A magyar politikai aréna és a nemzetközi játéktér

Orbán úgy gondolta, hogy a magyar politikai arénát teljesen és véglegesen maga alá gyűrte. Övé itt a vitathatatlan politikai és gazdasági hatalom, a fékek és ellensúlyok rendszerét felszámolta. Az itt működő multikkal különalkut kötött, az EU pénzét vétójoga révén garantáltan fejheti, az orosz függés természetét meg az határozza meg, hogy az EU tagjaként belülről kell képviselnie orosz érdekeket, tehát relatíve önállóan. A mindennek keretet adó homlokzat - demokrácia olyan mértékben tartható kézben, amilyen mértékben és módon ezt éppen úri kedve diktálja - legyen szó politikai ellenzékről , médiáról, igazságszolgáltatásról, bankrendszerről, akármiről- beleértve a nyelvteremtéssel való visszaélést is.. Játszhat vele, mint macska az egérrel. S még arra is volt gondja, hogy a szolgáló burzsoázia gátlástalan kiépítése mellett a hosszú konjunktúra idején  - a felelőtlen prociklikus gazdaságpolitika segítségével - még a megnyomorított tömegeknek is juttasson morzsákat, ezzel is biztosítva szavazataikat. Így aztán belföldön és külföldön mindenki tudomásul vette, hogy noha a választásokon a nem az állampártra szavazók mindig legalább annyian vannak, mint az orbánisták, ez praktikusan semmire sem használható, bárminek is tulajdonítsák ennek lehetségességét.

A magyar aréna teljes letarolását befejezve Orbán érdeklődése és ambiciója a nemzetközi játéktér felé fordult. Azt helyesen ismerte fel, hogy az eddigi világrend hanyatlik, nincs se ereje, se kedve megvédeni magát és megbüntetni megsértőit. Azt is jól látta, hogy a jövőben a világban nem lesz újra egyetlen domináns hatalom, mint a II. Világháborút követően eddig az USA volt. Érzékelte a nagy tömegek frusztráltságát, protest hangulatát, establishment - ellenességét, valamint világszerte a nyilvános tér megváltozását és mindennek következtében kiszolgáltatottságukat különféle populista demagógoknak. Amiben viszont vágyait követve tévedett, az az volt, hogy Európát (és az egész nyugati világot) napjainkban el fogja önteni egy szélsőjobboldali, nacionalista tekintélyuralmi áradat, amely feltartóztathatatlannak bizonyul. A tavalyi EU parlamenti választás és egyes európai oszágokban azóta bekövetkezett fejlemények ezt az áradatot megtörték. Ez meghiusította a magyar minisztereknök nagyétvágyú ambicióit az európai színpadon és kármentő taktikázásra kényszerítette őt.

Hogy a magyar választó ebből a nemzetközi vereségből mit érzékelt, az nem egyértelmű. De hogy a Trócsányi - ügy sokat megmutathatott ebből a kudarcból a magyar nagyközönségnek, az aligha vitatható. S hogy a sebezhetetlenség mítoszának megsérülése mennyire bátorította fel a magyar ellenzéket és híveit és mennyire bizonytalanította el a kománytábort, azt csak vélelmezni lehet. De hogy az október13.-i önkormányzati választások ebből a szempontból kitűnő időpontot jelentettek az egy az egy elleni mérkőzést először kipróbáló ellenzéknek, az aligha vitatható. Valamint az sem, hogy ezután a külföld is másképp fog nézni az országra: megtanulhatta, hogy csak a vidéki Magyarország Orbáné.

A választások márnapján megjósolhatatlan, hogy mit hoznak a következő hónapok, évek mind Európának, mind Magyarországnak akár a gazdaságban, akár a politikában. Ez rengeteg tényezőtől és azok koincidenciáitól. függ. De Magyarország mindenképpen nagy lépést tett vissza, Európába. Ennek geopolitikai jelentőségét nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Egyedül vétózni

Ha egy szervezetben, ahová önként léptél be, egy szavazásnál egyesegyedül élsz a vétójogoddal, annak nagyon nyomós oka kell legyen. Egy ilyen vétóval nem csak az adott kérdésben nyilvánítsz sajátos véleményt, hanem egyben minősíted az összes többi tagot. Ők vagy nem képesek felérni ésszel, mi a helyes álláspont, vagy erkölcsi defektus részükről, hogy tudják, mi a helyes, mégse arra voksolnak.
Az egyetlenként való vétózásoddal újradefiniálod a szervezethez való viszonyodat is. Vita után került sor a szavazásra, hogy kialakuljon a "mi" álláspontunk. Ki is alakult, de te kivontad magad a "mi"-ből. Az adott kérdés elég fontos volt számodra, hogy ezt tedd. De tudnod kell, hogy ezzel más tagok számára kétségessé tehetted, hogy úgy általában is bele lehet-e érteni teged a "mi"-be. Ha a szembefordulásod egyedi eset volt, talán elfelejtik. De ha nem, akkor fenyeget, hogy a szervezet fekete bárányának fognak tekinteni. Gondolhatsz arra, hogy ezáltal jobb alkupozícióba kerülsz, mert esetenként biztosítani akarják, hogy ne vétózz meg valamit, ami nekik fontos. Arra meg nem gondolsz, hogy gyűlik a harag, és ott vesznek rajtad elégtételt, ahol nem várod, vagy nem tudsz ellene védekezni.
De nem is ezek a praktikus következmények a legfontosabbak. Ha kikerülsz a "mi"-ből, veled együtt megkérdőjeleződnek azok is, akiket képviselsz. És a bizonytalan nemzetközi identitás bármikor valamilyen pusztító identitás-válságba csaphat át - a változó és egyre harciasabb világban .

Fb. bejegyzésem arról, hogy vereség-e Orbánnak első EU-biztosi jelöltjének bukása

Vereség-e Orbánnak a Trócsányi ügy?

Az. Pimasz, provokatív lépés volt a jelölés - és befuccsolt. UvdLeyen világosan láthatja, hogy mit ér számára egy ilyen szövetséges. Ugyanebből tanulhat a Néppárt is. Feltételezem, hogy a posztra javasolt új jelölt kap néhány - nem személyére vonatkozó - kellemetlen kérdést a szakbizottságtól - de átmegy a "vizsgán". Megkapja a főnöke által áhított portfóliót. A Bizottságon belül azonban árgus szemekkel fogják figyelni, hogy küldője kesztyűbábjaként fog-e viselkedni, vagy igyekszik hozzásaímulni a közhangulathoz. Ennek megfelelően fogják kezelni. Ami meg az EU bővítését illeti, abban komoly szava úgyse lesz: más dolgoktól függ, hogy ez napirendre kerül-e. Az meg a magyar biztos képzettségén és tapasztalatain múlik, hogy nem fog a Bizottság felfogásával ellentétes ábrándokat erősíteni a leendő partnerekben. Ha mégis ezt tenné, az kiderül és akkor megnézheti magát.

Zajtalanul és félelmesen

A korábbi világrend dekonstruálása napról napra akadálytalanul zajlik. Ez cseppet se lenne baj, ha közben egy jobb, stabilabb épülne. Ennek azonban semmi jele. A gazdaság egy hosszú, mesterségesen elnyújtott konjunktúra után egyre több recessziós jelet mutat, de a nagyvállalatok, a bankok és a kormányok nem csak nyilvánosan nyugtatnak, hogy a baj talán be se következik, vagy ha mégis, következményei nem lesznek olyan súlyosak. Komoly -pláne kollektív - erőfeszítéseket erre nézve nem tesznek. Nem is tehetnek, mert a gazdaságinál eleve gyengébb politikai szféra egyre kevésbé a kollektív erőfeszítések felé, hanem a nemzeti öncélúság felé látszik mozdulni.

Abban egyetértés látszik lenni, hogy közvetlenül egy nagy technikai átalakulás (forradalom) előtt állunk, amely mélyen bele fog nyúlni az emberek életviszonyaiba, amely kedvező és veszélyes lehetőségeket egyaránt igér, de hogy ez végülis mit fog jelenteni és mi lenne a nagyléptékű teendő ezzel kapcsolatban, abban egyetértés nyomokban se látszik kialakulni. Marad az egyást keresztező, egymással nem kommunikáló elképzelések, forgatókönyvek integrálhatatlan tömege. Ugyanez látszik a másik nagy, az egész emberiségre kiható változás, a környezet drasztikus megváltozásával kapcsolatban is. A két nagy változás értelmezésében mutatkozó káoszt világszerte még meg is erősíti az, ami a média helyzetében, természetében az utóbbi évtizedekben kialakult.

Ami viszont ezen közben szinte uniszono történek, az a fegyverkezési kiadások növelése és új fegyverfajták fektalálása, tömeges gyártása és rendszerbe állításának előkészítése.Minthogy nincs drámairó, aki a világ folyását irányítaná, nem kell a "csehovi puska" törvényét adottnak vennünk. De ha az általános fegyverkezés egy fokozódó konfliktusok felé haladó világban folyik, ahol a háborútól való félelem helyett a valóságos és a hazugságokkal mesterségesen gerjesztett félelmek mozgatják az embereket, dőreség lenne a kibontakozó fegyverkezésri hullámra nem aggodalommal nézni. Ráadásul tehetetlen aggodalommal, mert semmi komoly ellenerőt nem sikerül felfedezni a széles spektrumú látképen. A meglévőhöz, megszokotthoz ragaszkodó makacs és optimista kötődés ugyanis bárminek tekinthető, csak  hatékony ellenerőnek.nem.

Fb. poszt a Brexitről

Brexit

Sokan a sokféleképpen értelmezhető demokrácia nevében túlsajnálják a kergebirka módjára viselkedő brit parlamentet, Amit Brexit ügyben műveltek, annak köze nincs se a common sensehez, se mások jogaihoz, se a fair playhez. Ha már belekormányozták magukat a kilépésbe, nem akarnak vámúniót se az EU-val, akkor sincsenek alternatíva nélkül: a kontinenst lecserélhetik az USA-ra. Hogy aztán ehhez mit szólnak a skótok és az írek - és végül majd az angolok, az ki fog derülni. A tényeket, a kiskapus trükköket, az ábrándokat és a hazugságokat egy ideig lehet keverni - de nem a végtelenségig.

Ami meg az EU-t illeti, az az aláírt megállapodásig elvitte a Brexitet, de a megállapodáson változtatni csak a 27 tagállam egybehangzó egyetértésével lehet, nem pedig az amúgyis lelépő Bizottság szabad döntésével. Nem beszélve arról, hogy az Uniónak a rendezetlen (de már beárazott) brit kilépésen kívül is van elég baja.

A piac meg az állam

Korunkban a piac és az állam az a két koordinációs forma és intézményrendszer, amely működteti mind a gazdaságot, mind az élet többi lényeges szektorát. Hol egymást kiegészítve, hol egymás ellenében. A 20.sz.-ban az államszocialista rendszerek - tagadva a termelőeszközök magántulajdonát és a piacot-  kihívást intéztek a kapitalistának nevezett másik rendszerrel szemben. Az így létrehozott parancsgazdaságban a piac szerepe marginális volt (külkereskedelem, feketegazdaság) de szükség volt olyan elméletieskedő korrekcióra is, mint hogy "a szocializmusban az értéktörvény a megsértésén keresztül érvényesül".A szembenálló másik nagy rendszer ugyan valóban piaci alapokon állt, de a gyarmati rendszer, a nagy válság és a II. Világháború, majd azt követően a hidegháborús fegyverkezési verseny és a jóléti állam az elmélethez képest sokkal nagyobb teret adott a bürokratikus koordinációnak, mint ahogy azt elismerték. Ugyanakkor az egyre sebesebben előre haladó, technikai és gazdasági indítékú globalizáció is széles körben megkövetelt egyezményeket, vagyis államközi, helyenként államok feletti bürokratikus koordinációt.

Formulákban nem volt hiány az elmélet és a valóság közötti különbség feloldására. A kapitalizmus bírálóinak fő magyarázata az volt, hogy a tőkés állam mindent a tökés osztály érdekében, kvázi annak megbízásából tesz. Ám az 1970-es évek (vagyis a két világrendszer harcának lényegi eldőlte) óta egyértelműen domináns neokonzervatív elmélet és politika mutatja, hogy az előző korszakot mind a monopoltőke, mind a kisebb tőkések önmaguk korlátozásalént, visszaszorításaként élték meg és igyekeznek ezért elégtételt venni. Széleskörű deregulációt eredményezett ez az ellentámadás.Úgy látszik, ez a visszavágás a maga eredeti értelmében napjainkban kifullad. A nyilvánosságban is egyre inkább előtérbe kerül az államok fiskális és monetáris politikája. Az a kínai rendszer, amelyikben mind az állam, mind a látszólag magántulajdonban lévő tőke új szimbiózisának jeleit mutatta, egyre inkább a pártállam tradicionális vonásait ölti fel, mutatva, hogy ez az alternatíva se került le a történelem napirendjéről. Ugyanakkor a nyugati jobboldal (élén az USA elnökével) egyre távolodik a pluralista állami berendezkedéstől és etatista önkényuralom felé halad - aktualizálva egy végképp meghaladottnak hitt alternatívát.

Mindez arra mutat, hogy a piac - állam antagonizmus nem alkalmas általános magyarázó elvnek. Egyre világosabb, hogy az igazi kérdés a milyen piac? milyen állam? Minthogy azonban ez a problematika széles körben nem kidolgozott és közismert, a viták és kampányok nem ebben a fogalomkörben és nyelvezeten folynak, és spontán módon ez aligha alakul ki a jövőben sem. Lehet ugyan reménykedni egy nagyhatású nemzetközi sikerkönyv felbukkanásában, de ennek reális esélye csekély. Minden jel arra mutat, hogy a következő évek (akár drasztikus) fejleményei is a koncepcionális zűrzavar jegyében fognak folyni. S így kerül majd szembe az emberiség a mesterséges intelligencia és a környezeti katasztrófák fundamentális (és a piac-állam kérdéskört ismét módosító) kihívásával is. Amire vagy születnek adekvát válaszok, vagy -ami valószínűbb-  nem születnek.

Mi várható az új EP-től?

Az új Parlamentről el lehet mondani, hogy sok benne az újonc képviselő és hogy többféle erőközpont van benne, mint a régiben volt. A saját tisztikara megválasztása során nem produkált prediktív erejű meglepetéseket. A csont, amin lehet rágódni, az von der Leyen szűk többséggel való megválasztása az Európai Bizottság elnökévé, mégpedig elég szedett-vedett összetételű többséggel. Valóban ilyen gyenge a kohézió a pártcsaládokon belül? Sok lenne az öntörvényű képviselő, akiknek állásfoglalását nehéz előre kikövetkeztetni az egyes szavazások előtt? Ez távolról sem látszik ilyen egyértelműnek.

A biztosjelölt ellen sok képviselőnek az volt a kifogása, hogy nem a "csúcsjelöltek" közül került ki, hanem a Tanács színfalak mögötti egyezkedése produkálta. Ez viszont egyáltalán nem az "újak" témája, hanem egyenes folytatása az eddigi harcnak a nagyobb befolyásért a Parlament és a Tanács között. A "csúcsjelölt" témának már semmi szerepe nem marad a következő erőpróba során, amikor a Parlament a Bizottság tagjairól, azok portfóliójáról szavaz. S itt megint a Tanács - Parlament ellentét kerülhet felszínre - ha nem is explicit formában. A Bizottság elnöke csak olyan testületet terjeszthet elő, amelynek tagjait a miniszterelnökök (vagyis a Tanács tagjai) javasolták. Ha ebből ő olyan mixet hoz össze, ami a Parlamentnek nem tetszik, akkor egyszerűen leszavazzák. Ha viszont a miniszterelnökök jelöltjei sorra nem olyan portfóliókat kapnak, amilyeneket a küldő elképzelt, akkor a Bizottságnak már induláskor konfliktusa van egyes kormányfőkkel. Ezért a jó start érdekében von der Leyennek már most vizsgáznia kell abból, hogy milyen diplomata, mennyire talál működőképes kompromisszumokat.

A személyi kérdések ugyan egyáltalán nem jelentéktelenek a Parlament munkája szempontjából, de a ciklus alatt mégiscsak az érdemi munka az elsődleges. Sprkulatív alapon azt lehet valószínűsíteni, hogy ha viszonylag nyugodt évek jutnának ki nekik, akkor a pártfrakciók belső kohéziója meg kell hogy növekedjék, mert evidenciának tűnik, hogy fontos stratégiai kérdések hasonló megítélése vitte egy-egy meghatározott pártcsaládba a képviselőket az egész Únióból. Ilyen forgatókönyv mellett inkább az kérdéses, hogy domináns frakció híján kialakul-e olyan tartós koalíció, amely lehetővé teszi, hogy az EU úrrá legyen mai válságán és tartósan tudja a kontinens érdekeit képviselni a folyamatosan változó világban, ahol azonban a nála nagyobb gazdasági és katonai potenciállal rendelkező erők a dominánsak. Ehhez nem utosó sorban a globális problémák másoknál jobb átlátása is elengedhetetlen. A másik logikusan adódó forgatókönyv a ciklus folyamán szinte folyamatosan válságokkal, külső és belső kihívásokkal számol. Ebben az esetben az EU-ra inkább az lehet jellemző, hogy az országcsoportok eltérő érintettsége, érdeke lesz uralkodó a Parlament vitáiban, szavazásaiban, nem annyira a stratégiai kérdések eltérő megítélése. Ilyen helyzetben már az is jó eredménynek tekinthető, ha mind a Parlament, mind maga az EU nem válik jelentéktelen intézménnyé, amelynek a fennmaradása vagy fenn nem maradása a kontinens lakói számára érdektelenné válik.