Meddig tart a magyar ellenzéki pártboncok pozícióféltése?

Túl a szabályos választási ciklus felén egyre szűkül az a skála, amelyiknek valamelyik "hangján" a magyar ellenzék újrafogalmazhatná magát. Elhanyagolható egy ütőképes új párt felbukkanásának esélye. És egyre csökken egy "olajfa - koalíció" létrejöttének valószínűsége is egy közmegegyezéses, szavazótömegeket mozgósítani tudó miniszterelnök mögött. Az ellenzéki pártok ma önmagukban és a jelenlegi hatalom lejáratódásában bíznak.

Ha így alakult, nincs mit tenni, tudomásul kell ezt venni. De viszont konstatálhatjuk, - és ezt szembeszegezhetjük a pártokkal - hogy a fülkeforradalom óta nem tűnt fel a magyar politikai életben új, számottevő politikai tehetség.A bohócikrek számíthattak talán ilyeneknek, de ők csak egy pillanatot tudtak megragadni és utána szét is váltak, el is jelentéktelenedtek. Nem tűnt fel igazi új tehetség magukban a pártokban sem, noha a két, frakcióval rendelkező ellenzéki pártban volt mozgás a vezető posztokon, jelentek meg új arcok. Ennek a hiánynak két kézenfekvő magyarázata van. Az egyik, hogy a pártokon belüli iszapbirkózásban nem ugyanazok a személyes tulajdonságok a "nyerők", mint a nagyobb nyilvánosságban. A másik: a már birtokon belül lévők féltékenysége, rémülete attól, hogy náluk népszerűbb, megbecsültebb politikusaik vagy útitársaik kerüljenek előtérbe, ne adj isten, elébük.

A választások közeledtével ez akkora rövidlátás, önsorsrontás, hogy joggal vetik fel azt a gyanút, mint ha az ellenzéki pártok vezetőinek fontosabb lenne a parlamentbe, mint a kormányrajutás. Ha így van, az orbitális ostobaság. Talán nem igazán vonzó személyes perspektíva egy ilyen országrontó rendszer után kormányra kerülni, de továbbra is ellenzékben politizálni még kevésbé az és dőreség részükről még egy ciklussal későbbre képzelni kormányra kerülésüket. Aki így spekulál, az szinte biztosan eltűnik a politikai arénából, mert a közbeeső időszakról nem képzelhető el olyan forgatókönyv, amelyik továbbra is kimerevítené a mai politikai viszonyaikat. Nem beszélve a jobboldalról, amelyikre nem jellemző, hogy kivárásra lovagolna.

Ha viszont nem több éves kivárásra spekulálnak a mai ellenzékiek és nem csak ellenzéki szerepre készülnek, akkor kizárólag arra számíthatnak, hogy mindegy, kiket talál a változást akaró választó az ellenzéki pártok jelöltjei között, jobb híján úgyis rászavaz. Ez teljesen hibás számítás. Ugyanis bármilyen kudarc éri is a jelenlegi hatalmat a választásokig, van és lesz olyan jobboldali - szélsőjobboldali szavazótábor, amelyik biztosan elmegy az urnákhoz és leszavaz saját akkori jelöltjeire. Ez pedig akkor is veszélyes a mai ellenzéki pártokra, ha törzsszavazói - eszi, nem eszi, nem kap mást alapon - le is szavaznak rájuk. Ugyanis ez "jobb híján" korántsem érvényes a kiábrándult, pártokhoz nem kötődő potenciális szavazókra nézve, akik nem vonzó kínálattal találkozva egyszerűen otthon maradnak.

Ha a következő választások legfontosabb tényezője a pártok mozgósító képessége, - és az! - akkor ideje lenne annak, hogy a pártboncok már most elgondolkozzanak. Kell legyen bennük annyi önismeret, hogy ne becsüljék túl saját potenciáljukat se a kampányolásban, se a kormányozni tudásukról kialakult közvélekedésben. A kampányokban hiába vesznek igénybe külföldi tanácsadókat, eladni igazán csak jó vigécekkel és jó árut lehet. Ráadásul egyszerre kell központi és száz helyi jelöltben és kampányban gondolkodniok. Ezért sürgető lenne, ha módszeresen végigvizsgálnák azt a személyi állományt, amelyik az eddigi választásokon sikeres volt és akik az önkormányzati munkában jól bizonyítottak. Ezeknél el kell felejteni, hogy ki kinek az embere ma és kié volt a múltban és olyan pozícióban építeni fel őket országos, illetve helyi jelöltként, (urambocsá miniszterelnökjelöltként), amiben remélhetőleg szavazókat visznek az urnához. Ahol meg ilyen jelölt nem akad kellő számban, vagy egy adott régióban, ott a párt körüli szimpatizáns - és szakértői világból kellene leendő vonzó és sikert ígérő politikusokat találni.

Ne kerülgessük a forró kását: a három demokratikus ellenzéki pártról szól a mese. Mérete és múltja alapján elvileg az MSZP lehetne a legkönnyebb helyzetben. De csak lehetne. Ott a legerősebb ugyanis a pártoligarchia szerepe, az egymást kioltó belső koalícióké, amelyek képesek a legígéretesebb, potenciális húzóerőt jelentő tehetségek útját blokkolni. Ezen kellene túllépniük, ha komolyan veszik, hogy győzni akarnak. És persze bővíteniük is kell a belsők közül reflektorfénybe állítandó vonzó jelöltek körét a párt számára relatíve könnyen megtalálható nívós külsőkkel is.

A másik két párt közül az egyiket az alapító bázis, a másikat a túlsúlyos vezér húzza vissza. E pártok adott személyi állományából nehéz is új húzóneveket találni. Ezért nagy elhatározás és kiemelkedő kreativitás kell ahhoz, hogy újrafazonírozzák magukat. De ha sikerül, nagyot nyerhetnek vele.

Nem csak a mai rendszert határozottan leváltani akaró szavazóknak kell belátniok, hogy eséllyel csak a meglévő ellenzéki pártok közük választhatnak( v.ö. Ne számítsunk jelentős új párt megjelenésére Magyarországon 2012,szeptember 4.), hanem ezzel egyidőben ezeknek a pártoknak is lépést kell váltaniuk, hogy mozgósító erejűvé és meggyőzően kormányképessé tegyék magukat. Annál inkább így van ez, mert senki se tudhatja, hogy milyen fordulatokat, döntési helyzeteket hozhat a várható forró ősz. Kellene legyen ésszerű határa a pártboncok pozícióféltésének. Hogy lesz -e?

Elhamarkodott volt-e az európai integráció?

Európában és Európán kívül divatja van az integrációs folyamat hibáztatásának. A telivér euroszkeptikusokon kívül van, aki csak a keleti bővítést marasztalja el, más a délit is, van, aki az euro bevezetésének időpontjára és konstrukciójára koncentrál. De kijut az elmarasztalásból a demokratikus deficitnek, a brüsszeli Molochnak és sok minden másnak.

A hibáztatásoknak rendszerint van  igazságmagva. Csak azt nem veszik a bírálók figyelembe, hogy az Unió kialakulásának és fejlődésének egyetlen etapját se tudományos műhelyekben, vagy rajzasztalokon tervezték meg. Azok politikai válaszok voltak aktuális problémákra. Ráadásul sohasem egyetlen, jól körülhatárolható problémára. Mindig egy sokszorosan összetett, rengetegféle a témához tartozó és nem tartalmazó, összegabalyodott erőhatás eredőjeként született meg a fejlődés - alakulás újabb lépése, rendszerint nagy késéssel és sok kompromisszummal. Ráadásul mindig állt mögötte egy vagy adottnak tekintett, vagy fenyegetőnek tartott világhelyzet. Ha a folyamatot - épp az itt vázolt jellegénél fogva - nem a polgárok demokratikus vitákban kiforrott akaratnyilvánítása  vezérelte, a polgárok többsége mindig elfogadta a döntések mögött meghúzódó nagypolitikai realitásokat és az azokra adott válaszokat. Ezen túlmenően a polgárok folyamatosan éltek mindazokkal a kedvező lehetőségekkel, amiket az integráció újabb és újabb etapjai kínáltak számukra.

A legtöbb ellenérzés a terebélyesedő brüsszeli bürokráciát, annak valóságos vagy vélt elidegenedett túlhatalmát kísérte a közvélemény részéről. Ezt az ellenérzést nemegyszer saját kormánypárti vagy ellenzéki politikusai szították a polgárok körében. Így aztán rejtve maradt az a paradoxon, hogy a bürokrácia elburjánzását, újabb és újabb tématerületek részleteibe hatolását éppen a nemzeti önzés és rámenős nemzetállami érdekérvényesítés generálta. Az egyhangúság elve, vagyis minden tagország vétójoga minden kérdésben oda vezetett, hogy a makacskodó akadékoskodókat valami nekik fontos,egészen más tématrületre vonatkozó résszabály elfogadásával szerelték le. Így az integrációs szabály-és intézményrendszert a junktimok hálója szőtte körbe, amiknek eredetét, kanyarulatait aztán a feledés köde lepte be.A sok ad hoc részletszabályozás aztán további részletszabályozásokat is szült a maga természetes logikáját követve. Ezért az acquis communautaire -ek tömegének szülőatyja nem a bürokrácia, hanem a politika volt, ezen belül mondenekelőtt a sokféle nemzeti politika.

Ma, amikor az EU válságban van, nehezen kétségbe vonható módon  fény derül az eddigi fejlődés balfogásaira is, amelyek egy része már a születésekor is hiba volt. Ennek oka egyaránt lehetett a politikai erőszakosság, vagy a szakmai gyengeség. Más, ma hibásnak látszó konstrukciók a maguk korában helytállóak voltak, de mára a körülmények megváltoztak. Ám  akár így, vagy úgy keletkeztek, ma változtatásra szorulnak Abban, hogy milyenekre, nem látszik egyetértés. A legfőbb különbségeket az eltérő perspektíva okozza.Az integrációs folyamat elkötelezett hívei, akik az úton való visszafordulásban a kontinens történelmi katasztrófáját látják, evidensnek, sürgetőnek látják az integráció további elmélyítését. Mások abban hisznek, hagy a nemzeti hatáskörök visszaadása oldhatja meg a gondokat. A dilemmák és konfliktusok az adósságprobléma kezelésében, illetve az euro jövőjének alakításában csúcsosodnak ki. Kísérője a harcnak egy elég általános félelem a polgároktól elszakadó csúcsállamtól. Érdekes módon azonban fel sem vetődik, hogy talán a legfontosabb kérdésekben növekvő uniós szereppel párhuzamosan egy deregulációs felülvizsgálat is végbemehetne, amely kigyomlálná a történelmileg lerakódott felesleges egységes szabályozásokat.

Az Unió válságával kapcsolatosan a különféle lényegi és parciális ellentétek miatt általában félmegoldások születnek, amelyek haladékot tudnak ugyan adni, tartósabb megoldást azonban nem. Az idő azután vagy olyan, az integráció továbbfejlődését hozó újraszabályozást érlel meg, amelynek ma még nem adottak a politikai feltételei. Vagy pedig az integrációs folyamat visszafordul és a kontinensen részleges vagy teljes dezintegrációs folyamatok lesznek úrrá. De akár így lesz, akár úgy, már most is felvethető, sőt fölvetendő az a kérdés, hogy vajon nem volt-e elhamarkodott maga az integrációs folyamat.

A kérdésre - amely nem a részletekre, az egyes konstrukciókra, hanem a folyamat fővonalára vonatkozik - csak értékfüggő, szubjektív elemeket (is) tartalmazó válaszok adhatók. Egy tényt azonban bizonyára alapvető tévedés lenne figyelmen kívül hagyni a válasz latolgatásakor. Kétségtelen, hogy a két világháború után a kettéosztott Európa számára az egyik lehetséges perspektíva a részleges, illetve teljes integráció volt. Ez az út a fantaszták és szobatudósok terrénuma maradt volna, ha a nagy politikai és gazdasági erők nem használták volna ki ténylegesen az integráció révén megnyíló fejlődési pályát. Annak, hogy ma Európa számára tényleges alternatíva az elmélyített és "kijavított" integráció, a lehetőséget csak és kizárólag az eddigi integráció teremtette meg. Ezért és ennyiben - esetlegességeire és fogyatékosságaira való tekintet nélkül - semmiképpen sem lehet elhamarkodottnak minősíteni a végbement, a "realitásokat" átszabó európai integrációs folyamatot.

A vég kezdete

A rémséges utolsó hét kétféleképpen olvasható. Vagy  olyan erősnek érzi magát az uralkodó kamarilla, hogy már semmire se kell vigyáznia. Vagy úgy látja, már minden mindegy, tesszük, amit akarunk, aztán majd csak lesz valahogy.Felháborodás, megkérőjelezhető hihetőség, egyszer forró, másszor jeges  zuhanyok - kicsiség, amivel kár törődni.

Mert ugye lesz nemzetközi tiltakozás. Régóta van. Mondják, mondják, aztán csak elhagyják. Itthon is van néhány maradék liberálbolsi médium, az csap egy kis csatazajt, de ki hallja meg? Az a néhány hőbörgő, aki úgyis fröcsög, de abból a függönyön csak valami monoton zsolozsma szűrődik át a romlatlan fülekbe. Nem mindegy, hogy most éppen min hörögnek? Annyi átjön, hogy eseménydús ősz elé nézünk, de hát mi is éppen ezt mondjuk. A konkrétumokat meg most úgyse érti senki. Az igazi hatalmi hadállások a kétharmad bázisán meg sziklaszilárdak.

Na, azért lassan a testtel! Igaz, valójában itt semmi se új és régebben  minden ellenerőnek, ellenakciónak nagyobb volt a füstje, mint a lángja. De biztos, hogy minden úgy megy majd most is, ahogy ment? Az ellenzék ugyan változatlanul erőtlenül mondja a magáét, de a magasztos elvi tiltakozásból ma már napok alatt oda jut, hogy Simicska szerepét keresi az értelmezhetetlen jelenségek mögött. Ez azért mégiscsak veszélyesebb.Az ellenzéki médiumok gondosan körbefont karanténban vannak, de most a váratlan és pittoreszk események hatalomnak kedvezőtlen beállítása időnként felbukkan a kormánypárti és a semlegesített médiumokban is. Belefér? A külföldi diplomácia és média ellenségesen beszél, ír. Így tette ezt korábban is. Nem léphet ez át korábbi határokat? Nem kelti fel  a magyar kormány elleni aktív ellenszenvet általában apolitikus nyugati átlagemberekben? Nem kapcsolódhatnak be a magyar kormány elleni hangulatkeltésbe olyan, az eddigitől eltérő természetű erők, mint az örmény diaszpóra? Nem fogja midez aktívabb ellenlépésekre serkenteni a kormányokat és egyéb befolyásos köröket? Itt van aztán a gazdaság. Volt rossz hír elég, a beruházások elapadtak, a forint árfolyama jojózott. Nem képes ez átlépni egy kritikus határt, ahonnan kis gesztusokkal már nincs visszaút? És ha a rossz gazdasági fejlemények felborítják a költségvetést, semmivé válik a hiány megfékezése, újra nő az államadósság, újrakezdődik  a túlzott deficit - eljárás és jön az EU-s pénzeket visszatartó szankció? És mindez érezhetővé válik a családok kasszájában?

Na meg itt van a sokat emlegetett közbeszéd. Azt mindeddig a hatalomnak sikerült tematizálni, vagy ha számára kellemetlen tendenciák mutatkoztak, kemény ellenakcióval túlkiabálni azokat. Most se várható, hogy az ellenzék tudna tematizálni a nagypolitikában. De sokkal veszélyesebb új jelenséggel szembesülhet a kormánypropaganda. A látványosabb fejleményekből lesüllyedt kultúrjavak formájában olyan legendák, toposzok terjednek szájról szájra, amelyek erodálják a kormány tekintélyét és az iránta megnyilvánuló  bizalmat - és ez ellen nincs semmiféle eszköze a hatalomnak. Akkor sem, ha ezek ugyanolyan hézagos logikájú manicheus elemeket tartalmaznak, mint  amilyen a kormánypropaganda. A hatalom készülhet arra, hogy a nem várt problémákat nagy pénzen kiépített erőszakkal fogja leküzdeni, de ez nem hatásos fegyver a megrendült bizalom ellen. Sőt, ettől kezdve bármit tesz a hatalom, azt a spontán közbeszéd rosszra fogja magyarázni.

Ez így együtt lavinává egyesülhet. Megelőzésére, megfékezésére olyan látványos politikai fordulatra lenne szükség, amit ez a hatalmi garnitúra sem nem akar, sem nem tud végrehajtani.Ez csak eszkalálni tud, belevetni magát az ismeretlenbe. De ehhez sem külső szövetségeseket nem tudott maga mögé állítani, sem anyagi erőforrásokat felhalmozni. Marad egyetlen mentődeszkájaként a további időhúzás: hátha váratlan külső fejlemények elvonják a figyelmet Magyarországról, hátha a különféle negatív tendenciák rövid távon nem egyesülnek lavinává.Volt már ilyen a viharos, balsors sújtotta magyar történelemben. Jól azonban sem a mindenkori uralkodó rend, sem a sokat tűrő szerencsétlen adózó nép nem jött ki belőle.

Ne számítsunk jelentős új párt megjelenésére Magyarországon!

A lehetséges politikai forgatókönyvek sorában gyakorta felbukkant az a lehetőség, hogy a választók közönyét egy üstökösként felbukkanó új párt fogja áttörni. Ki lehet jelölni hiányzó párt helyét mind a jobbközépen, mind a balközépen. A múlt év végén mutattak jelek az egyik, a Schmitt - ügy kapcsán a másik lehetőség valóra válására. Mára ezek a lehetőségek láthatólag elenyésztek. Kizárni természetesen nem lehet, hogy váratlan események váratlan erőket is a felszínre hoznak. De valószínűnek azt kell tartanunk, hogy a soronkövetkező (vagy akár rendkívüli) választásokon a már ismert erők fognak küzdeni a voksokért, esetleg némileg megváltozott személyi összetételben.

A közvélemény politizáló része ezért jobban teszi, ha újragondolja saját pozícióját. Eddig a módi a létező erők súlyos - többnyire jogos - kritikája volt, mind politikai, mind erkölcsi tekintetben nagyon finnyásan. És lépten - nyomon követelmények hangzottak el egy leendő kormány összetételével, programjával, politikájával kapcsolatban. Ezzel a maximalizmussal a létező pártok nem tudtak mit kezdeni, ezért megmaradtak a saját ismert formuláinál, mantráinál, rögeszméinél. Ugyanígy lepattantak róluk az összefogásra felszólító türelmetlen követelések is. Ha kissé empatikusabban tekintünk rájuk, akkor ezen nem is lepődhetünk meg.

A párthoz nem kötődő politizáló magánemberek, ha le akarják váltani a jelenlegi hatalmat, meg kell barátkozzanak azzal, hogy az adott készletből kell majd választaniok. Nem kell ma abba belenyugodniuk, hogy a mai pártok pont olyanok maradnak a választásokig, amilyenek ma. De kívülről hatni egy pártra csak olyan személyek/csoportok tudnak, akik egyben kilátásba helyezik támogató szavazatukat is.

Az ősz tartogathat súlyos kataklizmát Magyarország számára, amikor nem a következő választásokra irányul a közfigyelem. De ha ilyen nem következik be, akkor jó volna, ha mennél többen mérlegelnék a prokat és a kontrákat, hogy melyik létező pártban fedezik fel annak lehetőségét, hogy a súlyos állapotban lévő országot eredményesen kormányozni tudja az európai típusú demokrácia helyreállításának céljából. S ha magukban választottak, erre a pártra szabva támasszanak vele szemben olyan követelményeket, amelyhez az adott pártnak, vagy egyes irányzatainak van valamilyen affinitása és lehetősége is ezeknek a követelményeknek legalább részleges befogadására. Ha ilyen meggondolásból a pártok új támogatói tűnnek fel a nyilvánosságban, oldhatják a nem politizálók vonakodását is attól, hogy egy majdani választáson ezekre az ellenzéki pártokra szavazzanak. Ellenkező esetben a steril normativitás lehet Istennek tetsző, de vajmi kevéssé szolgálhatja a mai rendszer leváltását.

Szégyelli -e őszintén magát valaki a baltásgyilkos kiadatása miatt?

A kérdés nem a fölháborodásra vonatkozik. Az széleskörű és őszinte.De azok, akik az Orbán - rendszer két évét eddig is galádságok sorozataként élték át, az újabb botrányban csak a sorozat egyik újabb tagját láthatják, semmi meglepőt. És főképp nem szégyellik őszintén magukat, mivel a hatalom egyetlen lépésével se azonosulnak, tehát ezt a piszkos üzletet se veszik magukra.Hozzászoktak Magyarország nemzetközi rosszhíréhez és rendszeresen egyet értenek a külföldi felháborodókkal.

A kérdés az, hogy a rendszer aktív és kevésbé aktív támogatóinak felháborodása mire vezeti az ide tartozó embereket. Mert felháborodni - ki őszintén, ki látszatra - ők is felháborodnak. Náluk a szégyen valamilyen foka sem elkerülhető, mert akik ezt tették, azok számukra evidensen a "mi"-be tartoznak. Ismerjük a kognitív disszonancia redukció elméletét, vagyis azt az általánosnak mondható emberi sajátosságot, hogy nehezen viseljük el, ha ugyanazzal a dologgal kapcsolatban egymásnak ellentmondó gondolataink és érzelmeink vannak. Ezt a feszültséget valahogy fel akarjuk oldani. Ennek azonban számos módja lehet. Például hozzá lehet szokni az ilyen disszonanciához és attól kezdve ez már nem okoz belső feszültséget.Végre lehet fejben hajtani annyi kisebb - nagyobb átalakítást, átfogalmazást, amitől a feszültség immár nem feszültség. Lehet bűnbakot találni amitől az egyén már tisztának érzi magát attól, amiért különben szégyenkeznie kellene.És végül a disszonancia kiinduló pontja lehet a gondolkodás nagyobbfokú átalakulásának is.

A magyar jobboldali szavazótábornak, a fanatikusabb és lazább Orbán - hívőknek át kell menni valamiféle disszonancia - redukción a baltagate hatására. Noha ez mindenkinek egyéni feladat, a többség számára a sémák hozzá kívülről érkeznek: a médiától és a véleményirányító referenciaszemélyektől. Olyanoktól, amikben - akikben eddig bíztak. Ezért hát figyelmünket a jobboldali médiára és a jobboldali mértékadó személyekre kell irányítanunk: okoz-e körükben a szégyen komolyabb lelkiismereti válságot, átértékelik-e eddigi véleményeiket, kiállásaikat, vagy igyekeznek mennél hamarabb napirendre térni a kínos eset felett.

Az igaz, hogy ebben a belső vívódásban nincs érdemi szerepe hazai politikai ellenfelüknek. Sőt, mennél hangosabb az ellenzéki kórus, annál nagyobb a kísértés a disszonancia véleményváltozás nélküli redukciójára. Ellenben igen nagy szerepe van külföldi elvbarátaik véleményeinek és aktivitásának. Mennél elemibb a nemzetközi jobboldal felháborodása a brutális gyilkos nemzeti hőssé segítése miatt és mennél tovább marad ez a kérdés a világpolitika napirendjén ilyen, vagy olyan formában, annál nagyobb itthon is a kihívás, hogy az újra és újra feltámadó kognitív disszonancia a politikájuk, személyi lojalitásuk lényegi megváltoztatása nélkül nem oldható fel. Különben a balliberális ellenfél fog újabb és újabb szavazókat szerezni a téma tartós rendszerromboló hatása miatt.

Fb. bejegyzésem a választási bojkott- javaslatról

A bojkott lehetőségének mai felvetéséről

A választások bojkottjának kérdését 2012 augusztusának politikai uborkaszezonjában felvetni minősített politikai pancserség. Természetesen a mai hatalom folyamatosan hoz olyan új és új szabályokat, amivel a választások eredményét erőszakosan a maga javára szeretné fordítani. Ebből a szempontból most nincs határpont. Várhatóak még további unorthodox megoldások is. De lehet, hogy addigra olyan közutálatnak fognak örvendeni, hogy mindez nem lesz elég győzelmükhöz és igenis szavazni kell menni.. De lehet, hogy nem. AKKOR előadódhat, hogy a bojkott marad a leginkább célravezető eszköz. (Bár az Alaptörvény esetében is használta az ellenzék a bojkottot - minden kézzel fogható eredmény nélkül) De akkor a bojkott - döntésnek ütősnek és spontánnak tűnőnek kell hatnia. Ma viszont, amikor a politikai közömbösségben van a hatalom ereje és az a gond, hogy adott esetben hogyan lehet a választókat mobilizálni, kitüntetetten kontraproduktív egy a passzivitásra felszólító lehetőséget dobni be a köztudatba. Minden látványos eszközt (odaláncolás, kordonbontás, éhségsztrájk) akkor kell alkalmazni, amikor az dramaturgiailag hatásosnak tűnik. Máskor meg hallgatni célszerű róla.

Nemzetközi pártcsaládok : formalitás és erős kapocs

Ma kaptuk a hírt, hogy a Szocialista Internacionálé kongresszusa újraválasztotta magyar alelnökét. Kis hír, noha több. mint 100 párt képviseltette magát a világ legkülönbözőbb részéből. Deklarációt is elfogadtak, ami a mai, korszerűsített nemzetközi szolidaritást hirdeti. Kis hír, mert mindenki tudja, hogy egy ilyen kongresszus nem határkő: nem lesz más tőle a válságok és egyéb bajok sújtotta milliárdok élete, de még a tagpártok politikája sem. Mégis számos, országából sok fontos politikus elutazott Afrikába az eseményre, mert úgy gondolta, ez őt is erősíti, miközben ő meg erősít másokat. Egy alelnöki poszt is formalitás: az országában befolyásos pártnak szól, nem a személynek.

A globalizálódó posztmodern, mediatizált, az internetes kapcsolatokkal átszőtt világban a pártok már régen nem ugyanazt jelentik, mint a korábbi korszakban. Sem a társadalomban elfoglalt helyüket, szerepüket illetően, se szervezetszociológiai értelemben. A parlamentáris demokráciák mégis a pártokba horgonyozzák modeljüket és napi működésüket: e nélkül nem tudnának azok lenni, amik. Gombaként felduzzadhatnak új pártszerű képződmények, amelyek egy- egy választáson akár át is tudják rajzolni egy-egy ország politikai térképét, de ezek a képződmények mindeddig bomlékonyaknak bizonyultak. A demokratikus politikai élet mindig vissza - visszazökkent a hagyományos, megszokott pártképletekbe. Ahol a politikai élet kétpólusú, ott a kormányon lévők hitelvesztése rendszerint a hagyományos váltópárt kormányra segítésével jár, bármilyen viharvert állapotban volt légyen ez a párt még a közelmúltban is. Mert lehet az egész politikai elit elleni proteszként üstökösként feltűnt új csillagokra szavazni, de aztán, látva a kialakult politikai bizonytalanságot és a mindennapi élet fenyegetettségét, a megismételt szavazáson mégiscsak egy nemzetközi beágyazottságú elit kap kormányzati lehetőséget. Ha másképp nem megy, akkor az ősellenségek nagykoaliciójával.

A nagy nemzetközi pártcsaládokhoz tartozó nemzeti pártok ezért mindig előnyben vannak a bizonytalan nemzetközi hátterű versenytársaikkal szemben.Kormányon és kormányzásra készülve a pártcsaládoktól politikai, logisztikai, anyagi, know-how-beli és egyéb segítséget kaphatnak, ha kérnek, a család neves vezéregyéniségei rendszeresen feltűnnek testvérpártjuk választási gyűlésein is. Mindez persze akkor, ha a nemzeti pártok is szolidárisak pártcsaládjuk legfontosabb ügyeivel és akcióival. A nagyon önfejű nemzeti pártok esetében folyhat a színfalak mögött iszapbirkózás is a politikai családon belül, de a választó csak azt látja, hogy formálisan rendben látszik-e lenni a tagi viszony és hogy milyen intenzitással segítik a pártcsaládok helyi tagszervezetük kampányát.

A magyar helyzet ebből a szempontból sajátosnak mondható. Az előző választásokon az egyik nagy politikai családhoz tartozó párt tönkreverte a rivális pártcsalád magyar tagját. A győztes célul tűzte ki az egész politikai berendezkedés átszabását, a tényleges politikai verseny de facto felszámolását. A rivális nemzetközi  politikai családok érthető módon fellármázták e miatt az egész globális nyilvánosságot. E közben azonban beleütköztek abba, hogy a magyar kormánypárt pártcsaládja hol szégyenkezve, hol határozottabban kiállt az unorthodox tagszervezete mellett.

Most a magyar belpolitikai harc középpontjában az a kérdés áll, hogy a hatalmon lévőknek sikerül-e a politikai rendszert tartósan egypólusúvá alakítani, vagy újra megerősödik egy rivális politikai pólus. A hatalom a gyenge, fragmentált, tehetetlen ellenzéki képletben érdekelt. Ezt eddig el is tudta érni: az ellenzéki pártok befolyása gyenge, ők maguk összefogásra képtelenek. De változóban van a helyzet. Egyfelől a kormányzat kudarca mind több területen válik nyilvánvalóvá, egyre több társadalmi csoport érdekeit sérti meg, állítja szembe a rendszerrel. Másfelől belép a képbe az európai "szabvány" : a legkevesebb aktív mérlegelést az igényli és a legkisebb kockázatot az jelenti, ha a rivális nagy politikai család helyi tagszervezetében keresik a választók a váltógarnitúrát. Persze ehhez a változó helyzethez a korábbi kormánypártnak is fel kell nőni. Ki kell lépni a szűklátókörű, pártpozícióban gondolkodó defenzív gyakorlatból és soraiban és politikai barátai körében meg kell találnia azokat a kulcsfigurákat, akikről a választók elhiszik, hogy az ország jobb irányítására, nemzetközi respektusának helyreállítására és a kínálkozó döntési alternatívák közül a választóiknak kedvezőbbek megtalálására képesek. A program adott: konszolidáció, jogállam, méltányosság. S ha a ma legnagyobb ellenzéki párt erre az útra lép, nem kétséges, hogy meg kapja hozzá az automatikusan kijáró formálison túl nemzetközi pártcsaládja sokoldalú és intenzív támogatását is.Annál is inkább, mert a napnál világosabb, hogy nincs az a válsághelyzet, amelyben a jelenlegi hatalmi garnitúra konszolidált politikai erőkkel szövetségre tudna lépni. Erre alkatilag totálisan alkalmatlan.

Nagy az inga ereje. Nehéz azt tartósan az egyik szélső pozícióban tartani.