A közvéleménykutatások során, amikor a politikusok népszerűségét vizsgálják, mellé szokták tenni az ismertségére vonatkozó adatot is. Nagyon helyesen, mert az utóbbi nélkül nem igazán értelmezhető az előbbi sem. De mit jelent ez az ismertség? Azt, hogy a válaszoló azt mondja: ismeri. Nem sok .Alig több annál, mint ha azt mondja, hogy nem ismeri.A nevét tehát felismeri, de hogy tud-e hozzá valamit, tettet vagy arcélt is kötni, az már erősen kétséges. Már csak azért is, mert nagyon kevés manapság az olyan politikus, aki rendelkezik ilyennel. Ezt "honorálja" a lakosság azzal, hogy "blokkban" ítéli meg (mondhatni ítéli el) a pozicionált politikai elitet: nagyon szűk, meglehetősen negatív sávba esnek az átlagos politikus-népszerűségek. A köztük lévő kis különbségeket, minimális havi elmozdulásokat csak az elemző szakember tudja érdeklődéssel vizsgálni, de már az ilyesmi iránt érdeklődő újságolvasó se rágja le a körmét e miatt az izgalomtól. Ám önmagában az ismertség és az, hogy mégiscsak van valakinek másokkal össze nem téveszthető karaktere, nem tűnik itt és most valami jó ajánlólevélnek. Az ilyen politikusokat rendszerint a népszerűségi lista legalján lehet megtalálni.
A dolgot el szokás intézni azzal, hogy az egész magyar politikai osztálynak meglehetősen negatív a megítélése, nincs megbecsülése. Ez meg is felel a valóságnak és annak, hogy az ország ügyei az utóbbi években a közmegítélés és a statisztikai adatok alapján rosszul mennek.Az uralkodó hatalom számára a kialakult helyzet ugyan nem örvendetes, de elviselhető. Minthogy egy vezér tartja kezében az egész kormánypárti frontot, neki nincs szüksége táborában önmagánál sokkal népszerűbb figurákra, pláne nem önálló arcélű politikai személyiségekre. Saját erősen mérsékelt népszerűségét biztosan elmagyarázza magának vállalt feladata gigászi voltával és megnyugtatja, hogy a relatíve kisszámú támogatójából viszonylag sokan őt a maximumra értékelik. S minthogy az ellenzék sem vonultat fel vonzó, népszerű politikusokat, nem érzi pozícióját veszélyeztetve.
A legnagyobb ellenzéki párt egyelőre szintén csak a kormánypárthoz méri magát és ezért nem nyugtalan. Az, hogy elnöke valamivel népszerűbb a miniszterelnöknél, szintén megnyugtatónak tűnik számára. Arra láthatólag nem gondol sem a párt, sem az elnöke, hogy az elmúlt két évben fő feladatuk a megújulás volt, aminek jegyében - sportnyelven szólva - lecserélték az első sorukat, ám ennek kézzelfogható sikerét a politikusi népszerűségi adatoknak tükröznie kéne.Ennek nyoma sincs. A pártelnök is saját vezetői "felépítésére" helyezi a hangsúlyt s ennek jegyében láthatólag nem zavarja, hogy az újak közül senki se robbant be ígéretként a köztudatba.Nem számol azzal, hogy az ismertségben még mindig sokkal jobban álló pártbeli régiek közül bármelyik bármikor valami figyelemkeltő akcióval, szöveggel előállhat és ezzel felforgathatja azt, amit ő szívós munkával felépített.
De hasonló magatartás jellemzi a parlamentben jelen lévő új, kis pártokat is. Azok is midenekfölött első embereiket akarták mennél jobban pozicionálni, aminek keretében a "csapat" tagjai által felkeltett esetleges figyelem inkább zavaró tényezőnek minősül(ne). Talán egy kissé más az LMP helyzete, ahol kifejezetten a támogatói háttér szűk körében - és a média szekundálása mellett - a csapatból is néhányan bizonyos ismertségre és önálló profilra tettek szert. Kérdés, hogy ez a frakciószakadás után konvertálható-e politikai előnyre valamelyik oldalon, vagy elnyeli őket az általános szürkeség.
Nem meglepő, hogy az ilyen helyzetkép alapján számos korábbi politikus újra önálló párt vagy más szervezet képviselőjeként próbál visszakerülni a politikai színpadra. Kétségtelen előnyük, hogy az ismertségük eleve többé - kevésbé adott. De ugyanez a hátrányuk is: széles körökben bukott politikusoknak tartják őket. Ezért ezek a gomba módra szaporodó kezdeményezések aligha fognak sikerre vezetni.
Egyetlen kivétel jelentkezett csak a megalakulni készülő pártok világában, amelyik többet ígért, de az is csak akkor, ha a lehetőségeit optimálisan használja ki. Az E2014 októberi jelentkezésekor erősen megmozgatta a pártokkal szemben szkeptikus potenciális ellenzéki szavazók anonim táborát. Egy pártonkívüli, bizonyos sikerességi nimbusszal rendelkező volt miniszterelnök komoly szakértői bázissal a háta mögött, egy a személyes politikusi sikert elérő "bohócpár" dinamikusabb tagja által vezetett, országosan építkező, valamelyes szakszervezeti hátterű Szolidaritás és az addig arctalan, sikeres utcai kormányellenes tüntetéseket szervezni tudó civil értelmiségi Milla a homályból előlépett vezetője olyan triumvirátusként lépett elő, amely "együtt" képes lehet megmozgatni az eutrofizálódott állóvizet. Az azóta eltelt hónapokban a jó start után ők is lefékeződtek. Érdemük, hogy a három vezető összefogási eltökéltsége nem kérdőjeleződött meg, de eddig nem találták meg azt az utat, amelyik a hólabdából egyre növekvő lavinát csinált volna. Alighanem a jövendő sikerük vagy kudarcuk kulcsa az ő esetükben is az arcokon múlik. Mert kétségtelenül sokat érhet egy az ország vezetésére való alkalmasságát már bizonyított, nemzetközileg ismert régi - új politikus, egy kreatív népvezér, ha hagyják őt a maga részterületén kibontakozni és egy a civilség ájerét a politikába behozni tudó, ezáltal politizáló tízezrekre hatni tudó új szereplő. De - tudják, vagy nem tudják - az igazi sikert csak az hozhatja meg számukra, ha velük együtt több tucat új, karakterisztikusan érdekes "megtanulható arc" is feltűnik, akikből aztán egy csapat tud formálódni hetek, néhány hónap alatt. Csak így lehetnek a bizalmatlanok számára is elfogadottan újak és hitelesek, akiken nem fog a csikorgó, rutinos lejárató ellenpropaganda. Mert hiába van meg a szakemberek által fétisként megkövetelt program, ami akár még szakszerű és reális is lehet, ha nincs olyan friss, meggyőző vezető csapat, amelyik ezt a programot, annak főbb hívószavait nem csak tehetséges aktivisták, de az elfásult választópolgárok számára is vonzóvá és átélhetővé tudja tenni.
2013. február 13., szerda
2013. február 11., hétfő
Laikus megfontolások pápaválasztás előtt
A híradások arról szólnak, hogy meglepetést okozott magas egyházi körökben Benedek pápa lemondása. Fogadjuk el ezt igaznak, bár nem biztos, hogy nem volt egy szűkebb kör, amelyik be volt avatva a várható fejleményekbe.
Ratzinger tevékenységének értékelése alighanem hosszú időn át vitakérdés lesz különféle körökben - tájékozottakban és nem tájékozottakban egyaránt. A vélemények nyilván függenek attól, hogy ki milyennek látja a katolikus egyház helyzetét a világban és a számos létező probléma közül melyeket emeli ki. De nyilván az utód személyének ismerete is bele fog játszani az értékelő vita alakulásába. Mint ahogy az is lényeges szempont lesz a vitában, hogy a legtöbbek által konzervatívnak ítélt pápa magával a lemondással egy hosszú egyházi gyakorlattal ment szembe, ami által az újító, a korszellemhez alkalmazkodó utolsó markáns vonás átrajzolhatja a portréját.
Spekulatív úton több model is felvázolható, amely lényegesen átalakíthatná a jelenlegi katolikus egyházat ilyen, vagy olyan irányban. De ezek a spekulációk azonnal érvényüket vesztik, mihelyt ismeretessé válik az új pápa személye, megtartja "székfoglalóját", kinevezi jelöltjeit a különféle posztokra és kiderül, hogy első lépéseit az egyházon belül az illendőn túl is erős konszenzus ővezi, vagy életjelt adnak elégedetlen irányzatok. A laikus csak annyit konstatálhat, hogy a pápaválasztás során bevezetett kétharmados szabály alighanem kompromisszumos jelöltet fog trónra emelni. Hogy aztán az előzetes kompromisszum a működés során mit fog eredményezni, az úgyse számítható ki előre - még a konkláve tagjai számára se.
Ha a fontolgató laikus történetesen európai, akkor nyilvánvalóan az egyház élén bekövetkező változás Európára gyakorolt hatása különösképpen érdekli. Annyi megkockáztatható, hogy még ha európai bíborost is választanának ismét pápává (ami a találgatások szerint távolról sem valószínű), aligha fogja gondolkodását olyan mértékig meghatározni az európai 20. század világa, mint VI. Pálét, II. János Pálét és XVI. Benedekét.
Ratzinger tevékenységének értékelése alighanem hosszú időn át vitakérdés lesz különféle körökben - tájékozottakban és nem tájékozottakban egyaránt. A vélemények nyilván függenek attól, hogy ki milyennek látja a katolikus egyház helyzetét a világban és a számos létező probléma közül melyeket emeli ki. De nyilván az utód személyének ismerete is bele fog játszani az értékelő vita alakulásába. Mint ahogy az is lényeges szempont lesz a vitában, hogy a legtöbbek által konzervatívnak ítélt pápa magával a lemondással egy hosszú egyházi gyakorlattal ment szembe, ami által az újító, a korszellemhez alkalmazkodó utolsó markáns vonás átrajzolhatja a portréját.
Spekulatív úton több model is felvázolható, amely lényegesen átalakíthatná a jelenlegi katolikus egyházat ilyen, vagy olyan irányban. De ezek a spekulációk azonnal érvényüket vesztik, mihelyt ismeretessé válik az új pápa személye, megtartja "székfoglalóját", kinevezi jelöltjeit a különféle posztokra és kiderül, hogy első lépéseit az egyházon belül az illendőn túl is erős konszenzus ővezi, vagy életjelt adnak elégedetlen irányzatok. A laikus csak annyit konstatálhat, hogy a pápaválasztás során bevezetett kétharmados szabály alighanem kompromisszumos jelöltet fog trónra emelni. Hogy aztán az előzetes kompromisszum a működés során mit fog eredményezni, az úgyse számítható ki előre - még a konkláve tagjai számára se.
Ha a fontolgató laikus történetesen európai, akkor nyilvánvalóan az egyház élén bekövetkező változás Európára gyakorolt hatása különösképpen érdekli. Annyi megkockáztatható, hogy még ha európai bíborost is választanának ismét pápává (ami a találgatások szerint távolról sem valószínű), aligha fogja gondolkodását olyan mértékig meghatározni az európai 20. század világa, mint VI. Pálét, II. János Pálét és XVI. Benedekét.
2013. február 10., vasárnap
Orbán és az EU
Egy világ, amit nem ismerünk. Néha kapunk róla híreket. Akárcsak a keleti szélről. De nem értjük. Odi et amo. Ennyit látunk. Sok odautazás. Sok konfliktus. Sok nyilatkozat. Haláljóslat és győzelmi jelentés. Oldás, vagy kötés?
Nem ismerjük, nem tudjuk. Ez a magyar politikai élet rejtett dimenziója. Annyit azonban tudunk, hogy semmi se drága azért, hogy kiszabaduljon a túlzott deficit eljárás alól. De hát akkor ez mégiscsak egy fontos zsüri! Fontos, mert EU-s pénzek. Az sem mindegy, hogy mennyi. De mennyire nem mindegy! Mi ott tagok vagyunk! Tagdíjat fizetünk. Mennél kevesebbet! Kapjunk érte vissza a mienkből mennél többet! Csak az a mi fejlesztési pénzünk! Nagyonis a mienk!
Brüsszel nem fog diktálni! Értjük. Nem értjük. Fenekedés, de megszavazzuk. Mert az nem az, ami lett volna. De mégiscsak az. Mert van vétójogunk. De nem használjuk. De használhatnánk. De akkor jönnének retorziók viselt dolgainkért. Retorziók? Mit képzelnek?! Még hogy visszatartják a pénzünket? A mienket? Azt nem! Azért harcolunk! Ott győzünk!
Két pogány közt egy hazáért!!! Pogány? Pogány az EPP? De hisz a kereszténység védőbástyái voltunk, vagyunk, leszünk! Oda tartozunk. Alelnökök vagyunk! De nem jelöltetjük újra magunkat! De a világszervezetben igen! Ja, hogy a sámántánc. Miféle sámántánc?!
Így élünk Európában.
Nem ismerjük, nem tudjuk. Ez a magyar politikai élet rejtett dimenziója. Annyit azonban tudunk, hogy semmi se drága azért, hogy kiszabaduljon a túlzott deficit eljárás alól. De hát akkor ez mégiscsak egy fontos zsüri! Fontos, mert EU-s pénzek. Az sem mindegy, hogy mennyi. De mennyire nem mindegy! Mi ott tagok vagyunk! Tagdíjat fizetünk. Mennél kevesebbet! Kapjunk érte vissza a mienkből mennél többet! Csak az a mi fejlesztési pénzünk! Nagyonis a mienk!
Brüsszel nem fog diktálni! Értjük. Nem értjük. Fenekedés, de megszavazzuk. Mert az nem az, ami lett volna. De mégiscsak az. Mert van vétójogunk. De nem használjuk. De használhatnánk. De akkor jönnének retorziók viselt dolgainkért. Retorziók? Mit képzelnek?! Még hogy visszatartják a pénzünket? A mienket? Azt nem! Azért harcolunk! Ott győzünk!
Két pogány közt egy hazáért!!! Pogány? Pogány az EPP? De hisz a kereszténység védőbástyái voltunk, vagyunk, leszünk! Oda tartozunk. Alelnökök vagyunk! De nem jelöltetjük újra magunkat! De a világszervezetben igen! Ja, hogy a sámántánc. Miféle sámántánc?!
Így élünk Európában.
2013. február 8., péntek
Másféle politika
A politika kétféle lehetőségét illetően célszerű változatlanul elfogadni Kossuth elhíresült szembeállítását: "Politikára nézve a háznak kettő közt kell választani: vagy indul ki abból, mit kívánnak a körülmények, vagyis más szóval, mit kíván a politika, mely az exigenciák tudománya; vagy akar indulni elvekből. Én ugyan nem ismerek még országot, melynek ügyei – a körülmények változékonysága szerint változólag kellvén kormányoztatni – a katedra absztrakt elvei szerint intéztethettek volna minden időben egyiránt, különbség nélkül; de azért nem akarom mondani, hogy a ház ne tegye, hanem csak azt akarom, ha elvből indul ki, készüljön el azon elv vaskövetkezéseit mindenekben elfogadni."
Szertenézve a demokratikus nagyvilágban azt láthatjuk, hogy a kormányképes nagy gyüjtőpártok ugyan lazán kötődnek valamilyen elvhez, de politikájukat alapjában a körülmények és a felismert teendők határozzák meg. Ezekkel birkóznak hol több, hol kevesebb sikerrel. Szigorúan elvi alapon kis pártok próbálnak jelentkezni, de ha bejutnak a Házba, rendszerint utoléri őket is a fenti dilemma és kettéhasadnak "fundikra" és "reálokra". Nincs ez másképp nálunk sem.
Demokráciákban harmadik lehetőség nincs. Nem így áll a helyzet a "homlokzat demokráciákban", ahol hosszabb - rövidebb ideig megpróbálkozhatnak olyan politikával, amelyik sem a körülményekhez, reális lehetőségekhez, sem pedig elvekhez nem igazodik. A voluntarista kalandorpolitika relatíve tartósan fenn képes tartani magát, ha vagy valami kelendő és ritka természeti erőforrást birtokol, vagy ha olyan a földrajzi elhelyezkedése, hogy tartósan patthelyzetben lévő két nagy erő szélárnyékában van. Ezek híján is fennmaradhat rövidebb ideig, ha ügyesen és gátlástalanul kihasználja azokat a réseket, amik a nagy gazdasági és politikai rendszerekben mutatkoznak - különösen, ha azok válságot élnek át vagy éppen átalakulóban vannak. De a stabil alapok hiánya miatt az ilyen átmeneti sikerek hallatlanul törékenyek. Ezért a kalandorpolitika ugyan másféle, de mégse tekinthető mellérendelhető politika-típusnak a demokráciák világában.
Szertenézve a demokratikus nagyvilágban azt láthatjuk, hogy a kormányképes nagy gyüjtőpártok ugyan lazán kötődnek valamilyen elvhez, de politikájukat alapjában a körülmények és a felismert teendők határozzák meg. Ezekkel birkóznak hol több, hol kevesebb sikerrel. Szigorúan elvi alapon kis pártok próbálnak jelentkezni, de ha bejutnak a Házba, rendszerint utoléri őket is a fenti dilemma és kettéhasadnak "fundikra" és "reálokra". Nincs ez másképp nálunk sem.
Demokráciákban harmadik lehetőség nincs. Nem így áll a helyzet a "homlokzat demokráciákban", ahol hosszabb - rövidebb ideig megpróbálkozhatnak olyan politikával, amelyik sem a körülményekhez, reális lehetőségekhez, sem pedig elvekhez nem igazodik. A voluntarista kalandorpolitika relatíve tartósan fenn képes tartani magát, ha vagy valami kelendő és ritka természeti erőforrást birtokol, vagy ha olyan a földrajzi elhelyezkedése, hogy tartósan patthelyzetben lévő két nagy erő szélárnyékában van. Ezek híján is fennmaradhat rövidebb ideig, ha ügyesen és gátlástalanul kihasználja azokat a réseket, amik a nagy gazdasági és politikai rendszerekben mutatkoznak - különösen, ha azok válságot élnek át vagy éppen átalakulóban vannak. De a stabil alapok hiánya miatt az ilyen átmeneti sikerek hallatlanul törékenyek. Ezért a kalandorpolitika ugyan másféle, de mégse tekinthető mellérendelhető politika-típusnak a demokráciák világában.
2013. február 6., szerda
A választások tétje. a remény!
Az ország helyzete rossz - ezt a szakszerű statisztika és a közvélemény túlnyomó többsége tanúsítja. Közben a világ és benne különösen Európa tele van bizonytalansággal. Mindez azonban nem rendeződött néhány csomóponti probléma köré, amelynek erre vagy arra eldőlte változtathatná meg a helyzetet. E helyett egyre gyűlnek az újabbnál újabb, súlyosabbnál súlyosabb problémák, kétségek.
A képviseleti demokráciáknak van a problémák kezelésére egy univerzális receptje: a periodikusan megtartott választások. Mindazokban az országokban, ahol két politikai tömb áll egymással szemben, a választópolgároknak adva van a séma: vagy mindennek ellenére megtartják a kormányzó politikai tömböt, vagy felcserélik az ellenzékére. Akár azért, mert várnak ettől valamit, akár csak figyelmeztetésül a korábbi kormányzás embereinek. Feltűnhetnek időnként kérészéletűnek bizonyuló sikeres proteszt pártok is, lehet a szokásosnál kisebb a részvételi arány (kifejezést adva az általános elégedetlenségnek) és van a legválságosabb helyzetek gyógyszere: a nagykoalíció.
Magyarország némileg más. Itt a jelenlegi hatalom ambiciózus kísérletet tett a kéttömbűség felszámolására és egy egyközpontú tekintélyállam megteremtésére. A rivális tömböt sikerült nagyon legyőzni, hamar megjelentek és váratlanul sikeresek voltak a protesztpártok, de nem voltak veszélyesek a hatalomra. Adva volt egy gyors átalakítás, majd egy konszolidáció lehetősége. A hatalom erre képtelennek bizonyult, mindenekelőtt saját természetéből következőleg. Világos terve csak a hatalom teljességének megragadására volt, az ország működtetésére alkalmatlannak bizonyult. Mindenekelőtt azért, mert nem politikai tömbként viselkedett, hanem egyetlen zsarnoki természetű vezető tette bábjává a hatalom minden képviselőjét. Mind az országban, mind a nemzetközi színtéren folyamatos, gyakran öncélú és csak verbális konfliktusokat generált, a realitásokat pedig módszeresen, mintegy elvként kétségbe vonta. Az eredmény a nemzetközi elszigetelődés lett és az, hogy a kéttömbűség helyreállása kézzelfogható közelségbe került, annál is inkább, mert a proteszt - pártok sem voltak képesek megragadni jelentős tömegek bizalmát.
A választási ciklus lejártával mindkét politikai tömb megelevenedett, de a megfelelő étlapot ehhez láthatólag a kormányoldal állította össze. Belekezdett egy sikerpropagandába, amely a rossz helyzetet gátlástalanul jónak állítja be. Elkezdett -a szűk gazdasági mozgástér ellenére - valamennyit osztogatni úgy, hogy a keveset hangos propagandával igyekszik felhabosítani. Kíméletlen karaktergyilkos kampányba kezdett a szembenálló tömb ellen. De ami a legfőbb: konkrét ígéretek nélkül is meglovagolja a reményt: eddig vetettünk, de majd jön az aratás.
Az ellenzéki tömb késésben van: nem találta meg sem a szervezetét, sem a taktikáját sem pedig nem tudta önmagát a remény letéteményeseként felmutatni. A jelenlegi hatalom színvonalas, realista kritikája célt ér egy tudatos, de eléggé szűk ellenzéki érzelmű tábornál, de e körön túl nem látszik hatásosnak. A jó nemzetközi kapcsolatok ugyan fontosak, de nem különösebben voksszerzőek. Az ország megoldandó problémáinak végtelenségig szaporodó sorolása pedig inkább a vállalkozás reménytelenségének benyomását sugározza, semmint reményt keltene a változás iránt. Ugyanígy annak taglalása, hogy milyen akadályt jelent majd egy kormányváltás után a gátlástalan ellenzék romboló tevékenysége - minden, csak nem kedvcsináló. Ráadásul az a politikai kavalkád, amit az ellenzék jelölt és önjelölt erői egymás ellen nap mint nap felmutatnak, nem a választók bizalmát kelti fel, hanem azzal éppenséggel ellentétes hatású.
Ha az ellenzék különféle nagyobb és kisebb erőcsoportjai nem kapnak sürgősen észbe, akkor az elégedetlen választók megmaradnak jelenlegi opciójuknál: nem akarnak részt venni olyan választásokon, amitől a maguk számára nem remélnek semmi jót. Az ésszerű az volna, ha azok a politizáló személyek és csoportok, akik és amelyek szintén nem látnak lehetőséget semmi jóra 2014-es szinten, már most hátrébb vonulnának és deklarálnák, hogy valójában rövid távon nem akarnak hatalomra kerülni. Azok pedig, akik látnak lehetőséget egy sikeres kormányváltásra, erőfeszítéseikből sokkal többet fordítanának arra, hogy a potenciális választóikban ehhez felébresszék a reményt.
Az ellenzéki oldalon egy kormányváltás szempontjából ez lenne logikus. Ám minthogy a személyes és csoportos érdekek szerteágazóak, időhorizontjuk is egymástól eltérő, kevéssé valószínű egy ilyen letisztulás bekövetkezése belátható időn belül. S amit ez megfojt, az éppen az a széleskörű reménykedés, ami a jelenlegi hatalom elsöpréséhez szükséges lenne.
Mindezek mellett és felett ott lebeg a közös remények bármikor bekövetkezhető ellentettje: egy államcsőd. De utána is van élet - mondhatják Örkény ismerői és reménykedhetnek özvegy Varsányinéban.
A képviseleti demokráciáknak van a problémák kezelésére egy univerzális receptje: a periodikusan megtartott választások. Mindazokban az országokban, ahol két politikai tömb áll egymással szemben, a választópolgároknak adva van a séma: vagy mindennek ellenére megtartják a kormányzó politikai tömböt, vagy felcserélik az ellenzékére. Akár azért, mert várnak ettől valamit, akár csak figyelmeztetésül a korábbi kormányzás embereinek. Feltűnhetnek időnként kérészéletűnek bizonyuló sikeres proteszt pártok is, lehet a szokásosnál kisebb a részvételi arány (kifejezést adva az általános elégedetlenségnek) és van a legválságosabb helyzetek gyógyszere: a nagykoalíció.
Magyarország némileg más. Itt a jelenlegi hatalom ambiciózus kísérletet tett a kéttömbűség felszámolására és egy egyközpontú tekintélyállam megteremtésére. A rivális tömböt sikerült nagyon legyőzni, hamar megjelentek és váratlanul sikeresek voltak a protesztpártok, de nem voltak veszélyesek a hatalomra. Adva volt egy gyors átalakítás, majd egy konszolidáció lehetősége. A hatalom erre képtelennek bizonyult, mindenekelőtt saját természetéből következőleg. Világos terve csak a hatalom teljességének megragadására volt, az ország működtetésére alkalmatlannak bizonyult. Mindenekelőtt azért, mert nem politikai tömbként viselkedett, hanem egyetlen zsarnoki természetű vezető tette bábjává a hatalom minden képviselőjét. Mind az országban, mind a nemzetközi színtéren folyamatos, gyakran öncélú és csak verbális konfliktusokat generált, a realitásokat pedig módszeresen, mintegy elvként kétségbe vonta. Az eredmény a nemzetközi elszigetelődés lett és az, hogy a kéttömbűség helyreállása kézzelfogható közelségbe került, annál is inkább, mert a proteszt - pártok sem voltak képesek megragadni jelentős tömegek bizalmát.
A választási ciklus lejártával mindkét politikai tömb megelevenedett, de a megfelelő étlapot ehhez láthatólag a kormányoldal állította össze. Belekezdett egy sikerpropagandába, amely a rossz helyzetet gátlástalanul jónak állítja be. Elkezdett -a szűk gazdasági mozgástér ellenére - valamennyit osztogatni úgy, hogy a keveset hangos propagandával igyekszik felhabosítani. Kíméletlen karaktergyilkos kampányba kezdett a szembenálló tömb ellen. De ami a legfőbb: konkrét ígéretek nélkül is meglovagolja a reményt: eddig vetettünk, de majd jön az aratás.
Az ellenzéki tömb késésben van: nem találta meg sem a szervezetét, sem a taktikáját sem pedig nem tudta önmagát a remény letéteményeseként felmutatni. A jelenlegi hatalom színvonalas, realista kritikája célt ér egy tudatos, de eléggé szűk ellenzéki érzelmű tábornál, de e körön túl nem látszik hatásosnak. A jó nemzetközi kapcsolatok ugyan fontosak, de nem különösebben voksszerzőek. Az ország megoldandó problémáinak végtelenségig szaporodó sorolása pedig inkább a vállalkozás reménytelenségének benyomását sugározza, semmint reményt keltene a változás iránt. Ugyanígy annak taglalása, hogy milyen akadályt jelent majd egy kormányváltás után a gátlástalan ellenzék romboló tevékenysége - minden, csak nem kedvcsináló. Ráadásul az a politikai kavalkád, amit az ellenzék jelölt és önjelölt erői egymás ellen nap mint nap felmutatnak, nem a választók bizalmát kelti fel, hanem azzal éppenséggel ellentétes hatású.
Ha az ellenzék különféle nagyobb és kisebb erőcsoportjai nem kapnak sürgősen észbe, akkor az elégedetlen választók megmaradnak jelenlegi opciójuknál: nem akarnak részt venni olyan választásokon, amitől a maguk számára nem remélnek semmi jót. Az ésszerű az volna, ha azok a politizáló személyek és csoportok, akik és amelyek szintén nem látnak lehetőséget semmi jóra 2014-es szinten, már most hátrébb vonulnának és deklarálnák, hogy valójában rövid távon nem akarnak hatalomra kerülni. Azok pedig, akik látnak lehetőséget egy sikeres kormányváltásra, erőfeszítéseikből sokkal többet fordítanának arra, hogy a potenciális választóikban ehhez felébresszék a reményt.
Az ellenzéki oldalon egy kormányváltás szempontjából ez lenne logikus. Ám minthogy a személyes és csoportos érdekek szerteágazóak, időhorizontjuk is egymástól eltérő, kevéssé valószínű egy ilyen letisztulás bekövetkezése belátható időn belül. S amit ez megfojt, az éppen az a széleskörű reménykedés, ami a jelenlegi hatalom elsöpréséhez szükséges lenne.
Mindezek mellett és felett ott lebeg a közös remények bármikor bekövetkezhető ellentettje: egy államcsőd. De utána is van élet - mondhatják Örkény ismerői és reménykedhetnek özvegy Varsányinéban.
2013. február 4., hétfő
A parazita nemzeti tőke ismét válaszúton
Hónapokkal ezelőtt írtam arról, hogy - bár lenne ok az önkéntes önkorlátozásra is - "A parazita nemzeti tőke nem adja fel " (2012. SZEPTEMBER 27., CSÜTÖRTÖK) Eddig ezen az úton nem állította meg őket semmi, mert a pénzpiacok szokatlan és speciális helyzete miatt az Orbán kormány képes volt magát - kerül, amibe kerül alapon - a piacokon finanszírozni és úgy ért véget az IMF - hitel körüli rosszhiszemű játszadozás, hogy az államcsőd közvetlen veszélye ma sem áll fenn.
Azóta azonban két dolog megváltozott. Olyan mozgások indultak meg a politikai baloldalon és a politikai spektrum közepén, hogy kialakult egy lehetséges hatalmi váltás bázisa választások útján. Lehet vitatni, hogy ez éves távon reális alternatíva-e, vagy sem, de tény, hogy a centrális erőtér, az egypólusú politizálás végérvényesen megbukott. A másik az.hogy költségvetési zsonglőrködéssel az éves hiány kordában tartható ugyan, de ennek ára a gazdaság fejlődésképtelensége (netán lefelé menő spirálja) és a kormányzat politikájára válaszoló nemzetközi gazdasági és politikai elszigeteltség. Ráadásul az IMF körüli pávatánc véget ért ugyan, de az EU körüli nem, hiszen az ország erősen függ az onnan érkező támogatásoktól és ezen túlmenően sem lenne képes az EU-n kívül megállni a saját lábán. Meghiúsultak a magyar kormány reményei az EU gyors szétesésével kapcsolatban is.
Ami pedig korábban is közvetlen formában veszedelmes volt a magyar különút számára, hogy megfordul a trend a pénzpiacokon, Magyarország nem jut még elviselhető áron külső hitelekhez, ezért bármikor bekövetkezhet a forint összeomlása, majd az államcsőd - az változatlanul fennáll. Ezt pedig ez a kormány - politikai felhatalmazás ide, vagy oda - nem képes túlélni. A csőd bekövetkezhet néhány hónapon belül is, de ha folytatódik a hazárdjátékos szerencsés sorozata, akkor a mostani baljós, de manifeszt katasztrófáig el nem jutó állapot kitarthat a választásokig is, sőt valamivel azon is túl. Ez meg az ellenzék helyzetét teszi felettébb nehézzé, hiszen nem mutathat oda egy csődbe jutott országra, hogy nézzék, innen kell valahogy visszarángatni az országot a viszonylag normális állapotok közé - tessenek ehhez mérni teljesítményünket. Ez fékezheti hatalomváltó elszántságukat.
Más azonban a helyzet a nemzeti tőke szemüvegén keresztül. Reprezentánsai fel tudják mérni, hogy mit okoz számukra rövid és hosszú távon egy államcsőd. És mennyiben súlyosbítja egy beállt csőd során helyzetüket, fenyegeti egész egzisztenciájukat, ha az a jelenlegi hatalom oldalán találja őket. Van egy szűk oligarcha kör, amely annyira össze van fonódva a jelenlegi hatalommal, hogy attól elszakadni eszébe se juthat. Ennek egy csőd utáni helyzetben vagy a külföld adhat menedéket, vagy büntetőjogi következményekkel is számolnia kell. De a nemzeti tőke tágabb, a hatalomhoz ennyire közel nem álló köre most válaszút előtt áll. Eddig is csak úgy általában volt kedvezményezettje a kormánypolitikának, de mindenütt beleütközött a "még egyenlőbb" oligarchákba. Tudja azt is, hogy egy csőd után egy másik kormány is csak külföldi segítséggel konszolidálhatja az országot. Abból a segítségből pedig nekik is jut, ha időben leszakad a jelenlegi hatalomról és oligarcháiról. És ez az "időben" - valamikor mostanában van.
Ha a nemzeti tőke józanul kalkuláló része elszánja magát a jelenlegi hatalomtól való leválásra, akkor fel van adva a lecke a különféle ellenzéki erőknek: mihez kezdenek velük.
Azóta azonban két dolog megváltozott. Olyan mozgások indultak meg a politikai baloldalon és a politikai spektrum közepén, hogy kialakult egy lehetséges hatalmi váltás bázisa választások útján. Lehet vitatni, hogy ez éves távon reális alternatíva-e, vagy sem, de tény, hogy a centrális erőtér, az egypólusú politizálás végérvényesen megbukott. A másik az.hogy költségvetési zsonglőrködéssel az éves hiány kordában tartható ugyan, de ennek ára a gazdaság fejlődésképtelensége (netán lefelé menő spirálja) és a kormányzat politikájára válaszoló nemzetközi gazdasági és politikai elszigeteltség. Ráadásul az IMF körüli pávatánc véget ért ugyan, de az EU körüli nem, hiszen az ország erősen függ az onnan érkező támogatásoktól és ezen túlmenően sem lenne képes az EU-n kívül megállni a saját lábán. Meghiúsultak a magyar kormány reményei az EU gyors szétesésével kapcsolatban is.
Ami pedig korábban is közvetlen formában veszedelmes volt a magyar különút számára, hogy megfordul a trend a pénzpiacokon, Magyarország nem jut még elviselhető áron külső hitelekhez, ezért bármikor bekövetkezhet a forint összeomlása, majd az államcsőd - az változatlanul fennáll. Ezt pedig ez a kormány - politikai felhatalmazás ide, vagy oda - nem képes túlélni. A csőd bekövetkezhet néhány hónapon belül is, de ha folytatódik a hazárdjátékos szerencsés sorozata, akkor a mostani baljós, de manifeszt katasztrófáig el nem jutó állapot kitarthat a választásokig is, sőt valamivel azon is túl. Ez meg az ellenzék helyzetét teszi felettébb nehézzé, hiszen nem mutathat oda egy csődbe jutott országra, hogy nézzék, innen kell valahogy visszarángatni az országot a viszonylag normális állapotok közé - tessenek ehhez mérni teljesítményünket. Ez fékezheti hatalomváltó elszántságukat.
Más azonban a helyzet a nemzeti tőke szemüvegén keresztül. Reprezentánsai fel tudják mérni, hogy mit okoz számukra rövid és hosszú távon egy államcsőd. És mennyiben súlyosbítja egy beállt csőd során helyzetüket, fenyegeti egész egzisztenciájukat, ha az a jelenlegi hatalom oldalán találja őket. Van egy szűk oligarcha kör, amely annyira össze van fonódva a jelenlegi hatalommal, hogy attól elszakadni eszébe se juthat. Ennek egy csőd utáni helyzetben vagy a külföld adhat menedéket, vagy büntetőjogi következményekkel is számolnia kell. De a nemzeti tőke tágabb, a hatalomhoz ennyire közel nem álló köre most válaszút előtt áll. Eddig is csak úgy általában volt kedvezményezettje a kormánypolitikának, de mindenütt beleütközött a "még egyenlőbb" oligarchákba. Tudja azt is, hogy egy csőd után egy másik kormány is csak külföldi segítséggel konszolidálhatja az országot. Abból a segítségből pedig nekik is jut, ha időben leszakad a jelenlegi hatalomról és oligarcháiról. És ez az "időben" - valamikor mostanában van.
Ha a nemzeti tőke józanul kalkuláló része elszánja magát a jelenlegi hatalomtól való leválásra, akkor fel van adva a lecke a különféle ellenzéki erőknek: mihez kezdenek velük.
2013. február 3., vasárnap
Pártok, vajúdó pártcsírák és pártellenesség az ellenzéki oldalon
A létező ellenzéki pártok nem elég attraktívak. Ezért hiába esett vissza jó alaposan a Fidesz támogatottsága, a közvéleménykutatásokon a meglévő ellenzéki pártok csak igen keveset profitáltak. Az LMP olyannyira nem, hogy még a parlamenti frakciója is kettéhasadt. Az MSZP addig tudta egységes és kormányzásra készülő párt benyomását kelteni, amíg nem látszott tényleges esély egy szövetségesekkel összefogó választási győzelemre. Amint igen, azonnal jelentkeztek a párt alvó platformjai, hogy ők is beleszólást és részt kapjanak a csapatban. A nem elkötelezett ellenzéki választó ezektől a fejleményektől nem kap több kedvet arra, hogy a parlamenti ellenzéki pártokra szavazzon.
A helyzetet látva bepróbálkozik számos kis, feltűnni próbáló párt vagy pártkezdemény - hátha kaphatna ő is az ellenzéki tortából. Semmi jele, hogy akár önállóan, akár egy összefogás részeként valóban kaphatna.
Feltűnt aztán az Együtt2014, amely azonnal megragadta sok pártot választani nem tudó potenciális ellenzéki szavazó fantáziáját. Ernyőszervezet akart lenni, amely szárnyai alá gyűjti az ellenzéki pártokat, mozgalmakat és választókat és mint ilyen lesz képes győzelemre segíteni a következő választásokon egy alternatív erőt. Hamar kiderült azonban, hogy a parlamenti pártok ennél többre tartják magukat: más ernyője alá nem gyülekeznek. Az Együtt2014 arra jutott, hogy ha az állandóan változó választási és választási eljárási törvénykezés körülményei között politikai tényező akar lenni, akkor saját kebelén belül pártot is kell alakítania, különben elveszti lehetséges szavazóit. Igen, de az egymással ünnepélyesen összefogott mozgalmárok nagy részének nem izlik a párt - lét : amit szervezettségben és hatékonyságban nyernek, azt személyenként és csoportosan szükségképpen megfizetik autonómiájuk egy részének, korlátlan személyes szabadságuknak feladásával. Ezt sokan nem akarják vállalni. Pedig - ezt nekik is tudniok kell - nagy úr a célracionalitás, a meglévő erőtényezőkkel való kötelező kapcsolatépítés, a jelöltek és aktivisták kiválasztása - hogy ne soroljuk tovább. Az lenne jó, ha belátnák, az a legfőbb missziójuk, hogy a választásokon elinduló ellenzéki pártok lehetőleg a jobbik arcukat mutassák és ténylegesen is annak megfelelően politizáljanak.
Ráadásul közben új, virulens mozgalmak is feltűntek, amelyeknek a párt - fóbiájuk még ennél is erősebb: generációsan is, világképben is új lapot akarnak nyitni. Hosszútávra. Ami rendben is lenne. Csak azonnal felvetődik a kérdés: mi lesz addig?
Aligha vitatható, hogy az Orbán rendszer leváltása csakis egy viszonylag tiszta választásokon történhet meg, akár beáll addig egy gazdasági krízis, akár eldöcög addig ez a mai hatalom. Ahhoz pedig el kell indulni a választásokon az ellenzéki erőknek valamiféle szabványosított formában, képviselőket kell állítania, akik közül meg is választanak annyit, hogy többsége legyen a következő parlamentben és az - ha már bekerült - szilárdan támogasson is egy új kormányt. Aki ezt nem látja be, az fantaszta vagy szándékos károkozó. Ha egyik se, akkor végig kell gondolnia a párt- kereteket nem vállaló mozgalmároknak, hogy mit beszéljenek és mit tegyenek.
Egyrészt abba kell hagyniuk az öncélú, maga - mutogató pártellenes tirádákat. Lehet bírálni a mind a képviseleti demokrácia szükségszerű negatív velejáróit, még inkább a konkrét pártokat, azok konkrét lépéseit, programelemeit. De szükséges lenne ebben egy belső mérték, amely kibic - mivoltukról és annak gyengeségeiről folyamatosan tudomást vesz. (Nem követve a "kibicnek semmi se drága" közhelyet.) Ha egy mozgalom a fejlemények során - mint már utaltunk rá - "pártközeli" lesz, akkor ezt mondja is meg nyíltan, továbbá ügyeljen arra, hogy a közelálló pártra ne olyan formában (például nyilvánosan) akarjon nyomást gyakorolni, amivel egyrészt elriasztja annak szavazóit, másrészt bizalmatlanná teszi a nyomásgyakorlása révén a hozzá közel állóval szemben az azzal együttműködő többi pártot.
Vannak, lesznek azonban ezeken a "pártközelieken" kívül nem pártközeli mozgalmak is. Felelősségük ez utóbbiaknak is van az ország sorsa rövidtávú alakulásáért. Akkor is, ha ma ezt nem hajlandók belátni, elismerni. Rendben van, ne álljanak oda egyik a választásokon induló szereplő mellé se. De ha a demokrácia hívei, akkor tegyék folyamatosan nyilvánvalóvá, hogy résztvevői, hívei igenis el fognak menni szavazni és állampolgárokként, egyénekként a "kisebbik rosszra" fognak szavazni az indulók közül.
Természetesen lehet ettől eltérő magatartást is követni. Lehet tobzódni a kritikában és idioszinkráziában. Csak akkor ne sértődjenek meg, hogy ha azok, akik valamiféle választói elköteleződést vállalnak, őket is a tűrhetetlen rendszer objektív támogatói és felelősei közé sorolják.
A helyzetet látva bepróbálkozik számos kis, feltűnni próbáló párt vagy pártkezdemény - hátha kaphatna ő is az ellenzéki tortából. Semmi jele, hogy akár önállóan, akár egy összefogás részeként valóban kaphatna.
Feltűnt aztán az Együtt2014, amely azonnal megragadta sok pártot választani nem tudó potenciális ellenzéki szavazó fantáziáját. Ernyőszervezet akart lenni, amely szárnyai alá gyűjti az ellenzéki pártokat, mozgalmakat és választókat és mint ilyen lesz képes győzelemre segíteni a következő választásokon egy alternatív erőt. Hamar kiderült azonban, hogy a parlamenti pártok ennél többre tartják magukat: más ernyője alá nem gyülekeznek. Az Együtt2014 arra jutott, hogy ha az állandóan változó választási és választási eljárási törvénykezés körülményei között politikai tényező akar lenni, akkor saját kebelén belül pártot is kell alakítania, különben elveszti lehetséges szavazóit. Igen, de az egymással ünnepélyesen összefogott mozgalmárok nagy részének nem izlik a párt - lét : amit szervezettségben és hatékonyságban nyernek, azt személyenként és csoportosan szükségképpen megfizetik autonómiájuk egy részének, korlátlan személyes szabadságuknak feladásával. Ezt sokan nem akarják vállalni. Pedig - ezt nekik is tudniok kell - nagy úr a célracionalitás, a meglévő erőtényezőkkel való kötelező kapcsolatépítés, a jelöltek és aktivisták kiválasztása - hogy ne soroljuk tovább. Az lenne jó, ha belátnák, az a legfőbb missziójuk, hogy a választásokon elinduló ellenzéki pártok lehetőleg a jobbik arcukat mutassák és ténylegesen is annak megfelelően politizáljanak.
Ráadásul közben új, virulens mozgalmak is feltűntek, amelyeknek a párt - fóbiájuk még ennél is erősebb: generációsan is, világképben is új lapot akarnak nyitni. Hosszútávra. Ami rendben is lenne. Csak azonnal felvetődik a kérdés: mi lesz addig?
Aligha vitatható, hogy az Orbán rendszer leváltása csakis egy viszonylag tiszta választásokon történhet meg, akár beáll addig egy gazdasági krízis, akár eldöcög addig ez a mai hatalom. Ahhoz pedig el kell indulni a választásokon az ellenzéki erőknek valamiféle szabványosított formában, képviselőket kell állítania, akik közül meg is választanak annyit, hogy többsége legyen a következő parlamentben és az - ha már bekerült - szilárdan támogasson is egy új kormányt. Aki ezt nem látja be, az fantaszta vagy szándékos károkozó. Ha egyik se, akkor végig kell gondolnia a párt- kereteket nem vállaló mozgalmároknak, hogy mit beszéljenek és mit tegyenek.
Egyrészt abba kell hagyniuk az öncélú, maga - mutogató pártellenes tirádákat. Lehet bírálni a mind a képviseleti demokrácia szükségszerű negatív velejáróit, még inkább a konkrét pártokat, azok konkrét lépéseit, programelemeit. De szükséges lenne ebben egy belső mérték, amely kibic - mivoltukról és annak gyengeségeiről folyamatosan tudomást vesz. (Nem követve a "kibicnek semmi se drága" közhelyet.) Ha egy mozgalom a fejlemények során - mint már utaltunk rá - "pártközeli" lesz, akkor ezt mondja is meg nyíltan, továbbá ügyeljen arra, hogy a közelálló pártra ne olyan formában (például nyilvánosan) akarjon nyomást gyakorolni, amivel egyrészt elriasztja annak szavazóit, másrészt bizalmatlanná teszi a nyomásgyakorlása révén a hozzá közel állóval szemben az azzal együttműködő többi pártot.
Vannak, lesznek azonban ezeken a "pártközelieken" kívül nem pártközeli mozgalmak is. Felelősségük ez utóbbiaknak is van az ország sorsa rövidtávú alakulásáért. Akkor is, ha ma ezt nem hajlandók belátni, elismerni. Rendben van, ne álljanak oda egyik a választásokon induló szereplő mellé se. De ha a demokrácia hívei, akkor tegyék folyamatosan nyilvánvalóvá, hogy résztvevői, hívei igenis el fognak menni szavazni és állampolgárokként, egyénekként a "kisebbik rosszra" fognak szavazni az indulók közül.
Természetesen lehet ettől eltérő magatartást is követni. Lehet tobzódni a kritikában és idioszinkráziában. Csak akkor ne sértődjenek meg, hogy ha azok, akik valamiféle választói elköteleződést vállalnak, őket is a tűrhetetlen rendszer objektív támogatói és felelősei közé sorolják.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)