2016. június 14., kedd

Személyi hatalmak vagy pártállamok?

Az I. Világháború óta számos országban került uralomra egy hatalmi monopóliumot gyakorló erő (párt, mozgalom), amit általában egyetlen erős ember fémjelzett. Ideológiájuk sokban különböző volt, de közös elemük volt az etatizmus. Ezek diktatúrák - kemények vagy puhák, esetleg periódusonként hol ilyenek, hol olyanok. Az erős ember lehet a párt, mozgalom alapítója, de lehet, hogy "menet közben" gyűri maga alá a társait. Az, hogy uralma alatt a párt valóban létezik, működik-e, gyakran vita tárgya. Az ugyanis, hogy leszavazhatja-e a pártvezetés, a pártkongresszus a vezért, általában nem kap nyilvánosságot. A leginkább klasszikus példa a Bolsevik Párt. Az valódi állampárt volt, Sztalin lépésről lépésre formálta át személyi hatalommá. Ám a XVII pártkongresszus kísérletet tett a folyamat visszafordítására, amin Sztalin csak a kongresszusi küldöttek túlnyomó többségének lemészárlásával tudott úrrá lenni.

A kérdés, hogy személyi hatalomról, vagy állampárti uralomról volt szó, az gyakran csak utólag derül ki. Ha a vezér meghal, vagy felbomlik a rendszer, vagy tovább él.  Ennek is sok alváltozata lehetséges. Hitler háborús veresége és öngyilkossága maga alá temette a nácizmust is. A Fasiszta Nagytanács hiába távolította el Mussolinit, a párt nem élhette túl a háborús vereséget. Sztalin halála után a diadokhoszok belharcát váratlanul a pártra támaszkodó Hruscsov nyerte meg rövid időre, hogy aztán  ő is pártpuccsok áldozata legyen. Igaz, a párton belüli harcokban hol a hadseregre, hol a belügyi apparátusra támaszkodott a mindenkori győztes. Kínában viszont az bizonyosodott be, hogy a személyi hatalom mellett is az igazi erőt a pártoligarchia jelentette és jelenti mindmáig. A peronizmus, a francoizmus, a salazarizmus egyszerűen elaggott és a diktátor halálát a demokrácia felé nyitó rendszerváltás követte. Ezt a szeszélyes, kiragadott példákra szorítkozó felsorolást pedáns kutatók akár teljeskörűen feldolgozhatják. Ám ez is csak analógiákkal szolgálhat, de nem döntheti el, hogy egy mai, személyi hatalmon alapuló rendszerben vajon a kormányzó párt tényleges meghatározó-e, vagy puszta díszlet.

Ez utóbbi kérdés egyáltalán nem csak teoretikus jelentőségű. Azoknak az erőknek, akik meg akarnak szabadulni egy adott, hatalmi monopóliumot gyakorló rendszertől, egyáltalán nem közömbös, hogy csak egy személy uralmát kell-e megdönteni, s azzal a Rendszer az addigi formájában úgyis megszűnik és valami más lép a helyére politikában és gazdaságban egyaránt.  Vagy pedig valódi pártállamról van szó, amelyben a személyek változhatnak, de a lényeg marad. Ennek egyértelmű tisztázása nélkül az ellenfelek stratégiailag is, taktikailag is impotenciára ítélik magukat.

1 megjegyzés:

  1. A Szovjetúnió szétesése után a volt tagállamok túlnyomó többségében a lakosság is alkalmatlan volt arra, hogy fölé egy polgári demokratikus berendezkedés épüljön fel. Szinte mindenhol személyi hatalom kerekedett felül, aki mellett voltak ugyan állampártok, de csak statiszta szerepben. Annyiban azonban struktúráról és nem személyes hatalmi mániáról van szó, hogy elvben megbukhat egy "vezér", de alighanem egy másik jön utána. A volt szovjet szatellit országokban (valamint a balti tagköztársaságokban) úgy tűnt, végbe tud menni a polgári demokratikus átalakulás. De a későbbiekben megmutatkozott, hogy a hosszú beintegrálódás a szovjet impériumba mély nyomokat hagyott és egy diktatórikus hajlamú vezető még egy EU és NATO tag országban is létre tud hozni egy személyi hatalmon nyugvó, Putyin típusú rendszert.Hogy tartósan-e, azt a jövő fogja megmutatni.

    VálaszTörlés