"Európa" és a magyar belpolitika

A magyar belpolitikai tagolódás leginkább az "Európához", gyakorlatilag az EU-hoz való viszonnyal ragadható meg. A kormánypártok EU-hoz való viszonyát az egyes megnyilvánulások alapján lehet hol kritikusnak, hol bizalmatlannak, hol egyenesen ellenségesnek nevezni. A kormánynál még inkább jobbra álló párt és mozgalmak viszonyát minden további nélkül ellenségesnek nevezhetjük, noha a Jobbik sem tűzte zászlajára az EU-ból való azonnali kilépés programját. A magát ellenzéki pártnak deklaráló LMP EU-hoz való viszonyát talán talányosnak lehet nevezni. Ezzel szemben az összes többi ellenzéki párt, amely időnként és helyenként hajlandó egymással összefogni, nyíltan és fenntartás nélkül Európa - és EU barátnak vallja magát. Ugyanez mondható el a tüntetéseken résztvevő civil tömegekről is.

Ha ez ennyire tiszta és világos, akkor ennek tükröződnie kellene a választásokon és a közvéleménykutatásokon. Nem tükröződik. Jóllehet minden részinformáció arra utal, hogy a magyar választók többsége alapjában Európa - barát, ebből nem áll össze politikai többség. Vajon miért? Lehet ezért az ellenzék tehetetlenségét, a hatalom raffinált propagandáját és a médiahelyzetet okolni? Bizonyára valamennyire lehet, de ez tartósan nem lehet kielégítő magyarázat.

Talán messzebbre jutunk, ha a kérdést a másik oldala felől közelítjük meg. Milyen az EU viszonya a magyar belpolitikához? Mi jut el ebből a magyar választókhoz? Sommásan alighanem az, hogy az EU a jelenlegi magyar kormányzatot támogatja. Lehet azt mondani erre, hogy ez automatikusan következik az EU-s jogból: a nemzeti tag-kormányok szerepe szinte semmiben meg nem kerülhető.Sem a döntéshozatalban, sem abban, hogy a különféle EU-s támogatásokból az egyes országokba jutó jelentős összegek fölött a nemzeti kormányoknak mekkora a befolyása. Ezt a szabályrendszert kiegészíti az, hogy az EU kétségtelenül létező politikai arculata nem túl markáns, vonásait rengeteg kompromisszum és óvatoskodás homályosítja el. Így a politikai nem tetszést időnként kifejezik nyilatkozatok, ilyen - olyan kötelességszegési eljárások, de markáns állásfoglalásra, komoly szankciók bevezetésére soha nem kerül sor. S ha valaki mindezt a körülmények és a szabályozások kényszerével magyarázná, az mit kezdjen azzal a ténnyel, hogy a Fidesz az Európai Parlament legnagyobb frakciójának, az Európai Néppártnak a tagja és attól lényegében folyamatos politikai támogatást kap? Ehhez képest nincs azonos súlycsoportban az az epizód, hogy a magyar miniszterelnök politikai krédójának középpontjában álló "illiberális demokráciáról" a német kancellár azt mondja, hogy ezt a fogalmat nem tudja értelmezni.

(Nagyjából analóg a helyzet a magyar vezetés által folyamatosan támadott és gyalázott nemzetközi tőkével kapcsolatban is. Bármilyen közlemények és zárt ajtók mögötti tárgyalások sérelmezik is az őket sújtó megkülönböztető jellegű unortodox törvényeket és rendelkezéseket, végső soron adottság, hogy a hatalmon lévő kormányzattal működnek együtt és végeredményben létükkel, tevékenységükkel azt segítik.)

Ha igaz - és alighanem igaz - hogy a magyar demokratikus ellenzéket az Európa - barátság és a piacgazdaság igenlése egyesíti és kormányra kerülve minden kérdésben euro - konform és piackonform jogállami megoldásokra törekedne, ez a magyar választó részére joggal ködös valami és nem világos, hogy itt elvileg és praktikusan komoly választóvonalról van szó a jelenlegi rendszer és ellenzéke között. Semmi oka úgy érezni, hogy a NER-t az EU nem támogatja, de bezzeg egy EU-barát demokratikus rendszer mekkora támogatásra számíthatna onnan. Ilyen körülmények között a hazai belpolitikai erőviszonyokat méltánytalan szokásos (és önostorozó) módon kizárólag országon belüli tényezőknek tulajdonítani.

Rendszerváltás, titkosszolgálatok - és Németh Miklós tavaly nyári kijelentése

Miért nem reagált senki Németh Miklós közelmúltbeli furcsa megjegyzésére ügynök - ügyben?

Németh Miklóst és politikai szereplését lehet szeretni, vagy nem szeretni. Azt azonban még senki se mondta róla, hogy akár politikai kalandor volna, akár, hogy össze-vissza beszélne. A közelmúltban azonban váratlanul megszólalt, amire az elemzők nem kapták fel a fejüket, valamint arra sem, amit 2014. július közepén az ügynök-kérdésről mondott. Annyiban igazuk lett, hogy a megszólalásnak nem lett folytatása.

Mit is mondott tulajdonképpen? Lényegében azt, hogy aki az ügynök-kérdésben tisztán akar látni, annak a releváns dokumentumokat Moszkvában kell keresni. Fontos kijelentés ez? Alighanem igen. Gondoljunk csak bele. Mára közhely, hogy Málta után lényegében eldőlt a Szovjetunió európai külső birodalmának sorsa. Lehet, hogy nem egyértelműen, de reális lehetőségként bizonyosan. Ez pedig egyben azt is jelenti, hogy az érintett összes ország titkosszolgálata is tudott erről és értelemszerűen rá is készült. A magyar ügynök-szappanopera minden gondolkodó ember számára nem arról szólt, hogy kikről kik milyen spiclijelentéseket írtak az 1950-es vagy 60-as években, hanem éppen a rendszerváltást megelőző rákészülésről. Nyilván ezért lett a kérdésből forró krumpli és ezért fulladt kudarcba minden nekigyürkőzés az igazság feltárására.

Laikusokként persze olyan "apróságokat" sem tudhatunk, mint például azt, hogy a magyar titkosszolgálatokat centralizált homogén szervezetnek képzeljük-e el, amely a rendszerváltásra egy központból koordináltan készült föl, vagy egymással rivalizáló hálózat-részekként, amelyek különböző opciókban és forgatókönyvekben gondolkoztak és lépegettek. De ez még csak a "magyar" oldal. Laikusokként azt se tudhatjuk, hogy mikor milyen volt a formális függelmi viszony a szovjet és a magyar titkosszolgálatok között és hogy nézett ki ugyanez informálisan. Ráadásul: hogyan működött Magyarországon, illetve az országgal kapcsolatban a szovjet titkosszolgálat, amit az egyáltalán nem kötött a magyar "szervek" orrára.

Már most aki az MSZMP titkárságának és Politikai Bizottság tagjaként a Magyar Népköztársaság miniszterelnöke volt, azt "profinak" vagy "laikusnak" tekintsük ebben a kérdéskörben? Erre se tudjuk a biztos választ. De puszta megérzésből alighanem akkor tévedünk a legkevesebbet, ha valami köztes állapotra gondolunk: hivatalból bele kellett ütköznie ebbe-abba, de mindent aligha kötöttek az orrára. Ha tehát ma azt mondja, hogy az alapvető információkat Moszkvában kell keresni, akkor feltétlenül tudja, hogy mit beszél, de nem abból a pozícióból mondja, hogy ő maga is mindent tud.

De van-e 2014-15-ben speciális aktualitása ennek a kérdéskörnek? A békés rendszerváltást mindenféle összeesküvés-elmélet paktumként cégérezi és teljesen nívótlan szövegekkel "leplezi le" a "titkot". Míg ezek primitív képtelenségek, a kerekasztal-tárgyalásokon minden bizonnyal született valamiféle megállapodás arról, hogy mi mindent nem fog tenni az új rendszer a régi rendszerrel és annak embereivel kapcsolatban. Mindaddig, amíg a rendszerváltás rendszere, alkotmánya működött, addig ezek a megállapodások is éltek. 2010 óta azonban bekövetkezett egy új rendszerváltás új alkotmánnyal. Egyfelől ezt olyan társaság hajtotta végre, amely része volt a rendszerváltó elitnek, tehát minden "játékszabály" tudója és részese volt. Másfelől viszont folyamatosan azt lebegteti, hogy mit nem tart vagy nem fog betartani az eddigiekből és mit változtat az ország külpolitikai orientációján. Ez pedig nem azzal jár, hogy a rendszerváltás "hátsó udvara" az idő előrehaladtával egyre inkább érdekességét veszti, hanem éppen ellenkezőleg, új aktualitást ad azoknak. Jelesül éppen az orosz-magyar titkosszolgálati vonatkozásoknak. Ám ezt továbbgondolni igen meredek lenne és ingoványos talajra vinne. Ezért ma elégedjünk meg ennyivel.

Mit jelent Kész győzelme? - egy posztom a Fb.-on

Vigyázni kell az eredmény interpretálásával, nehogy becsapjuk magunkat. Szerintem egy dolgot biztosan jelent: Orbán elvesztett egy országos jelentőségű bizalmi szavazást. Elvesztette,.noha minden korábbi eszköz a kezében volt, illetve van.
Ez egyáltalán nem kevés. De tényleges hatalomvesztéséig hosszú még az út.

A "zsidók" a magyar nemzet részeiként - Egy Fb. h.sz.-em

Tisztázzunk valamit. Az a nemzetfogalom, amely a zsidókat a nemzet egyenrangú polgárának tekintette az az 1848-as forradalom során keletkezett, majd 1967 után került kodifikálásra. Ezt egyoldalúan felbontotta a magyar országgyűlés a zsidótörvények meghozatalával, amelyek végül az általuk definiált zsidókat fajként azonosították. '945-től az állampolgári egyenlőség helyreállt, de mély hallgatás vette körül. Ez magyarázza, ha nem is indokolja az időnkénti lapszusokat. Úgyanígy meg kell állapítani, hogy az előbb rejtett, majd nyílt antiszemita közbeszéd a "zsidót" eleve nemzetidegennek tekinti, amihez alkalmazkodni nem kell, de eltekinteni tőle nem lehet. ----------Mármost ami a 70. évfordulót illeti, a magyar kormány egy olyan narrativát szeretett volna hivatalossá tenni, ami a magyar holokauszt- túlélőknek és leszármazottainak elfogadhatatlan. Minthogy ez utóbbiaknak természetesen semmiféle szervezetük nincs, a MAZSIHISZNEK jutott az a feladat, hogy ez ellen szót emeljen. Ha szörszálat hasogatunk, akkor illetéktelenül, vagy legalábbis illetékességét önkényesen kiterjesztve.Ám minden jel arra mutat, hogy a holokauszt által családilag érintett nem vallásosak és nem zsidó vallásúak túlnyomó többségének utólagos egyetértésével.

Putyin látogatás előtt - dezorientálva

Annyi mindent - és az ellenkezőjét írták le Putyin várható látogatásának témájáról, várható eredményeiről, következményeiről, hogy még csak alternatív étlapok sincsenek, amelyekhez majd a tényleges történetet viszonyítani tudnánk. Így aztán két lehetősége marad a majdani elemzőknek. Vagy történni fog egy markáns mozzanat a látogatás során, ami mindent maga köré rendez. Ez a kevésbé valószínű változat. Vagy ilyen mozzanat híján az ilyen olyan jelekből próbálják majd összerakni, hogy mi is történt, mik lehetnek e történések következményei.

Az átlagos érdeklődőnek egyszerűbb a mércéje. Azt figyeli, hogy a látogatás megingatja-e Magyarország euroatlanti elkötelezettségét, történik-e valami elmozdulás, hogy az ország valami köztes helyet próbáljon elfoglalni saját szövetségi rendszere és az eurázsiai tér között. Ha ebben a tekintetben netán nem lenne magától értetődő a helyzet, akkor majd segít az eligazodásban a nyugati diplomácia és média.

Hírhedt pávatáncos esetében  eleve garantált, hogy mindenki  a rosszhiszeműbb olvasatot fogadja el valódinak.

Kis magyar kremlinológia

Minden diktatúrában vagy féldiktatúrában, ahol minden formális és informális hatalom egy személy kezében összpontosul, természetes, hogy a fontos döntések nem azokban a formális testületekben születnek meg, ahol "papíron" meg kellene születniök. A viszonyok azonban már régen túl bonyolultak ahhoz, hogy egyetlen személy ténylegesen is képes lenne minden fontos tartalmi, szervezeti és személyi kérdést áttekinteni, kézben tartani. Az őt körülvevő, őt segítő informális világot szokás kamarillának nevezni, amelyből gyakran kiemelkedik egy szürke eminenciás. Erről a belső világról általában kevés információ szivárog ki, mert a közvetlen környezet, sőt a kamarillából időnként kipottyant személyek is célszerűnek tartják az omerta, a hallgatás fenntartását. A gyéren csordogáló információkat a különféle titkosszogálatok nyilván buzgón gyűjtik, de a nagyközönség felé tovább nem adják. A politológusok, elemzők pedig nem tudnak kremlinológiára szakosodni, mert ahhoz kevés a muníció.

Az utolsó egy év azonban Magyarországon változást hozott. Az nyilvánvaló, hogy az Orbán körüli kamarillában lényeges változás (változások?) történt. Egyre inkább közkincsé vált az az információ, hogy a korábbi szürke eminenciás, Simicska pozíciót vesztett. Hogy mennyire, az már kremlinológiai típusú kódfejtés tárgyává vált. Ennek tükörképeként kezdték összerakni a formális pozícióval nem rendelkező, de a kamarillában fontos szerepet betöltő Habonyra vonatkozó információ - morzsákat. A nagy fordulatot az u.n. kitiltási ügy hozta. Az USA 5-6 fonos, kormányközeli személy beutazását indokolás nélkül megtiltotta. Ezt egy kormányoldalhoz sorolható napilap nyilvánosságra hozta, s ezzel kezdetét vette az ismert nyilvános hercehurca, amelynek két "hőse" a NAV elnöke, illetve az USA budapesti nagykövetsége ideiglenes ügyvivője voltak, s ahol a téma a közelebbről meg nem határozott korrupció volt. De a bulvárszint mögött megindult a kremlinológiai elemzés is: kik a kitiltottak, miért pont ők. Ennek az elemzésnek az eredménye nem vált köztudottá.

A következő bomba a múlt héten robbant: Simicska sorompóba lépett. Korábban veszprémi képviselői jelöltetésének meglebegtetésével jelezte csak, hogy a nagypolitika szereplőjévé kíván válni. Most azonban, hogy médiabirodalma közvetlen kormányfenyegetés célpontjává vált, nyilvános kifakadásának tárgya immár korábbi legszorosabb szövetségese, Orbán személye és rendszerének egésze lett. A magyar és külföldi nyilvánosság mindenek előtt e háborúval, annak lehetséges további fejleményeivel foglalkozik. Ám az érdeklődés egy része a konfliktus előtörténetére és teljes tervrajzára is kiterjed. Ennek kapcsán mintegy bepótolják azt, amit a nem létező magyar kremlinológia korábban elmulasztott. S jogos az a feltételezés, hogy ezek után a magyar fejlemények kremlinológiai elemzése állandósul. Ha a magyar médiaviszonyok és közállapotok megengedik, akkor itthon is, ha nem, akkor csak a külföldi nyilvánosságban.

Gründolhat-e Simicska új jobboldali pártot?

Aligha kétséges, hogy Simicskának régóta politikai ambíciói vannak. Ezeket másokkal, kitüntetetten Orbánnal valósította meg. Kettőjük szakítása Simicska politikai lehetőségeinek beszűkülésével járt. Beszűkülésével, de nem elenyészésével. Médiáiban az utóbbi félévben annyi váratlan hang és belső információ szólalt meg, hogy az elegendő volt Orbán olajozott hatalomgyakorlásának megzavarásához, népszerűségének visszaeséséhez. Veszprémi képviselői indulásának meglebegtetésével Simicska azt jelezte, hogy nem hagyja magát a politikából kitessékelni. Világos volt, hogy Orbán nem egyezhet ki volt Pygmalionjával, hanem likvidálni akarja befolyását, birodalmát. Ennek a háborúnak egy látványos etapja zajlott le tegnap a szemünk előtt.

Hogy mi történt tegnap? Orbán magához vonta Simicska médiabirodalmának "krémjét", amire a válasz trágár és elhatározó volt : látványos politikai szakítás. De más is történt: Simicska a helyszínem termett és pillanatokon belül új kinevezettekel kézbevette a médiabirodalmát. Majd bejelentette, hogy egy hétre elmegy szánkózni. Vagyis az első napon politikusként komolyan nem vehetővé tette magát, szervezőként azonban igazolta kiváló képességeit, továbbá azt, hogy politikai harcosként nem kiskaliberű. Egy hét alatt kitalálhatja, hogy mit akar és hogyan. Ez alatt az is kiderül, hogy médiabirodalma milyen mértékben tudja megtartani számottevő, elkötelezetten jobboldali közönségét.

Ha a hét alatt arra jut, hogy komoly téttel beszáll a politikába, akkor is nyilvánvalónak látszik, hogy nem ő maga akar majd egy irányzat címerállata lenni. Erre a szerepre majd mást, másokat kell kiszemelnie. Neki azt kell mérlegelni, hogy talál-e az egyre gyakrabban hibázó Fidesz és a szélsőséges Jobbik mellett a maga számára elegendő teret. A választ nem tudhatjuk. De azt sejthetjük, hogy ha netán igen a válasza, akkor sem ajtóstul fog rohanni a házba. Jó stratégának mondják, tehát lépésről lépésre kell haladnia. Nem ismerhetjük jelenlegi kapcsolati hálóját, de ha nagyban akar játszani, akkor azt mindenképpen bővítenie kell. Kiindulópontja csak a média lehet, ahol szilárdan jelen van és amely az egyedüli eszköz, amellyel tömegtámogatást szerezhet. Hogy mihez? Azt még ki kell találnia. S ha ez már meg van, akkor kellenek neki politikusok minden szinten. Nem utolsó sorban a Parlament padsoraiban. Mindebben bizton számíthat Orbán további hibáira is.

Persze, ha így dönt. Mert nyilván számos tényező szól a pártpolitikába való beszállása ellen is. Akkor viszont valami más szerepet kell kitalálnia magának, hogy befolyásos tényező maradjon. De ha szerepe volt - és miért ne lett volna - az "egy a tábor, egy a zászló" politika megformálásában, máris annak egyik leghatásosabb lebontójává vált.