Az utóbbi évtized a fejlett Nyugaton arról szólt, hogy az establishment korábbi mulasztásainak jött meg a böjtje, amiket abban a tudatban hozott össze, hogy kormányzásának nincs alternatívája. A böjt a pénzügyinek induló 2008-as világválsággal kezdődött, a technikain túlmenő lényegi változások elmaradásával és a pénzhigítással folytatódott és az establishment széleskörű bizalomvesztésével tetőzött számos ország választói körében.
A nyugati politikusok 1990 utáni mulasztásaira magyarázat van, mentség nincs.A globalizáció előrehaladtával a problémák áttekinthetősége sokkal nehezebbé vált, a politikusokra nehezedő nyomás az érdekcsoportok részéről pedig intenzívebbé. Ráadásul 1990-ben, győzelmi mámorban nem gondoltak arra, hogy a rendszeren kívül álló világhatalmak (Oroszország, Kína) nem hozzájuk akarnak majd igazodni, hanem nagyon hamar váratlan harcmodorral versenytársakká, majd ellenfelekké válnak. Az így beszűkült politikusi játéktér számottevő kontraszelekciót is eredményezett a politikus-utánpótlás körében.
Széles szavazói rétegek frusztráltsága előbb egy-egy konkrét (és gyakran esetleges)kérdésben mutatkozott meg, ami komoly veszélyt a kormányzásra magára nem jelentett, a következő választásokra annál inkább. Ez a tény tovább csökkentette a politikusok tevékenységének és látókörének horizontját. Közben a tradicionális néppártok tömegbázisa is erodálódott a gazdasági-társadalmi változások és a generációcsere következtében. Így amikor a fennálló rendszert kritizáló, vagy legalábbis magukat ilyen színben feltűntető nacionalista és populista demagóg kihívók jelentek meg, váratlanul széles körben találtak visszhangra. Ezek az erők egyben rendelkeztek a modern, a korábbi etikát sutbadobó politikai arzenállal és ugyanígy függetlenítették magukat olyan normáktól is, hogy milyen - a nyugati rendszeren kívüli - erők támogatását fogadják el. A korábbi vezető politikai erők velük szemben lépten- nyomon tehetetlennek bizonyultak.
A jóhiszemű kívülállók arra gondolhattak, hogy a politikai hatalom centrumában tevékenykedőknek már nincs is áttekintésük a világ előtt álló ökológiai, gazdasági, politikai, katonai, tudományos-technikai-technológiai és intézményi kihívások tömkelege fölött és ez okozza egy helyben topogásukat illetve defenzív beállítottságukat. A héten azonban olvashattuk Angela Merkel búcsúbeszédét pártelnöki posztján, amiből kiderül, hogy ő meglehetősen struktúráltan és világosan látja mindezt és beszéde (megbuktatóitól) tízperces vastapsot kap. Mi meg tudjuk, hogy kár örülni - minden úgy fog tovább folyni, ahogy eddig. (Tükörpélda Macron reformpolitikájának jelenlegi kálváriája.) Csak az értelmiségi politizálással kapcsolatos illúziót kellene elveszítse, aki eddig még nem tette volna.És nagy kérdés, hogy ha belelátnánk azokba az erős, a számunkra logikusnál erősebb kártyákba, amikbe nem látunk bele, mennénk-e ezzel bármire is.
Ezzel az elemzéssel buktam meg magam előtt. Álmomban nem jutott eszembe sem a pávatánc, sem az, hogy a komoly tényezők azt megbűvölten végignézik. Így - mint ma látjuk - a komoly tényezők is megbuktak
Minden ütőkártya az IMF kezében
Orbán eldöntötte, hogy nem játssza végig a teljes összeolmláshoz vezető kalandor partiját. Egyfelől a pénzügyi világ egyértelmű ítélete, másfelől a kínai kártya értéktelensége vezette erre, de a végső lökést alighanem a görög - olasz model létrejötte adta meg. Rájött, hogy a szabadságharc bukása után nem ér számára semmit, hogy nincs vele szemben működőképes politikai alternatíva. Viszont megoldható az Orbán utáni gazdaságpolitika a jelenlegi parlamenti felállásban is. Ezért megpróbálkozik a halálugrással: ha megakadályozni nem tudja, megpróbál a váltás élére állni.
A választott módszer Orbán módra nem szokványos. Tényleges tárgyalási kérés nélkül a gazdasági tárcával szivárogtatta ki a politikaváltás hírét. Ezt szoktatásnak - tesztelésnek szánta, amivel - hite szerint - itthon a propagandagépezete meg tud birkózni. A forint árfolyama - az előzetes kalkulációnak megfelelően - azonnal reagált a hírre és a forint visszafordult az addig mindenki által visszafordíthatatlannak hitt hanyatló pályán. Orbán alighanem azt hiszi, hogy kezdeményezése révén előnyös helyzetbe került a fordulat dominálásában.
A valóság ennek éppen az ellenkezője. Ha az IMF érzékeny, hiú politikus lenne, akkor nagy lenne benne a sértettség a kipaterolás miatt és ezt csak tetézné a kicselezésével a köztudatba bedobott fordulat híre. Ezzel szemben az IMF-nek nincs "lelke", de vannak céljai és módszerei. Ezek pedig az ország gazdaságpolitikájával és valutájával kapcsolatosak. A Valutaalapnak nem célja Orbán eltávolítása. Sőt. Ha ő hajtja végre az igényelt fordulatot, akkor a világ előtt be lehet bizonyítani, hogy protekcionista kuruckodással, sarlatánsággal és meglepetés - dramaturgiával semmire se lehet menni. Ha Orbán marad a végrehajtó, akkor a Valutaalapnak nem kell bíbelődni a fordulat politikai legitimációjával, végrehajtási tempójával, helyi részérdekeknek tett engedményekkel. A kétharmad bármit lenyomhat az ország torkán késedelem nélkül.
Ezért az nem kérdés, hogy az IMF akar-e tárgyalni. Világos, hogy akar, mégpedig a legkeményebb feltételek alapján. A tapasztaltak alapján bizonyára külön gondot fog fordítani a végrehajtás garanciáira, mivel mind a partner megbízhatatlansága, mind a kiugróan gyenge kormányzási képessége közismert veszélyforrás. Ellentételként azt nyújthatja, hogy nem szól bele a fordulatot kísérő propagandakampányba. A forint, a magyar kötvények és részvények látványos megerősödése ugyanis egyszerre jó az IMF-nek és a kormánypropagandának. Nyilvánvaló, hogy a "nagy térképen" a kettő közül melyik a fontosabb. És aligahanem a partner EU sem élezi ki közben túlságosan a demokratikus jogállammal kapcsolatos alapvető kifogásainak érvényesítését.
Az irányváltás ennek ellenére nem lesz fáklyásmenet senki számára sem, de kiváltképp a magyar nép és az itthoni gazdasági körök számára. A bajoknak csak a kormány által generált része oldódik meg (az se minden elemében), a krónikus problémák, fájdalmas feladatok velünk maradnak. Lehet, hogy ezek olyan nagyok, hogy a gazdaságpolitikai fordulat utáni Orbánnak is látványosan beletörik a bicskája. Szinte biztos, hogy a stabilizáció és reform terheinek és részleges kedvezményeinek elosztása eleve a kurzus értékrendje szerint fog elindulni. És az is kézen fekvő, hogy a mély szociális és kulturális berögződöttségek minden törekvés hatásfokát nagymértékben rontják. De megvalósulhatnak azok a kül- és belföldi remények, hogy az elkerülhetetlen átalakítások politikai terhét a mostani kétharmadnak kell viselnie.
Ha nem gyors kudarccal jár a fordulat kísérlete, akkor ugrásszerűen javulnak az ésszerű politikát képviselő ellenzékiek esélyei. Csak akadályozniuk nem szabad az elkerülhetetlen reformokat, látványosan átvállalni viszont nem kell ezek ódiumát. És joggal kelthetik azt a benyomást, hogy ha a világ legalább félig sikeresen birkózik meg a kialakult problémáival, akkor 2014 után megalapozottan ígérhetnek általános javulást és néhány kiemelt ponton kárpótlást.