Keleti bővítés - újragondolva?

A Szovjet Birodalom összeomlása után politikai, gazdasági és katonai légüres tér keletkezett Kelet- Középeurópában. Politikai tekintetben egyértelmű volt azonnal, hogy a nyugati orientáció fog teret nyerni. Gazdasági tekintetben ugyancsak rögtön megjelent az állami szintű mentőöv, a tőke beáramlása pedig a törvényi környezet és a privatizációs módszerek függvénye volt az egyes országokban. Katonai tekintetben azonban nem volt világos, hogy a máltai megállapodás szelleme végülis mennyire fogja fékezni ezekben az országokban a nyugati integrációt.

Sajátos probléma volt az NDK sorsa. A német egység lehetősége váratlanul érte a Kohl kormányt. Egyrészt Németország egysége evidenciának tűnt, másrészt az NSZK mind politikai, mind katonai tekintetben olyan mértékig szerves részévé vált az euroatlanti integrációnak, hogy szövetségesei jóváhagyása nélkül nem dönthetett ebben. Az USA támogatása nem volt kétséges, annál inkább a legnagyobb európai szövetségesé, Franciaországé. Az USA számára az, hogy az NDK beolvasztása nagy gazdasági áldozattal jár az NSZK részéről, inkább pozitívum volt, valamint geopolitikai garancia. Francia részről azt látni kellett, hogy a "gazdasági óriás - politikai törpe" formulának mindenképpen belátható időn belül vége lesz, de hogy ezt gyorsítsák vagy inkább lassítsák, az meggondolás tárgya volt. Magának a német kormánynak is lett volna haszon egy francia ellenzésből: egy lassabb egyesülési folyamat kevesebb azonnali megterheléssel járt volna és nagyobb lehetőséget a lépések gondos megtervezésére. Minthogy Mitterand végülis a a DM feladása árán hozzájárult az azonnali német egységhez, Kohlnak nagy terhet kellett bevállalnia ahhoz, hogy ő legyen az egyesítő kancellár. Az egyesítés politikai, gazdasági (ráadásul az két márka közötti 1=1 átváltási aránnyal) gondjai mellé el kellett indulni az európai közös pénz irányába és el kellett ismerni Németország keleti határait.

A gyors német egység példát jelentett a közép-kelet régió egészének. Ugyanakkor Németország figyelmét és erejét lekötötték a belső problémák, így tradicionális befolyása, kapcsolatai ellenére nem állhatott az élére az egész keleti régió átalakulási folyamatának. A német tőke természetesen úgy terjeszkedett, ahogy lehetőségei és érdekei megkívánták és ha az egyes kormányok tanácsért a német kormányhoz fordultak, akkor ebben nem volt hiány. A keleti politikában a motor szerepe azonban az USA-ra maradt.

Az USA számára a régió tekintetében a fő motívum Oroszország - politikájának alátámasztása volt. Ehhez járult az is, hogy Jugoszlávia szétesése és a volt tagországok közötti háború szintén az USA számára jelentett megoldandó problémát, amelyben pl. Magyarországra is szüksége volt, mint stratégiai hátországra. Több teherátvállalást várt volna európai szövetségeseitől, de azokat lekötötték belső problémáik és tartósan is megfeleltek volna nekik azok az egyezmények, amiket a volt szocialista országokkal gyorsan megkötöttek. Az USA nyomásnak az EU sokáig ellenállt a keleti bővítés tekintetében. Így az USA volt kénytelen előzni a NATO bővítéssel. Minthogy Oroszországban ekkor tetőzött a belső zűrzavar, nem tudott hatékonyan tiltakozni az ellen, hogy a volt szovjet tagországok határain, illetve a Baltikumban volt tagországokban is megjelenik az USA hadsereg. Így már az EU sem húzhatta tovább a keleti bővítést. A  döntés nemszeretem voltát azzal tudta érzékeltetni, hogy nem egyenként, mérlegelve, hanem egyidőben, csoportosan lépte meg a bővítést.

Ám akárhogyan is került sor a NATO és az EU keleti bővítésére, ezt mind a két szervezet irreverzibilisnek tekintette és igyekezett (jól -rosszul) meg is felelni az ebből adódó feladatainak. Két eseménysor azonban szinte mindent kilendített a korábbi pályájáról. Az egyik az USA iraki katonai akciója volt, amely az elképzelésekhez képest nem csak sikertelen volt, hanem kedvezőtlenül rendezte át az egész ottani régió viszonyait. A másik a 2008-as pénzügyi világválság, amely nem csak a korábbi gazdasági trendeket és evidenciákat törte meg,hanem a fejlett országok lakosságát bizonytalanította el mind saját jövőjüket, mind a politikai rendszerük megfelelő voltát illetően. Ezzel párhuzamosan Putyin a maga módján reorganizálta az orosz államot és ezt követően a saját államhatárain túl is nagyobb befolyásra törekedett.

Eltekintünk annak felvázolásától, hogy mindez hogyan vezetett az USA Európa iránti érdeklődésének fokozatos csökkenéséhez, az EU szaporodó válságjelenségeihez, kríziseihez és hogy az orosz befolyás növekedése hogyan érintette különféle formában a kelet-középeurópai térséget - ismertként feltételezve ezt. Ezek a folyamatok lépésről lépésre mentek végbe és explicit formában nem vezettek a keleti bővítés újragondolására. Ma azonban már erre utaló jelek is szép számmal akadnak.

Korai lenne ma értékelni, hogy mik a konzekvenciái Trump elnök NATO és euroszkeptikus nyilatkozatainak, valamint Oroszországgal kapcsolatos nagyfokú megértésének. Távol vagyunk attól, hogy az amerikai politikai és katonai establishment feladta volna befolyási igényét régiónkkal kapcsolatban. De hogy az 1990 utáni offenzív lendületnek nyoma legfeljebb a Baltikumban látszik, az nyilvánvaló. Ahogy az a Trump féle elképzelés az EU-ban isegyértelmű visszautasításra talált , hogy akár katonailag is vegyék át az USA-tól a regionális felelősséget.

Az EU-nak válságjelenségei sorában amúgy is egyre több baja van a V4 csoporttal. Ha nem is egyforma mértékben, de ezek az országok tagságuk több, mint 10 éve alatt gazdaságilag nem közelítettek megfelelően az EU magjához, politikájukban és értékrendjükben pedig - lehet mondani - egyre távolabb kerültek tőle. Ugyanakkor nyíltan blokkolják azt a mélyítési folyamatot, amelyet a fejlett uniós államok egy része kikerülhetetlennek tart. Ennek következtében került előtérbe és minden bizonnyal kerül valamilyen formában megvalósításra is a többsebességes Európa.

A Brexit konkrét megvalósítása folyamatosan megmutatja, milyen károkat okoz a formális kilépés az EU-ból. Ezért a többsebességes Európa kialakulása során kevéssé valószínű, hogy a nemzeti szuverenitásukat középpontba állító tagországok erre az útra lépnének, még akkor sem, ha a kohéziós politikából vagy a közös agrárpolitikából származó pénzügyi transzferek elapadnának. De ha a formális tagság meg is marad, a magországok alighanem még az eddiginél is kevésbé fogják indíttatva érezni magukat, hogy beavatkozzanak az elkalandozó országok kül-és belpolitikájába. Sőt, a maguk orosz-politikáját is szabadabban tudják alakítani mind gazdasági, mind politikai tekintetben, ha ők és  Oroszország között ott van egy - valamilyen formában azért EU tag - Köztes-Európa. Ez pedig nagyon más, mint a keleti bővítés mögött állt koncepció volt.

Ha Európa sub rosa oldja meg keleti politikája újragondolását, mit tehet az Egyesült Államok? Azt, aminek jeleit úgyis látjuk. Mind katonai, mind pedig esetleges politikai érdekeit bilaterális alapon érvényesíti, amelyben egyaránt szerepet játszik az alku és a nyomásgyakorlás. Ezért Kelet-Középeurópa sem tud (és talán nem is akar) az USA-val szemben tömbként fellépni. És természetesen ugyanez igaz az orosz-kapcsolatokra nézve is.

Lépéskényszerben az EU

A mostanság gyorsan változó világban az EU nem a döntési hajlandóságáról ismert. Valójában az alkotmány kudarca jelentette a végét annak a viszontagságosan, de töretlenül előrehaladó folyamatnak, amely során úgy látszott, hogy misszióját, a békés, integrálódó Európát teljesíteni fogja. Azóta sorra jöttek a kihívások, nőtt a bizalmi rés az Unió különféle szervei, a tagországok kormányai és - nem utolsó sorban - a választók és az Unió intézményei, politikája között. Így egyre inkább a rövid távú válságkezelés került előtérbe és halasztódott a szembenézés az alapvető problémákkal. Az Unió egybenmaradása is kétségessé vált. A Grexitre végülis nem került sor, viszont - sokak számára meglepetésként - a Brexitet egy kis többség megszavazta - és ez mindenképpen határkő az eddig csak gyarapodó EU történetében. Ha formálisan megkezdődnek a brit kilépési tárgyalások, az mindenképpen lépéskényszert, jelent, mert az asztal EU-s oldalán mindenképpen igeneket és nemeket kell mondani - bármennyire is elvitatkoznának még ezeken a kérdéseken egymással a tagállamok kormányai.

Az EU tehetetlensége megmutatkozott a 2015-ös menekültválság kérdésében is. Ez végülis azért nem vezetett valódi lépéskényszerhez, mert Németország különtárgyaláson meg tudott állapodni Törökországgal, amelynek következtében megszűnt az akut migrációs nyomás. Amint azonban ez a nyomás újra fokozódna, az ismét kiváltaná a lépéskényszert.

Hatalmas változás történt az USA- EU viszony alapjaiban Trump megválasztásával. A hidegháború korszak óta kisebb- nagyobb ingadozásokkal pártok feletti volt az USA Európa-politikájának lényege és ezt az EU-ban adottságként kellett tekinteni még a józan európai választópolgároknak is. Lehet azt mondani, hogy már Obama is csekély érdeklődést tanúsított az európai ügyek iránt és ez is oka volt az itteni erjedésnek, de ez eltörpül ahhoz az offenzív változáshoz képest, amellyel Trump nyúl a korábbi, bejáratott szisztémához. Az első ütés a vízum-ügyben már megtörtént és nem maradt el a talio-elvű Uniós válasz sem. Minden újabb markáns USA-lépés lépéskényszerbe fogja hozni az Uniót - bármilyen belső állapotban is lett légyen az éppen akkor.

Az USA megváltozott politikájára Oroszország a maga eszközeivel akar és fog is válaszolni. Az orosz manőverek a geopolitikai adottságok miatt nagy valószínűséggel minden esetben valamilyen formában érinteni fogják az európai országokat is. Ez pedig szintén folyamatos lépéskényszert fog jelenteni az Unió számára is - akár felkészül erre, akár nem.

Ezek a ma látható kényszerítő erők. Ehhez járulhatnak azok a "váratlan" lehetséges fejlemények, amelyek a világgazdaság egészét, vagy az Európától távolabbi területek katonai viszonyait rendezhetik át - és válaszokat igényelnek Európától.

Mindezekhez képest másodrendű, hogy mi az EU saját elképzelt "menetrendje", vagy hogy hogyan alakulnak az egyes tagországokban a választási eredmények. (Ez utóbbiak tekintetében van esélye annak, hogy a látható nagy zűrzavar lefékezi a választók proteszt-hangulatát és az óvatosak kerülnek mindenhol többségbe.) Az EU problémamegoldó képességének lebénulásához korábban az általános konszenzus -elv vezetett, ami implicit módon a hajdani lengyel liberum veto módjára működött. Ez mára már a kérdések egy részére az Uniós jog értelmében nem vonatkozik, de a rebellis országok szinte folyamatos vétó-fenyegetése és obstrukciója szinte észrevehetetlenné tette a jogi változást. Ha a külföldről eredő fenti lépéskényszerek önmagukban elegendőek lesznek az eddigi bénultság legalább részleges feloldásához (annál is inkább, mert a legerősebb különútas, Nagybritannia  immár nincs jelen a Tanácsban), akkor már nagyot változik a helyzet és megmozdul az Unió. Ha azonban ez nem elég, akkor az erősebb országok egyre inkább élni fognak az immár biztosított lehetőségükkel, az u.n.megerősített együttműködéssel. Így elég, ha legalább 9 tagország ad közös választ egy-egy kérdésben - s a többiek ebbe nem szólhatnak bele. Ha netán  jogi eszközökkel mégis vitatni próbálják az ilyen lépéseket, velük szemben lehet alkalmazható az obstrukció.A lecsökkent zsaroló potenciálú különútasok pedig meggondolhatják, hogy a de facto két, vagy többsebességes Európa még mindig többet nyújt-e nekik, mint a kiválás, vagy ők is az Unión kívüli léttel próbálkoznak. Ez a lehetőség azonban immár nem fenyegetés azoknak az országoknak, amelyek összefogva közös európai válaszokra törekszenek (vagy kénytelenek törekedni) mind az ad hoc válaszlépések, mind pedig a nagyrégió távlatait illetően.

Eddig az EU-val kapcsolatos patthelyzet feloldása szándék és elhatározás kérdése volt. Mostantól már nem az.

Fb. bejegyzésem arról, hogy kell-e kergetni az ellenzéki összefogás lidércét Magyarországon?

Nem politológusi babona a közös jelölt és lista?
Amikor a Fidesz átalakította a magyar választási rendszert,a politikai agytrösztök kiderítették, hogy az ellenzék egyetlen esélye a közös jelöltállítás, listaállítás. Minthogy az elgondolásban van logika, mindenki elfogadta és szajkózza. Az eredmény, hogy az ellenzék végtelen hosszúságú, lökdösődős előkészítő tárgyalásokat tart, amivel a potenciális választókat feldühíti, majd undorközeli apátiába sodorja
.
Mi lenne, ha sutba vágnák az egészet? Abból kiindulva, hogy a Rendszer úgyis maga felé lejtős pályát produkál és a megválasztott testületekben úgyis a többség tarol, mindenki külön indulna és nem játszanák el a sok mindenben egymással rivalizálók az egyeztetősdit. Ha az akárhány induló között valamelyik ellenzéki kiemelkedik, az értelmesebb pártok később visszaléptethetik esélytelennek bizonyult jelöltjeiket. De ha nem, az elkötelezett választóknak lesz annyi eszük, hogy úgyis az esélyesnek látszó jelöltre adják a voksukat. Ha meg nincs ilyen, akkor teljesen mindegy, hogy valaki külön vagy összefogás eredményeként bukik.

A Rendszer sorsa pedig amúgyis nagy valószínűséggel nem választásokon fog eldől

Jók az idegek

Eltelt egy hónap Trump elnökségéből és semmi különös nem történt. Valóban? A mozgalmas felszínen semmi látványosnak, irreverzibilisnek látszó nincsen.Trump maga a tőle már megszokott módon mond hajmeresztőket, nem volt vissza semmit látványosan, de nem is hozott a meghökkentő kijelentéseknek megfelelő markáns egyértelmű döntéseket. Az adminisztráció kinevezései is csordogálnak - némi elakadásokkal, némi visszalépésekkel. A nagy elitellenes tirádákból egy minden korábbinál markánsabban exmogulokból- mamutvállalati főnökökből, nyugdíjas tábornokokból - álló kormányzat születik. A többi hatalmi ággal megtörténtek az első összekoccanások.

A tőzsdék volatilisebbek, mint az egy egyszerű adminisztráció-csere esetében amúgyis megszokott. A befektetők óvatosak és kivárnak. Ezt jól jelzi az arany pozícióerősödése. De a gazdaság világában nem billent fel semmi.

A politikában is inkább a mozgalmasság, mint a nagy változás a jellemző. Utazások, tárgyalások, kis események. A különböző országokban a belső közvéleménykutatások is gyors változásokat jeleznek, de ezek iránya távolról sem olyan egybevágó, mint tavaly, amikor a populista jobboldal mindenhol előretörőben volt.

Vagyis a Trump - jelenség nem idézett elő hólabda-effektust. A különböző gazdasági és politikai szereplők világszerte nem reagálnak túl semmit. Jók az idegek.

Trump persze nem csak hivatalba fog lépni, hanem kormányozni is fog. S ehhez lényeges döntések (szándékoltak, reaktívak és nem előre számítottak) tartoznak, amire a különböző szereplők bizonyosan reagálni fognak. S ma már tudják, hogy a döntéshozó USA elnök kiszámíthatatlan, ráadásul országában sem mindenható. Ezt is bele fogják kalkulálni.

Mindez a felszín. Az azonban lehetséges, hogy a felszín mögött a nagyobb gazdasági, katonai és politikai erőcsoportoknál már készülnek a különféle forgatókönyvek, stratégiai tervek, ahogy az vezérkaroknál megszokott, minthogy ott a különféle jelzésekből ki tudják következtetni a várható alakzatokat. Sőt a megszokotton túl az IT forradalma ezeket a stratégiai terveket még sokkal komplexebbé és paraméterekkel pillanatok alatt feltölthetővé teszi. S  ezek  bármikor "beélesíthetőek".

Végül a tömegek, legyen szó akár választókról, akár potenciális migránsokról. Eddig egy ismert, mozdulni nem akaró erős, "bejáratott" elittel álltak szemben, ami ellen lehetett protestálni, lehetett azt akár provokálni is, mégpedig különösebb kockázat nélkül, mert nem kellett számolni olyan gyors reakciókkal, amelyek az általuk kívánttal ellentétes következményekkel jár. Ma már nyilvánvaló a tömegek számára is, hogy az establishment is meg van zavarva, ezért talán nem árt az óvatosság. Egy választás eredménye, illetve egy népszavazás várhatólag egy egész ciklusra szól, egy nagyobb migrációs hullám pedig visszafordíthatatlan.

Működőképes az "antifasiszta reflex" Franciaországban?

Eddig az idősebb és a fiatalabb Le Pennel szemben mindig működött. S ez egész Európára nézve a politikai gondolkodás egyik alapvető sablonja volt. Vagyis az, hogy a bal - jobb tengelyen túllépve a mérsékelt jobb és a bal együtt szavaz a szélsőjobb ellen, bárki is legyen az, akire szavazni kell. A mai változó világban komoly tétje van annak, hogy ez a pillér még érvényes-e.

Ismerjük azt a nacionalista - populista hullámot, amelyik elöntötte az egész fejlett világot. A hatalmi elit általában, a politikai elit pedig különösen elhasználódott az utóbbi évtizedben. Vele szemben a proteszt-hangulat annyira felerősödött, hogy egészen váratlan népszavazási és választási eredmények születtek. Egyebek között ezt segítette a nyilvánosság terének átalakulása is- különös tekintettel a közösségi médiára, ahol nem csak a korábbi hatalmi viszonyok nem érvényesülnek, hanem a korábbi interperszonális referencia-viszonyok sem. Így az egyéni és a közgondolkodás sokkal kitettebb olyan epidemiológiai jelenségeknek, amelyek inkább az emocionális és limbikus szférára hatnak, mint a kognitívra, Ez utóbbival kapcsolatban - többnyire szándékoltan - szintén elmosódtak a határok az igaz és nem igaz, a bizonyítható és nem bizonyítható között.

Nem más a helyzet Franciaországban sem, amely tradicionálisan a felvilágosodott, racionálisan érvelő gondolkodás epicentrumának tekintettek szerte a világon. Itt azonban nincs szükség új szélsőjobb anti-establishment szerveződésre, mert ezt a funkciót Marine Le Pen régóta a kezében tartja. Ma mindenki arra számít, hogy ő biztos résztvevője lesz a soron következő elnökválasztás második fordulójának. Csak az nem világos még, hogy mivel fog kampányolni. Korábban úgy látszott, hogy a nemzeti harakirit jelentő Frexitet fogja szorgalmazni. De annyi esze a potenciális szavazóinak is van, hogy erre ne voksoljon. Ezért Le Pen ennek szoft változatát feltehetőleg ki tudhatja keverni, amely nem önveszélyes, mint az EU elhagyása, de rá tud játszani valami France First érzületre, a németekkel szembeni irigységre és a szociális kérdések jobboldali populista interpretációjára.

Még ha kampánya nem is lenne elsöprő, megkönnyítheti dolgát az ellenoldal gyengesége. A jobbközép jelölt sebezhetővé vált a családi visszaélések révén és lecserélése egy másik jobbközép jelöltre bajosnak látszik. A szocialista jelölt túl baloldali. Így komolyan számolni kell egy harmadik jelölttel, egy relatíve fiatal volt szocialista miniszterrel,aki időben kilépett a pártjából és újat alapított. De így, vagy úgy valaki mindenképpen bejut közülük az elnökválasztás második fordulójába. Ekkor kerül sor a nagy tesztre. Minden esetleges fenntartásuk ellenére elmennek-e elegen szavazni Le Pen ellen, mint eddig tették, vagy pedig otthon maradnak (mint sok potenciális Demokrata szavazó tette az USA-ban)? Ha Le Pen elnök lehet, akkor a hagyományos Európának vége.. Ebben az esetben ugyanis semmi se lesz az erősödő többsebességes Európából, hanem a nemzetek kilátástalan perpatvara következik, amely nem vezethet máshoz, mint lefelé menő spirálhoz.És múltidővé válik a II. Világháború utáni rend alapjának leglényegéből, a "soha többé" gondolatából.

Ha viszont az "antifasiszta reflex" az elnökválasztás második fordulójában működne, netán még meggyőzően is, akkor Franciaország erős szövetsége lehet az alighanem ismét nagykoalíció vezette Németországnak egy az USA - Oroszország - Európa háromszögben. Pontosabban az eddiginél erősebb és önállóbb európai mag kialakításában, amely egyszersmind megmarad a tradicionális értékek egy modernizált változatának képviseletében és védelmében is.

Szervezetek és mozgalmak a politikában

Politikaelméleti szempontból lehet, hogy semmi új nem történt a gazdaságilag fejlett országokban az utóbbi időben, de az érdeklődő megfigyelő számára annál inkább történt sokféle változás. Korábban a politikai élet színpadát dominálták az állandó szereplők, a folyamatosan jelenlévők és közéjük csak időnként  tudott betörni egy-egy új szereplő, jobbára egy új párt, amely vagy a semmiből jött elő, vagy egy korábbiból vált ki. Ismert fogalom volt a monotematikus párt, vagy szervezet is, amelynek egy jellegzetes, a korábbi pártkereteket áthasító "ügye" volt, amely a választók egy részének annyira fontossá vált, hogy parlamenti választásokon hajlandóak voltak az ezt zászlajukra tűző pártra adni voksukat, noha nyilvánvaló volt számukra, hogy képviselőik önállóan nem fognak kormányt alakítani. Ám az ilyen egytémájú politizálásnak a mozgalmak, a demonstrációk és a népszavazási kezdeményezések sokkal megfelelőbb formájának mutatkoztak, mint a pártpolitika.

Amit mi az utóbbi években újdonságnak láthatunk, az a proteszt-hangulat egyre erősebb megjelenése és annak különféle politikai leképződései. Közös bennük, hogy valami ellen lépnek fel és ez a valami az esetek többségében vagy maga az establishment, vagy annak tartós és elterjedt politikai opciói. Bizonyos értelemben ennek előjelei voltak a fejlett világ peremén a rendszerdöntő tömeges és folyamatos tömegdemonstrációk - de ezek azért más tekintetben lényegesen különböznek attól, amit később a fejlett országokban tapasztaltunk. Ez utóbbiak egyik prototípusát a szeparatista mozgalmak jelentik, amelyek többnyire a régi keretből kiszakadó független országokat szerettek volna alakítani népszavazás segítségével. Ezekben a proteszt - jelleg és a függetlenséghez kapcsolódó remények összekapcsolódtak. Győzni azonban nem tudtak.

 Sajátos esetet jelent Görögország, ahol egy rendszerkritikus tömegpárt nyert meg egy választást azzal a szeparatista jellegű fenyegetéssel, hogy nem a korábbi állami keretet, hanem az EU-t fogja elhagyni, ha követelései nem teljesülnek. Sem az erős utcai nyomás, sem a választási győzelem nem vezetett el a kitűzött célokhoz.

A Grexit gondolata érdekes fejleményt produkált Nagybritanniában. Itt maga a miniszterelnök próbálta megzsarolni az EU-t egy Brexit népszavazás fenyegetésével, majd kiírásával. A választók proteszt indulata azonban túllépett a politikai játszadozáson: a magukat a társadalmi átalakulás veszteseinek érzők megszavazták a Brexitet, míg az EU támogatók, de a pártokból kiábrándultak kritikus tömege a szavazáskor otthon maradt. Most a politikai osztály (és annak pártjai) kénytelenek birkózni a következményekkel.

Még az EU világában maradva a proteszt hangulatot és a függetlenségi illúziókat populista módon maguk mögé felsorakoztatott  hatalmon lévő kormányok a Brexitet az EU átszabására próbálják felhasználni. Egyelőre azonban ki kell várniuk a a német parlamenti és a francia elnökválasztás eredményét. Ezek közül igazi tétje a francia helyzet alakulásának van, Le Pennek, háta mögött establishment-kritikus proteszt-pártjával van bizonyos esélye az elnöki poszt megszerzésére. Ha ez bekövetkezik, akkor Európa képe nem maradhat olyan, mint eddig volt. Ám ha csak szűk vereséget szenved, hívei komoly gondot okozhatnak azzal, hogy átmennek a mozgalom - szerű működésmódba és nem a mindenkori "hivatalos" napirendhez tartják magukat konszolidált politikai párt módjára.

Végül, de nem utolsó sorban a fejlett világ vezető hatalmáról, az USA-ról. A közhangulatban ott is nagyon erőssé vált a proteszt - hangulat az establishment ellen. A választási előcsatározások során mindkét politikai oldalon feltűnt egy markáns személy, akik részben lefedték ezt a hangulatot és erősen bírálták az establishmentet, ha nem is ugyanarról a politikai platformról: Donald Trump, illetve Bernie Sanders. Mindketten irritálták saját pártelitjüket és kétséges volt, hogy lehet-e belőlük az egyik, illetve a másik tradicionális nagy párt hivatalos jelöltje. Végül - nem könnyen - Trump hivatalos jelölt lett, Sanders nem és ez utóbbi végülis beállt a demokrata sorba. Az eredmény ismeretes: Trump győzött, mert olyanok is elmentek rá szavazni, akik máskor otthon maradnak. Sanders lelkes mozgalmárainak viszont csak egy része szavazott le engedelmesen a demokrata jelöltre,  nem kevesen azonban otthon maradtak, sőt, volt aki egyenesen átszavazott az anti-establishment Trumpra. Hogy ez milyen következményekkel járhat az USA-ra, illetve a világra nézve, az nem ennek a gondolatmenetnek a tárgya. A vesztes demokratáknak mindenesetre az elkövetkezendőkben nagyon megfontoltan kell készülni a revansra, nehogy a procedúrális demokráciát nem kellően tisztelő Trump - hívek mozgalmi módon keljenek Trump védelmére a többség vélt sérelmére hivatkozva.

Ami most már a jövőt illeti, nem elég, hogy a populista, a proteszt-hangulat hullámán hatalomra került politikusok kudarcot valljanak, az általuk felkeltett reményeknek ne tudjanak megfelelni. Egyidejűleg az is szükséges, hogy legalább a mérsékeltebb választóik is belássák, hogy a kudarc nem valamiféle ármánykodás eredménye, hanem maga a populista politika bizonyult járhatatlan, az ő érdekeiket se szolgáló útnak. E nélkül az indulatok további eszkalációja következik be, nem pedig valamiféle konszolidáció. Ám ehhez az esetleges későbbi konszolidációhoz sem ismerjük, hogy tartalmában és szervezeti hátterében milyen politika fog elvezetni, ha egyáltalán el fog vezetni. Mert a hagyományos gazdasági-politikai establishment kormányzására a megszokott pártpolitikai keretek között - "az inga visszalendül" alapon - aligha számolhatunk.

Megszemélyesített politika

A klasszikus polgári demokráciákban pártok versengtek a kormányzati hatalomért. Pártok, amelyeknek közismert és állandó elvei és ismert vezető figurái voltak. A választók jelentős része akár generációkra is elköteleződött egyik vagy másik mellett. A sajtó is vagy tradicionálisan kötődött valamelyik párthoz, vagy nagyonis ügyelt arra, hogy saját, párthoz nem kötődő egyéni hangja legyen. Így a politikát nem a pártok, adminisztrációk első emberei dominálták. Ha a hivatalban lévő miniszterelnök, elnök valamiképpen lejáratta magát, nagy volt a valószínűsége, hogy a következő választásokat egy (a) másik párt jelöltje fogja megnyerni, a saját pártot meg új vezető veszi át.

Ez a sztereotíp kép a 20.- században megváltozott. A Világháború előtérbe hozta a sikeres katonákat, az egyes emberek egzisztenciája pedig egyre nyilvánvalóbban kezdett függni a nagypolitikától. Ezért a bizalom és remény fokozottabban kezdett személyekhez kötődni. Az európai kontinensen diktátorjelöltek jelentek meg mozgalmak élén és - kihasználva a velük szemben állók megosztottságát és kudarcait - hatalomra is kerültek. Válaszul a velük szemben álló demokratikus országokban is megnőtt a kiemelkedő politikusok jelentősége. ők és markáns kijelentéseik  is a újságok, a filmhiradók címlapjára kerültek. Az újabban előlépett médiumot, a rádiót is sikeresen állították politikájuk szolgálatába egyes diktátorok . Ez a helyzet kulminált a II. Világháború időszakában, amikor a pártpolitika szerepe igencsak visszaszorult.

Az utána következő hidegháború által átszínezett békekorszakban sorra - rendre eltűntek a nagy "bölények" a politikai életből, a pártok pedig halványabb formában visszanyerték korábbi szerepüket. A médiában  előretört, dominánssá vált az új versenytárs, a televízió, amely jellegénél fogva személyesebb volt, mint a korábbi médiumok. Egy meginduló új tendencia, a nemzetköziesedés révén inkább a pluralizmus vált uralkodóvá, mint a "tiszta" pártok szerinti tagozódás: egyes országokban koalíciók kormányoztak, de ahol nem, ott is napivá vált a (munka)kapcsolat a különböző országok különböző pártcsaládokba tartozó prominensei, kormánytagjai között. Az ismétlődő választási kampányok során a korábbi "kétlépcsős kommunikációt" (a pártoktól és a médiából az üzenetek az u.n. véleményirányítók közvetítésével jutnak el az egyes választókhoz) egyre inkább felváltotta az egyes választókat közvetlenül megcélzó propaganda. A fejlett országokban a társadalmi tagolódás is megváltozott: végetért az ipari korszak és az azt követő bonyolultabb társadalmi képletet a tömegfogyasztás és a tömegmédia fogta át.

Ez a fejlemény nem maradt hatás nélkül a rendszeralternatívát jelentő államszocialista országokra sem. A klasszikus hiánygazdaságot egyre kevésbé lehetett a jövő társadalmaként bemutatni, így mind a Szovjetúnióban, mind Kínában helyet kellett adni valamilyen formában a tömegfogyasztás térhódításának. Ez - több áttételen keresztül - a szovjet rendszer bukásához, illetve Kinában a pártdiktatúra és a magántulajdonon alapuló sajátos piacgazdaság szimbiózisához vezetett.

Ezek után bekövetkezett az a pillanat, amikor divatossá tudott válni a "történelem vége" hipotézis, amely a gyakorlatban a Pax Americanat jelentette. Ennek szövedéke azonban mindig fölfeslett valahol, amit lehetett ugyan a rendszer szempontjából periferikusnak nyilvánítani, de ez a kép mind katonai-biztonsági, mind pedig - főképp a 2008-as pénzügyi válság után -  gazdasági szempontból megkérdőjeleződött és kikezdte a politikát is. Egyben a tömegmédiának is hatékony versenytársa akadt az interaktív közösségi média elterjedésével.A pártoknak a lappangó válsághelyzetre sehol nem mutatkozott meggyőző válasza. Mígnem a kvázi demokratikus Oroszországban kibontakozott az autoritér putyinizmus (megtartva a többpárt-rendszer kulisszáját), amely közvetlenül és közvetve követőkre talált. A történelem iróniája, hogy ez éppen akkor következett be, amikor a Közelkeleten az USA iraki intervenciója  és az u.n. színes forradalmak megdöntötték a nem vallási, hanem személyi alapú helyi diktatúrákat. Helyükre a polgárháború lépett.  A NATO-tag Törökország viszont egyre inkább a putyini model követőjévé vált.

A klasszikus politikai demokrácia egyre több országban szenvedett látványos választási vereségeket. A görög esetet még vissza lehetett terelni a megszokott ösvényre. A Brexit úgy lett a populista demagógia következménye, hogy első lépésben nem érintette a polgári demokrácia kereteit. A korábbi világrend szívében azonban Trump győzelme csak pro forma intézhető el azzal, hogy a választásokat a Republikánus Párt és jelöltje nyerte és nem történt más, mint ami a politikai váltógazdaságban megszokott.

A populizmus és az autoritér nemzeti, a vezető egóját előtérbe állító  politizálás előretörése nem intézhető el azzal, hogy hát az establishment mind a politikája tartalmát tekintve, mind pedig tömegkapcsolataiban nem volt tekintettel a választóira és ez bosszulta meg magát. Ez ugyan igaz, de ebben a tekintetben visszaút nincs: a hagyományos pártpolitikában nincs olyan tartalék, amely ezt a folyamatot visszafordíthatná. Merkel példája olyan kivétel, amit nem lehet modelnek tekinteni más államok számára, mint ahogy a jóléti kapitalizmus Észak- európai utótörténetét sem - speciális esetek ezek sajátos körülmények következtében.

Mindebből nem következik az, hogy a jövőben a józan, kooperatív, a jogállamot tisztelő demokratikus politikának ne lennének lehetőségei. De ehhez - sajnos - előbb az ettől eltérő utak sokak számára nyilvánvaló kudarcaira lesz szükség több országban, annak összes következményével együtt. És minden valószínűség szerint ezt a demokratikus visszatérést is  - ha egyáltalán - olyan politikusok tudhatják megvalósítani, akik nevükkel, személyükkel képesek ehhez a választók bizalmát megszerezni. S hogy ez nem puszta spekuláció., hadd emlékezzünk egy speciális történelmi példára: Paasikivi és Kekkonen Finnországának sikerére a Világháború alatt és az utána következő évtizedekben.