Örményország azonnal és egyértelműen válaszolt a magyar provokációra. Az Orbánéval azonos politikai kultúrában működő államok értik az ő nyelvét és tudnak rá reagálni. Az euroatlanti integráció kultúrköre nem képes erre. Nem is egészen érti és reagálni is csak korlátozottan tud.
Mind az USA, mind az EU végigjátszotta az egész skálát, amelyen ki tudta fejezni egyet nem értését az orbáni gondolkodásmóddal és politizálással. Lényegében hatástalanul. Az EU esetében kiderült, hogy az Európai Néppárt és ezen belül a német CDU - CSU vállalhatónak tartja alelnökét, Orbánt. Ezért csak ahhoz járul hozzá, hogy az EU konkrét ügyekben bírálja, elmarasztalja és megpróbálja szankcionálni Magyarországot. Ezek csípések, harapások, de halmazatilag sem veszélyeztetik a rendszer fennmaradását.
Az USA jelenlegi adminisztrációjának egyértelmű a véleménye Orbánról és rendszeréről, de nincs eszköze arra, hogy ezt a gyakorlat nyelvére fordítsa. A republikánusok egyelőre saját pártcsaládjukhoz tartozónak tekintik a Fideszt. Ha netán kormányra kerülnének, az első időszakban Magyarország alkalmasint hátul marad a prioritásaik rangsorában.
Azt jelenti tehát mindez, hogy a fülkeforradalmi rendszert semmi se fenyegeti szövetségeseink részéről? Ezt azért mégsem jelenti. De ahhoz, hogy ez kiderüljön, a rendszernek meg kell roggyannia. Akár gazdaságilag, akár azért, mert a saját apparátusának fogy el a türelme, akár pedig komoly tömegeké. A megroggyant rendszer külső stabilizálásának ára van, ha pedig belső erőszakkal próbálná a központi erőtér maga alá gyűrni alattvalóit, akkor egyértelműen átlépheti szövetségeseink tűréshatárát. De amíg ilyesmi nem következik be, a cinikusan nyíltan is meghirdetett pávatánc folytatódhat. Sok szegény legénynek rabságára.
2012. augusztus 31., péntek
2012. augusztus 30., csütörtök
Kik csinálják történelmünket?
Tele a padlás vulgár - determinista eszmefuttatásokkal. A rendszerváltás vitathatatlanul félrecsúszott és a magyar választópolgárok nagy része tátott szájjal bámulta - bámulja végig a plurális, versengő demokrácia felváltását egy gnú- kecsességű demokratikus homlokzat mögé húzódó tekintélyuralmi rendszerrel. Ha megtörtént, megtörténhetett, ha megtörténhetett, annak nyomós okai vannak. Közötte olyanok, amik a régmúltba nyúlnak vissza. Ezt valóban nem vitathatja senki. De hogy mindennek így is kellett történnie? Nem is volt más lehetőség?
Ám nem csak az abszolut determinizmus kérdése az egyetlen tradicionális történetfilozófiai probléma, ami asztalunkon van. Ott van mellette a másik is: kik csinálják a történelmet? Mindig maguk a néptömegek? Vagy a nagy erők és az erős emberek - a néptömegek pedig csak elszenvedik azt? Ha ez pusztán elméleti kérdés lenne, akkor nyilván a steril vagy - vagy helyett egy differenciáltabb, összetettebb válaszban kellene keresni a megoldást. Ha azonban a rendszerek legitimációjáról van szó, akkor szükségképpen a szélsőséges válaszok kerülnek előtérbe. A demokratikus ideológia, amely minden politikai hatalom kizárólagos forrásának a szabad választásokon megnyilvánuló választói akaratot tartja, nem is képviselhet mást, mint azt, hogy a politikát - és ezen keresztül a történelmet - maga a nép csinálja, sorsa a saját kezében van. Nem pusztán az ideológiáról van szó. Legalább ilyen súllyal arról is, hogy a választók tömegei is hisznek ebben. Ezért elmennek szavazni,(ha sokan nem mennek el, az árulkodó jel a demokrácia állapotáról) és ha kisebbségben maradnak, eszükbe se jut kételkedni a többség által megválasztott kormány legitimitásában. Az a következő választásokig az ő kormányuk is.
Mást hisznek azoknak az országoknak a polgárai, ahol a demokráciának nincs hosszú múltja. Ők láttak - hallottak hatalmat, amit nem a választói akaratból vezettek le. Ahol a választások - ha voltak - átlátszó, formális színházak voltak, amik az ég világon semmi lényegit se döntöttek el. Ahol a hatalom nem a politikai kormányzással volt szinoním, hanem mögötte ott állt a (hazai és/vagy külföldi ) gazdasági és fizikai erőszak leplezetlenül, vagy alig leplezve. Ha ilyen országok lépnek a demokratikus berendezkedés útjára, akkor a polgárok feltételesen elfogadhatják ennek alapvető konvencióit, fikcióit, de azt a mindennapi valóságnak és a hosszú időtartamnak folyamatosan igazolnia is kell, hogy a választók mély, belső meggyőződésévé is váljon.
Ilyen formán jogos megkülönböztetni az erős gyökerű demokráciákat azoktól, ahol a tradíció hiányzik. Bajok, kedvezőtlen fejlemények esetén indokolt a történelmi determinációkat is felemlegetni. De ebből teljesen indokolatlan valamiféle abszolut determinizmusra következtetni: eseményeknek, koincidenciáknak, véletleneknek és akaratoknak mindig van abban kisebb - nagyobb szerepe, hogy egy adott országban hogyan alakulnak a dolgok. Még inkább indokolatlan azonban a demokrácia sorsa szempontjából kedvezőtlen fejleményeket a demokratikus hagyományok nélküli országokban a választók akaratának tulajdonítani. Ezek a polgárok ugyanis arra szocializálódtak, hogy a történelmüket elviselik, nem pedig csinálják.
A mai magyar ellenzéki gondolkodású emberek érthető frusztrációval élik meg, hogy tehetetlenül kell végignézniük a nekik oly kedves plurális demokrácia szisztematikus lebontását és az oly visszataszító autokratikus rendszer céltudatos felépítési kísérletét. Ezért hol túl sokat képzelnek arról, hogy ha aktívabbak és elszántabbak lennének, mi mindent meg tudnának fordítani és ezért ki nem fogynak az önvádból. Hol viszont rezignáltan azt is a determináció és/vagy honfitársaik eleve elrendelt szolgalelkűsége, rabságigénye számlájára írják, ami igenis alakulhatott volna valamelyest másképp is. Ennek a kitalált "rabságkedvelő" mitológiának olyan kiáltó cáfolatát se hajlandók értékén kezelni, hogy ma a közvéleménykutatások szerint a választópolgárok nagyobbik fele nem talál a politikai kínálatban a maga számára támogatható erőt. Ez az ellenzéki frusztráltság a külföld szerepét is eldimenzionálja, elmisztifikálja, nem is próbálja tárgyilagosan felderíteni, hogy mik alakították és alakítják annak cselekedeteit és nem cselekvéseit, amelyek eredőjükben szintén hozzájárultak mai belső állapotainkhoz.
Ha a magyar rendszerváltás vitathatatlanul félrecsúszott, abban a demokráciával ellentétes törekvésű erőkön és a magyar múlton kívül komoly szerepet játszottak a demokratikus szándékú belső erők tévedései, hibái, rossz helyzet- és feladatmegítélései csakúgy, mint a magyar demokráciát kívülről támogatni akaró erők. hatalmi tényezők félrefogásai. Ha az elmúlt 20-25 év demokratikus törekvéseinek, kísérleteinek valóban mély kritikai elemzése helyett mindezt továbbra is elintézik/elintézzük felszínes utalásokkal, vagy éppen bűnbakkereső, memoár- jellegű elemzésekkel, akkor valóban arra ítéljük magunkat, hogy se most, se a jövőben ne kerülhessünk túl a korábbi tévutakon és a magyar demokratikus törekvések továbbra is agyaglábakon álljanak. Tisztánlátás nélkül bármit is gondoljunk arról, hogy kik csinálják történelmünket, a jót is, meg a rosszat is csak elszenvedhetjük.
Ám nem csak az abszolut determinizmus kérdése az egyetlen tradicionális történetfilozófiai probléma, ami asztalunkon van. Ott van mellette a másik is: kik csinálják a történelmet? Mindig maguk a néptömegek? Vagy a nagy erők és az erős emberek - a néptömegek pedig csak elszenvedik azt? Ha ez pusztán elméleti kérdés lenne, akkor nyilván a steril vagy - vagy helyett egy differenciáltabb, összetettebb válaszban kellene keresni a megoldást. Ha azonban a rendszerek legitimációjáról van szó, akkor szükségképpen a szélsőséges válaszok kerülnek előtérbe. A demokratikus ideológia, amely minden politikai hatalom kizárólagos forrásának a szabad választásokon megnyilvánuló választói akaratot tartja, nem is képviselhet mást, mint azt, hogy a politikát - és ezen keresztül a történelmet - maga a nép csinálja, sorsa a saját kezében van. Nem pusztán az ideológiáról van szó. Legalább ilyen súllyal arról is, hogy a választók tömegei is hisznek ebben. Ezért elmennek szavazni,(ha sokan nem mennek el, az árulkodó jel a demokrácia állapotáról) és ha kisebbségben maradnak, eszükbe se jut kételkedni a többség által megválasztott kormány legitimitásában. Az a következő választásokig az ő kormányuk is.
Mást hisznek azoknak az országoknak a polgárai, ahol a demokráciának nincs hosszú múltja. Ők láttak - hallottak hatalmat, amit nem a választói akaratból vezettek le. Ahol a választások - ha voltak - átlátszó, formális színházak voltak, amik az ég világon semmi lényegit se döntöttek el. Ahol a hatalom nem a politikai kormányzással volt szinoním, hanem mögötte ott állt a (hazai és/vagy külföldi ) gazdasági és fizikai erőszak leplezetlenül, vagy alig leplezve. Ha ilyen országok lépnek a demokratikus berendezkedés útjára, akkor a polgárok feltételesen elfogadhatják ennek alapvető konvencióit, fikcióit, de azt a mindennapi valóságnak és a hosszú időtartamnak folyamatosan igazolnia is kell, hogy a választók mély, belső meggyőződésévé is váljon.
Ilyen formán jogos megkülönböztetni az erős gyökerű demokráciákat azoktól, ahol a tradíció hiányzik. Bajok, kedvezőtlen fejlemények esetén indokolt a történelmi determinációkat is felemlegetni. De ebből teljesen indokolatlan valamiféle abszolut determinizmusra következtetni: eseményeknek, koincidenciáknak, véletleneknek és akaratoknak mindig van abban kisebb - nagyobb szerepe, hogy egy adott országban hogyan alakulnak a dolgok. Még inkább indokolatlan azonban a demokrácia sorsa szempontjából kedvezőtlen fejleményeket a demokratikus hagyományok nélküli országokban a választók akaratának tulajdonítani. Ezek a polgárok ugyanis arra szocializálódtak, hogy a történelmüket elviselik, nem pedig csinálják.
A mai magyar ellenzéki gondolkodású emberek érthető frusztrációval élik meg, hogy tehetetlenül kell végignézniük a nekik oly kedves plurális demokrácia szisztematikus lebontását és az oly visszataszító autokratikus rendszer céltudatos felépítési kísérletét. Ezért hol túl sokat képzelnek arról, hogy ha aktívabbak és elszántabbak lennének, mi mindent meg tudnának fordítani és ezért ki nem fogynak az önvádból. Hol viszont rezignáltan azt is a determináció és/vagy honfitársaik eleve elrendelt szolgalelkűsége, rabságigénye számlájára írják, ami igenis alakulhatott volna valamelyest másképp is. Ennek a kitalált "rabságkedvelő" mitológiának olyan kiáltó cáfolatát se hajlandók értékén kezelni, hogy ma a közvéleménykutatások szerint a választópolgárok nagyobbik fele nem talál a politikai kínálatban a maga számára támogatható erőt. Ez az ellenzéki frusztráltság a külföld szerepét is eldimenzionálja, elmisztifikálja, nem is próbálja tárgyilagosan felderíteni, hogy mik alakították és alakítják annak cselekedeteit és nem cselekvéseit, amelyek eredőjükben szintén hozzájárultak mai belső állapotainkhoz.
Ha a magyar rendszerváltás vitathatatlanul félrecsúszott, abban a demokráciával ellentétes törekvésű erőkön és a magyar múlton kívül komoly szerepet játszottak a demokratikus szándékú belső erők tévedései, hibái, rossz helyzet- és feladatmegítélései csakúgy, mint a magyar demokráciát kívülről támogatni akaró erők. hatalmi tényezők félrefogásai. Ha az elmúlt 20-25 év demokratikus törekvéseinek, kísérleteinek valóban mély kritikai elemzése helyett mindezt továbbra is elintézik/elintézzük felszínes utalásokkal, vagy éppen bűnbakkereső, memoár- jellegű elemzésekkel, akkor valóban arra ítéljük magunkat, hogy se most, se a jövőben ne kerülhessünk túl a korábbi tévutakon és a magyar demokratikus törekvések továbbra is agyaglábakon álljanak. Tisztánlátás nélkül bármit is gondoljunk arról, hogy kik csinálják történelmünket, a jót is, meg a rosszat is csak elszenvedhetjük.
2012. augusztus 28., kedd
Ki lesz a hibás, ha zuhan a forint?
A forint zuhanása a közeljövő várható fejleménye. Közvetlen kiváltója lehet belső és lehet külső ok.
Belső okként egyfelől az IMF - EU kölcsöntárgyalások nyilvánvalóvá váló kudarca kínálkozik, másfelől a költségvetés lyukainak napvilágra kerülése.Külsőként pedig olyan eseménysor, amely a feltörekvő piacoktól megvonja a pénzpiacok bizalmát. A közvetlen októl függetlenül a forint értékvesztése azonnal ismét megnöveli a forintban kifejezett államadósságot, drágábbá teszi a külföldi hitelek felvételét, az országon belül is megnöveli a devizaadósok terheit, növeli az importcikkek árát - és a sort hosszan lehet folytatni.
Nyilvánvaló, hogy mindez, ha bekövetkezik, rontja a közhangulatot és hitelteleníti a kormányzat sikerpropagandáját. Nem egyértelmű azonban, hogy ilyen esetben a lakosság kit és milyen mértékben hibáztat.
A hatalom akár rákészül erre a fejleményre, akár nem, sok szempontból propaganda - előnyben van. Egyrészt kézben tartja a lakosság túlnyomó többségét elérő médiát és ezáltal a felelősséget másokra áthárító kommentárt a hírrel egyidőben tudja prezentálni, másrészt hatalmas választéka van a szegény, új utakat követő Magyarország elleni galád összeesküvéseket leleplező legendákból. Ez a propaganda vagy hat, vagy nem, de még az utóbbi esetben is alkalmas a fejek megzavarására, sokak elbizonytalanítására,
Ezzel szemben a különféle ellenzéki hangok várhatóan csak erőtlenül tudják majd újra elmondani, hogy számtalanszor figyelmeztettek a rossz gazdaságpolitika veszélyeire, a kormányzat felelőtlenségére és blöffjeire. Ezt az a kisebbség, amelyik eleve osztja a nézeteiket, magától értetődő módon el is fogja fogadni, de a hatás ezen a körön aligha fog túlterjedni.
A várható negatív fejleményekkel kapcsolatos politikai tervezés a hatalom oldaláról keveset tudna hozzátenni ahhoz, amivel amúgyis rendelkeznek. Ezért részükről legfeljebb figyelemelterelő ügyek "bekészítése" lehet a hatékony előkészület. Ellenzéki oldalról viszont a kreatív felkészülés egész skálája lenne lehetséges, feltéve, ha világosan látják a feladatot, van hozzá szellemi muníciójuk és minimális tárgyi feltételük.
Belső okként egyfelől az IMF - EU kölcsöntárgyalások nyilvánvalóvá váló kudarca kínálkozik, másfelől a költségvetés lyukainak napvilágra kerülése.Külsőként pedig olyan eseménysor, amely a feltörekvő piacoktól megvonja a pénzpiacok bizalmát. A közvetlen októl függetlenül a forint értékvesztése azonnal ismét megnöveli a forintban kifejezett államadósságot, drágábbá teszi a külföldi hitelek felvételét, az országon belül is megnöveli a devizaadósok terheit, növeli az importcikkek árát - és a sort hosszan lehet folytatni.
Nyilvánvaló, hogy mindez, ha bekövetkezik, rontja a közhangulatot és hitelteleníti a kormányzat sikerpropagandáját. Nem egyértelmű azonban, hogy ilyen esetben a lakosság kit és milyen mértékben hibáztat.
A hatalom akár rákészül erre a fejleményre, akár nem, sok szempontból propaganda - előnyben van. Egyrészt kézben tartja a lakosság túlnyomó többségét elérő médiát és ezáltal a felelősséget másokra áthárító kommentárt a hírrel egyidőben tudja prezentálni, másrészt hatalmas választéka van a szegény, új utakat követő Magyarország elleni galád összeesküvéseket leleplező legendákból. Ez a propaganda vagy hat, vagy nem, de még az utóbbi esetben is alkalmas a fejek megzavarására, sokak elbizonytalanítására,
Ezzel szemben a különféle ellenzéki hangok várhatóan csak erőtlenül tudják majd újra elmondani, hogy számtalanszor figyelmeztettek a rossz gazdaságpolitika veszélyeire, a kormányzat felelőtlenségére és blöffjeire. Ezt az a kisebbség, amelyik eleve osztja a nézeteiket, magától értetődő módon el is fogja fogadni, de a hatás ezen a körön aligha fog túlterjedni.
A várható negatív fejleményekkel kapcsolatos politikai tervezés a hatalom oldaláról keveset tudna hozzátenni ahhoz, amivel amúgyis rendelkeznek. Ezért részükről legfeljebb figyelemelterelő ügyek "bekészítése" lehet a hatékony előkészület. Ellenzéki oldalról viszont a kreatív felkészülés egész skálája lenne lehetséges, feltéve, ha világosan látják a feladatot, van hozzá szellemi muníciójuk és minimális tárgyi feltételük.
2012. augusztus 27., hétfő
Az állam a legrosszabb tulajdonos...
A termelőeszközök állami tulajdonán alapuló államszocializmus Magyarországon úgy bukott meg, hogy a gazdaság csúcsán álló párt- és állami funkcionáriusok is belátták : a rendszer folytathatatlan. A belső erőforrások kimerültek, a Szovjetúnió már a 80-as évek elején visszautasította, hogy ő állja a magyar devizaadósságot és hogy ne érvényesítse Magyarországgal szemben a növekvő világpiaci energiaárakat. Az ország fizetőképességének fenntartásához be kellett lépni az IMF-be. Ezt a Szovjetúnió tolerálta, semmint hogy fizetnie kellene a magyar cechhet.A 80-as évek végén pedig azt is jelezte, hogy inkább eltűri középeurópai hatalmi övezete elvesztését, mintsem katonai intervencióval magára vegye e régió politikai és gazdasági terheit.
A magyar gazdaságpolitikai elitnek még a konzervatív szárnya is világosan látta, hogy a magyar devizaadósság fedezete nem lehet más, mint az állami termelőtőke, amiről akkor még Nyugaton azt hitték, hogy ér valamit. A színfalak mögötti tárgyalások politikailag elakadtak, az erózió Magyarországról átterjedt a többi "testvérországra" is, így különalku helyett az egész kelet-középeurópai szovjet rendszer omlott össze, majd maga a Szovjetúnió is. Így egy egész régió állt a külföldi tőke rendelkezésére egyezmények kötésére, tulajdonszerzésre.
A korábbi gazdaságpolitikai - gazdasági elit ezek után nem hencegett a csődjével, inkább hallgatni igyekezett róla. Kivételt azok jelentettek, akik a gazdasági liberalizmus feltétlen hívévé váltak, s akiktől - tapasztalataikat összegezve - a címben szereplő szentencia származik.Akik azonban nem látták az állami tulajdon csődjét saját szemükkel, azok a privatizációs folyamatot gyanakvással szemlélték, nyilvánvaló visszásságait látták, nem értették, hogy ami hatalmas értéknek látszott, az hogy porladhatott el rövid idő alatt - de gyanújuknak éles formában nem adtak hangot. Várták, hogy hátha az új rendszer meghozza a jó életet számukra és akkor kár firtatni a hozzá vezető utat.
Azon kívül, hogy ez a jó élet késett, azt is tapasztalták, hogy egy sor nekik nem tetsző dolgot már hiába próbálnak számon kérni az államon, mert az rendre arra hivatkozik, hogy immár nem tulajdonosi állam, hanem adóállam, tehát bármit "ad", azt máshonnan, másoktól kell elvennie. Ugyanígy arra hivatkozott az állam, hogy munkahelyeket is csak a tőke tud teremteni, az állam csak adópénzen foglalkoztathat vagy segélyezhet. Mindez az új tapasztalat életben tartott illúziókat az állami tulajdonnal kapcsolatban, sőt potenciálisan fokozhatta is azokat. Amikor azután a rendszerváltás sikertelenségét az eladósodás manifesztté válása mellett egy gazdasági világválság hatása is tetőzte, a hatalomra törő, majd hatalomba szavazott Orbán - féle rendszer etatizmusa, piac- és tőkeellenessége sokak számára reménykeltő volt.
Az elmúlt két év a részleges kiábrándulás időszaka lett. Ez megmutatkozik a politikai közvéleménykutatások eredményeiben csakúgy, mint abban, hogy a lakosság túlnyomó része pesszimista a saját és az ország jövőjét illetően. De ez nem jelenti azt, hogy egyszersmind eltűntek volna az autarkiával, az állami tulajdonnal, a "népbarát" erőszakos állami beavatkozásokkal és a külfölddel való szembefordulással kapcsolatos illúziók is. Ezért mehet tovább kisgömböc - politikájával a jelenlegi hatalom a nélkül, hogy ezzel tömeges elégedetlenséget váltana ki. És ezért nem lehet közérthető, markáns alternatív politikát kidolgozni, ami mögé tömegek odaállnának.
A hatalom abból indul ki, hogy ha időt nyer életet nyer. Hónapokban mérve ez igaz is. De ez alapvető tévedéseken, tudatlanságon nyugvó, a puszta akaratra építő rendszert semmi sem tehet életképessé. Minthogy ennek belátása a hatalom centruma részéről kizárható, a hatalom perifériáján pedig nem látszik alternatív erőcsoport kialakulni, a kataklizma nem látszik elkerülhetőnek. De félő, hogy az állammal, mint tulajdonossal és mint erőszakos beavatkozóval kapcsolatos illúziók a valódi összefüggésekkel való szembesülés nélkül még egy kataklizmát is képesek túlélni.
A magyar gazdaságpolitikai elitnek még a konzervatív szárnya is világosan látta, hogy a magyar devizaadósság fedezete nem lehet más, mint az állami termelőtőke, amiről akkor még Nyugaton azt hitték, hogy ér valamit. A színfalak mögötti tárgyalások politikailag elakadtak, az erózió Magyarországról átterjedt a többi "testvérországra" is, így különalku helyett az egész kelet-középeurópai szovjet rendszer omlott össze, majd maga a Szovjetúnió is. Így egy egész régió állt a külföldi tőke rendelkezésére egyezmények kötésére, tulajdonszerzésre.
A korábbi gazdaságpolitikai - gazdasági elit ezek után nem hencegett a csődjével, inkább hallgatni igyekezett róla. Kivételt azok jelentettek, akik a gazdasági liberalizmus feltétlen hívévé váltak, s akiktől - tapasztalataikat összegezve - a címben szereplő szentencia származik.Akik azonban nem látták az állami tulajdon csődjét saját szemükkel, azok a privatizációs folyamatot gyanakvással szemlélték, nyilvánvaló visszásságait látták, nem értették, hogy ami hatalmas értéknek látszott, az hogy porladhatott el rövid idő alatt - de gyanújuknak éles formában nem adtak hangot. Várták, hogy hátha az új rendszer meghozza a jó életet számukra és akkor kár firtatni a hozzá vezető utat.
Azon kívül, hogy ez a jó élet késett, azt is tapasztalták, hogy egy sor nekik nem tetsző dolgot már hiába próbálnak számon kérni az államon, mert az rendre arra hivatkozik, hogy immár nem tulajdonosi állam, hanem adóállam, tehát bármit "ad", azt máshonnan, másoktól kell elvennie. Ugyanígy arra hivatkozott az állam, hogy munkahelyeket is csak a tőke tud teremteni, az állam csak adópénzen foglalkoztathat vagy segélyezhet. Mindez az új tapasztalat életben tartott illúziókat az állami tulajdonnal kapcsolatban, sőt potenciálisan fokozhatta is azokat. Amikor azután a rendszerváltás sikertelenségét az eladósodás manifesztté válása mellett egy gazdasági világválság hatása is tetőzte, a hatalomra törő, majd hatalomba szavazott Orbán - féle rendszer etatizmusa, piac- és tőkeellenessége sokak számára reménykeltő volt.
Az elmúlt két év a részleges kiábrándulás időszaka lett. Ez megmutatkozik a politikai közvéleménykutatások eredményeiben csakúgy, mint abban, hogy a lakosság túlnyomó része pesszimista a saját és az ország jövőjét illetően. De ez nem jelenti azt, hogy egyszersmind eltűntek volna az autarkiával, az állami tulajdonnal, a "népbarát" erőszakos állami beavatkozásokkal és a külfölddel való szembefordulással kapcsolatos illúziók is. Ezért mehet tovább kisgömböc - politikájával a jelenlegi hatalom a nélkül, hogy ezzel tömeges elégedetlenséget váltana ki. És ezért nem lehet közérthető, markáns alternatív politikát kidolgozni, ami mögé tömegek odaállnának.
A hatalom abból indul ki, hogy ha időt nyer életet nyer. Hónapokban mérve ez igaz is. De ez alapvető tévedéseken, tudatlanságon nyugvó, a puszta akaratra építő rendszert semmi sem tehet életképessé. Minthogy ennek belátása a hatalom centruma részéről kizárható, a hatalom perifériáján pedig nem látszik alternatív erőcsoport kialakulni, a kataklizma nem látszik elkerülhetőnek. De félő, hogy az állammal, mint tulajdonossal és mint erőszakos beavatkozóval kapcsolatos illúziók a valódi összefüggésekkel való szembesülés nélkül még egy kataklizmát is képesek túlélni.
2012. augusztus 24., péntek
"Antiszemita kontextus"?
A Gerő - Romsics affér kapcsán a publicisztikában és a közbeszédben elharapózott az "antiszemita kontextus" kifejezés. Vajon jó-e ez a terminus, világosabbá, vagy zavarosabbá teszi a témáról való beszédet?
Véleményem szerint zavarosabbá. A háború, a holokauszt óta Európában nem volt ildomos antiszemitának lenni, ezért nyilvánosan azok is tagadták, akik maguknak nagyonis bevallották, sőt értéknek tartották hogy ők antiszemiták.Ma Magyarországon már van nyílt antiszemitizmus is, de sokan változatlanul tiltakoznak az "antiszemita" stigma ellen. Ilyen körülmények között az is megbélyegző, ha valakit "antiszemita kontextussal" vádolnak, mert nem ok nélkül ez csak valami ameliorációnak tűnhet a valódi vád helyén. Mert miről is van szó tulajdonképpen? A "zsidó" megjelölés származási kategóriaként való használatáról. Jelent ez antiszemitizmust? Jelenthet, de nem feltétlenül jelent.
Tudjuk, a Hitler - féle birodalomban és az általa megszállt területen azt jelentette: "faji" alapon határozták meg, fosztották meg polgárjogától, vagyonától, lakóhelyétől és végső soron életétől az emberek millióit. Ezen az úton járt a Horthy - Magyarország is. Ez azonban csak az érem egyik oldala. A másikkal most szembesült a magyar közvélemény, amikor egy jobbikos főkolompos származása kapcsán kiderült, hogy a zsidó teológiai felfogás is leszármazási alapon közelíti meg a kérdést. Ezen semmi meglepő nincs, hiszen eredetileg nemzetségi - törzsi vallásról volt szó, amelyik ugyan milyen más alapokon állt volna? A tradíció ezt mindmáig fenntartotta. De még tovább lépve: Izrael Állam is leszármazási alapon teszi alanyi joggá az állampolgárság megadását.
Következésképpen a korrekt, semleges terminus az, hogy X vagy Y ilyen és ilyen összefüggésben leszármazási kontextusban használja a "zsidó" megjelölést. Ha viszont ez így van - és így van! - akkor nem tekinthető gyanúsnak a holokauszt idején használatban volt "zsidó származású" terminus időnkénti mai előkerülése sem. Mert mit is fejez ki? Azt a tényt, hogy valakinek a felmenői zsidó vallásúak voltak (akkor ez volt a zsidóság egyetlen autentikus megnyilvánulási formája), jelezve, hogy ez mit sem mond az illető mai (vagy, ha történelemről van szó, akkori ) választott identitásáról.
"Antiszemita kontextus" tehát nincs. Az viszont bármikor felvethető, hogy valaki a hovatartozás, vagy a származás kiemelését, hangsúlyozását tárgyszerűen, vagy valakinek, valakiknek a hiteltelenítésére teszi-e. Ez utóbbi esetben szóba jöhet a burkolt, esetenként alattomos antiszemita szándék is. De akkor ezt kell mondani.
Véleményem szerint zavarosabbá. A háború, a holokauszt óta Európában nem volt ildomos antiszemitának lenni, ezért nyilvánosan azok is tagadták, akik maguknak nagyonis bevallották, sőt értéknek tartották hogy ők antiszemiták.Ma Magyarországon már van nyílt antiszemitizmus is, de sokan változatlanul tiltakoznak az "antiszemita" stigma ellen. Ilyen körülmények között az is megbélyegző, ha valakit "antiszemita kontextussal" vádolnak, mert nem ok nélkül ez csak valami ameliorációnak tűnhet a valódi vád helyén. Mert miről is van szó tulajdonképpen? A "zsidó" megjelölés származási kategóriaként való használatáról. Jelent ez antiszemitizmust? Jelenthet, de nem feltétlenül jelent.
Tudjuk, a Hitler - féle birodalomban és az általa megszállt területen azt jelentette: "faji" alapon határozták meg, fosztották meg polgárjogától, vagyonától, lakóhelyétől és végső soron életétől az emberek millióit. Ezen az úton járt a Horthy - Magyarország is. Ez azonban csak az érem egyik oldala. A másikkal most szembesült a magyar közvélemény, amikor egy jobbikos főkolompos származása kapcsán kiderült, hogy a zsidó teológiai felfogás is leszármazási alapon közelíti meg a kérdést. Ezen semmi meglepő nincs, hiszen eredetileg nemzetségi - törzsi vallásról volt szó, amelyik ugyan milyen más alapokon állt volna? A tradíció ezt mindmáig fenntartotta. De még tovább lépve: Izrael Állam is leszármazási alapon teszi alanyi joggá az állampolgárság megadását.
Következésképpen a korrekt, semleges terminus az, hogy X vagy Y ilyen és ilyen összefüggésben leszármazási kontextusban használja a "zsidó" megjelölést. Ha viszont ez így van - és így van! - akkor nem tekinthető gyanúsnak a holokauszt idején használatban volt "zsidó származású" terminus időnkénti mai előkerülése sem. Mert mit is fejez ki? Azt a tényt, hogy valakinek a felmenői zsidó vallásúak voltak (akkor ez volt a zsidóság egyetlen autentikus megnyilvánulási formája), jelezve, hogy ez mit sem mond az illető mai (vagy, ha történelemről van szó, akkori ) választott identitásáról.
"Antiszemita kontextus" tehát nincs. Az viszont bármikor felvethető, hogy valaki a hovatartozás, vagy a származás kiemelését, hangsúlyozását tárgyszerűen, vagy valakinek, valakiknek a hiteltelenítésére teszi-e. Ez utóbbi esetben szóba jöhet a burkolt, esetenként alattomos antiszemita szándék is. De akkor ezt kell mondani.
2012. augusztus 22., szerda
Milyen őszünk lesz?
Minden bizonnyal viharos őszünk lesz, amely az év végére alapvetően megváltoztatja a világ arculatát. Éppen ezért maguk a fejlemények nem láthatóak előre. A felgyorsult, instabil állapotok között más "szabályok" érvényesülnek, mint a nyugodt periódusokban.
Vegyük előre azt, aminek rendelt határideje van. Elnökválasztások lesznek az USA-ban. Az Unió helyzete a világban azt kívánná, hogy a riválisok kifelé az egység képét mutassák és egymás között vívják meg a politikai harcokat. E helyett alighanem ádáz választási harc lesz, amelyben nem lehet tudni, hogy az országban és a világban mi kerül felszínre.
Szűkebb régiónkról, az EU-ról tudjuk, hogy addig húzza az időt, amíg csak lehet és igyekszik látszat-és félintézkedésekkel betömni a réseket. És ha nem lehet? Ha pánikban kell valahogy dönteni?
Hogy reagál a világgazdaság a politikai instabilitásra? Mindenki csak az irháját menti? Vagy lesznek, akik ilyenkor akarják megalapozni a jövőjüket egy kigondolt következő periódusra?
Magyarországot illetően a jövő annyiban világosan látható, hogy a status quot a gazdasági "igazság pillanata" fogja felbillenteni. Hogy aztán mi következik, azt szintén nem lehet megmondani. A politikai osztály egyetlen csoportjától se várhatóak kreatív, lendületes kezdeményezések. A civil szférától sem. A népi dühkitörések pedig - ha vannak - spontának és közvetlenül nem vezetnek sehová. Marad a régi közhely: úgy még sohase volt, hogy sehogy se lett volna.
Ez így együtt - rémisztő. De meri-e valaki határozottan, kétséget kizáróan állítani, hogy biztos abban, hogy a világ arculata még az idén megváltozik?
Vegyük előre azt, aminek rendelt határideje van. Elnökválasztások lesznek az USA-ban. Az Unió helyzete a világban azt kívánná, hogy a riválisok kifelé az egység képét mutassák és egymás között vívják meg a politikai harcokat. E helyett alighanem ádáz választási harc lesz, amelyben nem lehet tudni, hogy az országban és a világban mi kerül felszínre.
Szűkebb régiónkról, az EU-ról tudjuk, hogy addig húzza az időt, amíg csak lehet és igyekszik látszat-és félintézkedésekkel betömni a réseket. És ha nem lehet? Ha pánikban kell valahogy dönteni?
Hogy reagál a világgazdaság a politikai instabilitásra? Mindenki csak az irháját menti? Vagy lesznek, akik ilyenkor akarják megalapozni a jövőjüket egy kigondolt következő periódusra?
Magyarországot illetően a jövő annyiban világosan látható, hogy a status quot a gazdasági "igazság pillanata" fogja felbillenteni. Hogy aztán mi következik, azt szintén nem lehet megmondani. A politikai osztály egyetlen csoportjától se várhatóak kreatív, lendületes kezdeményezések. A civil szférától sem. A népi dühkitörések pedig - ha vannak - spontának és közvetlenül nem vezetnek sehová. Marad a régi közhely: úgy még sohase volt, hogy sehogy se lett volna.
Ez így együtt - rémisztő. De meri-e valaki határozottan, kétséget kizáróan állítani, hogy biztos abban, hogy a világ arculata még az idén megváltozik?
2012. augusztus 20., hétfő
Magyar kultúra: percemberek impulzus- döntései hosszú távú hatásokkal
Önmagában az a tény, hogy időről - időre átszabják a kulturális intézményi kereteket - nem kifogásolható. A teljes elmeszesedés sem vonzó perspektíva. Hogy költségvetési restrikció idején az átszabás sok puszítással jár, az elkerülhetetlen. Az is természetesnek tekinthető, hogy ha egy kormánynak vannak ideológiai - kulturális opciói, azok is érvényre jutnak egy ilyen átszabás során. Mi az akkor, ami mindezek figyelembe vétele ellenére is botrányos a mai kulturális kormányzásban?
Az egyik, hogy a küldetéstudatot nem korlátozzák az európaszerte közösnek mondható értékszempontok. Nem is vesznek tudomást ilyesmi létezéséről. Így aztán távolabb kerülhetünk saját valóságos tradícióinktól, mint eddig voltunk.
A másik, hogy a döntésekbe nem hagynak beleszólást a kormányzat által sem kétségbe vont nemzetközi tekintélyű szakembereknek még a véleménnyilvánítás szintjén sem. Vállaltan kamarilla - típusú politikai döntések születnek még a politikától távol eső kulturális területeken is.
Harmadikként azt említhetjük, hogy - nem függetlenül az előbbi kettőtől - nyomokban se látszik végiggondoltság abban a tekintetben, hogy a beavatkozásoknak mik a szándékolt és nem szándékolt távolabbi hatásai és ezek közül a jövőben (jobb anyagi kondíciók esetén) mi reverzibilis és mi nem.
Negyedikként a jelenlegi politikai hatalomra az jellemző, hogy eleve gyanakvó, ellenséges minden olyan kulturális törekvéssel, ami nem tőle függ. Ezzel gyakorlatilag kizárja azokat az anyagi forrásokat a kultúra - és a kulturális intézmény - finanszírozásból, amelyek kiegészíthetnék a rendelkezésre álló szűk költségvetési forrásokat. Kárt szenvednek ezzel a hagyományos formák és intézmények csakúgy, mint a most születő újak.
Feltehető, hogy vannak további általános, elvileg egymással ellentétes politikai nézetek alapján is elfogadható, bírálható jellegzetességek is, amelyek a jelen kurzus sajátjai és hosszú távon súlyos károkat okoznak. Az egyedi károk listája pedig szinte végeláthatatlan. De szükséges, hogy a panaszáradat közepette megpróbáljuk tisztázni a struktúrális jellegzetességeket, hogy tisztábban lássunk. Erre próbált szerény kísérletet tenni a jelen blogbejegyzés.
Az egyik, hogy a küldetéstudatot nem korlátozzák az európaszerte közösnek mondható értékszempontok. Nem is vesznek tudomást ilyesmi létezéséről. Így aztán távolabb kerülhetünk saját valóságos tradícióinktól, mint eddig voltunk.
A másik, hogy a döntésekbe nem hagynak beleszólást a kormányzat által sem kétségbe vont nemzetközi tekintélyű szakembereknek még a véleménnyilvánítás szintjén sem. Vállaltan kamarilla - típusú politikai döntések születnek még a politikától távol eső kulturális területeken is.
Harmadikként azt említhetjük, hogy - nem függetlenül az előbbi kettőtől - nyomokban se látszik végiggondoltság abban a tekintetben, hogy a beavatkozásoknak mik a szándékolt és nem szándékolt távolabbi hatásai és ezek közül a jövőben (jobb anyagi kondíciók esetén) mi reverzibilis és mi nem.
Negyedikként a jelenlegi politikai hatalomra az jellemző, hogy eleve gyanakvó, ellenséges minden olyan kulturális törekvéssel, ami nem tőle függ. Ezzel gyakorlatilag kizárja azokat az anyagi forrásokat a kultúra - és a kulturális intézmény - finanszírozásból, amelyek kiegészíthetnék a rendelkezésre álló szűk költségvetési forrásokat. Kárt szenvednek ezzel a hagyományos formák és intézmények csakúgy, mint a most születő újak.
Feltehető, hogy vannak további általános, elvileg egymással ellentétes politikai nézetek alapján is elfogadható, bírálható jellegzetességek is, amelyek a jelen kurzus sajátjai és hosszú távon súlyos károkat okoznak. Az egyedi károk listája pedig szinte végeláthatatlan. De szükséges, hogy a panaszáradat közepette megpróbáljuk tisztázni a struktúrális jellegzetességeket, hogy tisztábban lássunk. Erre próbált szerény kísérletet tenni a jelen blogbejegyzés.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)