Már korábban láttuk, hogy a Rendszernek a 2014-es győzelme után módjában állt volna a konszolidációt választani, de nem ezt tette. Ennek vannak objektív okai is, de nem kis mértékben az autoriter hatalmat gyakorló személyiségéből következik. A kettő, tehát az objektív és a szubjektív okok között helyezkedik el annak a frontnak a megnyitása, amely az új ciklusban az oligarchák vagyonának és befolyásának újraosztását célozta. Egyfelől megelégelte a "kettőshatalmat", másfelől csökkent az elosztható zsákmány, Így az osztogatást újraosztással lehetett csak kipótolni. Ezáltal növelni lehetett az oligarchák függését és állandó félelmét a kegyvesztéstől, ami közvetlenül az engedelmessé tételük eszköze. Ez a politikai potentátok le- és felcserélhetőségével is együttjárva az egy kéz erejét látszott növelni. Más kérdés, hogy az erős emberek félelemben tartása egyben arra a gyanakvásra is okot ad, hogy körükben bármikor feltámadhat a pártütés gondolata.
A konszolidáció objektív akadályát jelentette a külföld is. Orbán tudta, hogy mennyi külső politikai és gazdasági érdeket sértett meg gátlástalan és kiszámíthatatlan akcióival. Azt bemérte, hogy - ha nem is kockázatok nélkül - van esélye arra, hogy mindezt a külvilág egyenként lenyeli. de nem lehetett kétsége a felől, hogy a különböző erős szereplőkben gyűlik ellene a harag, amelyik bármikor visszacsapást eredményezhet - akár kamatostul. Erre a válasza a tét, a provokáció állandó emelése volt. Így egyre többen, egyre jobban féltek tőle, de egyben neki is egyre több félnivalója halmozódott fel.
Ahol 2014 után biztosra ment, az a lakosság. Úgy gondolhatta, minden valóságos hatalmi pozíciót, benne a médiát a kezében tartja, a politikai ellenzéket pedig ártalmatlan statisztává miskárolta a civil tiltakozó mozgalmakkal együtt. Ebbe a számításba is hiba csúszott. Az országos választásokat símán nyerte, a közvéleménykutatásokban is erősnek mutatkozott a helyzete. És akkor a szinte semmiből időközi választási vereségek és utcai tiltakozó mozgalmak bukkantak föl. A centrális erőtér gondolatából is kudarcot vallott az, hogy a bal-és jobboldali ellenzék egymással fog árnyékboxot vívni és a Hatalom moshatja a kezeit. Minden egyes konkrét kihíváson eddig úrrá tudott lenni egzisztenciális félelemkeltéssel, a migráns - hisztéria felépítésével és táplálásával és egyéb hatalmi praktikákkal. Ám mostanra már nyilvánvaló, hogy a hatalomnak saját paranoiáján felül immáron visszavonhatatlanul reálisan is van félnivalója "az emberektől".
A fortélyos félelemnek ez a komplex rendszere mindennek nevezhető, csak stabilitásnak nem. Bármikor bármitől felborulhat, és első számú vesztese csak maga a Rendszer lehet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése