Az EU kialakulása és folyamatos bővülése alapjában optimista körülmények és feltételezések közepette ment végbe. Ezért hiába volt köztudott, hogy az EU (és később az euroővezet) egyes tagországai között milyen gazdasági és kultúrális különbségek vannak, az ebből származó lehetséges jövőbeni problémákat felülírta az a remény, hogy egyrészt ezek a különbségek az idők folyamán csökkenni fognak, másrészt hogy az integráció előnyei annyira kézzelfoghatóak lesznek, hogy komoly politikai erő sehol sem fogja keresni a visszautat a nemzetállamhoz. Kissé elnagyoltan a 2008-as világválságban és európai következményeiben jelölhetjük meg azt a határvonalat, ami óta ez az optimizmus kérdésessé vált. De azt a fejleményt is érdemes hozzávenni, hogy az Unióból való kilépés intézményes keretei is rögzítésre kerültek, noha erről eredetileg szó sem volt.
Mind a távolabbi jövőt illető remények, mind pedig a pragmatikus szempontok továbbra is a mellett szóltak, hogy az Unióból való távozást minden lehetséges eszközzel el kell kerülni és ennek érdekében elég messze el kell menni kompromisszumok kötésében. Ugyanakkor azonban mind Nagybritannia, mind a függetlenségre törekvő Katalónia, mind pedig a pénzügyi és ennek következtében politikai gondokkal küzdő déli államok tekintetében végig kellett gondolni a kilépés lehetséges következményeit. A Sziriza választási győzelme most ismét akúttá tette a problémát és semmi garancia arra, hogy Görögország nem fogja megbontani az Unió integritását.
Feltehető, hogy az EU "vezérkarában " készülnek alternatív "haditervek" arra az esetre, ha egyik - másik tagországban a centrifugális erők válnának dominánssá. Kívülről, laikusként indokoltnak látszik az a következtetés, hogy van határa annak, ameddig indokolt áldozatokat hozni a látszategység fenntartásáért, különösen, ha a konvergencia esélyei nem jók. Egy elszigetelt kilépés egyébként tanmese is lehet az ilyesmivel kacérkodóknak: mi válik be a kilépni akarók reményeiből és mi következik be azokból a katasztrófákból, amit a kilépés ellenzői ilyen esetekre kilátásba helyeznek. Jobbnak tűnik, ha az Unió teherbírását egy periferikus helyzetű ország kilépése teszteli, mint ha több országban jelentkező különféle centrifugális mozgások gerjednének össze. S az is elképzelhető, hogy dolgoznak olyan "haditerveken" is, amelyek az Unió struktúrális átalakításával próbálnák megelőzni a lehetséges eróziót.
Mindenesetre érdemes szoktatni magunkat ahhoz a gondolathoz, hogy a különféle euroszkepticizmusokra nem elég rálegyinteni, miszerint "a kutya ugat, a karaván halad". Éppen a karaván törzsének fennmaradása érdekében az integer és folyamatosan integrálódó Európához képest alternativ utakkal és módokkal is számolni kell. Nem lenne jó, ha minden szükséges változás hangoztatása a retrográd erők monopóliuma maradna.
2015. február 3., kedd
2015. február 1., vasárnap
Merkel érkezik
A Merkel látogatás hírét mindkét magyar politikai oldalon felfokozott várakozás kísérte. Az Orbánnal szemben álló politikusok, politizáló civilek és az eseményeket csak ilyen szemüvegen figyelők a kiéleződött USA - magyar kapcsolat szituációjában úgy gondolták, hogy Merkel csak azért vállalhat egy budapesti utat, hogy megrendszebályozza Orbánt. A rendszer vezető emberei - nyilván tényleges információk birtokában - tudták, hogy még a látogatást megelőzően milyen engedményeket kell tenniök és ezért egy konfliktusmentes látogatást vártak, amelyet felmutatva muníciót reméltek egy belpolitikai offenzivához.
Az eredeti várakozások menet közben mindkét oldalon lehűltek. Az USA- magyar kapcsolatok (legalább átmenetileg) deeszkalálódtak, ezért reálisan nem maradhatott esély Merkel "ítéletvégrehajtói" missziójára. A kormány oldaláról viszont Putyin látogatásának bejelentése foszlatta szét a sikeres belpolitikai offenzíva reményét. Nem lesz ugyanis "Merkel után" helyzet, mert az egyben "Putyin előtt" helyzet is. Nem lehet továbbá a két látogatást propaganda szempontból beázásbiztos közös ernyő alá vonni. A kormány agitprop gurui megpróbálhatnak Orbánból valamiféle mai Bethlen Gábort fabrikálni, aki nagy ravaszul manőverezik a mai Habsburgok és a mai törökök között, de ez eleve nem tömegfogyasztásra alkalmas termék.
Az így kialakult helyzet magának Merkel kancellárnak vált nehézzé. Hogy mit ér el a zárt ajtók mögötti tárgyaláson, azt az egész világ tesztelheti azon, hogy utána Orbán mit fog tenni az EU-ban és mit a Putyin - politikájában. A teszt eredményét taglalni fogja a nemzetközi sajtó - mégpedig ha annak eredménye nem egyértelmű, akkor hosszan és sokféle beállításában, ami nem biztos, hogy használni fog politikai pozíciójának. De ugyanígy garantáltan visszhangot fog kelteni az is, amit a látogatás során a nyilvánosság számára mond. Mindazok, akik kevesellnek benne valamit, ennek minden bizonnyal hangot is fognak adni, akárcsak azok, akik esetleg egyes megfogalmazásaival sértve érzik magukat. S ebben a tekintetben már nem csak a nemzetközi, hanem a német visszhanggal is kalkulálnia kell a kancellárasszonynak, aki ráadásul nagykoalíciós kormányt vezet.
Mindezek után nagy politikai bravúr lenne, ha Merkel rövid budapesti látogatásából sikert tudna kovácsolni magának.
Az eredeti várakozások menet közben mindkét oldalon lehűltek. Az USA- magyar kapcsolatok (legalább átmenetileg) deeszkalálódtak, ezért reálisan nem maradhatott esély Merkel "ítéletvégrehajtói" missziójára. A kormány oldaláról viszont Putyin látogatásának bejelentése foszlatta szét a sikeres belpolitikai offenzíva reményét. Nem lesz ugyanis "Merkel után" helyzet, mert az egyben "Putyin előtt" helyzet is. Nem lehet továbbá a két látogatást propaganda szempontból beázásbiztos közös ernyő alá vonni. A kormány agitprop gurui megpróbálhatnak Orbánból valamiféle mai Bethlen Gábort fabrikálni, aki nagy ravaszul manőverezik a mai Habsburgok és a mai törökök között, de ez eleve nem tömegfogyasztásra alkalmas termék.
Az így kialakult helyzet magának Merkel kancellárnak vált nehézzé. Hogy mit ér el a zárt ajtók mögötti tárgyaláson, azt az egész világ tesztelheti azon, hogy utána Orbán mit fog tenni az EU-ban és mit a Putyin - politikájában. A teszt eredményét taglalni fogja a nemzetközi sajtó - mégpedig ha annak eredménye nem egyértelmű, akkor hosszan és sokféle beállításában, ami nem biztos, hogy használni fog politikai pozíciójának. De ugyanígy garantáltan visszhangot fog kelteni az is, amit a látogatás során a nyilvánosság számára mond. Mindazok, akik kevesellnek benne valamit, ennek minden bizonnyal hangot is fognak adni, akárcsak azok, akik esetleg egyes megfogalmazásaival sértve érzik magukat. S ebben a tekintetben már nem csak a nemzetközi, hanem a német visszhanggal is kalkulálnia kell a kancellárasszonynak, aki ráadásul nagykoalíciós kormányt vezet.
Mindezek után nagy politikai bravúr lenne, ha Merkel rövid budapesti látogatásából sikert tudna kovácsolni magának.
2015. január 31., szombat
Amikor "helyzet van" - meg amikor nincs
Orbán rendszeréről azoknak, akik a liberális demokrácia valamilyen formájának hívei, rossz a véleményük. Rossz véleménye azonban másoknak is van: a radikális baloldaliaknak és a radikális jobboldaliaknak. Ezek a negatív vélemények itt-ott találkoznak, abban azonban nem, hogy minek kéne következnie a rendszer helyett. Egy másik dimenzió, amely megosztja a NER ellenzőit hogy mit gondolnak e rendszer életképességéről, tartósságáról. S egy harmadik, hogy milyen módon, milyen időtávon lehet (illetve kellene) megszabadulni ettől a rendszertől. Mindez igaz akkor is, ha - mint nálunk mondják - "helyzet van", meg akkor is, ha nincs.
Mit is hívunk "helyzetnek"? Azt, amikor felgyorsulnak az események, amikor a rendszert valami olyan akut kihívás éri, amivel láthatólag nehezen tud megbirkózni. Ilyen szituációnak egészen különböző lehet a kiváltója, kezdve világgazdasági fejleményektől, folytatva a világpolitikában jelentkező nagyobb változásokkal , a NER belső magjában kialakuló konfliktusokon át addig, amikor váratlanul a lakosság olyan csoportjainál ugrik meg az elégedetlenség és a politikai tenniakarás szintje, amelyekre ez korábban nem volt jellemző. Az ilyen "helyzet" megszólítja a rendszer összes korábbi ellenfelét, mert úgy érzik, hogy most van lehetőség a változtatásra, netán a rendszer teljes felborulására. Ez a megszólítás aktivizálja az ilyen-olyan ellenzékieket, bizonyos együttműködésre is készteti, de egyidejűleg különbségeik miatt a köztük lévő aktuális vagy potenciális konfliktusok ki is éleződnek. Ha a "helyzet fokozódik", akkor ezzel nincs semmi komoly probléma, mert a fejlemények dinamikája úgyis megmutatja, hogy melyik erő, irányzat tudja a legjobb válaszokat adni a nap mint nap jelentkező lehetőségekre és kényszerekre és ez újraírja a politikai térképet.
Ha azonban a "helyzet" elmúlik, akkor az ellenzékieken a csalódás lesz úrrá és hajlamosak egymásban keresni a hibát. Érthető, ha megindul egy olyan próbálkozás is, ami a friss csalódásból egy eredményesebb ellenzéki politizálásnak keresi az útját. Szerencsés esetben találnak is ilyen politikai és szervezeti nóvumokat. Az igazi kérdés azonban az, hogy a rendszer maga olyan-e, hogy alapjai szilárdak és ezért hosszú élettartamra van hitelesítve, ha nem csinál fatális hibákat, vagy pedig annyira ingatagak-e az alapjai, hogy szinte törvényszerű, hogy az egyik "helyzetet" viszonylag hamar kövesse a másik, amely végülis az egész konstrukciót tarthatatlanná teszi. Ebben a helyzetmegítélésben is lényeges különbségek vannak a különféle ellenzékiek között. Így mások az időhorizontjaik, másban látják a tennivalók prioritását. Nincs mérce, amely megmutatná, hogy kinek van "igaza". Így alighanem érvényes rájuk az a lapos bölcsesség, hogy többet használ egy majdani jobb Magyarország ügyének, ha mindegyik egymással párhuzamosan igyekszik elképzeléseiből mennél többet kihozni, viszont annál rosszabb, ha energiáik zöme az egymással való csatározásokra megy el és taktikai fogásokkal egymás híveiből próbálnak párezret magukhoz csábítani.
Mit is hívunk "helyzetnek"? Azt, amikor felgyorsulnak az események, amikor a rendszert valami olyan akut kihívás éri, amivel láthatólag nehezen tud megbirkózni. Ilyen szituációnak egészen különböző lehet a kiváltója, kezdve világgazdasági fejleményektől, folytatva a világpolitikában jelentkező nagyobb változásokkal , a NER belső magjában kialakuló konfliktusokon át addig, amikor váratlanul a lakosság olyan csoportjainál ugrik meg az elégedetlenség és a politikai tenniakarás szintje, amelyekre ez korábban nem volt jellemző. Az ilyen "helyzet" megszólítja a rendszer összes korábbi ellenfelét, mert úgy érzik, hogy most van lehetőség a változtatásra, netán a rendszer teljes felborulására. Ez a megszólítás aktivizálja az ilyen-olyan ellenzékieket, bizonyos együttműködésre is készteti, de egyidejűleg különbségeik miatt a köztük lévő aktuális vagy potenciális konfliktusok ki is éleződnek. Ha a "helyzet fokozódik", akkor ezzel nincs semmi komoly probléma, mert a fejlemények dinamikája úgyis megmutatja, hogy melyik erő, irányzat tudja a legjobb válaszokat adni a nap mint nap jelentkező lehetőségekre és kényszerekre és ez újraírja a politikai térképet.
Ha azonban a "helyzet" elmúlik, akkor az ellenzékieken a csalódás lesz úrrá és hajlamosak egymásban keresni a hibát. Érthető, ha megindul egy olyan próbálkozás is, ami a friss csalódásból egy eredményesebb ellenzéki politizálásnak keresi az útját. Szerencsés esetben találnak is ilyen politikai és szervezeti nóvumokat. Az igazi kérdés azonban az, hogy a rendszer maga olyan-e, hogy alapjai szilárdak és ezért hosszú élettartamra van hitelesítve, ha nem csinál fatális hibákat, vagy pedig annyira ingatagak-e az alapjai, hogy szinte törvényszerű, hogy az egyik "helyzetet" viszonylag hamar kövesse a másik, amely végülis az egész konstrukciót tarthatatlanná teszi. Ebben a helyzetmegítélésben is lényeges különbségek vannak a különféle ellenzékiek között. Így mások az időhorizontjaik, másban látják a tennivalók prioritását. Nincs mérce, amely megmutatná, hogy kinek van "igaza". Így alighanem érvényes rájuk az a lapos bölcsesség, hogy többet használ egy majdani jobb Magyarország ügyének, ha mindegyik egymással párhuzamosan igyekszik elképzeléseiből mennél többet kihozni, viszont annál rosszabb, ha energiáik zöme az egymással való csatározásokra megy el és taktikai fogásokkal egymás híveiből próbálnak párezret magukhoz csábítani.
2015. január 26., hétfő
Sziriza győzelem - davosi tükörben
A Sziriza győzelem másnapján még azoknak is óvatosan kell fogalmazni, akik értenek a kérdéskomplexum egyik vagy másik részhalmazához. Hát még azoknak, akik minderről csak hallomásból tudnak ezt-azt
Az is közhely, hogy a kérdésnek két közvetlen kontextusa van: egy görög és egy EU-s. Görögországban egy proteszt- pártnak kell szinte percek alatt adaptálódni a kormányzáshoz. Nyilván ez számos buktatóval jár Az EU számára viszont nem csak eddigi görög politikája kerül mérlegre, hanem az is adottság, hogy amit Görögországgal kapcsolatban lép, az precedens lehet más, hasonló gondokkal küzdő tagország számára. Vagyis minden lépés az euro-övezet és az egész EU jövője szempontjából is mérlegelendő.
Kevésbé közhelyes talán, hogy a Sziriza győzelmének nemzetközi dimenziója is van. Ha a világpolitika és a világgazdaság nem lenne teli veszélyzónákkal, akkor a görög helyzet megítélése kívülről sokkal könnyebben leegyszerűsíthető lenne. Ám korántsem ez a helyzet. Önkényes problémavázlat helyett egyszerűbb pusztán felsorolni, hogy a közelmúltban végetért davosi Fórum, -amelyet lehet a fejlett országok hatalmi világelitje önreflektív szócsövének tekinteni -, erre az évre miket tart a legfontosabb, a világot meghatározó témának. Az első tízből általuk kialakított fontossági sorrendben íme az első öt:
1. Súlyosbodó jövedelmi egyenlőtlenség
2. Növekedés magas munkanélküliség mellett
3. A vezetések hiányosságai
4. Fokozódó geostratégiai versengés
5. Gyengülő képviseleti demokrácia
Nem szükséges kifejteni, hogy a görög helyzet mind az öttel szorosan összefügg. Talán az ötödikre kell mégis kitérni a választások utáni helyzettel kapcsolatban. Egy proteszt - párt győzelme kétségtelenül népi válasz a képviseleti demokrácia gyengeségére. Ezért a világ - és annak hatalmi elitje - aligha fogja követelni - követni a régi gyakorlatot, hogy mennél gyorsabban bebizonyítsa a proteszt- elképzelések tarthatatlanságát és megbuktassa az új görög kormányt.Amit ugyanis nyerne a mindennapi gyakorlat révén egy ilyen bukáson, annál akár többet veszíthet azzal, hogy az válna világossá, hogy a képviseleti demokrácia kiüresedett : nem képes kezelni az alternatívaként jelentkező, a mainstreamtől eltérő megközelítéseket. Ezért alighanem minden résztvevő fél az elhúzódó kötélhúzásban és a lehetséges kompromisszumok keresésében érdekelt.
Vagyis célszerű a görög választások eredményét olyan kihívásnak tekinteni, ami az egész világrendszert érinti. És minthogy a rendszerről a saját elitje is érzi, hogy így nem jó, változtatások szükségesek, ez aligha következhet be kihívások nélkül, amikre nem lehet nem válaszolni. A legnagyobb kihívás eddig a 2008-as világválság, majd az azt követő euro-válság volt. Azt láthatjuk, hogy erre a rendszer válaszolt is, de csak minimális, a szükségesnél kisebb mértékben. Újabb és újabb kihívások szükségesek az alapvetőbb változásokhoz. A világrend szempontjából jobb, ha ezek a kihívások csak olyan mértékűek, hogy lehessen rájuk válaszolni a nemzetközi koordináció teljes felborulása nélkül. Ilyen kihívás volt valamilyen értelemben a közelmúltban a svájci központi bank váratlan döntése. A Sziriza győzelme - ha komolyan átgondolják - más értelemben szintén kihívás a nemzetközi rendszer számára: léptékében kicsi, de előrejelzésnek fontos.
Az is közhely, hogy a kérdésnek két közvetlen kontextusa van: egy görög és egy EU-s. Görögországban egy proteszt- pártnak kell szinte percek alatt adaptálódni a kormányzáshoz. Nyilván ez számos buktatóval jár Az EU számára viszont nem csak eddigi görög politikája kerül mérlegre, hanem az is adottság, hogy amit Görögországgal kapcsolatban lép, az precedens lehet más, hasonló gondokkal küzdő tagország számára. Vagyis minden lépés az euro-övezet és az egész EU jövője szempontjából is mérlegelendő.
Kevésbé közhelyes talán, hogy a Sziriza győzelmének nemzetközi dimenziója is van. Ha a világpolitika és a világgazdaság nem lenne teli veszélyzónákkal, akkor a görög helyzet megítélése kívülről sokkal könnyebben leegyszerűsíthető lenne. Ám korántsem ez a helyzet. Önkényes problémavázlat helyett egyszerűbb pusztán felsorolni, hogy a közelmúltban végetért davosi Fórum, -amelyet lehet a fejlett országok hatalmi világelitje önreflektív szócsövének tekinteni -, erre az évre miket tart a legfontosabb, a világot meghatározó témának. Az első tízből általuk kialakított fontossági sorrendben íme az első öt:
1. Súlyosbodó jövedelmi egyenlőtlenség
2. Növekedés magas munkanélküliség mellett
3. A vezetések hiányosságai
4. Fokozódó geostratégiai versengés
5. Gyengülő képviseleti demokrácia
Nem szükséges kifejteni, hogy a görög helyzet mind az öttel szorosan összefügg. Talán az ötödikre kell mégis kitérni a választások utáni helyzettel kapcsolatban. Egy proteszt - párt győzelme kétségtelenül népi válasz a képviseleti demokrácia gyengeségére. Ezért a világ - és annak hatalmi elitje - aligha fogja követelni - követni a régi gyakorlatot, hogy mennél gyorsabban bebizonyítsa a proteszt- elképzelések tarthatatlanságát és megbuktassa az új görög kormányt.Amit ugyanis nyerne a mindennapi gyakorlat révén egy ilyen bukáson, annál akár többet veszíthet azzal, hogy az válna világossá, hogy a képviseleti demokrácia kiüresedett : nem képes kezelni az alternatívaként jelentkező, a mainstreamtől eltérő megközelítéseket. Ezért alighanem minden résztvevő fél az elhúzódó kötélhúzásban és a lehetséges kompromisszumok keresésében érdekelt.
Vagyis célszerű a görög választások eredményét olyan kihívásnak tekinteni, ami az egész világrendszert érinti. És minthogy a rendszerről a saját elitje is érzi, hogy így nem jó, változtatások szükségesek, ez aligha következhet be kihívások nélkül, amikre nem lehet nem válaszolni. A legnagyobb kihívás eddig a 2008-as világválság, majd az azt követő euro-válság volt. Azt láthatjuk, hogy erre a rendszer válaszolt is, de csak minimális, a szükségesnél kisebb mértékben. Újabb és újabb kihívások szükségesek az alapvetőbb változásokhoz. A világrend szempontjából jobb, ha ezek a kihívások csak olyan mértékűek, hogy lehessen rájuk válaszolni a nemzetközi koordináció teljes felborulása nélkül. Ilyen kihívás volt valamilyen értelemben a közelmúltban a svájci központi bank váratlan döntése. A Sziriza győzelme - ha komolyan átgondolják - más értelemben szintén kihívás a nemzetközi rendszer számára: léptékében kicsi, de előrejelzésnek fontos.
2015. január 24., szombat
Pávatánc remake
2011 végére az Orbán rendszer kutyaszorítóba került. Belpolitikában éppen pontot készült tenni a rendszerváltásra az Alaptörvény parlamenti elfogadásával, amire mind a fővárosi tüntetések, mind a külföldi negatív fogadtatás negatív választ adtak. Az igazi veszélyt azonban a gazdaság jelentette: a problémákat nem lehetett kezelni a nélkül, hogy a kormány korábbi nagyhangúsága cáfolataként szégyenszemre az IMF-hez volt kénytelen fordulni segélyért. Megindult a szóbeszéd Orbán személyes bukásáról.
Pár hónappal később megfordult a széljárás, a magyar államháztartás a pénzpiacokról is hitelt tudott felvenni, ezért az IMF-tárgyalás előbb az időhúzás, majd a magyar szabotázs áldozata lett. Kiderült, hogy Orbán lecseréléséhez hiányzik az országban a politikai és parlamenti háttér és a tüntetési kedv is lecsillapodott. A krízist átvészelő Orbán cinikus módon nyíltan is felfedte a kártyáit és az egész IMF manővert pávatáncként aposztrofálta. Megtehette, mert semmi érdemi retorziótól nem kellett tartania. Az egyetlen valódi fenyegetést, a Túlzott deficit eljárást komolyan vette: semmi ár nem volt számára drága, hogy a költségvetési deficitet a statisztika szerint 3% alatt tartsa, s ezáltal kivédje az EU-s pénzek megvonásának fenyegetését. A rendszerét érő európai kritikákat látszatengedményekkel jogilag hatástalanította.
2014 második felére ismét kutyaszorítóba került Orbán rendszere. Előzőleg a választási kampányokra gondosan felkészült, a választások megnyerése után azonban elbizakodott és számos óvatlan lépést tett. Rendszerét deklaratíve illiberálisnak minősítette és ezzel kesztyűt vetett euróatlanti szövetségeseink lába elé. Az Oroszországgal való szoros gazdasági és politikai kapcsolatait provokatívan előtérbe állította, azzal se törődve, hogy pont ekkor került a putyini politika éles konfliktusba Nyugattal az ukrajnai terjeszkedés,a kvázi háborús események miatt. A vezetés helyenként még USA ellenes hangokat is megengedett magának. Az országon belül Orbán elérkezettnek látta az időt, hogy táborán belül harcot indítson korábbi szövetségesei egy részének visszaszorítására. A lakosságot pedig új adókkal és korlátozó intézkedésekkel hergelte. Az eredmény egy határozott Orbán ellenes USA offenzíva, újabb külpiaci bizonytalanság, saját politikai táborán belül korábban nem látott konfliktusok kialakulása, valamint egy új résztvevő-összetételű tüntetéshullám lett. Ismét megindult a szóbeszéd Orbán bukásáról.
Kérdéses volt, hogy a helyzeten úrrá lehet-e lenni a pávatánc megismétlésével. A különbség nyilvánvalónak látszott : nesze semmi fogd meg jól visszavonulásokkal ez a helyzet nem rendezhető. Azt azonban a nyilvánosság nem tudja, hogy milyen kézzelfogható visszavonulás volt a feltétele annak, hogy a gyanakvó szövetségesek (átmenetileg?) engedjenek a szorításból. A belpolitikában sem transzparens, hogy milyen korrekciók, engedmények kellettek és kellenek a zavart okozó feszültség deeszkalálásához. Még kevésbé látszik, hogy mind kül- mind belső viszonylatban mennyire lesz tartós a jelenlegi nyugalmasabb helyzet. Mindenesetre a magyar gazdaság aktuális állapota Orbán kezére játszik az európai gazdasági és részben politikai bizonytalanságok körülményei között.
Összevéve azt mondhatjuk, hogy a pávatánc - remake valamennyire működni látszik, de eredményei akár exogén, akár endogén okokból bármelyik pillanatban kérdőjelessé válhatnak. S Orbán, mint "magyar Putyin" beazonosítása aligha visszafordítható.
Pár hónappal később megfordult a széljárás, a magyar államháztartás a pénzpiacokról is hitelt tudott felvenni, ezért az IMF-tárgyalás előbb az időhúzás, majd a magyar szabotázs áldozata lett. Kiderült, hogy Orbán lecseréléséhez hiányzik az országban a politikai és parlamenti háttér és a tüntetési kedv is lecsillapodott. A krízist átvészelő Orbán cinikus módon nyíltan is felfedte a kártyáit és az egész IMF manővert pávatáncként aposztrofálta. Megtehette, mert semmi érdemi retorziótól nem kellett tartania. Az egyetlen valódi fenyegetést, a Túlzott deficit eljárást komolyan vette: semmi ár nem volt számára drága, hogy a költségvetési deficitet a statisztika szerint 3% alatt tartsa, s ezáltal kivédje az EU-s pénzek megvonásának fenyegetését. A rendszerét érő európai kritikákat látszatengedményekkel jogilag hatástalanította.
2014 második felére ismét kutyaszorítóba került Orbán rendszere. Előzőleg a választási kampányokra gondosan felkészült, a választások megnyerése után azonban elbizakodott és számos óvatlan lépést tett. Rendszerét deklaratíve illiberálisnak minősítette és ezzel kesztyűt vetett euróatlanti szövetségeseink lába elé. Az Oroszországgal való szoros gazdasági és politikai kapcsolatait provokatívan előtérbe állította, azzal se törődve, hogy pont ekkor került a putyini politika éles konfliktusba Nyugattal az ukrajnai terjeszkedés,a kvázi háborús események miatt. A vezetés helyenként még USA ellenes hangokat is megengedett magának. Az országon belül Orbán elérkezettnek látta az időt, hogy táborán belül harcot indítson korábbi szövetségesei egy részének visszaszorítására. A lakosságot pedig új adókkal és korlátozó intézkedésekkel hergelte. Az eredmény egy határozott Orbán ellenes USA offenzíva, újabb külpiaci bizonytalanság, saját politikai táborán belül korábban nem látott konfliktusok kialakulása, valamint egy új résztvevő-összetételű tüntetéshullám lett. Ismét megindult a szóbeszéd Orbán bukásáról.
Kérdéses volt, hogy a helyzeten úrrá lehet-e lenni a pávatánc megismétlésével. A különbség nyilvánvalónak látszott : nesze semmi fogd meg jól visszavonulásokkal ez a helyzet nem rendezhető. Azt azonban a nyilvánosság nem tudja, hogy milyen kézzelfogható visszavonulás volt a feltétele annak, hogy a gyanakvó szövetségesek (átmenetileg?) engedjenek a szorításból. A belpolitikában sem transzparens, hogy milyen korrekciók, engedmények kellettek és kellenek a zavart okozó feszültség deeszkalálásához. Még kevésbé látszik, hogy mind kül- mind belső viszonylatban mennyire lesz tartós a jelenlegi nyugalmasabb helyzet. Mindenesetre a magyar gazdaság aktuális állapota Orbán kezére játszik az európai gazdasági és részben politikai bizonytalanságok körülményei között.
Összevéve azt mondhatjuk, hogy a pávatánc - remake valamennyire működni látszik, de eredményei akár exogén, akár endogén okokból bármelyik pillanatban kérdőjelessé válhatnak. S Orbán, mint "magyar Putyin" beazonosítása aligha visszafordítható.
2015. január 23., péntek
Ellenzékiként polgármesteri szerepet vállalni
A puristák szerint azok, akik ebben a rendszerben ellenzékiként polgármesterséget vállalnak, a rendszert legitimálják.Sarkosabban fogalmazva: kollaboránsok. Nyilván ez a 2014-ben kezdődő ciklusra vonatkozhat csak, mert az előzőben a választások idején ez a rendszer még nem létezett. A purista álláspont azt jelentené, hogy még az előző ciklus sikeres ellenzéki polgármestereinek se lett volna szabad elindulni újraválasztásukért.Hogyan máshogy érzékelték volna ezt a helyiek, mint hogy cserben hagyták őket azok, akikben reménykedtek?
A purista álláspont azonban semmiképpen nem képtelenség. Egyrészt olyan mértékig csökkentették mostanra a polgármesterek hatáskörét, hogy rájuk jobbára a bűnbak szerepe jut, mert a lakosság nem tudja, nem érti, hogy mennyire kevés eszközzel rendelkeznek. Másrészt a kormányzat és a kormánypártok ott tesznek keresztbe az ellenzéki polgármestereknek, ahol csak tudnak. Így a település issza meg a levét annak., hogy ellenzékit mert megválasztani. Igaz lehet ez még olyan településeken is, ahol a polgármester mellett politikailag őt támogató testület van - ahol meg nincs, ott méginkább. Ám amíg az ellenzéki polgármesterek, önkormányzatok próbálkoznak, az valóban azt sugallja, hogy akármilyen a rendszer, keretei nem teszik lehetetlenné a hasznos közhatalmi - közigazgatási tevékenységet.
A puristák érvelésével szemben áll annak a néhány sikeres ellenzéki polgármesternek a tevékenysége, akik szembeszélben is tudnak eredményes helyi politikát folytatni, a lakosság javára tenni. Az ő példájuk támasztja alá azt, hogy egy politikai váltás nem csak szavakban, hanem ténylegesen is jót hozhatna a települések és az ország kormányzásában. Továbbá a gyakorló ellenzéki polgármesterek olyan ismereteket, tapasztalatokat tudnak adni a különféle ellenzéki erőknek az ország helyzetéről, működéséről, amelyet "kívülről" nem lehet megszerezni. Kísérletet lehet tenni helyi szinten a kormánypárti frakciókkal való békés koegzisztenciára, netán a kooperációra a kormány konfrontációs politikája ellenére. Szerény mértékben a sikeres ellenzéki polgármesterek nemzetközi kapcsolatokat is ápolhatnak, ami szintén olyan haszon az országnak, ami nélkülük nem lenne lehetséges. Ha tehát ilyen polgármesterek nem lennének, az szolgálná csak igazán a NER érdekeit. Létük viszont muníció lehet egy majdani hatalomváltáshoz és ahhoz, ami utána következik.
Minthogy a Rendszer további tartalékokkal is rendelkezik az ellenzéki polgármesterek és önkormányzatok ellehetetlenítésére, településenként eltérő időpontban elérkezhet egy olyan pillanat, amikor a funkció további gyakorlása lehetetlenné, vagy értelmetlenné válik. Akkor viszont ott a lemondás lehetősége, ami olyan politikai demonstráció, amelynek hírértéke van. Az időpontot természetesen jól kell kiválasztani ahhoz, hogy lehetőleg nagyot szóljon és ne a polgármestert járassa le. S miután a lemondást új választások követik, a kampány fórum lehet - helyben és/vagy országosan az akkori ellenzéki erők számára.
Összegezve a prok és kontrák mérlegelése minden ellenzéki beállítottságú embernek feladata, akit a kérdés érdekel.
A purista álláspont azonban semmiképpen nem képtelenség. Egyrészt olyan mértékig csökkentették mostanra a polgármesterek hatáskörét, hogy rájuk jobbára a bűnbak szerepe jut, mert a lakosság nem tudja, nem érti, hogy mennyire kevés eszközzel rendelkeznek. Másrészt a kormányzat és a kormánypártok ott tesznek keresztbe az ellenzéki polgármestereknek, ahol csak tudnak. Így a település issza meg a levét annak., hogy ellenzékit mert megválasztani. Igaz lehet ez még olyan településeken is, ahol a polgármester mellett politikailag őt támogató testület van - ahol meg nincs, ott méginkább. Ám amíg az ellenzéki polgármesterek, önkormányzatok próbálkoznak, az valóban azt sugallja, hogy akármilyen a rendszer, keretei nem teszik lehetetlenné a hasznos közhatalmi - közigazgatási tevékenységet.
A puristák érvelésével szemben áll annak a néhány sikeres ellenzéki polgármesternek a tevékenysége, akik szembeszélben is tudnak eredményes helyi politikát folytatni, a lakosság javára tenni. Az ő példájuk támasztja alá azt, hogy egy politikai váltás nem csak szavakban, hanem ténylegesen is jót hozhatna a települések és az ország kormányzásában. Továbbá a gyakorló ellenzéki polgármesterek olyan ismereteket, tapasztalatokat tudnak adni a különféle ellenzéki erőknek az ország helyzetéről, működéséről, amelyet "kívülről" nem lehet megszerezni. Kísérletet lehet tenni helyi szinten a kormánypárti frakciókkal való békés koegzisztenciára, netán a kooperációra a kormány konfrontációs politikája ellenére. Szerény mértékben a sikeres ellenzéki polgármesterek nemzetközi kapcsolatokat is ápolhatnak, ami szintén olyan haszon az országnak, ami nélkülük nem lenne lehetséges. Ha tehát ilyen polgármesterek nem lennének, az szolgálná csak igazán a NER érdekeit. Létük viszont muníció lehet egy majdani hatalomváltáshoz és ahhoz, ami utána következik.
Minthogy a Rendszer további tartalékokkal is rendelkezik az ellenzéki polgármesterek és önkormányzatok ellehetetlenítésére, településenként eltérő időpontban elérkezhet egy olyan pillanat, amikor a funkció további gyakorlása lehetetlenné, vagy értelmetlenné válik. Akkor viszont ott a lemondás lehetősége, ami olyan politikai demonstráció, amelynek hírértéke van. Az időpontot természetesen jól kell kiválasztani ahhoz, hogy lehetőleg nagyot szóljon és ne a polgármestert járassa le. S miután a lemondást új választások követik, a kampány fórum lehet - helyben és/vagy országosan az akkori ellenzéki erők számára.
Összegezve a prok és kontrák mérlegelése minden ellenzéki beállítottságú embernek feladata, akit a kérdés érdekel.
2015. január 20., kedd
Németh Miklós, Bajnai - avagy a félreszocializált ellenzéki értelmiség
Sok ellenzéki érzületű értelmiséginek arra jár a feje, hogy vár egy kedvére való, szinte hibátlan miniszterelnökre, attól egy olyan programot vár, amely megoldást kínál az ország szerinte fontos összes problémájára és utána már csak az a csekélység lenne hátra, hogy bekövetkezzen a kormányváltás. Az túl egyszerű lenne, hogy politikához nem konyító szurkolóknak minősítve negligáljuk őket. Ők ülnek a tribünön, ők kiabálnak be. Adott esetben befolyásolják a politikusokat - politikus jelölteket, illetve közvetlenül és közvetve, így vagy úgy a választók egy részét is. Inkább tehát gondolkozzunk az okain is - tán megértjük.
Alighanem a közelmúlt két példája okozhatja ezt a fajta infantilis elképzelést a politika világáról. Bármit gondolunk is Németh Miklós, illetve Bajnai miniszterelnöki teljesítményéről, az nem vitatható, hogy markánsan különbözött politikájuk az elődjükétől és intellektuális szintjüket, kommunikációjukat tekintve megfeleltek az értelmiségi közönségük igényeinek. Függetlenítették magukat az őket delegáló pártok kontrolljától és megzsarolták a szavazógépként működő parlamentet: ha renitenskednek, akkor ők lemondanak és ott az előrehozott választás. Ugyanakkor mindketten értették a külvilágnak Magyarországgal szembeni aktuális elvárásait és annak meg is feleltek. Mindez mutatja, hogy rendkívüli, kivételes körülmények vették őket körül.
Ám ennek a rövid ideig tartó furcsa, a politika fölött lebegő politikának meg is lett a következménye. Az őket delegáló pártok hatalmasat buktak a soron következő választásokon. A miniszterelnökök pedig azonnal, vagy kisvártatva távoztak a magyar politikából és az üzleti életben folytatták karrierjüket. Mivel mindketten hagytak maguk után bizonyos körökben jó emléket és mindkettőjükkel kapcsolatban felvetődött a visszatérés lehetősége. Aztán mindketten beleütköztek a pártok világának nemszeretem sajátosságaiba és gyorsan távoztak.
Maguk mögött hagytak azonban az értelmiségi politizálók körében olyan mintát, amit sokan képtelenek a helyén kezelni, sőt általában azt se ismerik fel, hogy voltaképpen ez van a politikáról alkotott elképzeléseik mögött.
Alighanem a közelmúlt két példája okozhatja ezt a fajta infantilis elképzelést a politika világáról. Bármit gondolunk is Németh Miklós, illetve Bajnai miniszterelnöki teljesítményéről, az nem vitatható, hogy markánsan különbözött politikájuk az elődjükétől és intellektuális szintjüket, kommunikációjukat tekintve megfeleltek az értelmiségi közönségük igényeinek. Függetlenítették magukat az őket delegáló pártok kontrolljától és megzsarolták a szavazógépként működő parlamentet: ha renitenskednek, akkor ők lemondanak és ott az előrehozott választás. Ugyanakkor mindketten értették a külvilágnak Magyarországgal szembeni aktuális elvárásait és annak meg is feleltek. Mindez mutatja, hogy rendkívüli, kivételes körülmények vették őket körül.
Ám ennek a rövid ideig tartó furcsa, a politika fölött lebegő politikának meg is lett a következménye. Az őket delegáló pártok hatalmasat buktak a soron következő választásokon. A miniszterelnökök pedig azonnal, vagy kisvártatva távoztak a magyar politikából és az üzleti életben folytatták karrierjüket. Mivel mindketten hagytak maguk után bizonyos körökben jó emléket és mindkettőjükkel kapcsolatban felvetődött a visszatérés lehetősége. Aztán mindketten beleütköztek a pártok világának nemszeretem sajátosságaiba és gyorsan távoztak.
Maguk mögött hagytak azonban az értelmiségi politizálók körében olyan mintát, amit sokan képtelenek a helyén kezelni, sőt általában azt se ismerik fel, hogy voltaképpen ez van a politikáról alkotott elképzeléseik mögött.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)