Amíg dogmának kezelték, hogy az EU csak bővülhet és mélyülhet, a világ legprimitívebb politikája volt az euroszkepszis valamilyen formája. Csak meg kellett nevezni az EU valamilyen valóságos vagy vélt problémáját és annak ismételgetése - variálgatása már tartós, karakteres politikai programnak tűnt. Kormányra kerülve pedig az egyhangúság elvével lehetett visszaélni, ahol egy frázis, a "nemzeti érdek" helyettesítette a valódi mondandót..
Ezen próbált segíteni a kompromisszumos Lisszaboni Szerződés.Kijelölte az Unióból való kilépés szabályozott útját. Továbbá bizonyos körültekintő.előírásokkal bevezette a kötelező többségi szavazást. Ám azzal nem számolt,. hogy az euroszkeptikusok erkölcstelen, felelőtlen politikai kalandorok. Szabályos kilépési eljárást ténylegesen senki nem indított meg. Ezzel szemben a blöffölő és zsaroló kilépési fenyegetések eszkalálódtak. A Grexit esetében a népszavazás trükkjéhez, majd a visszavonuláshoz partnerek voltak a választók. A Brexit zavarosan kezdődő utóélete már azt bizonyítja, hogy a programtalansággal nem lehet a végsőkig visszaélni. A volt Varsói Szerződés tag kalandor, potyaleső politikusai azonban még ma is nehezen emésztik meg, hogy a valódi fejlesztési politikát helyettesítő euroszkepszisük felett eljárt az idő.
De vajon az ellustult, egyre inkább perspektívát vesztő,az igazi politikai kihívások elől rendszeresen kitérő "magországbeli" miniszterelnökök, államfők átlátják-e azt, hogy az euroszkeptikus ellenfeleik hitelvesztése révén nem újabb időt nyertek a halogatásra, hanem alkalmat a karakteres, gyors cselekvésre? Vagy legalábbis ennek megkísérlésére? Az az elképzelés, hogy a helyzet logikája lépésről lépésre úgyis közelebb visz az integrált Európához, fölösleges ehhez nyílt konfliktusokat vállalni, már korábban megbukott. Egy világos, sokak által érthető jövőkép, amely a lehetőségeket és kockázatokat is tartalmazza, ma már mindenképpen előfeltétel. A hatékony, a korábbinál takarékosabb intézményrendszer pedig már mostanában a tervezőasztalra kellene kerüljön, hogy lehessen is belőle valami. Az elvek ugyanis már régóta közismertek.: a demokratikus központi döntési folyamat és komplementere, a szubszidiaritás elve. Első ránézésre is látszik, hogy ehhez a nemzetállamok és kormányaik szerepének, hatáskörének drasztikus megnyirbálása szükséges. Hogy ennek motorjává mennyiben válhat az EU legerősebb szerve a Tanács és egy ilyen átalakítás mennyiben fogadtatható ez el a nacionalista és autarkiás téveseszméktől fertőzött, az országos választások jelentőségéhez hozzászokott választópolgárokkal, az erősen kérdéses. De ha ebben nem következik be gyors változás, akkor az euroszkeptikusok csak a jéghegy csúcsát jelentették-jelentik, alatta ott a nagy jégtömeg, amin szükségképpen léket kap Európa hajója.
Ebben az esetben ugyanis valójában Európa maga nem tehető programmá , az EU fennmaradása pedig nem több, mint annak jele, hogy jelenleg senki nem vállalja a korábban ígéretesnek tűnő kísérlet felszámolását.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése