Ment-é a parlamenti választásokkal az EU elébb?

A kérdést nézhetjük különféle politikai szándékok oldaláról is, de ezt hagyjuk meg azoknak, akiknek politikai tényező mivoltukban vannak ilyen szándékai. Korlátozzuk nézőpontunkat annak felvillantására, hogy vajon javult-e a szervezet döntésképessége, látszik-e jele annak, hogy az EU képes lesz valamire jutni az ismert idült, mindig szőnyeg alá söpört problémáiban, illetve fel tud-e nőni a változó világ új és új kihívásainak megválaszolására. Ám igazságtalan lenne minderre kizárólag az előrelépés esélyei szempontjából tekinteni. Voltak és vannak törekvések az integráció jelenlegi fokáról való visszalépésre, a kontinensnek a nemzetközi színpadon játszott szerepe alakulásának negligálására, az Unió alapértékeinek csupán írott malasztként kezelésére.

Ha ilyen komplex módon szemléljük az Unió helyzetét egy új szakasz kezdetén, akkor azt megállapíthatjuk, hogy a tagországok választói nem adtak felhatalmazást a visszalépésre, az EU eljelentéktelenítésére. Ugyanakkor azzal, hogy a Parlament érdemlegesen elmozdult a sokpártiság irányába, nem javította a komoly előrelépés esélyeit se .Nem látszik esély az EU statútumainak érdemi módosítására, így a Tanács és a Parlament kötélhúzásának feltételei sem változtak és ezen az új Bizottság aligha fog tudni változtatni akkor sem, ha netán akarna. Sőt a Tanács szerepének további alakulása is nyitott, mert az összetétele az 5 éves periódusban annyiszor változhat, ahányszor a tagállamok bármrelyikében kormányválság lenne, ami megváltoztatja az ország kormányát, vagy egyenesen a kormányfő/államfő személyét potenciálisan megváltoztató új választásokat tartanak.

Hogy az EU választások mennyire nem determinálták az Unió nsorsának alakulását, azt jól mutatja a kezdő periódus, a tisztségviselők megválasztásának procedúrája, ami a szemünk előtt zajlik. Szó nincs arról, hogy a szereplők kényszerpályán mozognának. Bő tér nyílik a taktikának és intrikának, a fontos, a csak valakiknek fontos és a csak presztizsszempontból- vagy érzelmileg motivált szempontok szinte esetleges koincidenciájának. Ez magyarázza, hogy a Bizottság leendő elnökét egy heterogén összetételű szűk többség választotta meg (v.ö. a szabad mandátum elve) és kevésen múlt, hogy ez a procedúra nem nyúlt a végtelenbe és nem járatta le végképp az EU-t a választók előtt.

Amit a tisztségviselők megválasztása körül láttunk, azt nincs okunk nem előlegnek tekinteni a majdani érdemi vitákra nézve is. Így alaposak a kérdőjeleink, hogy az új periódus előre viszi-e az EU szekerét. Amit viszont még nem tudunk, az az, hogy az új felállás mit tud produkálni, ha bármiféle  "helyzet" lesz, amikor gyorsan kell(ene) dönteni és cselekedni. És szinte biztosra vehető, hogy a következő periódusban számos ilyen helyzet lesz. Aki optimista, az remélheti, hogy ezek során az EU apparátus és/vagy a tagországok kulcsszereplői fel fognak nőni a feladatukhoz, adódó lehetőségeikhez.

Fb. bejegyzésem az értelmetlen izmozásról az EU-ban a tisztségviselők megválasztása során

EU - értelmetlen izmozás

Jól hangzó demokratikus érvek felhasználásával folyik a kötélhúzás a tisztségviselők megválasztása ügyében. Mintha nem látnák, hogy a jelölés a Tanács kezében van és marad, a Parlament ugyan választ, de ez abban áll, hogy elutasíthatja a jelöltet - gyakorlatilag az obstrukció jegyében. Ennek kizárólag akkor van értelme, ha ténylegesen a jelölt személye ellen van kifogás. Ha csak "elveket" akarnak demonstrálni, az kétszeres öngól: kaphatnak rosszabb jelölteket is és a folyamat elhúzódása sokkal jobban lejáratja az EU-t a választók előtt, mint bármilyen procedúrális szépséghiba.- ami még csak nem is közérthető.

 Rossz duma a választók közvetlen akaratára hivatkozni Ursulával szemben. Ha azt mondanák, hogy az EPP vagy a szocikkal és a liberálisokkal akar megállapodni, de annak politikai feltétalei vannak, vagy szélsőjobb szavazatokat is elfogad, de akkor rájuk ne számítson - ennek lenne értelme.

A Népszövetség sötét árnya

Mint tudjuk, a Népszövetség az I. Világháború után abban a reményben alakult, hogy tartósan biztosítani fogja a békét és a szabadságot az egész világon. E helyett - addig, ameddig - egy illúzió leplét borította a nemzetközi kapcsolatokra, amely végül alig 20 év után egy minden korábbinál pusztítóbb világháborúban enyészett el. Utólag lehet elemezni, hogy a kudarcban mennyi szerepe volt a rossz békekötésnek, mennyi a hipokrita "játékszabályoknak", mennyi a vezető politikusok hibás problémaértelmezéseinek, mennyi a kezelni nem tudott nagy gazdasági világválgságnak és mennyi a háborúra törekvő, a Népszövetségből kilépő diktatórikus tengelyhatalmaknak.

A II. Világháború után a hasonló ideálokkal létrejött ENSZ alapító atyái tisztában voltak a Népszövetség gyengeségeivel, de nem a konstrukció "kijavításának" köszönhető, hogy a szervezet máig fennáll és több, mint 70 év alatt világháború se tört ki. Mindjárt az első években a nemzetközi kapcsolatokat beárnyékolta az egyoldalú atomfenyegetés, a hidegháború és pár év múlva Koreában az egyik oldal ENSZ lobogó alatt harcolt a másik ENSZ Biztonsági Tanács tag erős fél hangos verbális egyet-nem-értése ellenére.. Mindez azért nem verte szét a szervezetet, mert a szemben álló fő erők úgy ítélték, hogy jobb nem formális kenyértörésre vinni a dolgot,, hanem hol szemhúnyással, hol színfalak mögötti tárgyalásokkal elviselni az elfogadhatatlant, de elkerülni a "nagy" háborút. Amikor ezt a hozzávetőleges atomegyensúly és az "overkill" önmagában stabilan is biztosítani tudta, a heveny hidegháborút felválthatta a detente, amely a nemzetközi légkört valamelyest közelíteni tudta az eredetileg elképzelt békés világrendehez. (Bár egymás szándékainak félreértése a kubai rakétaválság során kis híján ekkor is nagy háborúhoz vezetett.) Az ENSZ azóta is a formákat betartva folyamatosan működik, de mindenki tisztában van vele, hogy nagy kérdések megoldására teljességgel alkalmatlan és szerepe inkább egy nagy konzultációs fórumé, amely az országok, országcsoportok közötti beszélő viszony fenntartása szempontjából fontos mindenek előtt..

A két világháború tűzfészke az akkor világhatalmi helyzetben lévő Európa volt. Ezért a II. Világháború óta a különböző fázisokon keresztül kialakult európai egységszervezetet is bizonyos értelemben lehet a Népszövetség egyik (regionális) utódjának tekinteni. A ma Európai Uniónak nevezett szervezet ambiciózusabb integrációs törekvések jegyében fejlődött  a mai formájára, mint csupán egy háborút elkerülni kívánó fórum. A részletek mellőzésével elég utalni az euroővezet és a schengeni zóna létrejöttére. Am mindkettő esetében fontos kiemelni, hogy csak az EU-tagok egy része csatlakozott hozzájuk, belső problémáik folyamatos korszerűsítése minden, csak nem egyszerű és mindkettőt fenyegeti az, hogy a kisebbségben maradó felek esetleg ki is léphetnek belőle. Mint ahogy a Brexit formájában egy tagország éppen napjainkban mutat látványos példát az Unió elhagyásának lehetőségére is.

Az EU stabilitását nem csak belső problémák fenyegetik. A világ nagyhatalmai (USA, Kína és katonai és titkosszolgálati tekintetben Oroszország) a múlt század végén a gazdasági és katonai kooperációban látszottak érdekeltnek lenni, az utóbbi évtizedben viszont inkább a durvuló rivalizálás útjára lépnek. Ez közvetlenül hat az Európán kívüli feltörekvő országokra is. De - akarja, nem akarja - más erőteret alakít az EU körül is - alkalmat adva a belső centrifugális erőknek, hogy megkíséreljék az Uniót eredeti koncepciójától eltérő módon átfotmálni, netán szétzilálni.

Most az EU éppen túlkerült egy 5 évre szóló parlamenti választáson és most folyik - nem túl épületes ceremónia keretében - a vezető pozíciók szétosztása. Akár meg is nyugodhatnánk, mert az állampolgárok és az általuk megválasztott képviselők többsége a korszerűsítés, az integráció folytatása pártján áll. Ám korai lenne megnyugodni, hiszen a tényleges döntések előttünk vannak és távolról sem egyértelmű, hogy a pozitívnak tartott erők rendre és időben jól azonosítják a problémákat - és nemkülönben azok súlyát és az ilyen vagy olyan döntés illetve annak elmaradásának hosszabb távú következményeit - és meghozzák, majd következetesen végre is hajtják a szükségesnek látszó döntéseket. Az előttünk álló, nyugalmasnak nem ígérkező években jó, ha mind az ENSZ-ben, mind az EU-ban kellő figyelmet kap a Népszövetség sötét árnya, mint intő példa, hogy mit nem szabad a mai körülmények között újra elkövetni.

Fb. bejegyzésem Merkei bonyolult feladatáról az EU-ban.

Az eredeti elképzelés az volt, hogy az EPP vitathatatlanul a legerősebb frakció lesz az EU Parlamentben, az új funkciót, a "csúcsjelöltit" Weber birtokolja, aki így - német emberként - 5 évig az EU végrehajtó Bizottsága elnöke lesz. Kiderült, hogy az EPP nem túl impozáns, de megvalósult első helye a frakciók között minderre nem elegendő. Van ellenállás a csúcsjelölti intézménnyel szemben is, Weber személye ellen is. Merkel kompromisszumra kényszerül. Reálisan két cél elérésére törekedhet. Az egyik, hogy egy számára politikailag és személyileg egyaránt rokonszenves személy kerüljön a Bizottság élére. A másik, hogy a négy fontos EU poszt betöltőjének egyike német legyen.Mindez otthon, kancellári pozíciójának megerősítése szempontjából nélkülözhetetlen. A két cél elérése nem megoldhatatlan, minthogy fontos vitapartberei sem érdekeltek egy patthelyzetben vagy az obstrukcióban. Ám tárgyalóképességének maximumát kell hozzá mozgósítania.

Útkeresés előtt az Európai Néppárt

Noha már az EU parlamenti választások előtt látszott, hogy ez a pártcsalád változtatni kénytelen eddigi szerepén és politikáján, ennek inkább egy-két hangsúlyának módosításával adta csak jelét. Világossá vált számukra, hogy a szélsőjobb, a populizmus irányába elbitangolt szavazókat akkor sem képesek a maguk táborába vonni, ha megpróbálják frázisaikat és témáikat szelídebb formában átvenni. Így a velük együtt való politizálás a jövőben nem járható út. Azt is látni lehetett, hogy ha képviselőik száma csökken, akkor koaliciós kényszerre vannak ítélve a centrum más pártjaival. Ám a törekvésük mégis az volt, hogy mennél több, egymástól sokban különböző tagpártot egyben tartsanak az EPP keretében, így mennél több képviselőjük legyen, s mint legnagyobb frakció saját embereiket ültessék európai kulcspozíciókba. Első sorban csúcsjelöltjünek akarták megszerezni a Bizottság elnöki posztját.

A választás a vártnál is kedvezőtlenebbül alakult számukra, s ami méginkább újdonség, tudomásul kellett venni, hogy a jövőben többpárti koalíciókkal lehet csak kézben tartani az EP többségi politikáját, amin belül nem érvényesíthető egy régi típusú hegemon szerep. Ez pedig képségessé teszi, hogy melyik pártok fognak tartósan megmaradni az EPP-ben és a megmaradók milyen politiikával és taktikával tudnak továbbra is érdemleges befolyást szerezni. Ennek a változásnak az első harci terepe a különböző tisztségekért folytatott adok-veszek, amelynek lezárultával válnak kontúrossá a 2019-es a működőképes erőviszonyok.

Bármilyen szkeptikusok legyünk is a posztokért mostani alkudozást látván és bármilyen kiábrándító volt is az előző ciklusban az az EU teljesítménye a "nagy kérdésekben", nem látszik megkerülhetőnek, hogy az új garnitúra neki kell fusson a Kontinens és közelebbről az EU változásai irányának meghatározásának. Ehhez meg a fontos ágenseknek lenne célszerű önmagukkal, prioritásaikkal tisztába jönni. Mindez nem jelenti azt, hogy sikerül is valami koherens többségi irányvonalat kialakítani. De még kudarc esetén is nagyobb az esély a jövőben elkerülhetetlenül felmerülő kihívásokra adott válaszok valamelyes koherenciájára, mint ha ilyen kísérletre sor se kerülne. S ha valamelyik pártcsaládnak, úgy a legnagyobbnak, a hegemon szerep maradékára igényt formáló Európai Néppártnak célszerű leginkább a mai viszonyokhoz illeszkedő, érdekeit és értékeit újrafogalmazó, valamelyest átfogó jellegű vízióra már a ciklus első időszakában.Olyan tagpártokkal, amelyek erre képesek és hajlandók. A "koalíciós" pártcsaládoknak ugyanis eleve van "vezértémájuk", ám arra eleve nincs esélyük, hogy azt esetről esetre kompromisszumok nélkül érvényesíteni tudják.

Különvélemény arról, hogy milyen rendszerváltásra volt felkészülve Magyarország és milyenre nem

Magyarország két szempontból volt speciális a Varsói Szerződés és a KGST tagországai között. Az egyik, hogy egy piaci irányú reform hol erősebben, hol gyengébben a hivatalos politika napirendjén is szerepelt , a onnan formálisan soha sem törölték. A másik, hogy az ország a 70-es évektől egyre inkább eladósodott Nyugat felé és a Szovjetúnió ezért nem vállal kezességet, inkább eltűrte, hogy az ország belépjen az IMF-be. Ebből egyre inkább nyugati típusú piacgazdaság felé látszott vezetni az út,a gazdaság terebélyesedő külfüldi tulajdonba kerülésével. Mindez az országot kirakat-szerephez juttatta volna, ezért bármilyen helyzetben számítani lehetett a maximális nyugati segítségre, Politikailag is inkább a nyugati világhoz átcsúszás látszott valószínűnek, nem egy sarkos szakítás a korábbi rendszerrel. A magyar társadalom ehhez partner lett volna.

Ezzel szemben a magyar és vele egyidejúleg az összes szatellit-rendszer, majd hamarosan a szovjet rendszer összeomlására nem volt a magyar lakosság felkészülve. Lehetetlenné vált a fokozatosság és tárgytalanná a mintagyerek szerep. Néhány vonatkozásban úgyan még maradt valami előny a riválisokkal szemben, de hamar kiütköztek súlyos hátrányok is. (magas adósságszint, nyelvi elszigeteltség, kis belső piac, importfüggőség, elmaradott infrastruktúra stb.) S minthogy a hátrányokat más tényező nem kompenzálta, a csalódás hamar nagyobb lett, mint a további várakozás. És ehhez a politikai elit még hozzátette, amit tudott.

(Fentieket könnyen alá lehet támasztani az első két választás eredményének kissé felszínes interpretációjával. 1990-ben a lakosság számára lényegében ismeretlen Antall "a nyugodt erő" jelszavával nyert. 1994-ben pedig a csalódott választók Horn néven a késői Kádár-korszakot választották ujjá abszolut többséggel.)

A balgaság kárhoztatása

Balgák voltak a britek, amikor egy rosszhiszemű, hazug kampány hatására kis többséggel megszavazták a Brexitet egy balul sikerült miniszterelnöki trükk miatt megrendezett népszavazáson. Amikor lassan kiderült, hogy reálisan miben is áll, milyen következményekkel jár a kilépés, balgaság volt széles körökben az egyszer kimondott szóhoz dogmatikusan ragaszkodni. Balga volt az alsóház, hogy egyidejűleg szavazta le a rendezett kilépésről nagy nehezen összehozott megállapodás-tervezetet és a rendezetlen kilépés lehetőségét - ragaszkodva magához a Brexithez. Ráadásul negligálva azt az apróságot, hogy a döntés nem egyedül az ő kezükben van, hanem az elhagyandó partnerországokéban- és vállalva a két nagy tradicionális párt bukását is, mivel egyikük sem vállalt a Brexit ügyében világos és a gyakorlatban is végrehajtható egységes álláspontot. Most végre megbukott a mániákusan lépésismétlő miniszterelnök és mi karbatett kézzel várhatjuk, hogy ki lesz az az új miniszterelnök, aki akárhogy, de véget vet a tragikomikus időhúzásnak.

Balgák az Európai Parlament újonnan megválasztott képviselői, akik a szokásoknak megfelelően alkudoznak - trükköznek a tisztségviselők megválasztásán, a nélkül, hogy legalábbis informális keretben megpróbálták volna tisztázni hogy milyen feladathoz, programhoz keres a többség mennél jobb tisztségviselőket. Ezeket az új képviselőket országonként választották pártlistákon, olyan kampányok után, amilyen éppen összejött. Enyhén szólva nem arra kaptak a megválasztottak instrukciót, hogy mik lennének az EU soron következő nagy kérdései és azokban merre fordítsák a szekér rúdját. Ezért akár védhető is, hogy nem volt egy rövid próbafutam a tartalmi kérdésekről, minthogy a képviselők nem is lehetnek igazán felkészülve erre. Így hát várunk a Parlament pártcsaládjainak huzakodására a tisztségviselők személyéről, valamint a Tanács és a Parlament meccsezésére, amig az új Bizottság is felállhat. Azt se tudhatjuk, hogy szerencse-e, vagy balszerencse, hogy a parlamenti képviselőket a szavazásnál nem köti a pártfegyelem, így az előterjesztésekhez képest tudhatnak rontani vagy javítani egyaránt. Mi mindenesetre tehetetlenül várunk, hogy ez a mai feladatok felől nézve balga rendszer mit hoz ki az EU jövöjét döntő mértékben meghatározó napirendi (vagy napirendre se kerülő) pontjait illetően, illetve mit fog produkálni a bizton elkerülhetetlen válságkezelések során.

A balgaság uralkodik a közelmúlt első számú világhatalma az USA jövőjét és így lehetséges nemzetközi szerepét illetően is. A korábbi domináns szerep elvesztése szükségszerű, az azonban egyáltalán nem, hogy milyen prioritások szerint építik át nemzetközi politikai, gazdasági és katonai szerepüket és közben országon belül hogyan alakítják a gazdasági-társadalmi- szociális és kultúrális viszonyokat, azaz milyen lesz az USA belpolitikája. A hírek és az onnan érkező politikusi szövegek igencsak lehangolóak - de az ottani fejleményeket kívülről befolyásolni kevéssé lehet - különösen nem jónak tartható irányban.

A nélkül, hogy aufklerista illúzióink lennének a világ dolgainak - köztük a globális kihívásoknak - kívánatos megoldhatóságáról, annyit leszögezhetünk, hogy ami folyik és folyni fog, az semmiképpen nem az egyedül lehetséges. Minthogy pedig nem az, az is szemmel látható, mennyi a hazug, a láthatóan diszfunkcionális és az esetleges - mondhatni: balga - elem van a nagy egészben. Mindezt - valamint saját tehetetlenségünket - tudva és látva, aligha gondolhatjuk, hogy ez lenne a létezhető világok legjobbika.