagyobb baj, lehetetlenné teszi az egyetértést a jövő lehetséges teendőiben is.

Talán van még, aki emlékszik arra, hogy a rendszerváltás paradoxonát úgy írták le, hogy az államszocialista hatalomátvétel halászlét főzött az akváriumból, most pedig halászlét kell visszaalakítani akváriummá. Ha túlzó is, mégiscsak szemléletes metafora. Valójában a kissé bomló államközpontú, monolitikus rendszer helyére rövid idő alatt kellett magántulajdonon alapuló piacgazdaságot, többpártrendszerű parlamentarizmust, a jog uralmát és egy decentralizált rendszert létrehozni  - miközben a polgárok a rendszerváltástól életkörülményeik számottevő és folyamatos javulását várták. Ha belegondolunk, nem csak arról van szó, hogy ez sziszifuszi feladat, amelyhez sok előfeltétel hiányzik, hanem arról is, hogy a feladatok egyik fele némiképp ellentmondásban van a másik felével. A reményt az adta, hogy - bár nem államszocialista előzményeket követően - az euroatlanti világ az akkori közelmúltban számos békés rendszerváltást sikeresen átsegített a nehézségeken.

A magyar rendszerváltást követő eseményekről, próbálkozásokról és csalódásokról könyveket lehet írni, ezért tömören nem is lehet azokat összefoglalni. Annyi azért bizonyos, hogy utólagos ismereteink birtokában számos hibát el lehetett volna kerülni, amelyekről kiderült, hogy elkövetésüknek nagy ára lett a gazdaságban és a polgárok ilyen meg olyan csoportjainak helyzetében egyaránt. Az viszont képtelen feltételezés és állítás, hogy ezt a feladatkomplexus adta leckét igazán jól is meg lehetett volna oldani - nem beszélve arról, hogy a célok és értékek tekintetében akkor se volt, ma sincs és nem is lehetséges nagyfokú egyetértés. Ezért nem indokolt, hogy az EU csatlakozásig terjedő rendszerváló folyamatot alapvetően elhibázottnak minősítsék és szereplőit egyetemlegesen elmarasztalják. Ez az egységes elmarasztalás amúgyse őszinte, mert minden ilyen megállapításból kilóg a lóláb, az egyik, vagy a másik politikai irányzat melletti , illetve elleni elfogultság.

A NATO, majd az EU csatlakozásunk, amelyet a főbb politikai irányzatok mindegyike pártolt, ha nem is egyforma érveléssel és amelyeket népszavazás is megerősített, ha nem is magas választói részvétellel, a végpontját jelenti az átmenetnek, ameddig azt kell mondanunk, hogy minden probléma, tévedés és visszásság ellenére a mérhetetlenül nehéz feladatkomplexumot mind a lakosság, mind az elit többé kevésbé elfogadható eredménnyel kezelni tudta. Az akkori értelmezési keret szerint ez a megérkezés volt a feladat, amely azt jelentette volna, hogy immár biztonságos kikötőben vagyunk. Ez ugyan illúzió volt, de e miatt indokolatlan, történelmietlen visszamenőlegesen elmarasztalni mind a rendszerváltókat, mind az ezt lányegében elfogadó választópolgárokat.

A csatlakozást követő időben egyszerre derült az ki, hogy az euroatlanti rendszer nem olyan tökéletes és biztonságos, amilyennek gondolták - gondoltuk, de mi se vagyunk olyanok, amilyennek mutattuk magunkat a mennél gyorsabb csatlakozás érdekében. Innentől kezdve már jogosan dominálnak a megítélésben a negatívumok, de változatlanul nem világos és még kevésbé konszenzusos, hogy kit miben és mennyire kell/lehet ezért elmarasztalni. Éppen ezért a nálunk olyannyira szokásos "ki tehet róla" kérdés helyett célszerűbb azt állítani a középpontba, hogy ki mit képvisel ma, milyen jövőt képzel el és ennek érdekében mit tesz, vagy mit mulaszt el. Ha a múlt értékelése örökösen belezavar a mai helyzet megítélésébe, akkor ebből garantáltan csak az erőpolitikát folytatók és gátlástalan hazudozók jöhetnek ki jól, különösen, ha a kezükben vannak a hatalmi eszközök is. Tehát csakis a mai helyzet, a mai hatalom megítélése lehet a kiinduló pontja annak, hogy az álláspontok, különösen a lehetséges és kívánatos jövőt illetően világosan kirajzolódjanak.

Ám itt is belezavarnak az ábrándok, amelyek mind azzal kapcsolatosak, hogy mit lehetett volna elérni máig az elkövetett hibák/ bűnök nélkül, mind pedig azzal, hogy milyen paradicsomi állapotokat kell megcélozni a jövőt illetően, különben az egésznek megkérdőjelezhető az értelme. Szerintem - és itt szubjektív leszek - el kell hogy váljon egymástól azok útja, akik a lehetségest és kívánatost a szövetségi rendszerünk valóságához, ezen belül különösen a volt államszocialista Nato-és EU-tag társaink valóságához mérik, és azoké, akik lehetőséget látnak arra, hogy Magyarország pozitív irányban kiemelkedjen ebből a világból és markánsan egyedi úton járjon. Ez utóbbiak - akarva, akaratlanul - ebben találkoznak a jelenlegi hatalommal, holott, mint annak szubjektív ellenzői, csakaz ábrándjaikat tekintik az értelmes cselekvés sine qua nonjának.

Ez az igen egyszerű választóvonal azonban nem old meg minden problémát azok között sem, akik a jelenlegi rendszert elfogadhatatlannak tartják és a jövőt az adódó realista regionális keretek között képzelik. Előszöris mindenki vagy a politikából jött, vagy azon kívülről és hajlamos múltjából előjogokat fabrikálni. Van továbbá, aki tudja, hogy a politikában vannak kikerülhetetlen technológiák és számol velük, van aki ezeket negligálja. És ezen felül természetesen végtelen számú belső vita lehet prioritásokról, módszerekről, személyekről. Ám ha - mindennek ellenére -  a választóvonalon inneniek előre nem kötelezik el magukat a megegyezésre, a rugalmasságra és az egymással, de főleg a választópolgárokkal való folyamatos, érdemi kommunikációra, akkor behozhatatlan előnyt adnak a jelenlegi hatalomnak, valamint lehetőséget az intranzigens utópistáknak, hogy rendre beszálljanak, belezavarjanak a belső vitákba.

Vagyis a jelenlegi rendszer alternatívájának valóságossá tételéhez hit kell, amelyért intellektuális és emocionális áldozatokat is szükséges hozni. Illúziók nélkül...

Orbán pyrrhoszi győzelme Berlinben

Orbán sokáig kilincselt azért, hogy találkozhasson Angela Merkellel - és íme,találkozott. Sőt, nem csak találkozott, utána közös sajtóértekezletet is tartottak. A sajtóértekezleten - bár lehetne sorolni a kancellár szavainak kisebb- nagyobb kritikai momentumait - alapjában Orbán megkapta a pecsétet arról, hogy politikájával nincsen különösebb baj. Utána a CDU Konrad Adenauer Alapítványa rendezett neki találkozót meghívott német és magyar notabilitások előtt, és bár kapott kellemetlen kérdéseket, úgy válaszolhatott, mint ha hazai pályán lenne. Elérte, amit akart. Stabilizálta azt a status quot, amit magának 2012-ben kiharcolt. Illetve, amit a napokban megerősített azzal, hogy nem jelöltette újra magát az EEP alelnökévé - csökkenve ezzel maga ellen a támadási felületet.

Rövid távon ez győzelem számára. A piacok megerősítve látják, hogy nincs miért aggódni Magyarországgal kapcsolatban. Az EU "fronton" pedig megerősítést nyert , hogy az egyes kérdésekkel kapcsolatos, nemegyszer súlyos bírálatok, amelyek egyike másika során a Magyarország elleni eljárások egyetértés híján az európai bíróságokra is kerülnek, nem fognak olyan összevont csomaggá összeállni, amely az Orbán -rendszert egészében támadná, kérdőjelezné meg összeférhetőségét az EU betűjével és szellemével.

Megoldódott-e azonban bármi is, ami a jövőben fenyegetheti Orbánt és politikáját az EU és Németország részéről? Nyilvánvalóan nem. Mindenekelőtt az nyilvánvaló, hogy abban a percben, amikor a piacok és a szakértők súlyos kétségeket fejeznek ki a magyar deficit 3% alatt maradásával kapcsolatban, újraindul - német részvétellel - a túlzott deficit eljárás és fenyeget a szankció, melynek keretében megnyírbálják az ország EU-s támogatásait. S ha már a támogatásoknál tartunk: Orbánnak nem sikerült elérni Merkel támogatását ahhoz, hogy a következő tervezési periódusban Magyarországot kedvezőbb helyzetbe hozzák a támogatásokat csökkenteni akarók elképzelései ellenére.

Nem ért el továbbá Orbán semmit a tárgyalásokon, ami segítené őt a Magyar Nemzeti Bank általa tervezett megszállásának Uniós jóváhagyásában, illetve a magyar bankrendszerrel kapcsolatos egyéb rámenős tervei fogadtatásában. Azt ugyan nem kifogásolták, hogy Magyarország egyelőre nem tervezi az euro bevezetését, de ha ismét gondolna egyet és meg akarná csáklyázni az Eurozóna megerősítését célzó integrációs terveket, kemény ellentámadásokra kellene számítania.

Az út értékelésénél figyelembe kell venni azt is, hogy Merkel pozíciója korántsem olyan szilárd, mint nemrégiben még volt. A német - francia tandem másik tagja immár szocialista, amihez a vonalvezetésében alkalmazkodnia kell. Nem szilárd a belpolitikai háttere sem: elvesztheti a következő választásokat, vagy ha mégsem, nagykoalícióra kényszerülhet.A Néppárt és a Szocialisták európai versengésében pedig az, hogy ugyan gyenge fennntartásokat jelezve, de megerősítette Orbánt, potenciális ütőkártyát adott riválisai kezébe. Adódhat tehát olyan helyzet, hogy Orbán még élesebb és fundamentálisabb támadásokat kap rendszeréért az Unióban, mint eddig bármikor.

A támadások viseléséhez Orbán kialakította válaszkészletét és az még egyszerűbbé is teszi szokásos agresszív válaszait, ha a támadások szocialista oldalról jönnek.A bajt nem ez jelenti számára. Hanem az, ha valamilyen okból hirtelen megroppan a piac bizalma a magyar papírok iránt. Ez bekövetkezhet bármelyik percben a nemzetközi likviditási feltételek leromlása miatt. De bekövetkezhet annak hatására is, ha Orbán nem tudja betömni a költségvetésén tátongó lyukakat, ha a tőkeellenes szövegelése átlép egy bizonyos határt, vagy ha a pénzszerzési törekvései olyan vizekre tévednek, amik a pénzvilág elemi felháborodását váltják ki. Ekkor az IMF és méginkább az EU védőszárnyaira lenne szüksége. S aligha van esélye arra, hogy ezt a védőszárnyat ismert politikája megkaphatná, de esetleg akár személye is lehet egy ilyen segítség akadálya. S erre nézve a berlini tárgyalásoknak nem a felszíne, hanem a másik, diplomatikus fenntartásokat tartalmazó vonulata igazít el. Mindenekelőtt a tárgyalások alapminősítése, hogy azok nyíltak voltak, sokatmondó azok számára, akik még emlékeznek arra, mit jelentett az "őszinte" tárgyalás kommunista felek között. Azt, hogy teljesen ellentétes a valóságos álláspontjuk.

Az állampolgár és a politikai boszorkánykonyha - titkok

Nem csak a diktatúrákban, a demokráciákban is működnek politikai boszorkánykonyhák. Működnek, mert a nemzetségi társadalom felbomlása óta a hatalom gyakorlásnak vannak technológiái, amiben a látható szereplők is részt vesznek, de bevonnak a nyilvánosság által nem ismert személyeket, akiknek munkájára így- vagy úgy szükségük van. Ezt nem kötik sem híveik, sem ellenfeleik- ellenségeik orrára. Azok vagy nem is kiváncsiak rá, vagy nagyonis, de azt nem nyilvános csatornákon keresztül próbálják megtudni.

A boszorkánykonyhák híreinek egy része - egyidejűleg, vagy utólag - kiszivárog, más része örökké titok marad. Kiszivárogtatják olyan szereplők, akik összeütközésbe kerültek a nyilvános szereplők domináns csoportjával, vagy beszervezi őket egy ellenérdekű erő kémnek, vagy csak egyszerűen kérkedni akarnak jólértesültségükkel. De a "titkok" nagy részére jobbára utólag derül fény akár dokumentumokból, akár írásos vagy szóbeli visszaemlékezésekből.A történetírók munkáiba ezek az információk bekerülhetnek, gyakran ezek adják a mű savát-borsát. Közismert példaként utalhatunk Suetonius évezredes "sikerkönyvére" a Caesarok életéről, aki ugyan császári levéltáros volt, de forrásul aligha szorítkozott az ott őrzött dokumentumokra.

Korunkban, a tömegdemokráciák, a tömegmédia, az internet, a raffinált kémkedési technikák és az utóbbi időben professzionalizálódott kiszivárogtatás - ipar körülményei között minden felgyorsult és meglehetősen kaotikussá vált. Ember legyen a talpán, lett légyen akár politikus , akár a politika környékén működő szakember, akár pedig érdeklődő állampolgár a föld bármely pontján, aki ebből az információ felhőből meg tudja különböztetni az igazat és a hamist, a számára fontosat és nem fontosat. És minderre rátelepül a bulvár, amely - sugalmazásra vagy öntevékenyen - eladható sztorit csinál az információk egyikéből - másikából.

Mit tehet mindezzel az állampolgár? Ha úgy érzi, hogy számára rendben mennek a dolgok, akkor figyelmen kívül hagyja mindezt, legfeljebb kis szinesként tesz el belőle ezt - azt beállítottsága és izlése szerint. Ha viszont elégedetlen, akkor az ilyen hírek iránt jobban érdeklődik, remélvén, hogy általuk eljut egy a maga számára hasznosnak látszó következtetéshez. De egy fokon túl a sok kiszivárogtatás, leleplezés már csak undort kelt benne az egész politika iránt. Itt tartunk most tömegméretekben Magyarországon.

Mi jön ezután? Vagy tömegessé válik az igény "tiszták" iránt, de ez nagyon könnyen vezet frusztrációhoz. Mert bizony a sikeres politizáláshoz politikai technológia szükséges, ami pénzt és professzionális tudást jelent. Márpedig ennek mentén elkerülhetetlenek a kiszivárogtatások, amelyek lerombolják a tisztasággal kapcsolatos illúziókat. Ez a tisztaságra vágyókat távol tarthatja az urnáktól. Vagy a választópolgár úgy tesz, mint a franciák, akik nagyon le akarták váltani Sarkozit és ezért nagyvonalúan eltekintettek a posszibilis ellenjelölttel kapcsolatos sokéves lejárató kiszivárogtatás és hiteltelenítés egészétől és a változásra szavaztak.