Értelmiség és politika - itt és most (2.)

2012. ÁPRILIS 13.-án közzétett bolgbejegyzésemben ezt írtam

"Először a rendszerváltást  (értsd: Orbán- féle rendszerváltást) élesen ellenző értelmiségiek érezték úgy, hogy most megint hangsúlyos közéleti szerepet kell vállalniuk. Ezzel katalizátor - szerepet vállaltak az ellenzéki közbeszéd kialakításában, egy demonstrációs kultúra kialakításában - szemben a bénult politikai ellenzékkel. De gyorsan beleütköztek szerepvállalásuk korlátaiba is: nagy tömegeket nem sikerült megmozgatni, miközben egy megőrizni - újraalakítani kívánt demokráciában minden út csak a szavazófülkéken keresztül tervezhető."

Ha közel fél éve igazam volt abban, hogy az értelmiségi politizálás nagypolitikai reprízének rövid időszaka véget ért, fokozottabban igaz ez most. Az akkor emlegetett, szavazófülkékhez vezető és ott döntést hozó folyamat aktív szakaszába lépett: a kampány megkezdődött. A mediatizált tömegdemokrácia korában egy közepesen fejlett európai országban a választási kampány végigvitele - tetszik,nem tetszik - nagyrészt professzionális feladat. A politizáló értelmiség túlnyomó többségének fogalma sincs, milyen pénzgyűjtő, bonyolult logisztikai, fejlett marketing és sok egyéb, önmagában látszatra nem politikai szaktudást igényel egy sikeres kampány lefolytatása. Természetesen egy választási kampány ugyanakkor tömény politika. De nem a szó olyan értelmében, ahogy az tanulmányokban és cikkekben, vitákban és spontán akciókban megjelenik, hanem transzformálva egy professzionális kampány nyelvére, ami időnként akár meg is hökkentheti az adott politikai irányzattal érzelmileg azonosulni akaró politizáló magánembereket. Ezen felül a kampányt vezető politikusok és az általuk igénybe vett szakemberek folyamatosan számos olyan információval is rendelkeznek, amit a nyilvánossággal megosztani önpusztító volna.

Igaz mindez akkor is, ha kampányra készülő, annak első lépéseit megtevő pártokkal, szervezetekkel kapcsolatban sok a nyilvánvalóan megalapozott kifogás, valamint a kétség, hogy rendelkeznek-e a szükséges professzionális tudással. Ebben a szakaszban az efféle problémákon kívülről már nem lehet segíteni. Legyen szabad ezt egy szükségképpen sántító metaforával érzékeltetni.

Képzeljük el, hogy van egy betegünk, aki sokak számára nagyon fontos személy. Már betolták a műtőbe, kezdődik az operáció. Az érte aggódók a kórház előcsarnokában izgulnak és várják a híreket. Van köztük sokféle ember, még neves orvosok is. Megindul a szóbeszéd. Van, aki a beteg korábbi életvitelével kapcsolatos aggodalmait emlegeti, van, aki a korábbi kezelőorvosait kritizálja. Szóba kerül a kórház nem túl jó híre, mások az operáló team megfelelő voltát vonják kétségbe. Alkalmasint sok igazság van mindebben, ami, ha korábban másképp történik, jobb esélyei lennének a sikeres műtétnek. De tudnak-e az aggódók segíteni a műtét sikeressége érdekében? Nyilvánvalóan nem, legfeljebb ha igyekeznek bemenni a műtőbe, zavarni tudják az operációt.

Valahogy így van ez az értelmiségi politizálással is a kampány - időszakban. Egy választási kampánynak persze az aggódók nem puszta rezonőrei, hanem a maguk módján részt is vesznek abban. Regisztrálnak, vagy nem regisztrálnak, elmennek, vagy nem mennek el szavazni, voksukat erre vagy arra a listára, jelöltre adják. De rábeszélhetik vagy lebeszélhetik a rájuk hallgató ismerőseiket is valamire, valamiről. Ráadásul a professzionális kampány idején tovább folyik, sőt kiéleződik a mindennapi politikai diskurzus és ebben is részt lehet venni. A kérdés csak az, hogy mennyire vannak tudatában szerepüknek és lehetőségeiknek.

A szabad véleménnyilvánítás állampolgári jog, azt rendes demokráciában korlátozni nem lehet. Ha tehát valakinek úri kedve azt diktálja, hogy a teljes kampányidőszakban új és új alapkérdéseket feszegessen, normatív kritikával illesse egyik vagy másik párt egész vonalvezetését, minden általa észlelt hibára azonnal lecsapjon, a kampányban részt vevők múltjával kapcsolatos diffamáló információit közzétegye - megteheti. De létezik egy másik értelmiségi magatartás is. Ez nem a normákra és az előtte zajló folyamatra függeszti figyelmét, hanem igyekszik mindent az általa szándékolt eredmény, a választások kimenetele szempontjából mérlegelni. Ennek jegyében az önkorlátozást nem csupán a szavazófülkében gyakorolja, amikor az adott lehetőségekből választja ki a legjobbat, vagy ilyen híján a legkevésbé rosszat, hanem ezt az önkorlátozást már a kampány - időszakban is érvényesíti. Tudja azt, mi a szerepe magánvéleményének, amit esetleg szoros, intim körben fejt ki és mi az, amivel a nyilvánosság elé lép szűkebb, vagy tágabb körben. Kivévén azt a ritka esetet, amikor a kampányolók maguk kikérik egy kompetens személy vagy csoport véleményét egy -egy kérdésben.

A tudatos különbség - tevés a professzionális kampányolás és az értelmiségi politizálás között természetesen nem jelent semmiféle garanciát  arra nézve, hogy a választásokon induló pártok ne hozhatnának súlyosan hibás döntéseket, vagy ne lehetnének híján a szükséges kompetenciáknak a kampányolás tekintetében. A sajnálatos tény azonban az, hogy ezen már kívülről, értelmiségi módon segíteni nem lehet.
 

Vegyük már észre: a kampány megkezdődött!

Alig vagyunk már túl a ciklus félidején. Az ellenzék ennek megfelelően viselkedik: elkezdett szedelőzködni, hogy majd felálljon a rajtvonalra. Van aki habozik, hogy elinduljon-e, más már kezd lökdösődni a mennél jobb rajtpozícióért, megint más meg önelégülten mosolyogva mutogatja a bicepszét. Mindezt időarányosan. Ezzel szemben a kormányoldal máris belevágott a kampányba.

A szokványos választási harc legfőbb eszköze az ígérgetés. Ezt elsősorban ellenzékben szokták kezdeni, mert a kormányok inkább bizonyítani akarnak.A jelenlegi kormány nem így viselkedik. Elképesztő csodákat, mindenekelőtt gazdasági csodákat ígér - de nem a jelenlegi ciklus időtartamára. Ezzel célozza meg a mind nehezebben élő választói tömeget, mert az erre vágyik. Nem érdekli különösebben se az egyik oldal által ígért nemzeti tematika, sem pedig a másik által kínált demokratikus és jogállami ajánlat. Azt szeretné, ha jelenlegi kínlódása átmeneti lenne és értelmet kapna egy jövőbeni nagy fellendülésben. Persze hisz is az ígéretekben, meg nem is. Pesszimista, de azért jól esik hallania politikai giccset.

Miért kezdte meg a kormányoldal az ígérgetéses választási kampányt? Nyilvánvalóan azért, mert számot vetett azzal, hogy ebben a ciklusban kis odavetett koncokon kívül nem várhatnak tőle a választók semmi jót. Rosszat, megszokott életük nehezebbé és kényelmetlenebbé tételét annál inkább. Hazárdjátékot folytat: időt húz. Mivégre? Azt reméli, hogy a választásokig nem derül ki politikájának tökéletes kudarca, eleve elhibázott volta. Feltehetőleg két forgatókönyvvel számol. Az egyik, hogy a választásokig a világ- és az európai gazdaság nagyjából a jelenlegi stagnálás állapotában marad. Se válság, se fellendülés, hanem hol egy kicsit jobb, hol egy kicsit rosszabb. Ebben a forgatókönyvben a végtelenségig elnyújtott pávatánc biztosítaná a felszín valamelyes rendezettségét, a mindennapok folyását. És adná meg az alapot a következő ciklus csodavárására annak, aki erre éhezik. A másik forgatókönyv alighanem válsággal és zűrzavarral számol a külvilágban. Az ugyan naivitás - nem is valószínű, hogy ők maguk elhiszik -, hogy ebből  Magyarország bármit is profitálhatna. De a kormány annyit igen, hogy a másokkal egyszerre bekövetkezett magyar csődöt rá lehet fogni külső tényezőkre és nem derül fény arra, hogy saját, gyökerében hibás és fantaszta politikájuknak mekkora szerepe volt ebben.

A magyar ellenzék ha fel is fogná, mi folyik itt és mire megy ki a játék, nem tudna versenybe szállni saját jóléti ígéretekkel. Az "egy kicsit jobb, egy kicsit igazságosabb" nem igazán versenyképes ajánlat. Ahhoz a jelenlegi kurzusnak látványos, manifeszt csődöt kell produkálni, hogy egy szolid, a külfölddel kooperáló kormányzást sokan találjanak vonzó alternatívának. Addig ilyen ajánlattal előállni falrahányt borsó.

Azzal, hogy határozottan és egyértelműen a gazdasági, ezen belül az életszínvonal- perspektívában látjuk egy jövendő választás kulcskérdését, nem jelenti azt, hogy egyéb kérdéseknek semmi szerepe ne lenne. De nem egyenként, hanem összességében. Abban a hangulati hullámzásban mutatkozik ez majd meg, ami a választók körében kialakul. Egyesek a kormányváltó hangulat kialakulását az ellenzéki összefogástól és/vagy a részletes program kidolgozásától remélik. Kérdés, hogy ismerik-e igazán a magyar választót. Lehet ugyan vitatkozni, példákat és ellenpéldákat hozni, hogy az eddigi választások kimenetelében döntő szerepe volt-e a húzóerőt jelentő "arcoknak". De sok jel mutat arra, hogy a mostani helyzetben fontos szerepe lesz (lenne) a mozgósító erejű arcoknak. A különféle ellenzéki erők restek megkeresni, felmutatni az ilyen arcok választékát, legyenek azok akár néptribunok, akár olyan rátermett, kompetens "első emberek", akik viharos körülmények között keményen kezükben tudják tartani a belső és a nemzetközi szálakat. Ilyen arcok pedig nem csak a választások megnyeréséhez, hanem egy közben bekövetkezhető kataklizma politikai kezeléséhez is múlhatatlanul szükségesek lennének.

 Magyarországon a belátható jövőben erős politikai háttér nélküli szakértői kormányzásnak nincs tere, mert - ahogy a régi vicc csattanója mondja - "kis ország vagyunk, csak egy csőcselékünk van". Az pedig megingathatatlanul jobboldali.

A "borzalmas tagság"

Néhai Szabó Iván örökbecsűje a kifejezés, amit saját pártja, az MDF tagságáról mondott.  De sajnos a rendszerváltás utáni Magyarországon véresen komoly ez a probléma.

A politikaelmélet szempontjából teljesen világos, hogy a képviseleti demokrácia nélkülözhetetlen tartóoszlopai a pártok.Tartósan leképezik egy társadalom érdek-és értékviszonyait, demokratikusan kiválasztják és megújítják vezetőiket, biztosítják a központi és a helyi hatalmi szervek közötti szerves kapcsolatot, szervezeti életükkel politikai és emberi kohéziót teremtenek az irányzatuk mögött, amely képes a fiatalság nagyrészt családi alapon kialakuló politikai elképzeléseinek és ambicióinak integrálására, az időről időre szükséges vitákban a közös, vagy legalábbis erős többségi álláspontot demokratikusan kiérlelni, ezáltal a párt különböző szintű frakcióinak politikailag kalkulálható stabilitását biztosítani, a választásokon aktivistaként terjeszteni a párt nézeteit és mozgósítani a potenciális szavazótábort...és sorolhatnánk tovább. Hozzátehetjük, sőt hozzá is kell tennünk egyfelől azt, hogy a posztmodern, mediatizált világban mindez hogy transzformálódott és szegényedett, üresedett ki, másfelől, hogy a pártok működésének, ezen belül a párteliteknek a szociológiáját vizsgálva mennyi visszás, az ideális leírásoknak, konvencióknak ellentmondó jelenséget találhatunk korunk demokráciáiban. Ennek ellenére a legtöbb országban viszonylag stabil pártviszonyok vannak - hol tömbösödve, hol meg a sok kisebb párt koalíciójához szokva. Feltűnnek időnként virulens protesztpártok, vagy egy témájú pártok is, de ezek többnyire egynyári virágok maradnak.

Az új demokráciák eleve hátrányból indulnak. Nincsenek sokat próbált hagyományai, sok körülöttük az esetlegesség, ügyetlenkedés. Ez kihat ezeknek az országoknak a politikai stabilitására, továbbá furcsa helyi sajátosságok előtérbe kerülésére. Magyarországra konkretizálva a kérdést az önjelölt pártok tömegéből már az első parlamentbe csak hat párt jutott be és ha elég nagyvonalúan nézzük a dolgot, akkor a parlamentben lévő mai négy pártot több- kevesebb joggal és némi erőszakoltsággal le tudjuk vezetni az induló hatból. Persze ehhez el kell tekinteni attól, hogy a jelenlegi jobboldali kormánypárt mai nevén nyugatos liberális pártként kezdte és csak később tért más útra és szippantotta be az eredetileg induló jobboldali pártok maradékait, hogy a rendszerváltáskor erősnek mutatkozó liberális párt szétesett és akik ma a helyükön a parlamentben vannak, tagadnak minden kapcsolatot és a régi liberális étlapnak csak egyes fogásait kínálják, valamint attól, hogy a szélsőjobb a rendszerváltás után nem önállóan, hanem más pártok áramlataiként jelentkezett - és ez az önállósodás ellenére máig sem szűnt meg. Tehát felülről nézvést meg volna az ország.

A valóságban azonban eleve meglévő gyengesége volt a magyar pártrendszernek, hogy kevés ember vállalkozott arra, hogy párttag legyen. Ennek eleve torzító hatása volt és van. Nagyon megnövekedett ugyanis az alapító tagságok szerepe. Ha a párt a politikában sikereket ért el, akkor ez a korai tagságnak egy fajta kiváltságot adott, amelyikhez aztán foggal - körömmel ragaszkodni lehetett. Ez jelenthette a párt révén elérhető pénzzel járó politikai és gazdasági pozíciók megszerzését, másfelől annak lehetőségét, hogy a pártvezetéseket bármikor szembesíthették az induláskor hangoztatott elveikkel. Ezen felül az ilyen tagságokban kicsi a hajlandóság, hogy saját elképzeléssel rendelkező újakat felvegyenek soraikba. Továbbá tudva lévő, hogy a pártok működését és választási kampányait finanszírozni kell, ez pedig a magyar szabályozás körülményei között a korrupció melegágyává vált. Mindez ahhoz vezetett, hogy a kis és rögzült párttagság mind saját innovatív szándékú vezetői, mind pedig a választópolgárok nézőpontjából megszolgálta a "borzalmas" jelzőt. Ezzel nem a pártokban lévő jószándékú, szabadidejét közügyekre fordító egyes tagokat       kell személyükben megbántani, hanem csak a jelenséget szükséges világosan megérteni.

Az országgyűlésben helyet foglaló pártok konkrét helyzete persze más és más. A Fidesz (-KDNP) - ben a tagságnak nincs politikai szerepe, annyira egy kézben van összpontosítva mind tételesen, mind a valóságban minden döntési jog. Ki is veszett a párt politizálásából az eredetmítosz kultiválása.A jövőt illetően meg felelőtlenség lenne találgatásokba bocsájtkozni. Az MSZP sokkal komplikáltabb helyzet: a korábbi hatalmas tagságú állampárt szakadásakor a rendszerváltást is vállaló szűk csapat pártja volt. Saját eredetmítosza nem is ez, hanem az első kormányzati ciklus idején politikai karanténben eltöltött években létrejött valóságos kohézió. Tényleges pártról van itt szó, amely sok mindent, napsütést és borús időszakot megért kormányon és ellenzékben, illetve önkormányzati szinten. Aki igazán meg akarná érteni működésüket, annak a pártelitet és annak a tagsággal való kapcsolatait kellene megismernie. Kívülről azonban csak megöregedett, konzervatív gondolkodásmódú szervezeteket látunk áttekinthetetlenül kiválasztódott "bandagazdák" makacs támogatóiként. Az LMP szűk tagságát az eredetmítosz tartja össze.Egy konkrét politika helyzetben jött létre a párt egy meghatározott célra - de az a helyzet elmúlt. A felvilágosultabb vezetők hiába próbálnának alkalmazkodni a kor és a szélesebb választói közönség igényeihez, a bázisdemokrácia könyörtelenül marokban tartja őket, ezért nem akaszthatják szegre a "bihari pontokat". Bizonyára van bizonyos feszültség a parlamentbe bejutott Jobbikos vezetés és az ellenzékben verbuválódott tagság között - de ez maradjon az ő magánügyük. Ami meg a formális frakcióval nem rendelkező DK-t illeti, ott a tagságot Gyurcsány személye verbuválta és ez valószínűleg a jövőben is így marad, ha tartós politikai alakulatnak bizonyul. Így a tagság nem tekinthető politikacsináló tényezőnek.

Mindezek után érthető, hogy az Orbán féle rendszerváltás óta a jobboldalon senki se próbálkozott új politikai mozgalom indításával, a demokratikus ellenzéki mozgolódások pedig a népszerűtlen pártoktól elhatárolódva mozgalomként igyekeztek nagyobb támogató közönséget szerezni. Ez utóbbi a megsemmisítő választási vereség után 2011 sikeresnek minősíthető akciókkal tudta megmutatni, hogy az inga átlendülőben van. Ezt azonban a pávatánc - periódus zavaros helyzete megtörte.Most a tavalyi akcióknak a vezető magja megpróbál pártszerű erővé szerveződni. De azonnal szembe kerül a magyar dilemmával: vagy szervez tagságot, ám akkor a szűk, tagságot vállaló bázis foglyává válik, vagy nem, de akkor nem is lesz párt.

A szomorú valóság az, hogy Magyarországon a pártok nem képesek magukat saját hajuknál fogva kirántani a mocsárból. Azonban a gazdaságirányítás sem működhet soká a jelenlegi pályáján, egy EU és NATO tag ország sem mehet szembe korlátlanul e szervezetek alapelveivel és a lakosság tűrőképessége sem végtelen, valamint a belső ellentétek is egyre élesebbek a lakosság egyes csoportjai között. Így aligha elkerülhető egy olyan nagy megrázkódtatás, amely a politikai kaleidoszkópot újrarendezi. Hogy ennek során milyen politikai csoportok lesznek képesek a helyzet magaslatára emelkedni és ebben mennyire tudják magukhoz húzni a létező, tagsággal is rendelkező pártokat, hogy az új helyzetet is parlamentáris keretekben kezeljék - az ma még a jövő titka.

A Kereszténydemokrata Internacionálé újraválasztotta alelnökévé Orbánt

A döntés kiállást jelent Orbán és politikája mellett, hitelesítését, fémjelzését adja annak. Tévedésről nem lehet szó: pontosan tudniuk kell, hogy mi és ki mellett tették le a garast. Erre két magyarázat lehetséges. Az egyik, hogy többségükben maguk sem őszinte hívei azoknak a demokratikus eszményeknek, amelyekről az euroatlanti integráció keretében megfelelő alkalmakon oly gyakran papolnak. A másik, hogy ugyan kínosak nekik egyik - másik tagszervezetük szavai és cselekedetei, de a primitiv pártérdek miatt fontosabb a taglétszám, a szavazatarány az európai politikai versengésben, mint bármilyen elvi megfontolás. Úgy gondolják, hogy ami elválasztja őket a többi, rivális európai pártfrakciótól, az még a jelenlegi válságos helyzetben is fontosabb, mint hogy kik és milyen politikák férnek meg az ő zászlajuk és ernyőjük alatt.Ez már így volt pl. Berlusconi idejében is, akit és viselt dolgait súlyos, a szakítás szükségességét is felvető erkölcsi és politikai tehertételnek érezhették volna.Ezzel szemben úgy gondolták, hogy a "Lovag" vezet ahogy vezet egy amúgyis problematikus országot, jobb erre áldásukat adni, különben más vezeti majd az országot sikeresen, vagy sikertelenül, de az semmiképpen se az ő kutyájuk kölke lesz az az erő. Ami meg a problematikus tagok melletti kiállás esetleges, vagy nem is olyan esetleges politikai következményeit illeti, az európai és a nemzetközi kereszténydemokraták folyamatos álláspontja az, hogy kerül, amibe kerül.Akinek közülük netán rosszérzései vagy lelkiismereti problémáik vannak e politika helyességéről, alighanem azzal nyugtatja magát, hogy baj esetén még mindíg könnyebb így hatni a rosszfiúra, mint ha kilökték volna a senki földjére.

Ez a jelenlegi helyzet. De a magyar jobboldal kereszténydemokrata kezelésével kapcsolatban hosszú a múlt, különösen, ami a német pártot, a CDU-CSU-t illeti. Magyarország irányában a német vezető körök erősen elkötelezettek voltak. Ennek oka részben az a szerep volt, amit a magyar (fogalmazásukban : kommunista) kormányok a szocialista tábor megbontásában, nevezetesen az NDK állampolgárok előtti határnyitásban játszottak. Gazdaságilag (és részben politikailag) Magyarországot hagyományosan, történelmileg a német érdekszféra részének tekintették és ezt a megmozduló viszonyok között újra fel akarták építeni. Ennek garanciáját egy jobboldali kormányzásban látták, amelyet minden eszközzel segíteni akartak. Így többek között politikai tanácsaikkal is. A rendszerváltást megelőző sajtóban nem kellett éles fül a két háború közötti időkre visszamenő szélsőjobboldali ideológia és propaganda felismerésére, beazonosítására. Ennek jelentőségét, potenciális befolyását a német kereszténydemokraták túlbecsülték. Eszükbe jutott a német ikerpártok háború utáni politikája és ezért annak követését ajánlották magyarországi bizalmasaiknak. Ennek lényegét a szélsőjobboldal integrálásában és ezzel megfegyelmezésében lehet megragadni. Nem vonva kétségbe se Kohl kancellár, se Antall József személyes antifasiszta, modern demokrata elkötelezettségét, az lett az elfogadott politikai cél, hogy ne engedjék meg önálló szélsőjobboldali párt létrejöttét. Ennek érdekében messzemenő engedményekre voltak készek. Ez magyarázza (politikai technológiai okok mellett) Csurka tartós szerepét a legnagyobb kormánypártban. Németország fő problémájává közben az államegyesítés vált. Ennek kapcsán a kombattáns antikommunizmus is fontos szerepet kapott a német politikában. Ezt is exportálták magyar barátaiknak - függetlenül a magyar "kommunistákkal" való korábbi tapasztalataiktól. A differenciálatlan antikommunizmus olyan fátyol is volt egyben, ami elfedte a szélsőjobbtól való konzekvens el nem határolódás tartalmát.

Nem ide tartozik a magyar jobboldal és a CDU - CSU kapcsolatainak folyamatos nyomonkísérése. Elég helyette annyi, hogy már kezdetben is alapvető hiba volt a háború utáni német politikai tapasztalatok alapul vétele. Más korszak, más világpolitikai konstelláció, más ország, más közvetlen politikai előzmények. Sakkvakság kellett annak fel nem ismeréséhez, hogy amilyen jobbközép politika az évtizedes hitlerista tombolás után a megszálló hatóságok és a gyenge szociáldemokrácia egyetértését is bírhatta, semmiképpen sem alkalmazható a rendszerváltás utáni Magyarországra, ahol ezt sem a jelentős külső hatalmak nem akceptálják, sem a politikai ellenzék nem fogja eltűrni. Az eredmény az lett, ami várható volt: a politikai társadalom antagonisztikus széthasítása és ennek következtében mindkét oldal tényleges teljesítményének tartós drasztikus leromlása. Továbbá a szélsőjobboldal nemhogy eljelentéktelenedett volna eme nagy integrációs törekvés hatására, hanem eredményeként befolyása a rendszerváltást követő időszakhoz képest markánsan megnőtt. Ami most már közvetlenül is érinti ebből a Kereszténydemokrata Internacionálét, az az, hogy a németek által támogatott alapvetően elhibázott politizálás miatt Magyarországon 20 év alatt elemeiben sem alakulhatott ki modern, demokratikus jobboldali társadalmi erő. Az állandó bizonytalanság a jobb és a szélsőjobb határvonala tekintetében, a tisztázatlan viszony a Horthy - Magyarországhoz és az ellenfél elleni indulatok szítása vagy morálisan és intellektuálisan megtörte, felőrölte azokat, akik a demokratikus jobboldaliság potenciális képviselői lehettek volna, vagy magától a magyar jobboldaliságtól való elszakadásra késztette őket. Így ma a Kereszténydemokrata Internacionálé saját kelepcéjének foglya: vagy kitart a ténylegesen létrejött politikai szövetségese mellett, vagy az országban számottevő elvbarát nélkül marad. Tegnap az első alternatívát választották. Kerül, amibe kerül nekik is, szövetségi rendszereiknek is és nekünk magyar állampolgároknak legfőképpen.

Rövid szünet

Ezúton értesítjük a tisztelt érdeklődőket, olvasókat, hogy Bálint, a fatalista - váratlan elfoglaltsága okán - rövid időre szünetelteti a bejegyzések írását. Ám hamarosan újra jelentkezik!
Debreczeni József

A karlsruhei Alkotmánybíróság döntése után

Az európai integráció tegnap kritikus napot élt át. Ahogy a politikusok ódzkodnak határozott lépéseket tenni az integráció gyorsabb haladása érdekében, még jobban tartanak tartanak attól, hogy egyértelműen és személyesen a sírásójának szerepét vállalják el. A német politikusok két világháború kirobbantásának terhével a vállukon különösen nem vállalnának ilyen szerepet. Ezen felül ők mindenkinél jobban tudják, hogy mit profitál - a látszattal ellentétesen - az Unióból és az euroból és mit vesztene abból, ha léket kapna. Ezt azonban egyik nagy párt sem akarja közérthetően elmagyarázni a választóinak, akik egy esetleges népszavazáson félő, hogy az egészből csak annyit fognának fel, hogy mások élősködnek az ő adójukon.

Minthogy tömegével érkeztek beadványok az utóbbi idők uniós pénzügyi döntéseinek német alkotmányellenességéről, a karlsruhei  Alkotmánybíróságnak döntenie kellett. Sokan féltek attól, hogy a bírák egy dogmatikus felfogás alapján a politika döntését az ország szuverenitásába ütközőnek minősítik és valamilyen formában elgáncsolják és ezzel az Unió felbomlásának de facto előidézőjévé válhatnak. Ez viszont azt jelentette volna, hogy a végrehajtó és a törvényhozó hatalom korábbi egyértelmű (esetünkben rivális pártok által hozott kétharmados) döntésével szemben a bírói hatalom kisajátította volna magának egy történelmet meghatározó döntés egyoldalú felülbírálatának jogát.. Ennek felelősségét nem vállalták és az az összegbeli felső korlát, amit felállítottak, szintén nem kötelezi többre a politikát, mint egy újabb döntésre.

Ezzel természetesen nem dőlt el sem az euro, sem az Unió jövője. Csak a hatalmi ágak szétválasztásának montesquieui elve állt ki egy sokadik gyakorlati próbát. Garanciát nem jelent, mert mindössze az Unió egyetlen - bár igen fontos - országában egyetlen időpillanatban döntött és mert alkalmazásához mindenütt felelős demokratákra is szükség van, akik foglalkoznak döntésük belátható következményeivel is.

Alaptörvény, előzetes regisztráció - hatástalan ellenzéki tiltakozás

A Fidesz céltudatos módon rendszerváltást hajtott végre. A parlamenti ellenzék különféle formában kifejezte az egyet nem értését ezzel szemben. Ennek csúcspontja az volt, hogy az ellenzéki pártok bojkottálták az Alaptörvény vitáját és megszavazását. A hatalomnak ez valamelyest kellemetlen volt, ezért próbálták visszacsalogatni az ellenzéket a parlamentbe. Nem sikerült, így nélkülük szavazták azt meg. Mi lett ennek a következménye? Semmi. Az ellenzék is visszatért a Parlamentbe és életbe lépett az Alaptörvény.

Miről szólt valójában ez a közjáték? A Fidesz rendszerváltásának legitimitásáról. A bojkottal az ellenzéki pártok azt jelezték, hogy kétségeik vannak az efféle alkotmányozás törvényességével kapcsolatban: kétlik, hogy erre a kétharmad feljogosít-e. A saját maguk által feltett kérdést végül ők maguk döntötték el. Azzal, hogy utána visszatértek a Házba, elismerték az új alkotmány legitim voltát. Tehettek volna mást is? Természetesen igen. Ha nem térnek vissza és mindannyian visszaadják a mandátumukat, azzal kijelentik, hogy az alkotmányozás nem volt legitim, ettől kezdve Magyarországnak vitatott az alkotmányos rendje. Ezzel leckét adtak volna fel mind a nemzetközi közösségnek, mind a magyar választópolgároknak. Ha a nemzetközi közösség, benne az EU és a NATO úgy dönt, hogy ők nem vitatják az Alaptörvény legitim voltát, ezzel szentesítették volna a csonka parlament működését is. A választópolgárok legfeljebb tiltakozásuknak adhattak volna hangot a következő választások kiírásáig. Ha viszont a nemzetközi közösség válasza nemleges lett volna, akkor egy jogilag nehezen értelmezhető állapot jött volna létre, ami destabilizálta volna az egész régiót. A magyar ellenzék nem ezt az utat választotta. Mint láttuk, visszatértek a Házba és ezzel saját maguk kihúzták korábbi bojkottjuk méregfogát.

A választási rendszerrel kapcsolatban a Fidesz-parlament egyre- másra fogad el olyan törvényeket, amelyek a jelenlegi hatalmat akarják bebetonozni a jelenlegi cikluson túlra is. Az ellenék minden esetben kifejezi ellenvéleményét, de a többség leszavazza őket. Minthogy a kormány a túlbiztosítást is tovább akarja biztosítani, most éppen az előzetes regisztráció törvénybe iktatása van soron. Ez az újabb prés már sok az ellenzéknek: a szokásos ügymeneten túl éhségsztrájkhoz folyamodik pártja nevében néhány országgyűlési képviselő, más ellenzéki pártok a vita bojkottját fontolgatják. De előre lehet látni, hogy a kétharmados többséget ez semmiben sem fogja megakadályozni és a nép se fog a regisztrációs kötelezettségen elemi módon felháborodni. Az ellenzék részéről az erősebb fenyegetés a választások bojkottjának kilátásba helyezése lett volna. Ezt egy közszereplő javasolta is, de az ellenzéki pártok ezt elutasították. Hosszabb távú érdekeiket az szolgálja, ha most előre nem kötik meg a kezüket a jövőbeni politizálásukhoz. Vagyis a forgatókönyv az Alaptörvény körüli eseménysort ismétli.

Mi a két történet tanulsága? Ismételten bebizonyosodik, hogy szövetségi rendszereink olyannyira respektálják a mai hatalom parlamenti kétharmados többségét, hogy lényegében bármit tudomásul vesznek, amit a magyar hatalom csinál. Legfeljebb utólag indítanak ellene bonyolult bírósági eljárásokat, ha egyik vagy másik lépésük az uniós vagy a nemzetközi jogba ütközött.A magyar lakosság pedig a jogi kérdéseket olyannyira nem tekinti saját ügyének, hogy hathatós ellenállásra nem is gondol.

Tudomásul kell tehát venni, hogy az új rendszernek egy Achillesz - sarka van: a gazdaság.Ha a rossz gazdaságpolitikájával átlép egy kritikus küszöböt, akkor a személytelen piacok kíméletlenül büntetni fogják, ami azután sok mindenben szabad kezet ad az EU-nak csakúgy, mint más nemzetközi gazdasági intézményeknek és mindez bizonyára a magyar választók széles tömegét is szembefordítja a mai hatalommal.

A gazdasági krízis magával hozza a politikait is. Ebben a politikai krízisben komoly szerephez juthatnak azok az ellenzéki pártok, amelyek - mint láttuk - a jogi csatákban eszközteleneknek bizonyultak. Juthatnak  - feltéve, ha akkor fel tudnak nőni lehetőségeikhez.