Németország világháborús szerepének halványodó emléke.

Közismert mondás, hogy Németország elvesztette a háborút és megnyerte a békét. Ez annak volt köszönhető, hogy levonta a következtetéseket a nacionalista, expanzív politika kétszeri csődjéből és előbb a kormány, aztán a lakosság zöme is hamut szórt a fejére és gondosan vigyázott, nehogy a vele szembeni gyanakvásra okot adjon. A kettéosztott Németország rá is volt utalva a győztes hatalmak jóindulatára, hogy a háborús helyreállításban, majd az ahhoz kapcsolódó fellendülésben részes lehessen. A szabálytartó "mintagyerek" kiválóan teljesített a gazdaságban a mindenkori szabályoknak és körülményeknek megfelelően, mígnem az NSZK eljutott a "gazdasági óriás - politikai törpe" státusába. Ez kicsúcsosodott a legfontosabb, a francia - német relációban, amely az európai integráció fundamentumává vált - s természetesen egyben az európai békéjévé is.

A német szerep válaszút elé került a Szovjet birodalom felbomlásával. A két Németország egyesülésének perspektívája felújította a félelmet a túl nagy, túl erős német entitástól - mindenekelőtt a rivális francia és brit vezető körökben: ellenezték az összeolvadást. A problémát a Mitterand - Kohl paktum oldotta meg. A francia elnök a német egység áraként (és a német túlerő korlátjaként) a tényleges és szimbolikus ütőkártya.a DM feladását követelte - és megkapta ezt. Az így létrejövő euronak sok tekintetben hasonlatosnak kellett lenni a német márkához, hogy a németek el tudják azt fogadni. A létrejövő közös pénz számos, az akkori idők erőviszonyait leképező politikai és technikai kompromisszum eredője volt. De ezáltal a német pénzügyi és politikai elit érdekeltté vált a közös pénz sikerében. Abban is bejöttek Mitterand számításai, hogy az NDK integrálása próbára fogja tenni a német állam és tőke teherbírását, s ezáltal a kelet - középeurópai tradicionális piacainak újra elfoglalására egy ideig nem lesz elég erőforrása. Németország minden rá nehezedő feladattal jól - rosszul megbirkózott, megmaradt "mintagyerek" szinte minden tekintetben - így nem utolsó sorban az európai integrációs program tekintetében. Így a régi gyanakvás egyre inkább elkopott, s helyére inkább az irigység lépett a németekkel szemben.

Hosszabb - és Európán messze túlmutató - elemzés kellene ahhoz, hogy akár csak felvázoljuk, hogyan fordult át az 1990 utáni általános eufória a csalódások, ingerültségek és kezdődő konfliktusok világába. Kétségtelen, hogy ennek látható kulminációs pontja a 2008-as pénzügyi világválság, aminek destruktív hatásait mindmáig nem hagytuk magunk mögött. Németország azóta is vállalja a konfliktusokban és azok rendezésében az oroszlánrészt Európában, de egyre gyakrabban kapja érte cerébe azt a vádat, hogy azért teszi ezt, mert a fennálló rendszer legfőbb haszonélvezője.

S itt érkezünk el ahhoz a kérdéshez, hogy milyen helyzetbe kerül Németország, ha továbbra is a centrifugális erők fognak dominálni mind a világban, mind Európában. Ha egyre gyakrabban fogja érni az a vád, hogy valójában nem a közös, hanem az önös érdekek irányítják. Ha ez bekövetkezik, az biztosan visszafogja kezdeményező készségét, mert az állandó ellenszélben ez kontraproduktív volna. Viszont ha a pozitív húzóerő szerepét nincs, aki átvegye tőle, rákényszerül az egyértelműen saját érdekét szem előtt tartó politizálásra. S bár aligha akarja elveszteni ilyen esetben a többi ország rokonszenvét, viszont már ma se nyomja úgy a múlt, a világháborúk felelősségének terhe. mint korábban. Ezért korlátja van annak, hogy fejőstehén szerepet vállaljon egy olyan politikáért, amivel nem ért egyet.  Egy ilyen fejlemény - sorozat következményei pedig mai ismereteink, evidenciáink és reflexeink alapján beláthatatlanok.