Kormányváltó hangulat - kormányváltó düh

A "kormányváltó hangulat" kifejezés 2002-ben került a magyar médiafogyasztók szókincsébe. Németh Miklós, egyes MSZP-s körök örök favoritja mondta, hogy nem érzékel ilyet, ezért csak akkor vállalja a jelöltséget, ha alapvető változásokat hajthat végre a pártban. Erre nem kapott lehetőséget. A közvéleménykutatók mérései egyértelműen alátámasztották N.M. benyomását és kismértékű, de biztos Fidesz - győzelmet ígértek.Nem így történt: az ellenzéki koalíció kis többséggel legyőzte Orbánt. Volt sírás - rívás, fogaknak csikorgatása, az eredmény kétségbevonása, felelősök kutatása, fenyegetés - majd 8 év ádáz ellenzékiség. Merthogy 2006-ban nem volt kormányváltó hangulat.

Nem volt az 2010-ben sem. Volt helyette kormányváltó düh. Sok ismert oka volt ennek - kár részletezni. Tehetett bármit az utolsó évben az akkori kormánykoalíció, a dühöt csillapítani nem tudta. A Fidesz meghirdetett program nélkül, pusztán a dühöt generálva és meglovagolva kétharmados többséghez jutott. Ambíciója az volt, hogy többé ne legyen konkurense a magyar politikai palettán. De intézkedéseivel arra is igyekezett eszközöket szerezni, hogy a 2002-es helyzet ne ismétlődhessen meg, amikor nem látszik a kormányváltó hangulat, mégis kicsúszik a kezéből a hatalom. Ezt szolgálja az új választási rendszer, a körzetek átrajzolása, a határon túliak szavazati joga és sok más egyéb "apróság".

Ha a mostani helyzetet vetítenénk ki a tényleges választások időpontjára, akkor a 2002 megismétlődését várhatnánk - ellenkező előjellel. Nem sikerült kikezdhetetlenné tenni Orbán centrális erőterét. De ha a fű alatt a valamilyen ellenzék az akkori választási feltételek mellett győzne is, ennek kontrakarírozásához a megtett intézkedések elegendőnek látszanak. Ám ha 2014-ben lesznek a választások, akkor van hátra még közel két év, ami alatt rengeteg dolog történhet. Ha pedig Orbán előrehozott választásokat rendez, akkor a meglepetés és a rövid kampány hozhat váratlan változásokat.

Az alapkérdés nem a választások időpontja, hanem az, hogy megismétlődik-e a kormányváltó düh. A kormányzat azt elég nagy biztonsággal elérte, hogy technikai győztes legyen egy fej - fej melletti küzdelemben. Az ellenzéki műhelyekben és vitafórumokon is nagy a tanakodás, hogy ha mégis lehetséges lenne egy kis arányú győzelem, mire menne azzal az új parlament és az új kormány a sok bástyával "bebetonozott" alkotmányos és intézményi viszonyokkal szemben. Kormányváltó düh esetén azonban a vereség elkerülésére hozott  elővigyázatossági intézkedések hiába valóak, az aggodalmak pedig eltúlzottak.

De kialakulhat-e ez a bizonyos kormányváltó düh? Az ilyen felkeltésében a jelenlegi ellenzék bizonyára nem képes és nem is lesz képes azt az aktív, kíméletlen szerepet eljátszani, amit a Fidesz játszott 2010 előtt. Ám aligha hihetjük, hogy a kétharmadban a döntő tényező ez az eszközeiben nem válogató permanens ellenzéki kampány volt. Az igazi ok az elkeseredés, felháborodás volt és az a hit, hogy a fennálló kormány eltávolítása után minden csak jobb lehet. Ez ellen pedig a mai kormány sincs bebiztosítva.

Tárgyalófelek

A november óta tartó pávatánc egy szakasza lezárult: Budapestre érkezik a tárgyalóküldöttség a magyar kormány által kért IMF - hitel ügyében. Miután a magyar parlament végül mégis csak egy a tárgyaló feleknek elfogadható törvénymódosítást fogadott el az MNB státusa ügyében, feltűnő lehet az időpont kitűzésének gyorsasága és a tárgyalás közeli időpontja. Míg eddig taktikájuk az előfeltételek támasztása volt, most a minimális követeléseik elfogadása után már látnák a medvét.

Az elmúlt hónapokban sok szó esett arról, hogy a magyar kormánynak tulajdonképpen három különböző tárgyaló féllel kell egyszerre leülnie, az utóbbi napokban csak az IMF-ről, annak lehetséges szempontjairól esik szó. Hogy milyen fajta hitelt hajlandó nyújtani, milyen makropályát tud elfogadni feltételként és ennek teljesítéséről milyen folyamatos felülvizsgálati feltételeket igényel. Így igaz, erről lesz szó. De a másik két külföldi tárgyaló fél sem biodíszletnek érkezik. Az EKB-t nyilván izgatja az, hogy a jelenlegi MNB-elnök mandátumának lejárta után milyen lépések várhatók kormányoldalról és ezek mennyiben érinthetik az IMF hitel feltételeit, valamint nyilván külön figyelmet fordítanak a magyar inflációs politika céljainak és eszközeinek vizsgálatára. Az EU szempontjai a leginkább sokrétűek. A hitel kapcsán evidens, hogy a kormány által bemutatott makropályát első sorban abból a szempontból vizsgálják, hogy a forint hogyan fog beilleszkedni abba a rendszerbe, amit az euroövezet megújulása kapcsán szánnak neki.De ezen túlmenően a tárgyaló delegáció fejében ott lesz az összes Magyarországgal kapcsolatos kérdés, ami az utóbbi évben az EU oldaláról felvetődött. Hogy ebből explicit formában mi kerül a tárgyalóasztalra, azt a tárgyalások menete fogja eldönteni. Ám amit az EU delegáció tapasztal és következtet, azt nem feltétlenül a tárgyalóasztalnál kell lereagálnia. Van arra rengeteg más terepe és eszköze.Végül a magyar delegációról azt lehet tudni, hogy alighanem kötött mandátummal érkezik, a delegációvezető főnökei nem lesznek Budapesten, ők a tárgyalófeleket nem fogadják és aligha bővítik menet közben a delegációvezető miniszter puvoárját.

Ezek a tárgyalóasztalnál de jure ülő felek.De naivitás lenne elfelejtkezni arról, hogy a nemzetközi média közelről figyeli árgus szemekkel a tárgyalás minden mozzanatát. Nem kisebb egy lépéssel hátrábbról a piac kitüntetett figyelme sem. A különféle tárgyaló felek nincsenek hermetikusan elzárva a médiától. A protokoll megsértése nélkül nyilatkozhatnak, beszélgethetnek, sejtethetnek.A piacok meg adott esetben reagálhatnak azokra az információkra és benyomásokra, amik eljutnak hozzájuk.

Mindez igen bonyolult erőteret jelent. Erre szinte lehetetlen előre kötött pávatánc - koreográfiával fölkészülni. Különösen ha csak egy báb-pávának kell lejtenie a reflektorok fényében.

Kinek dolgozik az idő?

A fejlett világ hosszú békekorszakot élt át - ami benne mégsem volt béke, az az egész társég szempontjából epizód maradt. Mind a két világrendszer harca, mind az annak lezárultát követő, jobb híján Pax Americananak nevezhető korszak azt a nem bizonyítható, de empirikusan tapasztalható benyomást táplálta, hogy minden konfliktus, késlekedés, szőnyeg alá söprés előbb utóbb meghoz egy olyan modus vivendit, amely lehetővé teszi a folyamatosságot és a túlnyomó többség mindennapi életét ebben a nagyrégióban. Nem lényeges, hogy az arany- deviza rendszer felbomlása óta nem tudjuk, mi is igazában a pénz, nem érdekes, hogy az olcsó hitel mekkora deficiteket halmoz fel (legfeljebb időnként egy bubble kipukkad) - végülis pozitív összegű játékokat játszunk és az idő a szövetségesünk.

A 2008-as válság megrendítő ütés volt ennek a hitnek. De végülis a gyors reakciók a régi hit jegyében próbálkoztak: öntsünk gyorsan ide, meg oda pénzt, mert nem szabad, hogy a válság elmélyüljön és összezilálja a mindennapos működést, mert az beláthatatlan következményekkel járna. A közvetlen eredmények biztatóak voltak: működésben maradt a világgazdaság, a világot behálózó infrastruktúra. Azok a remények azonban nem igazolódtak, hogy az idő majd mindent elrendez, jön egy konjunktúra és annak árnyékában ki lehet egyenesíteni minden fontos dolgot, ami elgörbült. Nem lehet - de ettől még a világ megy tovább.

Ahol a dolog kevésbé látszik működni, az az Unióba tömörült Európa. Alkalmasint azért, mert itt sokkal több szerepe van egyezményeknek és intézményeknek, mint a világ többi részén. Ráadásul olyan időszakokban születtek ezek az intézmények és egyezmények, amelyekben a mai problémák lehetősége fel sem merült. Ennek következtében Európában szűnt meg az idő leghamarabb szövetségesnek lenni, itt lehet legkevésbé számítani arra, hogy rá lehet bízni a konfliktusok, megoldatlanságok feloldását. Ugyanakkor az európai konstrukció egy lassú, időigényes demokratikus építmény. Ebben áll az igazi kihívás. Már most látszik, hogy az időhúzás, az ad hoc félmegoldások nem csak haladékot adnak, hanem árnyékában új és új problémák, konfliktusok törnek elő nap mint nap.

Az európai politikai elit élvonala ezt a helyzetet felismerni látszik. Hogy talál-e olyan erőket és eszközöket, amelyek legalább középtávon fenntartanak minden fenntartandót és utat nyitnak annak, ami előre viheti a kontinenst, az még kérdéses. De hogy tudják: az idő itt ellensége a lassan kiküzdhető jobb megoldásoknak, az világos. Hogy ez a tudásuk felgyorsítja-e a megfelelő nagyobb léptékű szükséges változtatások megtalálását és kellő meggyőző erejük és szankcionáló elszántságuk  lesz-e a mozdíthatatlanokkal és a zavarosban halászni akarókkal szemben - abban csak reménykedhetünk.

Félelem, reménytelenség

Ellenzéki érzületű türelmetlen emberek körében közhely, hogy akcióiknak azért csekély a tömegtámogatottsága, mert az emberek félnek. Nem tagadva, hogy nem kevesen féltik az állásukat - nem is ok nélkül - és azt sem, hogy a fenyegetés kedvelt eszköz a mai hatalom gyakorlatában, ez nem megfelelő magyarázat sem az arctalan tömegakcióktól való távolmaradásra, sem az ismétlődő pótválasztási és közvéleménykutatási eredményekre. Leginkább a közvéleménykutatások árulkodóak: akik válaszolnak, túlnyomó többségben ki merik mondani, hogy szerintük a dolgok nálunk rossz irányba mennek és kiderül, hogy a hatalom támogatottsága immár a fanatikusok körére szorult vissza.

Ha a félelem, mint magyarázat valós, de gyenge, akkor mi az oka a passzivitásnak és a látszólagos érdektelenségnek? Feltehetőleg az, hogy az akciózástól és az urnákhoz járulástól a legtöbben semmi jót nem remélnek. Csak ehhez kell hozzátenni, hogy az ellenzékben sem találnak olyan vonzó pártot vagy egyéb erőt, hogy azt odaállásukkal meg akarnák erősíteni. S talán még azt is, hogy amin a politizáló ellenzéki elit nap mint nap felháborodik, az a többségnél 2012 nyarán (már? még?) nem lépi át az ingerküszöböt.

A reménytelenségért lehet ugyan a média - viszonyokat, vagy az ellenzék tényleges és vélt gyengeségeit kárhoztatni, de célszerű inkább átpillantani az országhatárokon. Amit arról a magyar átlagválasztó hall, vagy tapasztal, az a különféle válságjelenségek és bizonytalanságok terjedése európaszerte. Ami meg a tiltakozások "hasznát" illeti: ott a görög példa. Ott a tiltakozás mindennapos, tömeges és heves volt. Ma is az? Mentek vele valamire?

Következik-e ebből, hogy minden úgy jó, ahogy van és a mai helyzet állandósul? Korántsem. Egyfelől a magyar kormányzat gazdaságpolitikája annyira kontár és konok, hogy negatív következményei hamarosan el fogják érni a lakosság széles rétegeit és ennek következtében a passzív elégedetlenség minden bizonnyal turbulenssé válik. Ennek mértékét és formáit ma előre nem láthatjuk. Másfelől az sem maradhat változatlan, hogy a választópolgárok nem látnak maguk előtt alternatívát. A választások közeledte (akár 2014-ben, akár egy előrehozott választáson) önmagában is tálcán kínálja a proteszt-szavazás lehetőségét. Igaz ez még a mai, látszólag befagyott  helyzetben is. Még inkább akkor, ha az ellenzék valamelyik erőtényezője megrázza magát és reménykeltő alternatívaként mutatja meg magát. És persze az európai térkép se maradhat változatlan.A mai magyar hatalom pávatánca közben mond hideget is, meleget is az EU-ról, de alapüzenete az, hogy hanyatló szervezetről van szó. Ha a következő hónapok során vagy az Unió egésze, vagy annak magja látványosan cáfolja ezt a sugalmazást, az orientációs pont lehet mind a politikai ellenzék, mind a magyar választópolgár számára. De még a kevésbé rózsás fejlemények is kitapinthatóvá kell tegyék, hogy a választások után milyen gazdasági és politikai utak közül lehet majd választani.

A választópolgár nem tehet mást, mint kivár. Elsősorban a reménysugarat várja, hogy élete jobbá válhat. Azok az erők azonban, akik aspirálnak arra, hogy a jelenlegi hatalom leváltása után vezessék az országot, ennél sokkal többet kell tegyenek. Készülniök kell a kampányra, készülniök kell a kormányzásra, építeniük kell nemzetközi kapcsolathálójukat, de mindenekfelett. sikeresen meg kell szólítaniuk a leendő választóikat és közülük a legagilisabbakból sok (kampány)aktivistát kell toborozniuk. A sikeres üzenetnek központi magva a remény kell legyen: amit nyújtani tudnak, az érezhetően jobb lesz (legalábbis viszonyításban), mint amit a mai hatalom csinál és amire képes. És nem csak úgy általában, hanem a szavazók fontos speciális csoportjai számára is jobbat kell felvillantaniuk - olyan nyelvezeten, amivel ezek a csoportok megszólíthatóak.

Ha a közhangulatban fordulat áll be (v.ö. "kormányváltó hangulat")  - és bő másfél év alatt miért ne állna? - akkor egycsapásra eltörpül mindannak az aprólékos trükközésnek a hatásossága, amivel a jelenlegi hatalom választási sikerét biztosítani igyekszik, zárójelbe lehet tenni azokat a jogászkodó aggályokat, amelyek azokat a tányéraknákat mérlegeli, amelyeket a jelenlegi hatalom  utódaira hagy - és végül, de nem utolsó sorban csökken a félelem ereje, amit sokakban a mostani hatalom tartósságának hite táplál.

Ha a kihívó normasértések követőkre találnak

Az EU klubba nehéz felvételt nyerni. Bizonyítani és még ezen felül folyamatosan bizonygatni is kell a normáknak való megfelelést mutatószámokban, paragrafusokban, de még politikai stílusban is. Felvétel után a rossz viselkedés megbüntetésére sokféle korlátozott és lassú szankció - rendszer létezik, de ezek hatásfoka csekély. Különösen az a súlyos büntetések terén. Kizárás korábban nem is volt lehetséges. Ma már az, csak még sohase próbáltak élni vele.

Ennek nyilván nem csupán a politikai gyávaság az oka. Sem nem az, hogy a rendszer úgy van felépítve, hogy durva normaszegésre az építőmesterek nem számítottak a tervezés során. Egy kizárással maga az Unió is sokrétűen sérülne, mert általa az elért integráció  szövete is roncsolódna. Az Unió - és szimboluma, a közös pénz - ma látványos kihívásokkal, válságokkal küzd- ilyenkor kockázatos dolog házon belül új frontot nyitni. Annál is inkább, mert a "rosszfiúnak" rendszerint akadnak védői is saját pártcsaládjában. Meg hát sok tagállam sértette már meg az uniós szabályok, normák egyikét - másikát és tart tőle, hogy egy példastatuálás után az ő helyzete is nehezebbé válik.

Lehet még további érveket is hozni a szembehúnyás indokaként - különösen, ha a rosszfiú pávatáncot jár és határhelyzetekben vissza is vonul a nyílt nyomás hatása alatt. Végülis a karaván haladása a cél, és azt a kutyaugatás nem tartóztatja fel. Elégnek látszik a gazdasági bunkó meglengetése, amiből mindenki ért.

Igen, igen, de mi van, ha a szomszéd is bátorságot kap a rossz magaviseletre? Az utóbbi egy- két évig a tagországok normasértései nem a demokratikus berendezkedés alapjait kezdték ki, nem a fékek és ellensúlyok rendszerének lebontására irányultak. A magyar példa ebben újdonság volt. Most azonban már a szomszéd kormány is úgy látja, hogy a fékek, amelyeket esetleg nem is szabályszerűen kezelnek, gátolják az eredményes kormányzást. És azt is látja az előtte lebegő példán, hogy a jogszabályok betűje sokkal nagyobb hatalmat tesz lehetővé számára, mint amit azok a törvények szellemével együtt eddig lehetővé tettek.

A példa követése, az eltanulhatóság bizonyossága új kihívás az EU számára. Ráadásul éppen olyan időszakban, amikor az új megállapodások és azok korrekt, nem jogcsavaró betartása kulcsjelentőségű az Unió léte szempontjából. Lehet - ennek ellenére - továbbra is a szőnyeg alá söpörni a nem égetőnek látszó, bár súlyosnak érzékelt problémákat. Lehet, de kockázatos. Az ejnye - ejnye egyszercsak hatalmas, akár már elháríthatatlan veszélyt növelhet nagyra. De a holnapi baj érzékelése sem garancia az immunrendszer hatásos működésére.

Normakövetés - állami kényszer, társadalmi nyomás (Fésületlen felvetések - vitára ingerelve)

Némi egyszerűsítéssel azt nevezhetjük normális országnak, ahol az élet minden fontos területén érvényesülnek a szükséges normák és azok betartásában az állami kényszer, a társadalmi nyomásgyakorlás és az egyéni, önkéntes normakövetés kiegészíti egymást. Azonnal felvetődhet az elvi kérdés, hogy mi a fontos terület és mi a szükséges norma, de ha ezek megválaszolásába bocsájtkozunk, akkor alighanem sehová se jutunk el. Ezért a választ érdemes zárójelbe tenni, hogy aktuális magyarországi kérdésekről lehessen beszélni - a közelmúltról és a máról.

A pártállam eredetileg magára vállalta az élet minden területét szabályozó normák megalkotását és betarttatását és ehhez megfelelő szervezetet épített ki. A normákat és szabályokat az állami törvények, rendeletek, alsóbbrendű szabályok és utasítások karöltve szabták meg a különböző szintű párthatározatokkal, érvényrejuttatásukról pedig hierarchikusan szervezett kiterjedt párhuzamos apparátus gondoskodott. Ezt még különféle, "transzmissziós" szerepet betöltő, zömmel szintén felülről szervezett "társadalmi" szervezetek is segítették.Akik akkor éltek, tudják, hogy mekkora volt a rés a szabályozott rendszer és a mindennapi élet között, milyen volt a kettő között a szemhúnyó jóváhagyás és a napi torzsalkodás és hogy a diktatúra felpuhulása hogyan módosította szinte folyamatosan az eredeti viszonyokat. Akik meg nem éltek akkor, azok számára nem nélkülözhetetlen most a történelemóra, mert a mondandónkhoz ez csak a trambulin. Mindenesetre a lazuló pártállami szabályozás az egyes állampolgárokat a lomha szabálykövetésre késztette, az aktívabbakat viszont az adódó bővülő játéktér bejátszására, a legális és a féllegális bizonytalan határvonalán való napi mutatványokra. A ( gyakran önkényesen értelmezett) normasértés következményeként az állami megtorlás lehetősége azonban mindenkinek folyamatosan a feje fölött lebegett.

A békés rendszerváltás úgy hozott létre alapvető változást az uralkodó normák világában, hogy a feladat nagy részét  törvényhozással még a pártállami parlament végezte el. Részben  ezért, részben más okok következtében a mindennapi életet és a mindennapi gondolkodást nem érte sokként a rendszerváltozás, de ennek az volt az ára, hogy a cezúra sem volt elég éles, miszerint: eddig ez így volt, erre lehetett számítani, mától ez amúgy lesz, erre lehet, arra meg nem lehet számítani. Sok tekintetben bizonytalanok maradtak a konturok. Haladhatnánk tovább a történet előadásában ezen a nyomvonalon is, de ezúttal nem erre szeretném gombolyítani a szálakat.

Álljunk meg ott, hogy milyen "szereposztásban" gondolkodtak a rendszerváltók a normák átalakítását és betarttatását illetően. Az nyilvánvaló volt, hogy a rendszerváltás alapvető gazdasági és politikai átalakulást céloz meg és hogy ennek általános kereteit törvényekkel és új szervezeti renddel kell megteremteni. Az is nyilvánvaló volt számukra, hogy az állam korábbi szerepéből sok mindent átvesz a piac és a létrejövő önkormányzati rendszer.Különböző mértékben számítottak a civil szférára is, amely sok feladatot átvállal majd az államtól. A rendszerváltók hangadó csoportjai ezen felül sokat vártak attól is, hogy az állami szabályozásban és a normák betarttatásában szándékosan megteremtett lyukakat a társadalmi nyomás fogja kitölteni.

A társadalmi nyomásra számító rendszerváltó illúziók tekintetében a jéghegy csúcsának a szólásszabadság kérdésköre mutatkozik. A pártállam -jellegéből következően- drasztikusan korlátozta a szólásszabadságot. A rendszerváltó elit jelentős csoportja éppen ezen a ponton került nyílt konfliktusba a pártállammal. A válasz náluk a kérdésben a 180 fokos fordulat volt a törvényalkotásban: legyen korlátozatlan és korlátozhatatatlan szólásszabadság. Ennek más emberek szabadságát, életfeltételeit sújtó kinövéseit a társadalmi nyomással vélték orvosolhatónak - bűvös erőt tulajdonítva a nyilvánosságnak. A médiaháború és a magántulajdonú média színrelépése megmutatta, hogy az új rendszer mire jut "nagyban" a szólásszabadság tekintetében. "Kicsiben" meg nem volt semmiféle védelem a szélsőséges eszmékkel és indulatkeltéssel szemben.

A rendszerváltást mind a gazdaságban, mind az életkörülményekben, mind pedig a tudati szférában számos - várt és nem várt - negatív következmény és zavaros helyzet kísérte. Ennek nyomán számtalan anómiás jelenség bontakozott ki. Ezek viselésére a jóhiszemű politikai erők azzal biztatták magukat és híveiket (és a médián keresztül másokat is), hogy átmeneti helyzetről van szó, amely a biztos öbölbe, az euroatlanti integrációba való megérkezés után magától megváltozik, vagy ami nem, annak a rendezésére is megteremtődnek a feltételek a csatlakozás révén. Ezt az tette hihetővé, hogy az Európai Unió országaiban rendezettnek látszottak az állapotok és ez a prosperitás és rendezettség az Unió viszonylag új tagjai esetében is működni látszott. Az esetleges kétségeket esetenként - az eredeti társadalmi elképzelések szellemében - sajátos társadalmi nyomás. a politikai korrektség rámenős képviselete nyomta el a csatlakozást megelőző időben. Ennek az adott erőt, hogy a tagság előfeltételeit az Unió részéről azonos szellemű követelményekben határozták meg. Amikor hosszas tanakodás után a NATO, majd az EU elszánta magát a volt szocialista országok felvételére, akkor a belépést az állampolgárok népszavazás keretében megerősítették - tanúsítva, hogy ők is sorsuk megjavulását várják az integrációtól.

A belső viszonyokban a negatív fordulat akkor állt be, amikor a belépés nem igazolta a korábbi optimizmust, az ideiglenesnek gondolt negatív jelenségek tartósaknak bizonyultak és mindennek tetejében az országot, majd az Uniót elérte a 2008-as gazdasági világválság. Az ennek nyomán kialakult probléma - tömegből ragadjunk ki egyetlen egyet: a társadalmi nyomás, mint normabetarttató struktúrális elem kérdését.

A pártállamban, mint diktatúrában a társadalmi nyomásnak nem volt számottevő szerepe. Azt mindenféle formálisan választott, valójában kijelölt testületek helyettesítették. Valamelyes társadalmi összjáték a keretek kijátszásában, illetve tágításában volt, de ott sem kollektív módon, hanem az egyének akcióinak összegződéseként. A rendszerváltás lefolyása és az általa teremtett viszonyok sem kedveztek a kollektív megoldások vonzóerejének.A lakosság bizonyos értelemben a taxisblokádot tekintette a népi akarat lehetőségei tesztjének. Ebből negatív konklúziót  vontak le.Az eredeti várakozásokkal ellentéteben a rendszeváltás további individualizálódást hívott életre.a bajba kerültekkel nem voltak szolidárisok azok, akiket a baj nem ért el.- legyenek azok hajléktalanok, munkanélküliek, politikai okokból elbocsájtottak vagy bármi mások. Így ma az is vitathatóvá vált, hogy egyáltalán beszélhetünk-e társadalomról Magyarországon, vagy ha igen, milyen értelemben. Ennek objektív alapját az a tény is nagyban megerősítette, hogy az állam se a gazdaságban, se más fontos területeken nem mutatott készséget a terep kiürítésére. Nem csoda, hogy ezek után az individualizált lakosság is változatlanul az államtól várja, illetve várja el jogosnak tartott igényei kielégítését. Ez magyarázza az erős államot hirdető (vagy a választók által ilyennek képzelt) pártok sorozatos politikai sikerét is. Más kérdés, hogy hatalomra kerülve a radikális rendcsinálás jelszavával hatalomra került jelenlegi "forradalmi" csoport szinte semmit se tud megvalósítani szavazói sokirányú várakozásaiból. Se rend, se jólét, se kielégítő állami szolgáltatások.

Egyetlen - nem épületes - témát lehet találni, ahol mind helyi, mind országos szinten társadalmi nyomásról lehet beszélni. Ez pedig a roma problematika. Míg a rendszerváltás és következményei a roma lakosság helyzetét drasztikusan rontották, a politikai szféra verbálisan, jogintézmények létrehozásával és bizonyos anyagi ráfordításokkal segíteni akarta a roma állampolgárok anyagi és nem anyagi helyzetének javítását. Ezek a szándékok kevés eredménnyel jártak - hogy miért, az messze vezetne -, viszont alkalmasak voltak egy romaellenes, később már rasszista tömeghangulat megerősítésére, amit a szélsőjobboldali politika tudott gerjeszteni és a maga javára fordítani. Sőt annak a nézetnek és hangulatnak az elterjesztésére is képes volt, hogy mivel az állam - úgymond - nem véd meg a romáktól, ezért a szervezett önvédelemre kell berendezkedni velük és "támogatóikkal" szemben. Perverz formája ez a mindenhol máshol szinte hiányzó társadalmi öntevékenységnek - mintegy szamárfül a társadalmi önszerveződéshez fűződő rendszerváltó illuzióknak.

Visszatérve a normák szerepére a mai magyar társadalomban, anómiás állapotokat találunk. Általános megállapítások szerint a gazdaság több.mint 20%-át adja a feketegazdaság. Ez mutatja, hogy mint "fenn", mint "lent" erős a normasértő magatartás. A nagyfokú korrupció köztudottan a pártfinanszírozáshoz kötődik és érinti a kormánytól származó pénzeket, a pályázatok elbírálását, a kinevezéseket és megbízásokat - folytathatnánk a sort. Ennek tükörképeként természetesen ott vannak a korrumpálók és erre kényszerülők. Innen visz tovább az út a normák megkerülése, kijátszása, figyelmen kívül hagyása, nyílt megsértése felé. A jogszolgáltatás ezt egy-egy esetben megtorolja, máskor szemet húny, általában meg nincs apparátusa ahhoz, hogy a számtalan normasértést felkutassa. A közvélemény is tudomásul veszi a jog uralmának rendszerszerű sérülését és pl.az adóelkerülés széles körökben virtus-számba megy. Az utóbbi két év a maga jogalkotásával és jogalkalmazásával egyenesen új minőséget produkált a kodifikált normák lejáratásában.

Az nyilvánvaló, hogy a mai politikai hatalom képtelen az ország gazdasági és jogállami konszolidációjára. Aggasztó azonban az is, hogy a válság következtében az Unió más országaiban is lazul a társadalmi integráció - és nem csupán az új, vagy a válság-sujtotta déli tagállamokban. De még a legoptimistább feltételezések szerint, nevezetesen, hogy az Unió épségben kikerül jelenlegi válságából és Magyarországon is megbukik a tekintélyuralmi kísérlet, se számíthatunk arra, hogy Magyarországon belátható időn belül a társadalom önálló erőként tud részese lenni egy mindenirányú konszolidációnak. Változatlanul az államnak, a nemzetállamon túli integrációs erőknek, a gazdaság erőcsoportjainak és intézményeinek, a kreatív egyéneknek és egyéb tarka aktiv szereplőknek kell a szekeret a kátyúból kihúzni ahhoz, hogy ezen a szilárdabb talajon tudjanak társadalmi erők erőre kapni, hogy később maguk is aktív tényezőivé válhassanak az akkori normák alakításának és betarttatásának. Hogy valaha is normális országgá válhassunk.

Pávatánc, tojástánc

Kánikula van, az emberek világszerte szeretnének kikapcsolódni mindenféle helyi meteorológiai viszonyok közepette. Nyári szabadságok - iskolai szünetek. A politikai boszorkánykonyhákon viszont annál nagyobb a sürgés - forgás. Az USA választásokra készül, Európa szülési fájásai egyre sűrűsödnek, de egyre többen aggódnak a születendő gyerek életképessége miatt, a Közel- és Középkelet se nyugodott meg- csak kevesebb figyelmet kap. Kevesebb figyelmet kap Magyarország is: mindenki azt szeretné, ha nem történne itt olyasmi, amire muszáj gyorsan és markánsan reagálni.

A magyar kormányzat tarthatatlan, reménytelen helyzetbe kormányozta magát, viszont mestere lett az időhúzásnak. Fő törekvésévé a deficit minden áron való alacsony szinten tartása vált - legalábbis papíron. Ehhez kell újabb és újabb bűvészmutatványokat végrehajtani a nélkül, hogy az EU-s és IMF-es partnerek kimondanák: a király meztelen. Ezért folytatni kell a pávatáncot, amely egyben a felületesen elemző piacoktól is újabb és újabb haladékot csikar ki. De közben itthon is tojástáncra kényszerül a kormányzat, immár nem csak a gazdaságban, hanem a politikában is. Megszűnt az anus mirabilis vonzereje: történelmi minimumra csökkent a hívők tábora, de még nekik is folyamatos biztatásra van szükségük. Meg kell hallgatni az eddig a kormányzatot támogató magyar nagytőke követeléseit, meg kell akadályozni a külföldi tőke exodusát, a bankok működési lehetőségét se szabad teljesen aláásni. ehhez - legalább verbálisan - gazdasági növekedést kell kilátásba helyezni. Hihetően, nem hihetően - az kánikulában nem elsődleges. Ez egyben a mérsékelt beállítottságú híveket is megnyugtatja. De gondolni kell a kormányzatnak a szélsőjobb felé kacsingató hívekre is. Ők is kapnak lélegzetelállító táncfigurákat - csak aztán legyen energia az ezekre reagáló nemzetközi és szomszédos országokban jelentkező botrány észrevétlen elsikálására.

A tojástánc koreográfiájának nehézségét fokozza, hogy közben a fiktív világ ajtaján kopogtat a valóság is: kezdenek az állampolgárok szembesülni az új adók, az egészségügy, az oktatás, a közigazgatás totális centralizálása őket napi szinten is elérő következményeivel. Kipróbálatlan, hogy hogyan reagálnak majd erre és hogyan lehet ezt a tojástánc veszélyes akrobatikájával lereagálni anélkül, hogy a tojáshéj beszakadna.

A józan ész meg kell hogy álljon annak előrebecslésében, hogy meddig húzhatja még a páva-és tojástánc a teljes szembesülést a rideg valósággal, minthogy az éysz logikája szerint a szembesülésnek már régen meg kellett volna történnie. De hogy a kétféle tánc előbb- utóbb danse macabre formájában egyesül, az elkerülhetetlen.