Döntő félév

A "nyugati világ" szempontjából mindenképpen döntő lesz ez a félév. Eldől, hogy új formában életben marad-e az a vízió, amely a szociális piacgazdaságon alapuló liberális demokráciát tekintette a kívánatos és működőképes életformának az itt élő százmilliók számára, vagy az végképp a múltba merül, mint a többi "aranykor".

Az USA szempontjából a kérdés egyetlen aktusra redukálódik : lesz-e elnökváltás, vagy sem. A két alternatíva közül Trump hatalmon maradása egyértelműen és végleg lezár egy történelmi korszakot az USA, de egyben az egész glóbusz számára. Ha veszít, azzal csak elkezdődik, nem pedig végetér az útválasztás korszaka, de ennek a korábbi értékrend szempontjából (óvatosan fogalmazva) nem kizárólag negatív kimenetelei lehetségesek.

Az EU-t tekintve a német elnökség félévének van kritikus szerepe. A német kormány elég világosan látja, hogy az Unió eredeti célkitűzéseinek lényegi fenntartásához az alapszerződés módosítása is szükséges. Ezért mind a folyó aktuális ügyek kezelésében, mind a lényegi reformok előmozdításában ezt igyekszik szem előtt tartani és úgy gondolja, hogy erre az Únió legerősebb országaként az elnöki szerep lehetőséget ad számára. Annál is inkább, mert a fő kérdésekben a második legjelentősebb tagország, Franciaország vezetőivel már előre megegyezett. Mindez azonban nem garancia az áttörésre. A félév során derül ki , hogy sikerül-e számottevő előrehaladást elérni a fokozott integráció tekintetében, vagy úgy kell átadnia az elnökségi stafétabotot, hogy semmi lényeges tekintetben  nem tudtak  előrehaladni. Ez utóbbit bátran tekinthetnénk a projekt végleges kudarcának, amely magának az EU-nak a létét is megkérdőjelezi a jelenlegi formájában.

Az USA és az EU következő fél éve egyben az euroatlanti szövetség sorsáról is dönt. Fennmaradásához elengedhetetlen, hogy mindkét pillére a korábbi értékrendhez térve vissza akarja is ezt az együttműködést - immár az USA nemzetközi dominanciája nélkül .

A nyugati világ úgy fut neki a következő félévnek, hogy a különféle szereplők (beleértve a választópolgárokat is) számottevő része nincs tisztában döntései horderejével. Így például arra se gondol, hogy az általános fegyverkezés nem vezet-e háborúhoz és ha igen, az kiket fog közvetlenül érinteni. Vagy az, hogy ha nincs a világban valamelyes egyetértés és minimális bizalom a fontos szereplők között, az mire vezet egy pandémia , egy környezeti katasztrófa vagy egy meginduló népvándorlás esetén. Márpedig - akarva-akaratlanul - erről szól a mese.

Összefogás - vagy hanyatlás és káosz

Európa két világháborút zúdított a világra, epicentrumában a német-francia konfliktussal, de a háborúkat se tudta önerőből befejezni. Mindkétszer kellett hozzá az USA beavatkozása, amely területileg és hadipotenciált tekintve kívül maradt a tényleges hadizónán. Az első világháború után a a kirobbantót megbüntették, de ez csak még fenyegetőbbé tette egy újabb háborús revans kirobbanását. A Népszövetség erőtlen bábfigurának bizonyult a béke fenntartásában. Ismét az USA  európai hadbalépése volt szükséges ahhoz, hogy a második világháború a megtámadottak egyértelmű katonai győzelmével érjen véget. Am a korábbitól eltérően az euroatlanti világ egyetlen nagyhatalmává erősödött USA nem hagyta magára az öreg kontinenst, hanem csapatai és tőkéje tartósan domináns szerepben itt maradtak. Világuralmi térhódítása akkor előrelátó Európa-politikával párosult: gondot fordított mind az egész befolyása alá vont térség gazdasági revitalizációjára, mind a német-francia politikai megbékélésére. A liberális demokrácia vált a kontinens nyugati felén az egyetlen elfogadott politikai berendezkedéssé. Az amerikai védernyő alatt elindult az európai integráció is, amely a szén-és acélközösségből kis lépésenként szervesen fejődött a mai Európai Unióvá - miután a kontinens keleti felén a rivális gazdasági-politikai alternatíva, a Szovjetúnió vezette államszocialista berendezkedés kudarcot vallott és kvázi békésen felbomlott.

A Pax Americana ezt követő felbomlása olyan sokrétű problémaköteg, amelynek még csak felvázolására sincs itt mód. Az viszont megállapítható, hogy az EU attól volt és lehetett olyan, amilyen, mert keretéül a Pax Anericana szolgált. Adottságait és lehetőségeit is ez a keret szolgálta. Világosnak túnt, hogy az alaptendencia az elhatározott értékrend mellett a fokozódó integráció, amely ha itt-ott elakad, majd az idő meg fogja oldani azt, ami ezúttal nem sikerült. S hogy a válságai is végső soron az előrehaladását, megerősödését szolgálják. Az integráció két előretolt bástyája, az euro-övezet és a schengeni ővezet problémáival együtt is sikertörténet. A világrend, mind háttér annyira természetesnek tűnt, hogy nem is kellett arra gondolni, hogy hogyan hatna az Unióra, ha ez megrendülne.Amikor viszont az USA távolodni kezdett az európai ügyektől és egyre több más befolyásos ágens jelent meg a színpadon, az EU-n belül megerősödtek különféle centrifugális tendenciák nemcsak egyes államok, hanem egyes pártok, továbbá a választópolgárok szintjén is. Megkérdőjeleződhettek addig stabilnak tűnő kiindulópontok és értékek. Ennek leglátványosabb kicsúsodása a Brexit.

A választópolgár a létező és léptékében nagyon különböző problémák közül hajlamos az őt közvetlenül érintőket, vagy a neki maszlagként beadottakat sorolni előre és a távolabb állókat, nagyobb léptékűeket eltolni magától. Ha körülményeivel alapvetően elégedett, akkor fogékonyabb támogatni a nagyobb ügyekben tevékenykedőket, ha viszont nem, akkor hajlamos a neki sokat ígérők és bűnbakgyártók csapdájába esni. Így van ez az EU-val is: túl távol érzi magától, azért jobbára közvetítők döntik el, hogy pozitív várakozással van iránta, vagy akár az ellenségképébe kerül bele. Változékony és válságos körülmények között ez jelentős kockázatot rejt magába.

Ha a mostani, bizonytalan viszonyok tartósak maradnak, akkor az egyes államoknak módjában áll befelé centraliztálni, kifelé folyamatosan manőverezni, kisebb-nagyobb előnyöket hajszolni - vállalva ennek kockázatait is. Méretüknél fogva azonban vesztő státusuk programozottnak tekinthető. A másik út a tömbösödés. Együttesen eleve jobb az alkupozíciójuk és erősebb a hátterük - azon az áron, hogy valóságos vagy vélt szuverenitásuk újabb darabjáról lemondanak. Ugyanez a logika fokozottan érvényes akkor, ha stabilizálódik egy olyan világrend, amelyben a két "nagy" az USA és Kína, de a többiek sincsenek arra kárhoztatva, vogy valamelyikük önállótlan csatlósai legyenek.

Az EU létével lehetőség egy az alighanem új módon globalizálódó világrendben számottevő, egységként kezelhető tömbbé válásra. Ehhez azonban szervezetileg, gazdaságilag, katonailag, tudományosan, műszakilag és kultúrálisan fel kell nőnie erre a szerepre az új körülmények között.. Azt kifejezetten szerencsének (és nem szükségszerűnek) tekinthetjük, hogy a két ősriválisnak, Németországnak és Franciaországnak most éppen olyan kormánya van, amely ezt a helyzetet felismeri és azt is látja, hogy most van a kritikus időpont, amikor a térség sorsa hosszú időre eldől - s nem utolsó sorban hajlandó is tenni az integrálódó Európa sikeréért. A próbálkozásuk kimenetele azonban kétesélyes -  sok az ellenlábasuk tyúkszenperspektívájuk, vagy akár rossz szándékuk által vezetteve. Az édes kevés, hogy momentán zéró esélye van egy háborúnak a két tradicionális európai ellenfél között. Ettől még a régió hanyatlásba és káoszba süllyedhet, akár kisebb-nagyobb háborúkat se kizárva.

Fb. bejegyzésem a politikai narratívákról

NARRATÍVA

A politikában divatszóvá vált - nem véletlenül. Az ipari korszakban a demokratikus országokban hosszabb periódusban a társadalmi szerkezet viszonylag stabil volt és nagyjából ennek feleltek meg a tartósan előtérben lévő nagy pártok. Mai szemmel láthatjuk a pártok jellegzetes, egymásétól eltérő világlátását, ideológiáját narratívának, de ez túl frivol megnevezés a sok élettapasztalattal alátámasztott, a családokban nemzedékről nemzedékre öröklődő felfogásbeli és a szavazásokkor ismétlődő pártválasztási tradíciókra.

A posztindusztriális, posztmodern korban felgyorsultak a változásak, kaleidoszkóp-szerűvé váltak az élettapasztalatok, az egyéneket nap mint nap információ-zuhatag éri, amelynek forrásai is áttekinthetetlenek. Így a választói magatartás is esetlegessé, instabillá válik. Aki politikaiag sikeressé akar válni, célravezető, hogy legyen narratívája - mondhatnánk sztorija, amely leegyszerűsíti hívei számára a bonyolult világot és megkíméli őket a különféle mozaikkockák egyéni összerakásának terhétől. Így nyerhetnek teret az egytémájú pártok is. De az egytémájúság egyben korlátot is jelent: sok napi, feszítő problémára nem kínál választ. A politikai szélsőségeken több esély volt és van meghökkentően új, univerzális "megoldást" kínáló narratíva megjelenésére, alátámasztva démonizált ellenségképpel, ami ellen a harc folyik. Ma már rendelkezésre állnak a reklámiparból átvett módszerek is, hogy az elég pénzzel rendelkező narratíva - nagyiparosok napi szinten szondázzák a közönségük hangulat- és igényváltozásait, s ezáltal kis változtatásokkal magukhoz tudják láncolni követőiket.

A magáról szolidságot, megbízhatóságot sugározni kívánó politikai közép ereje is, sebezhetősége is a pluralizmusában van. Így ezen túlmenő,sodró narratívája sincs. Amíg a választói szerint jól mennek a dolgok, nincs is rá igazán szüksége, Ha azonban a többség frusztrált és versenytársként egy agresszív, eszközökben nem válogató narratívával kell versenyeznie, akkor nehéz helyzetbe kerül. Valahogy meg kell erősíteni a maga iránti bizalmat és ráadásul az emocionális ráhatást sem nélkülözheti.

Magyarországon evidens, hogy az uralkodó rezsím nagy mértékben a narratívájával operál. A demokratikus ellenzéki pártok külön-külön kezdettől a hatalom felháborító akcióinak és működésmódjának leleplezésével próbáltak operálni - mindmáig eredménytelenül. Volt egy közös narratívájuk is: ez a magyar hatalom arcátlanul szembemegy szövetségi rendszerünk lefektetett normáival és értékeivel, amit a szövetségi rendszer nem fog eltűrni. Ez sem igazolódott a gyakkorlatban. Kilenc év kellett az ellenzéknek, hogy belássa:csak az összes ellenzéki erő összefogása lehet képes választásokon legyőzni a mostani hatalmat. Minthogy azonban az ellenzéki pártok továbbra is egymás ellen küzdenek a relatív befolyásuk növeléséért, közös narratíva kialakítása eleve szóba se jön.

Új ágens jelent azonban meg a magyar politikai arénában: a nagyobb városok ellenzéki önkormányzatai. Ráadásul nekik lehetőségük van nagyobb nyilvánossághoz eljutni, mint eddig volt az ellenzéki pártoknak. Az ő narratíva- képzésüknek is korlátot jelent, hogy mögöttük is a pártok állnak. Ám egy narratíva esélyük van: ha mi kormányzunk, akkor emberségesebb az életed, tisztelt választó, mint ha a mostani kormány teszi. Ezen az alapon lehet és kell egy eddig hiányzó versenyképes narratívát megalkotni - mennél hamarabb,

Az állam hasznáról és káráról

A posztmodern világban úgy nézett ki, hogy a fontos tényezők pluralizálódtak. A különféle nemzetközi szervezetek és megállapodások, a nemzetközi pénzpiacok és egyéb nemzetközi hálózatok, a pénzteremtés lehetőségének pluralizálálódása., az internacionális nagyvállalatok,a nagy és a szociális média, az egyénekig is lemenő információszerzés szinte korlátlan lehetősége, a lokalitás megnövekedett szetepe és a civil társadalom mind mind lecsípkedett az államok monopol-szerepéből. A korábban  zárt totalitárius rendszerek versenyképtelennek bizonyultak a lberális demokráciákkal szemben és egy fajta nyitásra kényszerültek. A kialakult nemzetközi rendszer viszont egyre inkább csődöt mondott a lokális politikai krízisek kezelésében és alig volt képes kezelni a 2008-as nemzetközi pénzügyi válságot.

Egy ilyen efemer dolog, mint a koronavírus pandémia egy pillanat alatt megmutatta a tág értelemben vett posztmodern világrend gyengeségét és szükségessé vált a legitim erőszak monopóliumával rendelkező államok nélkülözhetetlen, mondhatni kizárólagos koordinatív szerepe. Sőt, mennél kevésbé volt demokratikus egy állam, annál természetesebben állt be ebbe a megnövekedett szerepbe és kényszerült rendszeridegen rendkívüli állapotot hirdetni. (Ha egy autoritér állam  mégis látványos különleges felhatalmazást eszközöl ki. annak speciális politikai okai voltak.) Más kérdés, hogy melyik állam eleve miben milyen kompetenciával rendelkezett és mennyiben volt képes a hiányokat hozzáértő szakemberek bevonásával csökkenteni. Az is utólagos elemzés tárgya lehet majd, hogy a járvány kezelése maga milyen országban mennyire volt sikeres. Minthogy az is, hogy a rendkívüli helyzet ugyan a kormányokat abba a helyzetbe hozta, hogy nekik kellett egy komplex problematikában a lehető legtöbb információ birtokába jutni. Ám hogy hol csak éltek ezzel, hol visszaéltek (információk elhallgatásával, hamis információt közlésével) az országonként erősen különböző.

Maga a járvány eleve nem csak epidemiológiai problémákat indukál, hanem egyre nagyobb mértékben gazdaságiakat és szociálisakat. Hogy ebben az egyes államok maguknak milyen szerepet szánnak és az mennyiben indokolt és mennyiben a lehetőségeiken eleve túlterjeszkedő, vagy éppen botrányosan szűkkeblű, az szerteágazó probléma, amit itt még csak felvázolni se tudunk ilyen terjedelemben.

Egy országról feltétlenül külön is szólni kell: ez Kína. Onnan indult a járvány és a védekezés során világszerte kiderült, hogy mindenféle termelési láncban ennek az országnak mennyire kulcsszerepe van. Kínát a mostani pandémia egy speciális történelmi szakaszban érte: éppen átmenőben van egy oligarchikus, önkorlátozó diktatúrából egy korlátlan egyszemélyi hatalomba.Ez megmutatkozott a járvány kíméletlenül erőszakos belső és a kifelé különlegesen titkolózó és félrevezető kezelésén. Ez olyan bizalnatlanságot keltett világszerte, amelynek hosszútávú következményei ma még beláthatatlanok.

Ami a hosszabb távot illeti, arról különböző elképzelések vannak forgalomban. Vannak, akik úgy gondolják, hogy a járvány rövid idő alatt véget ér és a világgazdaságban kisebb módosulásokkal visszaáll a status quo ante. Mások - és ez tűnik reálisnak - úgy gondolják, hogy ez a járvány, illetve a lehetséges újabb járványok a jövőben is köztünk maradnak. Ahogy az általa kiváltott gazdasági és szociális következmények is. Ráadásul vannak olyan globális problémák (mint például a környezet rohamosan romló állapota vagy a várható népvándorlás), amelyek a válság akut szakaszában háttérbe szorultak, de bármikot a problémalista élére ugorhatnak.

S itt kerül újra előtérbe az államok szerepe. Ha a pandémia alatt - részben szükségszerűen, részben más ágensek híján - ennyire meghatározóvá váltak, nehéz elvárni, hogy ezt ne próbálnák tartósítani, és ebben sok helyen számíthatnak olyan közhangulatra is, ami ezt természetesnek veszi és támogatja, Így ezek a törekvések visszaélhetnek a demokrácia fogalmával is. Így hiába nyilvánvaló, hogy a globalizáció maga nem visszafordítható, csak a formái változhatnak, az állami mohóság és korlátoltság szükségképpen általános bizalmatlansághoz és végső soron pusztító konfliktusokhoz vezet, nem pedig a globális problémák sikeres kezelésére - a tévút elkerülésére inkább csak reményünk, mint biztosítékunk lehet.

Fb. bejegyzésem az EU jövőjéről esetleges újabb kilépések esetén

Kibír-e az EU újabb exiteket?

Egy ilyen sorozatot nem bír ki. Periferikus ország kilépését talán igen, de nem mindegy, hogy melyikét. Most láthatólag Olaszországért folyik a csata: nélküle az EU már nem EU. A francia-német duo ezt megértette. A tagországoknak egyenként tisztában kell lenni, hogy a segélyprogramról szóló szavazatukkal saját országuk jövőjéről, végső soron meg akár az EU jövőjéről döntenek.

Hogy az exit-probléma ne ismétlődjön meg időről időre, szükséges lenne meghaladni a szubszidiaritás-elv primitív értelmezését. Azt ne az EU-s illetve a nemzeti hatáskör duálja jelentse, hanem váljon sokszereplős vitává , döntéshozatallá és végrehajtássá a probléma természetének megfelelő változó összetétellel. Így az integráció úgy haladhatna előre, hogy a polgárok nem azt éreznék, hogy az őket érintő (netán inkompetens) döntések valahol magasan a fejük felett születnek.

Fb. bejegyzésem a normalizálódás kérdéséről

"Normalizálódás"

Empirikus adatok nélkül is egyértelmű, hogy világszerte rengetegen vágynak vissza a vírusjárvány előtti életformájukba, életszínvonalukba. Emlékeikben eltörpül mindaz, amivel akkor elégedetlenek voltak, vagy úgy látták, hogy ebből vagy abból baj lesz. Nincs széleskörű vízió, vágy valami - akár csak lazán körülírható - másra a jövőt illetően.

Ahhoz sem kell alapos elemzés, hogy lássuk: a járvány előtti állapot sok tekintetben nem állhat vissza. Ebből viszont tömeges frusztráció következik. Hogy ez a potenciál mik és kik ellen fog manifesztálódni spontán vagy manipulált módon, ez a jövő kérdése. Ahogy az is nyitott kérdés, hogy a frusztrációs potenciál nagyjában és egészében a felszín alatt marad-e, vagy látványosan kitör.Erre ma nincs és nem is lehet válasz.

Fb.kommentem a pártokról a 21.sz.-ban

 Népszerűtlen dolgot vetek fel. A képviseleti demokrácia világszerte válságban van és ennek a lefonosabb oka, hogy a pártok alól kiment az azokat éltető társadalom. Hogy ez mit jelent, az messze vezetne. De tény, hogy az egyes pártokhoz már nincs meg, vagy nagyon meglazult a tartós családi kötődés. Nem csoda, hogy ez a volt pártállami múltú országokban fokozottan igaz. A vezérpártok, illetve a pártvezérek állják jól-rosszul a sarat. Pl. a Fideszt is nevetséges a hagyományos értelemben pártnak tartani. Ezért a magyar ellenzéki pártok csakúgy, mint a bírálói egy már nem létező ideált üldöznek. Persze valamiféle szerveződésekre változatlanul szükség van, de hogy az párt, mozgalom vagy akármi más, az lényegtelen - nincsen közöttük hierarchia. 2019 megmutatta, hogy Magyarországon a helyi választási sikerhez összellenzéki jelöltek kellenek, akiket nem csupán a pártalkú választ ki. Ezért már 2020-ban meg kellene történni előválasztással egy ellenzéki miniszterelnök kiválasztásának (és persze ugyanez vonatkozik az egyéni képviseljelöltekre is) Ezeknek a stábjai kellene, hogy megoldják az egységes és hatékony kommunikációt is - ahogyan azt a körülmények megengedik.