Fb. bejegyzésem arról, hogy kell-e kergetni az ellenzéki összefogás lidércét Magyarországon?

Nem politológusi babona a közös jelölt és lista?
Amikor a Fidesz átalakította a magyar választási rendszert,a politikai agytrösztök kiderítették, hogy az ellenzék egyetlen esélye a közös jelöltállítás, listaállítás. Minthogy az elgondolásban van logika, mindenki elfogadta és szajkózza. Az eredmény, hogy az ellenzék végtelen hosszúságú, lökdösődős előkészítő tárgyalásokat tart, amivel a potenciális választókat feldühíti, majd undorközeli apátiába sodorja
.
Mi lenne, ha sutba vágnák az egészet? Abból kiindulva, hogy a Rendszer úgyis maga felé lejtős pályát produkál és a megválasztott testületekben úgyis a többség tarol, mindenki külön indulna és nem játszanák el a sok mindenben egymással rivalizálók az egyeztetősdit. Ha az akárhány induló között valamelyik ellenzéki kiemelkedik, az értelmesebb pártok később visszaléptethetik esélytelennek bizonyult jelöltjeiket. De ha nem, az elkötelezett választóknak lesz annyi eszük, hogy úgyis az esélyesnek látszó jelöltre adják a voksukat. Ha meg nincs ilyen, akkor teljesen mindegy, hogy valaki külön vagy összefogás eredményeként bukik.

A Rendszer sorsa pedig amúgyis nagy valószínűséggel nem választásokon fog eldől

Jók az idegek

Eltelt egy hónap Trump elnökségéből és semmi különös nem történt. Valóban? A mozgalmas felszínen semmi látványosnak, irreverzibilisnek látszó nincsen.Trump maga a tőle már megszokott módon mond hajmeresztőket, nem volt vissza semmit látványosan, de nem is hozott a meghökkentő kijelentéseknek megfelelő markáns egyértelmű döntéseket. Az adminisztráció kinevezései is csordogálnak - némi elakadásokkal, némi visszalépésekkel. A nagy elitellenes tirádákból egy minden korábbinál markánsabban exmogulokból- mamutvállalati főnökökből, nyugdíjas tábornokokból - álló kormányzat születik. A többi hatalmi ággal megtörténtek az első összekoccanások.

A tőzsdék volatilisebbek, mint az egy egyszerű adminisztráció-csere esetében amúgyis megszokott. A befektetők óvatosak és kivárnak. Ezt jól jelzi az arany pozícióerősödése. De a gazdaság világában nem billent fel semmi.

A politikában is inkább a mozgalmasság, mint a nagy változás a jellemző. Utazások, tárgyalások, kis események. A különböző országokban a belső közvéleménykutatások is gyors változásokat jeleznek, de ezek iránya távolról sem olyan egybevágó, mint tavaly, amikor a populista jobboldal mindenhol előretörőben volt.

Vagyis a Trump - jelenség nem idézett elő hólabda-effektust. A különböző gazdasági és politikai szereplők világszerte nem reagálnak túl semmit. Jók az idegek.

Trump persze nem csak hivatalba fog lépni, hanem kormányozni is fog. S ehhez lényeges döntések (szándékoltak, reaktívak és nem előre számítottak) tartoznak, amire a különböző szereplők bizonyosan reagálni fognak. S ma már tudják, hogy a döntéshozó USA elnök kiszámíthatatlan, ráadásul országában sem mindenható. Ezt is bele fogják kalkulálni.

Mindez a felszín. Az azonban lehetséges, hogy a felszín mögött a nagyobb gazdasági, katonai és politikai erőcsoportoknál már készülnek a különféle forgatókönyvek, stratégiai tervek, ahogy az vezérkaroknál megszokott, minthogy ott a különféle jelzésekből ki tudják következtetni a várható alakzatokat. Sőt a megszokotton túl az IT forradalma ezeket a stratégiai terveket még sokkal komplexebbé és paraméterekkel pillanatok alatt feltölthetővé teszi. S  ezek  bármikor "beélesíthetőek".

Végül a tömegek, legyen szó akár választókról, akár potenciális migránsokról. Eddig egy ismert, mozdulni nem akaró erős, "bejáratott" elittel álltak szemben, ami ellen lehetett protestálni, lehetett azt akár provokálni is, mégpedig különösebb kockázat nélkül, mert nem kellett számolni olyan gyors reakciókkal, amelyek az általuk kívánttal ellentétes következményekkel jár. Ma már nyilvánvaló a tömegek számára is, hogy az establishment is meg van zavarva, ezért talán nem árt az óvatosság. Egy választás eredménye, illetve egy népszavazás várhatólag egy egész ciklusra szól, egy nagyobb migrációs hullám pedig visszafordíthatatlan.

Működőképes az "antifasiszta reflex" Franciaországban?

Eddig az idősebb és a fiatalabb Le Pennel szemben mindig működött. S ez egész Európára nézve a politikai gondolkodás egyik alapvető sablonja volt. Vagyis az, hogy a bal - jobb tengelyen túllépve a mérsékelt jobb és a bal együtt szavaz a szélsőjobb ellen, bárki is legyen az, akire szavazni kell. A mai változó világban komoly tétje van annak, hogy ez a pillér még érvényes-e.

Ismerjük azt a nacionalista - populista hullámot, amelyik elöntötte az egész fejlett világot. A hatalmi elit általában, a politikai elit pedig különösen elhasználódott az utóbbi évtizedben. Vele szemben a proteszt-hangulat annyira felerősödött, hogy egészen váratlan népszavazási és választási eredmények születtek. Egyebek között ezt segítette a nyilvánosság terének átalakulása is- különös tekintettel a közösségi médiára, ahol nem csak a korábbi hatalmi viszonyok nem érvényesülnek, hanem a korábbi interperszonális referencia-viszonyok sem. Így az egyéni és a közgondolkodás sokkal kitettebb olyan epidemiológiai jelenségeknek, amelyek inkább az emocionális és limbikus szférára hatnak, mint a kognitívra, Ez utóbbival kapcsolatban - többnyire szándékoltan - szintén elmosódtak a határok az igaz és nem igaz, a bizonyítható és nem bizonyítható között.

Nem más a helyzet Franciaországban sem, amely tradicionálisan a felvilágosodott, racionálisan érvelő gondolkodás epicentrumának tekintettek szerte a világon. Itt azonban nincs szükség új szélsőjobb anti-establishment szerveződésre, mert ezt a funkciót Marine Le Pen régóta a kezében tartja. Ma mindenki arra számít, hogy ő biztos résztvevője lesz a soron következő elnökválasztás második fordulójának. Csak az nem világos még, hogy mivel fog kampányolni. Korábban úgy látszott, hogy a nemzeti harakirit jelentő Frexitet fogja szorgalmazni. De annyi esze a potenciális szavazóinak is van, hogy erre ne voksoljon. Ezért Le Pen ennek szoft változatát feltehetőleg ki tudhatja keverni, amely nem önveszélyes, mint az EU elhagyása, de rá tud játszani valami France First érzületre, a németekkel szembeni irigységre és a szociális kérdések jobboldali populista interpretációjára.

Még ha kampánya nem is lenne elsöprő, megkönnyítheti dolgát az ellenoldal gyengesége. A jobbközép jelölt sebezhetővé vált a családi visszaélések révén és lecserélése egy másik jobbközép jelöltre bajosnak látszik. A szocialista jelölt túl baloldali. Így komolyan számolni kell egy harmadik jelölttel, egy relatíve fiatal volt szocialista miniszterrel,aki időben kilépett a pártjából és újat alapított. De így, vagy úgy valaki mindenképpen bejut közülük az elnökválasztás második fordulójába. Ekkor kerül sor a nagy tesztre. Minden esetleges fenntartásuk ellenére elmennek-e elegen szavazni Le Pen ellen, mint eddig tették, vagy pedig otthon maradnak (mint sok potenciális Demokrata szavazó tette az USA-ban)? Ha Le Pen elnök lehet, akkor a hagyományos Európának vége.. Ebben az esetben ugyanis semmi se lesz az erősödő többsebességes Európából, hanem a nemzetek kilátástalan perpatvara következik, amely nem vezethet máshoz, mint lefelé menő spirálhoz.És múltidővé válik a II. Világháború utáni rend alapjának leglényegéből, a "soha többé" gondolatából.

Ha viszont az "antifasiszta reflex" az elnökválasztás második fordulójában működne, netán még meggyőzően is, akkor Franciaország erős szövetsége lehet az alighanem ismét nagykoalíció vezette Németországnak egy az USA - Oroszország - Európa háromszögben. Pontosabban az eddiginél erősebb és önállóbb európai mag kialakításában, amely egyszersmind megmarad a tradicionális értékek egy modernizált változatának képviseletében és védelmében is.

Szervezetek és mozgalmak a politikában

Politikaelméleti szempontból lehet, hogy semmi új nem történt a gazdaságilag fejlett országokban az utóbbi időben, de az érdeklődő megfigyelő számára annál inkább történt sokféle változás. Korábban a politikai élet színpadát dominálták az állandó szereplők, a folyamatosan jelenlévők és közéjük csak időnként  tudott betörni egy-egy új szereplő, jobbára egy új párt, amely vagy a semmiből jött elő, vagy egy korábbiból vált ki. Ismert fogalom volt a monotematikus párt, vagy szervezet is, amelynek egy jellegzetes, a korábbi pártkereteket áthasító "ügye" volt, amely a választók egy részének annyira fontossá vált, hogy parlamenti választásokon hajlandóak voltak az ezt zászlajukra tűző pártra adni voksukat, noha nyilvánvaló volt számukra, hogy képviselőik önállóan nem fognak kormányt alakítani. Ám az ilyen egytémájú politizálásnak a mozgalmak, a demonstrációk és a népszavazási kezdeményezések sokkal megfelelőbb formájának mutatkoztak, mint a pártpolitika.

Amit mi az utóbbi években újdonságnak láthatunk, az a proteszt-hangulat egyre erősebb megjelenése és annak különféle politikai leképződései. Közös bennük, hogy valami ellen lépnek fel és ez a valami az esetek többségében vagy maga az establishment, vagy annak tartós és elterjedt politikai opciói. Bizonyos értelemben ennek előjelei voltak a fejlett világ peremén a rendszerdöntő tömeges és folyamatos tömegdemonstrációk - de ezek azért más tekintetben lényegesen különböznek attól, amit később a fejlett országokban tapasztaltunk. Ez utóbbiak egyik prototípusát a szeparatista mozgalmak jelentik, amelyek többnyire a régi keretből kiszakadó független országokat szerettek volna alakítani népszavazás segítségével. Ezekben a proteszt - jelleg és a függetlenséghez kapcsolódó remények összekapcsolódtak. Győzni azonban nem tudtak.

 Sajátos esetet jelent Görögország, ahol egy rendszerkritikus tömegpárt nyert meg egy választást azzal a szeparatista jellegű fenyegetéssel, hogy nem a korábbi állami keretet, hanem az EU-t fogja elhagyni, ha követelései nem teljesülnek. Sem az erős utcai nyomás, sem a választási győzelem nem vezetett el a kitűzött célokhoz.

A Grexit gondolata érdekes fejleményt produkált Nagybritanniában. Itt maga a miniszterelnök próbálta megzsarolni az EU-t egy Brexit népszavazás fenyegetésével, majd kiírásával. A választók proteszt indulata azonban túllépett a politikai játszadozáson: a magukat a társadalmi átalakulás veszteseinek érzők megszavazták a Brexitet, míg az EU támogatók, de a pártokból kiábrándultak kritikus tömege a szavazáskor otthon maradt. Most a politikai osztály (és annak pártjai) kénytelenek birkózni a következményekkel.

Még az EU világában maradva a proteszt hangulatot és a függetlenségi illúziókat populista módon maguk mögé felsorakoztatott  hatalmon lévő kormányok a Brexitet az EU átszabására próbálják felhasználni. Egyelőre azonban ki kell várniuk a a német parlamenti és a francia elnökválasztás eredményét. Ezek közül igazi tétje a francia helyzet alakulásának van, Le Pennek, háta mögött establishment-kritikus proteszt-pártjával van bizonyos esélye az elnöki poszt megszerzésére. Ha ez bekövetkezik, akkor Európa képe nem maradhat olyan, mint eddig volt. Ám ha csak szűk vereséget szenved, hívei komoly gondot okozhatnak azzal, hogy átmennek a mozgalom - szerű működésmódba és nem a mindenkori "hivatalos" napirendhez tartják magukat konszolidált politikai párt módjára.

Végül, de nem utolsó sorban a fejlett világ vezető hatalmáról, az USA-ról. A közhangulatban ott is nagyon erőssé vált a proteszt - hangulat az establishment ellen. A választási előcsatározások során mindkét politikai oldalon feltűnt egy markáns személy, akik részben lefedték ezt a hangulatot és erősen bírálták az establishmentet, ha nem is ugyanarról a politikai platformról: Donald Trump, illetve Bernie Sanders. Mindketten irritálták saját pártelitjüket és kétséges volt, hogy lehet-e belőlük az egyik, illetve a másik tradicionális nagy párt hivatalos jelöltje. Végül - nem könnyen - Trump hivatalos jelölt lett, Sanders nem és ez utóbbi végülis beállt a demokrata sorba. Az eredmény ismeretes: Trump győzött, mert olyanok is elmentek rá szavazni, akik máskor otthon maradnak. Sanders lelkes mozgalmárainak viszont csak egy része szavazott le engedelmesen a demokrata jelöltre,  nem kevesen azonban otthon maradtak, sőt, volt aki egyenesen átszavazott az anti-establishment Trumpra. Hogy ez milyen következményekkel járhat az USA-ra, illetve a világra nézve, az nem ennek a gondolatmenetnek a tárgya. A vesztes demokratáknak mindenesetre az elkövetkezendőkben nagyon megfontoltan kell készülni a revansra, nehogy a procedúrális demokráciát nem kellően tisztelő Trump - hívek mozgalmi módon keljenek Trump védelmére a többség vélt sérelmére hivatkozva.

Ami most már a jövőt illeti, nem elég, hogy a populista, a proteszt-hangulat hullámán hatalomra került politikusok kudarcot valljanak, az általuk felkeltett reményeknek ne tudjanak megfelelni. Egyidejűleg az is szükséges, hogy legalább a mérsékeltebb választóik is belássák, hogy a kudarc nem valamiféle ármánykodás eredménye, hanem maga a populista politika bizonyult járhatatlan, az ő érdekeiket se szolgáló útnak. E nélkül az indulatok további eszkalációja következik be, nem pedig valamiféle konszolidáció. Ám ehhez az esetleges későbbi konszolidációhoz sem ismerjük, hogy tartalmában és szervezeti hátterében milyen politika fog elvezetni, ha egyáltalán el fog vezetni. Mert a hagyományos gazdasági-politikai establishment kormányzására a megszokott pártpolitikai keretek között - "az inga visszalendül" alapon - aligha számolhatunk.

Megszemélyesített politika

A klasszikus polgári demokráciákban pártok versengtek a kormányzati hatalomért. Pártok, amelyeknek közismert és állandó elvei és ismert vezető figurái voltak. A választók jelentős része akár generációkra is elköteleződött egyik vagy másik mellett. A sajtó is vagy tradicionálisan kötődött valamelyik párthoz, vagy nagyonis ügyelt arra, hogy saját, párthoz nem kötődő egyéni hangja legyen. Így a politikát nem a pártok, adminisztrációk első emberei dominálták. Ha a hivatalban lévő miniszterelnök, elnök valamiképpen lejáratta magát, nagy volt a valószínűsége, hogy a következő választásokat egy (a) másik párt jelöltje fogja megnyerni, a saját pártot meg új vezető veszi át.

Ez a sztereotíp kép a 20.- században megváltozott. A Világháború előtérbe hozta a sikeres katonákat, az egyes emberek egzisztenciája pedig egyre nyilvánvalóbban kezdett függni a nagypolitikától. Ezért a bizalom és remény fokozottabban kezdett személyekhez kötődni. Az európai kontinensen diktátorjelöltek jelentek meg mozgalmak élén és - kihasználva a velük szemben állók megosztottságát és kudarcait - hatalomra is kerültek. Válaszul a velük szemben álló demokratikus országokban is megnőtt a kiemelkedő politikusok jelentősége. ők és markáns kijelentéseik  is a újságok, a filmhiradók címlapjára kerültek. Az újabban előlépett médiumot, a rádiót is sikeresen állították politikájuk szolgálatába egyes diktátorok . Ez a helyzet kulminált a II. Világháború időszakában, amikor a pártpolitika szerepe igencsak visszaszorult.

Az utána következő hidegháború által átszínezett békekorszakban sorra - rendre eltűntek a nagy "bölények" a politikai életből, a pártok pedig halványabb formában visszanyerték korábbi szerepüket. A médiában  előretört, dominánssá vált az új versenytárs, a televízió, amely jellegénél fogva személyesebb volt, mint a korábbi médiumok. Egy meginduló új tendencia, a nemzetköziesedés révén inkább a pluralizmus vált uralkodóvá, mint a "tiszta" pártok szerinti tagozódás: egyes országokban koalíciók kormányoztak, de ahol nem, ott is napivá vált a (munka)kapcsolat a különböző országok különböző pártcsaládokba tartozó prominensei, kormánytagjai között. Az ismétlődő választási kampányok során a korábbi "kétlépcsős kommunikációt" (a pártoktól és a médiából az üzenetek az u.n. véleményirányítók közvetítésével jutnak el az egyes választókhoz) egyre inkább felváltotta az egyes választókat közvetlenül megcélzó propaganda. A fejlett országokban a társadalmi tagolódás is megváltozott: végetért az ipari korszak és az azt követő bonyolultabb társadalmi képletet a tömegfogyasztás és a tömegmédia fogta át.

Ez a fejlemény nem maradt hatás nélkül a rendszeralternatívát jelentő államszocialista országokra sem. A klasszikus hiánygazdaságot egyre kevésbé lehetett a jövő társadalmaként bemutatni, így mind a Szovjetúnióban, mind Kínában helyet kellett adni valamilyen formában a tömegfogyasztás térhódításának. Ez - több áttételen keresztül - a szovjet rendszer bukásához, illetve Kinában a pártdiktatúra és a magántulajdonon alapuló sajátos piacgazdaság szimbiózisához vezetett.

Ezek után bekövetkezett az a pillanat, amikor divatossá tudott válni a "történelem vége" hipotézis, amely a gyakorlatban a Pax Americanat jelentette. Ennek szövedéke azonban mindig fölfeslett valahol, amit lehetett ugyan a rendszer szempontjából periferikusnak nyilvánítani, de ez a kép mind katonai-biztonsági, mind pedig - főképp a 2008-as pénzügyi válság után -  gazdasági szempontból megkérdőjeleződött és kikezdte a politikát is. Egyben a tömegmédiának is hatékony versenytársa akadt az interaktív közösségi média elterjedésével.A pártoknak a lappangó válsághelyzetre sehol nem mutatkozott meggyőző válasza. Mígnem a kvázi demokratikus Oroszországban kibontakozott az autoritér putyinizmus (megtartva a többpárt-rendszer kulisszáját), amely közvetlenül és közvetve követőkre talált. A történelem iróniája, hogy ez éppen akkor következett be, amikor a Közelkeleten az USA iraki intervenciója  és az u.n. színes forradalmak megdöntötték a nem vallási, hanem személyi alapú helyi diktatúrákat. Helyükre a polgárháború lépett.  A NATO-tag Törökország viszont egyre inkább a putyini model követőjévé vált.

A klasszikus politikai demokrácia egyre több országban szenvedett látványos választási vereségeket. A görög esetet még vissza lehetett terelni a megszokott ösvényre. A Brexit úgy lett a populista demagógia következménye, hogy első lépésben nem érintette a polgári demokrácia kereteit. A korábbi világrend szívében azonban Trump győzelme csak pro forma intézhető el azzal, hogy a választásokat a Republikánus Párt és jelöltje nyerte és nem történt más, mint ami a politikai váltógazdaságban megszokott.

A populizmus és az autoritér nemzeti, a vezető egóját előtérbe állító  politizálás előretörése nem intézhető el azzal, hogy hát az establishment mind a politikája tartalmát tekintve, mind pedig tömegkapcsolataiban nem volt tekintettel a választóira és ez bosszulta meg magát. Ez ugyan igaz, de ebben a tekintetben visszaút nincs: a hagyományos pártpolitikában nincs olyan tartalék, amely ezt a folyamatot visszafordíthatná. Merkel példája olyan kivétel, amit nem lehet modelnek tekinteni más államok számára, mint ahogy a jóléti kapitalizmus Észak- európai utótörténetét sem - speciális esetek ezek sajátos körülmények következtében.

Mindebből nem következik az, hogy a jövőben a józan, kooperatív, a jogállamot tisztelő demokratikus politikának ne lennének lehetőségei. De ehhez - sajnos - előbb az ettől eltérő utak sokak számára nyilvánvaló kudarcaira lesz szükség több országban, annak összes következményével együtt. És minden valószínűség szerint ezt a demokratikus visszatérést is  - ha egyáltalán - olyan politikusok tudhatják megvalósítani, akik nevükkel, személyükkel képesek ehhez a választók bizalmát megszerezni. S hogy ez nem puszta spekuláció., hadd emlékezzünk egy speciális történelmi példára: Paasikivi és Kekkonen Finnországának sikerére a Világháború alatt és az utána következő évtizedekben.

Trump nem otthon veszélyes igazán

Divat lett rémüldözni azon, hogy Trump autoriter államot csinál az USA-ból. Egyes kijelentéseivel,. húzásaival mintha alapot is adna az ilyesfajta aggodalmaknak és a hívei ugyanúgy vak kiszolgálói lehetnének, mint azt az orosz vagy a magyar fanoknál ismerjük. A veszély ennek ellenére ebben a formában nem valós. Nem azért, amit az örök optimisták emlegetnek, hogy az USA-ban a fékek és ellensúlyok rendszere olyan erős, hogy le tudja téríteni az elnöki adminisztrációt a végzetes útról. Jóllehet a tradicionális republikánus szenátorok és képviselők zöme nem elvakult trumpista, belesodródtak olyan pártpolitikába, hogy alkalmatlanokká váltak a fék-szerepre. A főbírókban sem reménykedhetünk: egy sor kulcskérdésben a konzervatív oldal túlsúlya biztosítottnak tekinthető. A Demokrata Párt részéről sem látszik olyan politika, ami hatékony ellenszernek ígérkezik: még mindig ott tartanak, hogy ennek (mármint Trump megválasztásának) nem lett volna szabad megtörténnie. Ez pedig aligha vezet bárhová is. A nagy tapasztalattal rendelkező köztisztviselők is inkább otthagyják szakmájukat, semmint reménytelen napi harcokban próbálnák gátolni a kalandor voluntarizmus érvényesülését.

Ami miatt a párhuzamok ellenére az USA-ban nem fenyeget autoritér rendszer, az az, hogy ellentétben  pl. Oroszországgal és Magyarországgal, hogy az USA-ban sem a gazdaság, sem a társadalom nem olyan államfüggő, mint itt, az öreg kontinens keleti felén. Ha az állami túlhatalom megpróbálkozna hozzányúlni a régóta adottnak vett szabadságokhoz, akkor biztos, hogy gyors vereséget szenvedne. Az önkényeskedő, a tényekkel és a hozzáértéssel mit se törődő adminisztráció veszélyessége ezért az országon belül nem a valamennyire működőképes tekintélyuralmi rendszer kiépítésében, hanem a belső káosz és konfliktushalmaz előidézésében van. Ez ugyan nem kis probléma, de összességében lehet akkora erőtartaléka az amerikai demokráciának, hogy belátható időn belül úrrá lehetne a Trump okozta anomálián.

Az igazi veszély azonban a nemzetközi politikai, gazdasági és katonai viszonyokban van. Azok nem viselnek el egy ki- és beszámíthatatlan USA-t. Már eddig is rengeteg nyílt és latens feszültség halmozódott fel az eddig volt, látszatra stabilnak mutatkozó világrenden belül. Ha az eddigi központi erő nem képes őrködni az alapvető folyamatosság felett, sőt maga akarja megszakítani azt, akkor nincs se erő, se forma, se koncepció, amely az ilyen helyzetben a különféle palackokból kiszabaduló szellemeket egy működőképes új világrend irányába kanalizálja. Márpedig ez konfliktusokhoz vezet, s mondjuk ki magyarul: háborúkhoz. Hogy mekkorákhoz vagy milyenekhez, azt nem csak mi nem láthatjuk előre, hanem azok sem, akik komoly súllyal részt vesznek ebben a folyamatban. És egy belső káoszával viaskodó USA. az így kialakuló világban óriási erőforrásai ellenére már nem lehet meghatározó tényező.

Értelmiség és politika -itt és most (5)

A politika iránt érdeklődő értelmiség képtelen kibújni a bőréből. Akárhányszor mond csődöt a logikája, mindig újra-és újra ugyanazokkal a tipikusan értelmiségi megközelítésekkel próbálja kitalálni, hogy mikor mire lenne szükség. Akár elvekből és normákból indul ki, akár valóságos felháborító tényekből, mindig a sterilitás jellemző, a lombik és elvből nem figyel a szavazópolgárok körében fellelhető (vagy éppenséggel fel nem lelhető) mozgásokra. Pedig ahol országos választásokat tartanak, erre kell elsősorban figyelni és ehhez szabni a politikai elképzeléseket.

El lehet mondani, hogy egy tekintélyuralmi államban, ahol a demokratikus formák csak spanyolfalként szolgálnak, ahol a hatalmon lévők kényük- kedvük szerint akkor és úgy írják át a választások szabályait, ahogy tetszik nekik, eleve minimális az esélye, hogy a rendszert választásokon leváltsák. De ha ez így van, miféle kényszerképzet készteti a megszólalókat arra, hogy bármi is történjen az ellenzéki oldalon, értelmiségiek mindennek dühödten vagy gúnyosan nekirontanak szóban és írásban? Netán a nemlétező esélyeket féltik a kisiklatástól? Vagy valami magamutogatási kényszer hajtja őket? Esetleg rövidlátás és butaság?

Az elmúlt 100 évben rengeteg erősnek látszó diktatúra és autokrácia dőlt meg - gyakran a nemzetközi erőviszonyok alakulása következtében, nem egyszer azonban váratlanul. Olyan zajlások indultak meg az állampolgárok, adott esetben a választópolgárok között, amelyeknek korábban nem sok jele volt. Ezt a zajlást tudták politikai erők átmenetileg vagy tartósan meglovagolni. Miért gondoljuk, hogy ez alól a mai Magyarország kivétel lenne?

Ha tehát egy 2018-as parlamenti választásra gondolunk Magyarországon, akkor két dolgot kell tisztáznunk : mit várhatunk tőle és mi a feltétele várakozásunknak. Triviálisnak tűnne, hogy kormányváltást várnánk. De ennek az esélye a fentiek szerint kicsi.Ám nem ez az egyetlen értelmes cél. A jelenlegi tekintélyuralmi rendszer az u.n. NER-en alapul, amelyet egy erős fegyelemmel összetartott nagy, olyan-amilyen módon kormányképes alakzat dominál, amellyel szemben két oldalt kicsi,. egymás ellen is acsargó ellenzéki erők vannak. Komoly esély van arra is, hogy ez 2018 után se lesz másképp. De arra is van esély, hogy ez a szisztéma a választásokon felboruljon. Ha a választásokból vesztesen egy viszonylag nagy, modern profillal rendelkező és sokak ál
tal kormányképesnek gondolt ellenzék születik meg, akkor attól kezdve a mai NER nem tartható fenn. Vagy átfordítják nyílt diktatúrába - annak összes nemzetközi és belgazdasági következményével együtt -, vagy pedig megindul egy határozott bomlás magában a "központi erőtérben". Hogy mi lesz, az azon múlik, hogy 7 év tespedés után indul-e olyan zajlás az elégedetlen választópolgárok körében, hogy "ebből elég volt".Ezt a zajlást bizonyosan nem a politikai küzdőtéren viaskodó valamelyik erő indítja el- ahogy erre eddig se volt képes. Viszont ha megindul, bizonyosan lesz olyan politikai erő, amely megpróbál az élére állni. S közülük az elégedetlenek vagy kiválasztanak maguknak egyet, amelyet elfogadnak saját képviselőjüknek, vagy nem, de akkor a zajlás terméketlen marad.

Másfél évvel a választások előtt természetes dolog, hogy van mindenféle mozgolódás a rajtvonal körül. Az is természetes, hogy a Hatalom ebbe a maga részéről megpróbál belekavarni. De önjelölt zsűrorokra ehhez semmi szükség, mert sem a rajtvonalnál tolongók, sem a zsűrorok nem  fontos tényezői annak, hogy a mondott zajlás egyáltalán létrejön-e. Márpedig a NER közeljövője ezen múlik.