Nem tudhatjuk, hogy végződik a jogi huzavona és Nagybritannia valóban kilép-e az Európai Unióból. Azt azonban igen, hogy akik kiharcolták a brit népszavazást, máris kénytelenek voltak eltűnni a politikai süllyesztőben. Pirruszi népszavazási győzelmüket az általános rossz hangulat meglovagolásának köszönhették. S akár blöfföltek, akár valóban perspektívát láttak a nemzeti különútban, szembesülniük kellett részben azzal, hogy a brit lakosság többsége az ezzel járó kockázatot nem vállalja, miközben a piac azonnal büntetett, az EU pedig büntetéssel fenyegetett. Vagyis megismétlődött a Grexit képlet azzal a különbséggel, hogy ott a kalandor Cyprasz maga vállalkozott a politikai hátraarcra és a lakosság hajlandó volt őt ebben követni.
Hogy ezek a provokációk hogy hatnak az EU-ra, az még nyitott kérdés. Az biztos, hogy ezek után nem mehetnek úgy a dolgok, ahogy eddig mentek. Illetve ha mégis mennek, az csak az Unió széteséséhez vezethet. Maga az Unió - hogy miért, annak kifejtése messze vezetne - mindig is az "erősek" projektje maradt, de úgy, hogy eleinte ehhez meg volt a választói reménykedés, majd belenyugvás minden tagországban. A kisebb országok a vétójoguk nyújtotta zsarolásokkal kárpótolták magukat, ami természetesen folyamatosan deformálta az egész projektet. Deformálta továbbá az USA, mint a projekt garantorának folyamatos nyomása is, amely a belső fejlődés logikája helyett saját stratégiai érdekei irányába terelte az Unió döntéseit.
Az "erősek" természetesen régóta látják az Unió különféle belső gyengeségeit és reformjának szükségességét. Azt is, hogy az út csak az integráció elmélyítése felé vezethet. Ennek kifejeződése volt az alkotmánytervezet, amelynek kidolgozása során meg kellett küzdeni mind a nemzeti szuverenitást a végsőkig védelmező kormányerőkkel, mind az eltérő elvi koncepciók képviselőivel. Végülis az alkotmány néhány ország választóinak bizalmatlanságán futott homokra és érkezett meg a Lisszaboni Szerződés kompromisszumába.Ez épp az utolsó pillanatban történt a 2008-as pénzügyi világválság előtt, amely lehetővé tette a megrázkódtatás kezelését, de még inkább kimutatta az EU konstrukcionális gyengeségeit és fokozta a választók bizalmatlanságát a hatalmi elitek iránt. Megerősödtek az EU-n belül a centrifugális erők, s ezek kulminációját jelentette a Grexit és a Brexit próbálkozás, valamint a putyini posztszovjet rendszerre kacsintgató keleti, volt szocialista EU-tagok rebelliója, meg a különféle euroszkeptikus pártok, mozgalmak megjelenése. Kérdés, hogy az a pillanatnyi lélegzetvételi szünet, amit a Brexit szavazás kiábrándító hatása okoz, elegendő-e a központi "erősek" határozott és sikeres fellépésére.
A döntő a közeledő országos választásokkal számolni kénytelen német - francia tengely magatartása lesz. Ahhoz, hogy ennek a két országnak a kormányai határozottan tudjanak fellépni az EU integráció elmélyítésének motorjaként, országukon belül "nagykoaliciós" paktumra van szükség a mainstream erők között minden fontos európai kérdésben. Ennek birtokában tudnának csak tárgyalni a többi magországgal, valamint a perifériát és félperifériát jelentő EU tagországokkal egy EU 2.0-ról. Hogy erre az "erősek" mennyire vannak felkészülve, hogy elég ügyesen politizálnak-e és hogy minderre hogyan reagál a többi kormány és a választói, azt a jövő fogja csak megmutatni. De hogy a Brexit szavazás utóhatása kedvez egy ilyen próbálkozásnak és elbizonytalanít bizonyos (nem elég elszánt) euroszkeptikus erőket, az biztos. Tehát - ahogy azt Pesten mondani szokták - "helyzet van".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése