A megszokott rend szerint az országgyűlési választásokra 2014 tavaszán kerülne sor. Ennek jegyében látszott tevékenykedni mind a kormányerő, mind a nyögvenyelősen formálódó ellenzék. A hatalom regisztrációs ötletével jelzett egy bizonyos menetrendet, ami időigényével erre az elképzelt dátumra mutatott. A regisztráció ötletének ejtése ugyan szabadabbá tette volna a kormányon lévőket az időponttal való játékban, viszont egy másik menetrendhez is alkalmazkodni látszottak. Óriási erőfeszítéseket tettek azért, hogy az ország idén tavasszal kikerüljön az EU túlzott deficit - eljárása alól és így nyíljon meg számukra az út a szavazatvásárló intézkedések előtt. Ez a remény most látszik dugába dőlni. Nem tudni, hogy ez hogy fog kihatni arra, hogy mikorra tervezik a választások kiírását. Az azonban tény, hogy a rezsicsökkentés- akció máris a szavazatvásárlási kampány elindulását jelenti. Orbán és kamarillája mérlegelésén múlik, hogy továbbra is az eredetileg elképzelt időpontra terveznek sok konvergens lépést a választási sikerük érdekében, vagy úgy látják, hogy jobban járnak az időpont előre hozásával akkor is, ha néhány tervezett lépésükre így sort se kerítenek.
Az ellenzéki alakulatok mindeddig 2014 tavaszától számolták vissza a megteendő lépések időpontját és semmi jele annak, hogy valami B- tervvel is rendelkeznének, vagy akár elgondolkodnának azon, hogy a megteendő lépések közül valóban azok-e az igazán fontosak, amiket korábban annak gondoltak. Így láthatólag nem zavarja őket biztosnak látszó szavazóik fokozódó, már-már ingerült türelmetlensége csakúgy, mint az sem, hogy immár nem a regisztrációra, hanem a választásokra kell esetleg hónapokon belül nagy, nehezen mozdítható tömegeket eredményesen mozgósítani. Mint ahogy változatlanul nem tulajdonítanak jelentőséget annak sem, hogy az ellenzéket alighanem új, vonzó arcok felépítésével inkább lehetne sikeresen lendületbe hozni, mint az ismert arcokkal a régi szerepükben. Pártjaik üzenetei is a régi síneken haladnak, a kormány propaganda - offenzíváira pedig késve és zűrzavaros módon reagálnak. Saját, konzekvensen felépített kommunikációs stratégiájuk láthatólag nincs. A sok üzenet - amit mégis küldenek - önmagában nem erősíti, hanem kioltja egymást. Így ezt minden, csak nem a "remény" előhírnöke sem tartalmi, sem dramaturgiai szempontból.
Az elhúzódó télben a kezdeményezés egyértelműen a kormányoldal kezében van. Ők a maguk módján felkészültek még az esetleges rossz gazdasági és Uniós hírek kommunikációs fogadására is. Az ellenzék pártjainak viszont ahhoz sok okból le kellene vedleni régi, önmagába záródó bőrüket, ha tavasszal közösen, új lendülettel át akarnák venni a politikai kezdeményezést és figyelmüket a belső iszapbirkózásról végre a potenciális választóik felé fordítani. Kiindulópontként ki kéne szabadulniuk 2014 hamis bűvöletéből, megértve, hogy "idő van!"
2013. április 5., péntek
2013. április 2., kedd
A magyar ellenzéki politikus és az értelmiség
Többször foglalkozott ez a blog az értelmiség és a politika honi viszonyával és igyekezett kitapogatni az értelmiségi politizálás erényeit, korlátait és kontraproduktív vonásait. Most próbáljuk meg a kérdést a másik oldalról, a politikusok oldaláról is megnézni.
Azonnal nehézségbe ütközünk: kit is tekintsünk ellenzéki politikusnak? Érthető módon a rendszerváltás után az új politikai elit az értelmiségből rekrutálódott - honnan másból lett volna ez lehetséges. Viszonylag hamar kiderült azonban, hogy politikusnak lenni szakma, amelynek játékszabályai jelentősen eltérnek az értelmiségiétől. Sok politikus se vette ezt igazán tudomásul: "mellékfoglalozásban" meg akart maradni kompetens értelmiséginek is. Nem véve tudomásul, hogy hiába van meg ehhez akár a képessége és a műveltsége, a két pozíció kizárja egymást: a politikust az eredményei minősítik. De a politika iránt értelmiségiek sem voltak hajlandók erre a különbségtevésre: a politikusokat kedvük szerint hol politikusként, hol értelmiségiként minősítgették.
A két nagy politikai pártban azért fokozatosan végbement a politikusok professzionalizálódása: Horn Gyulát vagy Orbánt senki nem kezelte értelmiségiként és mindkét pártban kezdett felnőni egy értelmiségi múlt nélküli politikus- garnitúra. A jobboldalon ez a tendencia be is érett: Orbán gyakori sámánkodása ellenére világos, hogy politikai alakulatról van szó, amely időnként egy-egy politikailag súlytalan értelmiségi miniszterrel dúsítja fel személyi állományát. A bal- balközép oldalon viszont megtorpant a professzionalizálódás. Az SZDSZ eleve tele volt a két szerepkör között ingázó prominenssel. Az MSZP viszont Horn lemondása után permanens vezetési válságba került: a párt condottiere - oligarchái nem voltak hajlandók senkit maguk fölött állónak elismerni. Mígnem ebbe az erőtérbe kívülről belépett Gyurcsány, aki a politikai vezér szerepe mellett vindikálta magának a mélyenszántó értelmiségi elemző stallumát is. Amíg sikeres volt, addig ebből különösebb probléma nem származott, lemondása - lemondatása után azonban annál nagyobb. A kormányt a hangsúlyosan, deklaráltan nem politikus Bajnai vette át egy sor helyét nem találó szocialista politikussal karöltve, a párt elnöke pedig Lendvai Ildikó lett, aki egyfelől politikusi aprómunkával egybentartotta a pártot, másfelől a médiában folyamatosan csillogtatta értelmiségi kvalitásait, de tartózkodott még a kísérlettől is, hogy pártja szellemi vezéreként jelenjen meg. A korábbi koalíció a választások időpontjára nem csak úgy általában vált erősen népszerűtlenné, de különösen azzá vált a politizáló értelmiség körében. A népszerűtlenség szellemi dezorientáltsággal is párosult. Innen is magyarázható az a súlyos választási vereség, amely könnyen végzetessé is válhatott volna.
Orbán "centrális erőteret" kisajátítani akaró rendszerváltása nem ütközött népi ellenszegülésbe, de két csoportot súlyosan felháborított. Egyfelől a balliberális értelmiséget, másfelől a pozícióvesztett országos és helyi politikusokat és holdudvarukat. Az értelmiségi tiltakozás élére először a börtönnel fenyegetett Gyurcsány állt, ő rendezte meg az első, párezer embert utcára vivő demonstrációt. Ezen felbuzdulva vették át a stafétabotot és burjánoztak el az utcai tüntetéseket szervező civil kezdeményezések, amelyek hol csak a balliberális értelmiségiek egy részét tudták mozgósítani, hol ennél szélesebb kört és többtízezres létszámot. De így, vagy úgy, általuk az értelmiségi politizálás bekerült az ellenzéki fősodorba. Ezzel ellentétben az MSZP-t Mesterházy Attilának éppenséggel politikusi módon sikerült konszolidálni olyan pártként, amelyben az értelmiségieknek csak a segítő (esetenként fizetett) szakember szerepe jut.
Ez a durva vonásokkal felvázolt kép talán eleve sugallja, hogy az ellenzéki értelmiség ezen a politikai oldalon a zsüri szerepkörébe került, amellyel bőségesen él, sőt visszaél. A helyzetre adekvát válasznak tűnt 2012 őszén Bajnai politikai szerepvállalása, majd a körülmények hatalma révén egy furcsa, konglomerátum- szerű ellenzéki párt megalakulása. A folyamat azonban hallatlanul lassú és nehezen megy a politikus szerepet vállalók nyílt, egyértelmű elszakadása az értelmiségi szereptől. Ennek a lassúságnak két súlyos következménye is van. Az egyikről már többször szóltam: a politizáló értelmiség se szakad el az amatőr politizálástól és a médiában, köztudatban ősszekeveredik, amit az újdonsült politikus mond azzal, amit az önkorlátozásra képtelen kibic bocsájt közre. A másik, talán még súlyosabb következmény, hogy az ellenzéki politikusok továbbra is nagyrészt az értelmiségi közönségnek beszélnek és nem a széles spektrumon elhelyezkedő potenciális választóiknak. Ha mégis megpróbálkoznak ezzel, az értelmiségiek azonnal populizmust kiáltanak.
A következtetést le se kell vonni, annyira kézenfekvő. Amíg a politikai ellenzék kiszolgáltatott, függő helyzetben marad az értelmiségétől, addig sem egy hirtelenjött válsághelyzetben, sem választásokon nem válhat ütőképes politikai vezető erővé. Hogy egy formálódó ellenzéki politikus - koalíció képes-e itthon és a nemzetközi színtéren átlépni ezt a professzionális minőségi küszöböt és hogy az idősebb, és a most jelentkező fiatal értelmiségi háttere képes-e ezt támogatólag tudomásul venni, azt a közeljövő fogja eldönteni.
Azonnal nehézségbe ütközünk: kit is tekintsünk ellenzéki politikusnak? Érthető módon a rendszerváltás után az új politikai elit az értelmiségből rekrutálódott - honnan másból lett volna ez lehetséges. Viszonylag hamar kiderült azonban, hogy politikusnak lenni szakma, amelynek játékszabályai jelentősen eltérnek az értelmiségiétől. Sok politikus se vette ezt igazán tudomásul: "mellékfoglalozásban" meg akart maradni kompetens értelmiséginek is. Nem véve tudomásul, hogy hiába van meg ehhez akár a képessége és a műveltsége, a két pozíció kizárja egymást: a politikust az eredményei minősítik. De a politika iránt értelmiségiek sem voltak hajlandók erre a különbségtevésre: a politikusokat kedvük szerint hol politikusként, hol értelmiségiként minősítgették.
A két nagy politikai pártban azért fokozatosan végbement a politikusok professzionalizálódása: Horn Gyulát vagy Orbánt senki nem kezelte értelmiségiként és mindkét pártban kezdett felnőni egy értelmiségi múlt nélküli politikus- garnitúra. A jobboldalon ez a tendencia be is érett: Orbán gyakori sámánkodása ellenére világos, hogy politikai alakulatról van szó, amely időnként egy-egy politikailag súlytalan értelmiségi miniszterrel dúsítja fel személyi állományát. A bal- balközép oldalon viszont megtorpant a professzionalizálódás. Az SZDSZ eleve tele volt a két szerepkör között ingázó prominenssel. Az MSZP viszont Horn lemondása után permanens vezetési válságba került: a párt condottiere - oligarchái nem voltak hajlandók senkit maguk fölött állónak elismerni. Mígnem ebbe az erőtérbe kívülről belépett Gyurcsány, aki a politikai vezér szerepe mellett vindikálta magának a mélyenszántó értelmiségi elemző stallumát is. Amíg sikeres volt, addig ebből különösebb probléma nem származott, lemondása - lemondatása után azonban annál nagyobb. A kormányt a hangsúlyosan, deklaráltan nem politikus Bajnai vette át egy sor helyét nem találó szocialista politikussal karöltve, a párt elnöke pedig Lendvai Ildikó lett, aki egyfelől politikusi aprómunkával egybentartotta a pártot, másfelől a médiában folyamatosan csillogtatta értelmiségi kvalitásait, de tartózkodott még a kísérlettől is, hogy pártja szellemi vezéreként jelenjen meg. A korábbi koalíció a választások időpontjára nem csak úgy általában vált erősen népszerűtlenné, de különösen azzá vált a politizáló értelmiség körében. A népszerűtlenség szellemi dezorientáltsággal is párosult. Innen is magyarázható az a súlyos választási vereség, amely könnyen végzetessé is válhatott volna.
Orbán "centrális erőteret" kisajátítani akaró rendszerváltása nem ütközött népi ellenszegülésbe, de két csoportot súlyosan felháborított. Egyfelől a balliberális értelmiséget, másfelől a pozícióvesztett országos és helyi politikusokat és holdudvarukat. Az értelmiségi tiltakozás élére először a börtönnel fenyegetett Gyurcsány állt, ő rendezte meg az első, párezer embert utcára vivő demonstrációt. Ezen felbuzdulva vették át a stafétabotot és burjánoztak el az utcai tüntetéseket szervező civil kezdeményezések, amelyek hol csak a balliberális értelmiségiek egy részét tudták mozgósítani, hol ennél szélesebb kört és többtízezres létszámot. De így, vagy úgy, általuk az értelmiségi politizálás bekerült az ellenzéki fősodorba. Ezzel ellentétben az MSZP-t Mesterházy Attilának éppenséggel politikusi módon sikerült konszolidálni olyan pártként, amelyben az értelmiségieknek csak a segítő (esetenként fizetett) szakember szerepe jut.
Ez a durva vonásokkal felvázolt kép talán eleve sugallja, hogy az ellenzéki értelmiség ezen a politikai oldalon a zsüri szerepkörébe került, amellyel bőségesen él, sőt visszaél. A helyzetre adekvát válasznak tűnt 2012 őszén Bajnai politikai szerepvállalása, majd a körülmények hatalma révén egy furcsa, konglomerátum- szerű ellenzéki párt megalakulása. A folyamat azonban hallatlanul lassú és nehezen megy a politikus szerepet vállalók nyílt, egyértelmű elszakadása az értelmiségi szereptől. Ennek a lassúságnak két súlyos következménye is van. Az egyikről már többször szóltam: a politizáló értelmiség se szakad el az amatőr politizálástól és a médiában, köztudatban ősszekeveredik, amit az újdonsült politikus mond azzal, amit az önkorlátozásra képtelen kibic bocsájt közre. A másik, talán még súlyosabb következmény, hogy az ellenzéki politikusok továbbra is nagyrészt az értelmiségi közönségnek beszélnek és nem a széles spektrumon elhelyezkedő potenciális választóiknak. Ha mégis megpróbálkoznak ezzel, az értelmiségiek azonnal populizmust kiáltanak.
A következtetést le se kell vonni, annyira kézenfekvő. Amíg a politikai ellenzék kiszolgáltatott, függő helyzetben marad az értelmiségétől, addig sem egy hirtelenjött válsághelyzetben, sem választásokon nem válhat ütőképes politikai vezető erővé. Hogy egy formálódó ellenzéki politikus - koalíció képes-e itthon és a nemzetközi színtéren átlépni ezt a professzionális minőségi küszöböt és hogy az idősebb, és a most jelentkező fiatal értelmiségi háttere képes-e ezt támogatólag tudomásul venni, azt a közeljövő fogja eldönteni.
2013. március 31., vasárnap
Az állami centralizáció és a hatékonysága
Az államhatalom sorompóin belül a hatékonyság kérdése olyan formában vetődik fel, hogy mi a módja a központi akarat gyors és akadálytalan végigfutásának az egész országon. A válasz evidensnek tűnik: mennél több hatalom állami kézbe kerítése és a centralizált végrehajtás szervezetének kiépítése. Ez folyik ma nálunk.
Ebben a sajátos szituáció az, hogy az előző társadalmi rendszer az állami tulajdon primátusán - helyenként monopóliumán - épült, egypártrendszer volt, amely az egész országot átszőtte, elvben tervgazdálkodás folyt, amely az ország erőforrásaival rendelkezhetett és az anyagi források elosztásában szabad volt a keze. Ez a rendszer mindenekelőtt a hatékonyság hiánya miatt bukott meg. A szisztéma lojális, de tárgyilagosságra törekvő elemzői körében közhellyé vált, hogy a hatékonyság hiányának éppen a mindent egy kézben tartás a szükségképpeni oka. Ha ugyanaz hozza a döntéseket, birtokolja és szervezi a végrehajtás eszközeit és gondoskodik a folyamatos ellenőrzésről is, akkor saját kelepcéjének foglyává válik, ha saját "tiszta" logikáját követi. Az ellenőrzés első közelítésben abban lenne érdekelt, hogy mindenek előtt mindent rendben találjon és folyamatos győzelmi jelentéseket adjon ki. De ha ezt teszi, akkor mivel igazolja saját létét, eredményességét? Másfelől a rendellenességek, kudarcok országos szinten időről csak kibuknak valahogy. Az ellenőrzésnek tehát gondolnia kell arra, hogy ilyen esetekben ne válhasson bűnbakká azáltal, hogy semmit nem jelzett időben. Így az állami transzmisszióban kell hibákat (netán szabotőröket) találnia. Mégpedig úgy, hogy azok megszemélyesítődjenek ugyan, de lehetőleg ne legyenek visszavezethetőek egy eleve hibás kinevezésre vagy egy rossz felső utasításra. Ezáltal a végrehajtó apparátus az örökös fenyegetettség állapotában él: intik a központi utasítások hibátlan végrehajtására, nemigen jelezhet zavaró akadályokat, de ennek ellenére bármikor bűnbakká téve súlyos megtorlásnak nézhet elébe. Mi mást tehetne, mint hogy vagy felül az éppen aktuális "vonal" hullámára, vagy igyekszik észrevétlen maradni, ezt megköveteli beosztottjaitól is és nem próbál öntevékenyen olyan bajokat elhárítani, aminek kockázata lehet. A magyar államszocialista rendszer 1956-os csődjét követőleg nem is érvényesítette a rendszer "tiszta" logikáját, hanem mindenféle reformokkal (és azok időnkénti visszavételével) igyekezett működőképességét és a köznyugalmat fenntartani.
Az államszocialista rendszernek meg volt az a "szerencséje", hogy mind a felette uralkodó külső hatalom, mind a partner szomszédai hasonló berendezkedésben éltek, tehát megértésre, illeszkedő fogaskerekekre és az esetek többségében a közös hibákat palástoló cinkosságra építhetett. Ráadásul ezek az országok drasztikusan korlátozták polgáraik külföldi utazását, pénzük nem volt konvertibilis és egyéb módokon is csökkenteni tudták a más rendszerben működő külfölddel az érintkezési felületüket. Ez a zártság egyben effektívebbé tette az elnyomás - megtorlás eszközrendszerét is. Hogy mi okozta magán a hatékonyság hiányából következő folyamatos lemaradáson túl a rendszer erózióját, majd felbomlását, azt tudjuk, illetve ma már szabadon megismerhetjük.
Ha most már a mai Magyarországon tekintünk egy állami centralizáción alapuló rendszer kiépítésének esélyeire, akkor a fent elmondottakon felül nyilvánvalóan egy ettől idegen külső környezet jelenti a legnagyobb súlyú akadályt. Nem szorítható az államhatárok közé sem a gazdaság, sem az emberek és eszmék szabad mozgása. Nem szorul magyarázatra, hogy mi mindenben jelent ez áthághatatlan akadályt az uralkodó hatalom számára. A mai magyar rezsim bemutatta és bemutatja, hogy ha ezeket az akadályokat áthágni nem is lehet, megkerülésükkel meg lehet próbálkozni. Igaz, csak időlegesen és azt is drága áron.
Egy nyitott, kevés erőforrással rendelkező országban rövid távon a fizetőképesség, az adósságszolgálat a legkritikusabb pont. Akkor is az lenne, ha a jelenlegi kormány nem örökölt volna meg eleve magas államadóssági szintet. De megörökölt és ezért ez a probléma az első pillanattól teljes súlyával jelentkezik. Minthogy a fizetőképesség megszűnése államcsődöt, az adósságszolgálat megtagadása pedig súlyos szankciókat eredményezne, ezek elkerülése élvez első számú prioritást. Ennek következménye azonban súlyos eszköz(pénz)hiány az élet minden területén, amely látható és láthatatlan módon minden szinten tovább rombolja a hatékonyságot. Egy olyan országban, ahol a külkereskedelmi többlet a külföldi tulajdonban lévő nemzetközi nagyvállalatok exportjából származik, beruházási forrásként és a mezőgazdaság életben tartójaként pedig az Európai Uniótól érkező ingyenpénzek szolgálnak, nem kell nagy fantázia egy kvázi autark berendezkedés jövője esélyeinek megítéléséhez. Ilyen helyzetben viszont - ameddig a kísérlet tart -az állami centralizáció nem csak ideál, hanem kényszer is az igazság pillanatának elodázására, egyféle szükséggazdálkodás kikényszerítésére. De ez már most azzal jár, hogy a beruházások összvolumene nem éri el a szükséges évi amortizációét, vagyis perspektívában felélést, ezáltal szűkített újratermelést jelent. A folyó gazdaság is recessziót mutat és ehhez képest már a stagnálás is előrelépést jelentene.
A mai - barátságtalan - külső környezet azonban nem tekinthető konstansnak sem. A tartós európai és világválság bármikor krízist idézhet elő Magyarországon, ezen felül az itt működő bankok és nagyvállalatok a tőkekivonáson túl bármikor a szó fizikai értelmében is elhagyhatják az országot és bármikor különféle gazdasági és politikai szankciókkal is szembe kellhet nézni az országnak. Márpedig egy eleve nem hatékony gazdaság és intézményrendszer egy krízishelyzettel csak rövid ideig és rossz hatásfokkal lehet képes megküzdeni. Arról nem beszélve, hogy az ország geopolitikai helye és a bennünket körülvevő , ránk is vonatkozó különféle játékszabályok tömege mindenkor aktuális adottság, ami magyar akarattal nem változtatható meg.
A tévút fel nem ismeréséhez ( vagyis annak be nem látásához, hogy a fokozódó hatékonytalanság az adott viszonyok között csak a rendszer összeomlásához vezethet) a hatalom részéről a kitűzött célok és az eddig tett lépések irreverzibilis volta, az apparátus részéről az önfeladáson alapuló napi praxis mókuskereke, a lakosság egy része részéről pedig a remény és a lemondás sajátos kevercse és az aktív tájékozódástól való énvédő tartózkodás az az előfeltétel, amit nap mint nap tapasztalhatunk.
Ebben a sajátos szituáció az, hogy az előző társadalmi rendszer az állami tulajdon primátusán - helyenként monopóliumán - épült, egypártrendszer volt, amely az egész országot átszőtte, elvben tervgazdálkodás folyt, amely az ország erőforrásaival rendelkezhetett és az anyagi források elosztásában szabad volt a keze. Ez a rendszer mindenekelőtt a hatékonyság hiánya miatt bukott meg. A szisztéma lojális, de tárgyilagosságra törekvő elemzői körében közhellyé vált, hogy a hatékonyság hiányának éppen a mindent egy kézben tartás a szükségképpeni oka. Ha ugyanaz hozza a döntéseket, birtokolja és szervezi a végrehajtás eszközeit és gondoskodik a folyamatos ellenőrzésről is, akkor saját kelepcéjének foglyává válik, ha saját "tiszta" logikáját követi. Az ellenőrzés első közelítésben abban lenne érdekelt, hogy mindenek előtt mindent rendben találjon és folyamatos győzelmi jelentéseket adjon ki. De ha ezt teszi, akkor mivel igazolja saját létét, eredményességét? Másfelől a rendellenességek, kudarcok országos szinten időről csak kibuknak valahogy. Az ellenőrzésnek tehát gondolnia kell arra, hogy ilyen esetekben ne válhasson bűnbakká azáltal, hogy semmit nem jelzett időben. Így az állami transzmisszióban kell hibákat (netán szabotőröket) találnia. Mégpedig úgy, hogy azok megszemélyesítődjenek ugyan, de lehetőleg ne legyenek visszavezethetőek egy eleve hibás kinevezésre vagy egy rossz felső utasításra. Ezáltal a végrehajtó apparátus az örökös fenyegetettség állapotában él: intik a központi utasítások hibátlan végrehajtására, nemigen jelezhet zavaró akadályokat, de ennek ellenére bármikor bűnbakká téve súlyos megtorlásnak nézhet elébe. Mi mást tehetne, mint hogy vagy felül az éppen aktuális "vonal" hullámára, vagy igyekszik észrevétlen maradni, ezt megköveteli beosztottjaitól is és nem próbál öntevékenyen olyan bajokat elhárítani, aminek kockázata lehet. A magyar államszocialista rendszer 1956-os csődjét követőleg nem is érvényesítette a rendszer "tiszta" logikáját, hanem mindenféle reformokkal (és azok időnkénti visszavételével) igyekezett működőképességét és a köznyugalmat fenntartani.
Az államszocialista rendszernek meg volt az a "szerencséje", hogy mind a felette uralkodó külső hatalom, mind a partner szomszédai hasonló berendezkedésben éltek, tehát megértésre, illeszkedő fogaskerekekre és az esetek többségében a közös hibákat palástoló cinkosságra építhetett. Ráadásul ezek az országok drasztikusan korlátozták polgáraik külföldi utazását, pénzük nem volt konvertibilis és egyéb módokon is csökkenteni tudták a más rendszerben működő külfölddel az érintkezési felületüket. Ez a zártság egyben effektívebbé tette az elnyomás - megtorlás eszközrendszerét is. Hogy mi okozta magán a hatékonyság hiányából következő folyamatos lemaradáson túl a rendszer erózióját, majd felbomlását, azt tudjuk, illetve ma már szabadon megismerhetjük.
Ha most már a mai Magyarországon tekintünk egy állami centralizáción alapuló rendszer kiépítésének esélyeire, akkor a fent elmondottakon felül nyilvánvalóan egy ettől idegen külső környezet jelenti a legnagyobb súlyú akadályt. Nem szorítható az államhatárok közé sem a gazdaság, sem az emberek és eszmék szabad mozgása. Nem szorul magyarázatra, hogy mi mindenben jelent ez áthághatatlan akadályt az uralkodó hatalom számára. A mai magyar rezsim bemutatta és bemutatja, hogy ha ezeket az akadályokat áthágni nem is lehet, megkerülésükkel meg lehet próbálkozni. Igaz, csak időlegesen és azt is drága áron.
Egy nyitott, kevés erőforrással rendelkező országban rövid távon a fizetőképesség, az adósságszolgálat a legkritikusabb pont. Akkor is az lenne, ha a jelenlegi kormány nem örökölt volna meg eleve magas államadóssági szintet. De megörökölt és ezért ez a probléma az első pillanattól teljes súlyával jelentkezik. Minthogy a fizetőképesség megszűnése államcsődöt, az adósságszolgálat megtagadása pedig súlyos szankciókat eredményezne, ezek elkerülése élvez első számú prioritást. Ennek következménye azonban súlyos eszköz(pénz)hiány az élet minden területén, amely látható és láthatatlan módon minden szinten tovább rombolja a hatékonyságot. Egy olyan országban, ahol a külkereskedelmi többlet a külföldi tulajdonban lévő nemzetközi nagyvállalatok exportjából származik, beruházási forrásként és a mezőgazdaság életben tartójaként pedig az Európai Uniótól érkező ingyenpénzek szolgálnak, nem kell nagy fantázia egy kvázi autark berendezkedés jövője esélyeinek megítéléséhez. Ilyen helyzetben viszont - ameddig a kísérlet tart -az állami centralizáció nem csak ideál, hanem kényszer is az igazság pillanatának elodázására, egyféle szükséggazdálkodás kikényszerítésére. De ez már most azzal jár, hogy a beruházások összvolumene nem éri el a szükséges évi amortizációét, vagyis perspektívában felélést, ezáltal szűkített újratermelést jelent. A folyó gazdaság is recessziót mutat és ehhez képest már a stagnálás is előrelépést jelentene.
A mai - barátságtalan - külső környezet azonban nem tekinthető konstansnak sem. A tartós európai és világválság bármikor krízist idézhet elő Magyarországon, ezen felül az itt működő bankok és nagyvállalatok a tőkekivonáson túl bármikor a szó fizikai értelmében is elhagyhatják az országot és bármikor különféle gazdasági és politikai szankciókkal is szembe kellhet nézni az országnak. Márpedig egy eleve nem hatékony gazdaság és intézményrendszer egy krízishelyzettel csak rövid ideig és rossz hatásfokkal lehet képes megküzdeni. Arról nem beszélve, hogy az ország geopolitikai helye és a bennünket körülvevő , ránk is vonatkozó különféle játékszabályok tömege mindenkor aktuális adottság, ami magyar akarattal nem változtatható meg.
A tévút fel nem ismeréséhez ( vagyis annak be nem látásához, hogy a fokozódó hatékonytalanság az adott viszonyok között csak a rendszer összeomlásához vezethet) a hatalom részéről a kitűzött célok és az eddig tett lépések irreverzibilis volta, az apparátus részéről az önfeladáson alapuló napi praxis mókuskereke, a lakosság egy része részéről pedig a remény és a lemondás sajátos kevercse és az aktív tájékozódástól való énvédő tartózkodás az az előfeltétel, amit nap mint nap tapasztalhatunk.
2013. március 29., péntek
Nevesincs válság
2008 óta a világ válságban van. Először megpróbálták pénzügyi válságnak nevezni. Azután egyre újabb földrajzi és gazdasági területeken bukkant fel. Olyan, mint a százfejű sárkány. Az étvágya nem fékezhetetlen. Hol itt vetnek neki koncot, hol ott, hol itt süllyeszt el gyomrában kis embertömegeket, hol ott. Így aztán együtt élünk vele. Vannak kísérletek egyik vagy másik fejének levágására, de sárkányölésnek senki nem veselkedik neki. Él a remény, hogy ahogy jött, egyszercsak el is megy.
Hol vannak már azok a "pesszimisták", akik azt jövendőlték, hogy a válság nem V, hanem W alakú lesz? Hiszen abban a szakemberek körében közös volt a vélemény, hogy a válságot belátható időn belül fellendülés követi és minden jóra fordul. Ma is világszerte nagyítóval követik a növekedéssel, a foglalkoztatottsággal, a lakásépítéssel, a külkereskedelemmel, a pénzforgalommal kapcsolatos havi és negyedéves megjelenő adatokat és azokból vonnak le derűlátó vagy aggályoskodó következtetéseket. De mindenki várja a jó konjunktúrát, mint a Messiást.
Magyarország ebben is kivétel. A kormány bizonyosságként hirdeti a gyors és nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő növekedés megindulását. Legfeljebb az időpont csúszkál egy kicsit... Még egy magyar sajátosság: nem egyszerűen majdani növekedésről van szó, hanem harcról, háborúról. Ellenségek akadályozzák a magyar csodát - hol ezek, hol azok. Azokat kell legyőzni, és akkor semmi se tartóztathatja fel a magyar tigrist. Ez igazi hungarikum.
A nevesincs válság egyes részterületeit nagyonis megnevezik. Ezek közül bennünket legközelebbről az euro- válság érint. Annak helyes kezelésére - akárcsak a bankrendszer korrekciójára - hivatásosok és önjelöltek bőséggel kínálják a megoldásaikat. A tényleges válságok leküzdésére a gyakorlati lépések azonban általában késve érkeznek, részlegesek és ellenmondásosak, de annyiban sikeresek, hogy a védőgátak állnak. A szivárgások, a buzgárok ellenére. A defenzív lépések meghiúsítására mindeddig senki sem vállalkozott a komoly pozícióban lévők közül.
Mondhatnánk, ez is valami. Egy nagy, pusztító válsághoz képest mindenképpen. A probléma az, hogy a választópolgárok - főleg Európában - egyre kevésbé tudnak mit kezdeni a nevesincs válsággal. Az a sugallat, hogy egyszercsak vége lesz a válságnak és jön a fellendülés, kedves a füleiknek. De a türelmük fogy és ha újabb és újabb anyagi sérelmek érik őket, akkor egyenesen a végét is járja. Ezért egyre nő a különféle vajákosok vonzereje, akik a maguk személyében hirdetik a Messiást, az összes probléma megoldóját - ráadásul egycsapásra. Fékentartásuk egyre nehezebb, s ráadásul a demokrácia elvét tartják pajzsként maguk előtt, amitől a nyílt párbeszédet régóta elhanyagoló eliteknek is egyre rosszabb a lelkiismerete.
A jövőt illető átfogó, vonzó, megalapozott vízió - legyen az globális, vagy vonatkozzék egy nagyrégióra - sehol sem mutatkozik.
Hol vannak már azok a "pesszimisták", akik azt jövendőlték, hogy a válság nem V, hanem W alakú lesz? Hiszen abban a szakemberek körében közös volt a vélemény, hogy a válságot belátható időn belül fellendülés követi és minden jóra fordul. Ma is világszerte nagyítóval követik a növekedéssel, a foglalkoztatottsággal, a lakásépítéssel, a külkereskedelemmel, a pénzforgalommal kapcsolatos havi és negyedéves megjelenő adatokat és azokból vonnak le derűlátó vagy aggályoskodó következtetéseket. De mindenki várja a jó konjunktúrát, mint a Messiást.
Magyarország ebben is kivétel. A kormány bizonyosságként hirdeti a gyors és nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő növekedés megindulását. Legfeljebb az időpont csúszkál egy kicsit... Még egy magyar sajátosság: nem egyszerűen majdani növekedésről van szó, hanem harcról, háborúról. Ellenségek akadályozzák a magyar csodát - hol ezek, hol azok. Azokat kell legyőzni, és akkor semmi se tartóztathatja fel a magyar tigrist. Ez igazi hungarikum.
A nevesincs válság egyes részterületeit nagyonis megnevezik. Ezek közül bennünket legközelebbről az euro- válság érint. Annak helyes kezelésére - akárcsak a bankrendszer korrekciójára - hivatásosok és önjelöltek bőséggel kínálják a megoldásaikat. A tényleges válságok leküzdésére a gyakorlati lépések azonban általában késve érkeznek, részlegesek és ellenmondásosak, de annyiban sikeresek, hogy a védőgátak állnak. A szivárgások, a buzgárok ellenére. A defenzív lépések meghiúsítására mindeddig senki sem vállalkozott a komoly pozícióban lévők közül.
Mondhatnánk, ez is valami. Egy nagy, pusztító válsághoz képest mindenképpen. A probléma az, hogy a választópolgárok - főleg Európában - egyre kevésbé tudnak mit kezdeni a nevesincs válsággal. Az a sugallat, hogy egyszercsak vége lesz a válságnak és jön a fellendülés, kedves a füleiknek. De a türelmük fogy és ha újabb és újabb anyagi sérelmek érik őket, akkor egyenesen a végét is járja. Ezért egyre nő a különféle vajákosok vonzereje, akik a maguk személyében hirdetik a Messiást, az összes probléma megoldóját - ráadásul egycsapásra. Fékentartásuk egyre nehezebb, s ráadásul a demokrácia elvét tartják pajzsként maguk előtt, amitől a nyílt párbeszédet régóta elhanyagoló eliteknek is egyre rosszabb a lelkiismerete.
A jövőt illető átfogó, vonzó, megalapozott vízió - legyen az globális, vagy vonatkozzék egy nagyrégióra - sehol sem mutatkozik.
2013. március 24., vasárnap
Vagyondézsma
Még csak körvonalazódik a megoldás a ciprusi pénzügyi válság ügyében. De alighanem ez az eset szalonképessé tesz egy gondolatot, ami nem volt eddig az. Az EU javasolta a hazai társfinanszírozás forrása megteremtése érdekében a betétek egyszeri megadóztatását, ami értékhatár nélkül katasztrofálisan rossz és átgondolatlan következményű lépés lett volna. Ami kibontakozni látszik, az a százezer euro feletti betétek az eredetileg javasoltnál magasabb kulcsú megdézsmálása. Aminek üzenete mind társadalompolitikailag, mind pedig a betétbiztonság garanciája szempontjából már képviselhető álláspont.
Egy ilyen lépés hatása azonban nem korlátozódhat Ciprusra. Európában - precedensként, amire hivatkozni lehet - teret ad a válság, illetve következményei elleni állami fellépésben baloldali javaslatoknak, amelyek a normális állapotokhoz való visszatérés pénzügyi fedezetének egy részét a gazdagok valamely csoportja vagyondézsmájából kívánná megteremteni. Ez nyilvánvalóan heves politikai harcokat indukálna, de nem lehetne immár stigmatizálni úgy, hogy előterjesztői magát a piacgazdaságot támadják alapjaiban. Konfliktusok árán ugyan - de nőhet az európai gazdaságpolitikai mozgástér és ezáltal a kontinens gazdasági modeljének rugalmassága. Jól alkalmazva ez a növekvő rugalmasság segítheti a gazdasági növekedés finanszírozhatóságát a nélkül, hogy egyidejűleg elriasztaná a beruházni szándékozókat.
Mindez persze csak akkor igaz, ha nem indul meg az Unión belül egy akkora zajlás, amihez képest a gazdaságpolitikai mozgástér fenti növekedési lehetősége csak elhanyagolhatóan csekély hatótényező.
Egy ilyen lépés hatása azonban nem korlátozódhat Ciprusra. Európában - precedensként, amire hivatkozni lehet - teret ad a válság, illetve következményei elleni állami fellépésben baloldali javaslatoknak, amelyek a normális állapotokhoz való visszatérés pénzügyi fedezetének egy részét a gazdagok valamely csoportja vagyondézsmájából kívánná megteremteni. Ez nyilvánvalóan heves politikai harcokat indukálna, de nem lehetne immár stigmatizálni úgy, hogy előterjesztői magát a piacgazdaságot támadják alapjaiban. Konfliktusok árán ugyan - de nőhet az európai gazdaságpolitikai mozgástér és ezáltal a kontinens gazdasági modeljének rugalmassága. Jól alkalmazva ez a növekvő rugalmasság segítheti a gazdasági növekedés finanszírozhatóságát a nélkül, hogy egyidejűleg elriasztaná a beruházni szándékozókat.
Mindez persze csak akkor igaz, ha nem indul meg az Unión belül egy akkora zajlás, amihez képest a gazdaságpolitikai mozgástér fenti növekedési lehetősége csak elhanyagolhatóan csekély hatótényező.
2013. március 22., péntek
Cipruslombok Magyarország piaci finanszírozásának sírjára
A deklaráltan külön úton járó magyar gazdaságpolitika eleve a lehetetlent kísértette meg. Az ország gazdaságföldrajzi helyzete és az ország gazdasági állapota nem adott alapot egy ilyen hazárdjátékra. A rendkívül szerencsés lapjárás azonban több, mint egy éven át segítette ezt a reális esélyek ellen játszó kártyaszenvedélyt, aminek persze ára is volt, a kockázata meg eleve óriási. Az IMF-hez való fordulás, a hosszú pávatánc és az ENSZ szakosított szervének újbóli kipaterolása, valamint az EU-val való viszony szélsőséges kiélezése most egybe esik a ciprusi válság kibontakozásával. A válságéval, amelynek akut szakasza még nem ért véget. De akárhogy is végződik, végetvet annak a "nyugalmi" nemzetközi pénzügyi helyzetnek, aminek Magyarország magas kamatok árán haszonélvezője volt. Bárhogy alakuljanak is a dolgok, az a hit, hogy az európai bankokban és állampapírokban a kihelyezett pénzek biztonságban vannak - világszerte füstté válik.
A magyar költségvetés piaci finanszírozása már ettől függetlenül is válságos helyzetbe került. A magas kamatok és hozamok elszívták az erőforrásokat a gazdasági növekedés elől és ezért az ország recesszióba süllyedt. Ebből akart kimászni a hazai inflációnak ellentmondó erőszakos kamatcsökkentési politikával, amit a külföldön ekkor kialakult általánosan alacsony kamatszint látszott lehetővé tenni. De a szükség ismét elvéttette a mértéket: a forintgyengülés messze meghaladta a tervezettet és a hosszú távú állampapír - hozamok megemelkedése már a ciprusi fordulat előtt jelezte a magyar államháztartás iránti bizalom megingását.
Még a hozzáértők se tudják megmondani, hogy a Ciprusból kiinduló pénzügyi fejlemények milyen pézpiaci és egyéb gazdasági - netán politikai - folyamatokat indítanak meg. Biztosra vehető azonban, hogy az euro ebből rövid és középtávon nem jöhet ki jól és ezt alighanem megszenvedi a legfontosabb magyar exportpiac, az Unió konjunkturája is. De jóslások nélkül is világos, hogy az a Magyarország, amely "szabadságharcát" a kooperációs hajlandóság kihívó felrúgásával "alapozta meg", a kialakuló helyzetből csak rosszul jöhet ki. Mindenki, akinek pénze itt van, vagy a jövőben ide hozná, tudja, hogy az nincs biztonságban és ha az ország kormánya bajba kerül, nem számíthat se az IMF, se az EU nagyvonalú támogatására. Hogy aztán ez elvezet-e az államcsőd manifeszt formájához is, az kérdés. De az tény, hogy az ország forintban kifejezett államadóssága máris rekord - szintet ért el és a jövőt illető optimizmusra semmi ok. Az is kérdéses, hogy a kialakuló krízisben az ország eddigi kizárólagos fejlesztési forrására, az EU-ból származó különféle támogatásokra mennyire lehet folyamatosan számítani.
Nem túlzás tehát kijelenteni, hogy a kormány eleve megalapozatlan és hazárd különútas politikája és gazdaságpolitikája megbukott. Hogy ezt a lakosság is vaskosan bőrén érezze, annak időtávja a legjobb esetben is hónapokban mérhető.Azt azonban nem láthatjuk előre, hogy a kormány csodafegyvere, a kvázi monopolhelyzetet élvező gátlástalan propaganda mennyire lesz sikeres a minden bizonnyal felgerjedő indulatok manipulálására, terelésére. Ezért az a triviálisnak látszó, ilyen helyzetekből ismert forgatókönyv, hogy a nép látványosan megvonja bizalmát azoktól, akik a krízist előidézték és egy más vezetésbe helyezné bizalmát a válságból való kilábolás érdekében - Magyarországon nem tekinthető magától értetődőnek.
A magyar költségvetés piaci finanszírozása már ettől függetlenül is válságos helyzetbe került. A magas kamatok és hozamok elszívták az erőforrásokat a gazdasági növekedés elől és ezért az ország recesszióba süllyedt. Ebből akart kimászni a hazai inflációnak ellentmondó erőszakos kamatcsökkentési politikával, amit a külföldön ekkor kialakult általánosan alacsony kamatszint látszott lehetővé tenni. De a szükség ismét elvéttette a mértéket: a forintgyengülés messze meghaladta a tervezettet és a hosszú távú állampapír - hozamok megemelkedése már a ciprusi fordulat előtt jelezte a magyar államháztartás iránti bizalom megingását.
Még a hozzáértők se tudják megmondani, hogy a Ciprusból kiinduló pénzügyi fejlemények milyen pézpiaci és egyéb gazdasági - netán politikai - folyamatokat indítanak meg. Biztosra vehető azonban, hogy az euro ebből rövid és középtávon nem jöhet ki jól és ezt alighanem megszenvedi a legfontosabb magyar exportpiac, az Unió konjunkturája is. De jóslások nélkül is világos, hogy az a Magyarország, amely "szabadságharcát" a kooperációs hajlandóság kihívó felrúgásával "alapozta meg", a kialakuló helyzetből csak rosszul jöhet ki. Mindenki, akinek pénze itt van, vagy a jövőben ide hozná, tudja, hogy az nincs biztonságban és ha az ország kormánya bajba kerül, nem számíthat se az IMF, se az EU nagyvonalú támogatására. Hogy aztán ez elvezet-e az államcsőd manifeszt formájához is, az kérdés. De az tény, hogy az ország forintban kifejezett államadóssága máris rekord - szintet ért el és a jövőt illető optimizmusra semmi ok. Az is kérdéses, hogy a kialakuló krízisben az ország eddigi kizárólagos fejlesztési forrására, az EU-ból származó különféle támogatásokra mennyire lehet folyamatosan számítani.
Nem túlzás tehát kijelenteni, hogy a kormány eleve megalapozatlan és hazárd különútas politikája és gazdaságpolitikája megbukott. Hogy ezt a lakosság is vaskosan bőrén érezze, annak időtávja a legjobb esetben is hónapokban mérhető.Azt azonban nem láthatjuk előre, hogy a kormány csodafegyvere, a kvázi monopolhelyzetet élvező gátlástalan propaganda mennyire lesz sikeres a minden bizonnyal felgerjedő indulatok manipulálására, terelésére. Ezért az a triviálisnak látszó, ilyen helyzetekből ismert forgatókönyv, hogy a nép látványosan megvonja bizalmát azoktól, akik a krízist előidézték és egy más vezetésbe helyezné bizalmát a válságból való kilábolás érdekében - Magyarországon nem tekinthető magától értetődőnek.
2013. március 19., kedd
És vissza nem foly az időnek árja - Az Orbán-rendszer kilátásairól
Magyarországon anakronisztikus kísérlet történik a "múlt" visszaállítására. Váratlan, meghökkentő fejleményekkel. De valójában képzelt múltról van szó, amely soha sem létezett. Ami netán hasonlított rá, annak mások voltak a körülményei, tartóoszlopai. És ezen felül egy önmagában is instabillá vált Európa része volt, melynek instabilitása két világháborúhoz vezetett. Európa a maga erejéből a romokból nem tudta újjáépíteni magát és amit külső segítséggel mégiscsak felépített, az gyökeresen különbözik a háborúk előtti Európától. Ez annyira egyértelmű, hogy bizonyítására nem is érdemes energiát fordítani. Már csak azért sem,mert az Orbán-féle kísérletnek a múlt csak önkényesen variálható díszlete mind a vizuális, mind az ideológiai elemek tekintetében. Valójában másról szól a történet.
Tagadhatatlan, hogy a magát szocialistaként megnevező világrendszer összeomlása után létrejött Európa válságperiódusban van. Ez a válság zavart és bizonytalanságot okoz az elitek körében és legalább annyira az európai polgárok körében, amelynek során a helyzetük romlására, perspektívájuk összekuszálódására reagálva tagországonként eltérő mértékben és formákban a polgárok megkérdőjelezik elitjeik legitimitását, jövőképét, politikáját és konkrét intézkedéseit. Mindez azonban nem áll össze alternatív vízióvá, így komolyan nem is mérlegelik a nem létező vízió reális vagy irreális voltát. Eddig - alighanem éppen ezért - mindig győzött az elitek ad hoc válságkezelő kompromisszuma, a szisztéma lépésről lépésre történő alakítgatása. Az egyik alternatíva, hogy ugyanez folytatódik tovább, amíg csak valamilyen exogén tényező nem változtatja meg az európai működés keretfeltételeit. A másik alternatíva? Valamiféle új európai rend? Aligha. Sokkal inkább a hanyatlás, a szétesés, a káosz.
A válságperiódusban egyes elszánt politikai alakzatoknak lehetőségük van a zavarosban halászására. Ezek első sorába került az Orbán - csoport, amely saját korlátozatlan hatalma és vagyoni gyarapodása érdekében bevetette az erőszak és az ármány széles skáláját. A maga szempontjából meglepően sikeres volt, mivel sem bel- sem külföldön nem ismerték fel - vagy inkább nem akarták felismerni - projektje valódi tartalmát és az önkorlátozásra való készsége hiányát. A felismerés elmaradásának oka alighanem az (is) volt, hogy az európai rendszer felkészületlen, következésképpen alkalmatlan a durva kihívások kezelésére és visszaverésére. Mindez addig (volt?) érvényes, amíg a kihívás nem érinti az európai rend vitális érdekeit, tehát a szőnyeg alá söprés nem látszik veszélyeztetni magát a rendszert. Most ebből a szempontból minden bizonnyal kritikus szakaszba érkeztünk.
A nemzeti szuverenitás zászlaját lobogtató, patrónus nélküli viktatúra természetesen számos oknál fogva nem létezhet tartósan. Nincs semmiféle gazdasági alapja. Felépítésénél és ideológiájánál fogva ellenséges minden szomszédjával - és vitathatatlanul sokkal gyengébb azoknál. A jövőjét felélő működésében rá van utalva mind az EU által biztosított infrastruktúrális, jogi és egyéb keretekre, nemkülönben az Unióból érkező ingyen-pénzekre. A piacokon is csak addig maradhat felszínen, amíg a pénztulajdonosok mindezt a hátteret mögé képzelik. Márpedig az EU-val visszaélni nyilvánvalóan nem lehet már sokáig. Továbbmenve az Orbán által ellenségesnek deklarált világrend, amiben élünk az egyedüli valóságos alapja a sokat hivatkozott magyar szuverenitásnak: a nélkül nincs is.
De mi van, ha Orbán feladná a patrónus nélküliséget és az EU-n kívül keresné a helyét? Akármilyen jövőt képzeljünk is Európának, ilyen patrónus nem mutatkozik. A vállalkozás a potenciális patrónusnak túl sokba kerülne, túl keveset hozna és fenntarthatósága több, mint bizonytalan lenne. Óvatosabb politizálás esetén még tehettek volna kisebb téteket egy Orbán - projektre, de ennek ideje lejárt.
Ha ennyire esélytelen az Orbán - "birodalom" fennmaradása, akkor hátra lehet-e dőlni és várni, hogy majdcsak összeomlik magától? Korántsem! Ugyanis a konstruktív potenciál gyengesége nem zárja ki, hogy erős legyen a destruktív potenciálja. Hazai viszonylatban, európai viszonylatban és még világviszonylatban is. Ez máris megfigyelhető. Éppen a zűrzavar és a különféle konfliktusok generálása miatt lenne sürgető a jelen helyzet felszámolása, mielőtt a károk még inkább irreverzibilisekké válnak. De ugyanez kívánja meg a "magyar kérdés" óvatos és körültekintő kezelését, mert hibákkal, rossz lépésekkel a bajt még tetézni is lehet. Itthon is hasonló a helyzet. Hiába nem állítható vissza az a múlt, ami valójában nem is létezett, lehet táplálni a nemzeti és az autarkiás illúziókat, amíg azok nem ütköznek nyilvánvaló módon falakba. S ha azokon a széllelbélelt harc olyan formában szenved hajótörést, hogy az egyszerű szemlélő azt akarat és vele szemben álló erősebb akarat harcának képes látni, akkor az illúziók még a hajótörést is túlélhetik. Az pedig továbbra is veszélyes destruktív tényező marad egy kooperációt feltételező világban.
Tagadhatatlan, hogy a magát szocialistaként megnevező világrendszer összeomlása után létrejött Európa válságperiódusban van. Ez a válság zavart és bizonytalanságot okoz az elitek körében és legalább annyira az európai polgárok körében, amelynek során a helyzetük romlására, perspektívájuk összekuszálódására reagálva tagországonként eltérő mértékben és formákban a polgárok megkérdőjelezik elitjeik legitimitását, jövőképét, politikáját és konkrét intézkedéseit. Mindez azonban nem áll össze alternatív vízióvá, így komolyan nem is mérlegelik a nem létező vízió reális vagy irreális voltát. Eddig - alighanem éppen ezért - mindig győzött az elitek ad hoc válságkezelő kompromisszuma, a szisztéma lépésről lépésre történő alakítgatása. Az egyik alternatíva, hogy ugyanez folytatódik tovább, amíg csak valamilyen exogén tényező nem változtatja meg az európai működés keretfeltételeit. A másik alternatíva? Valamiféle új európai rend? Aligha. Sokkal inkább a hanyatlás, a szétesés, a káosz.
A válságperiódusban egyes elszánt politikai alakzatoknak lehetőségük van a zavarosban halászására. Ezek első sorába került az Orbán - csoport, amely saját korlátozatlan hatalma és vagyoni gyarapodása érdekében bevetette az erőszak és az ármány széles skáláját. A maga szempontjából meglepően sikeres volt, mivel sem bel- sem külföldön nem ismerték fel - vagy inkább nem akarták felismerni - projektje valódi tartalmát és az önkorlátozásra való készsége hiányát. A felismerés elmaradásának oka alighanem az (is) volt, hogy az európai rendszer felkészületlen, következésképpen alkalmatlan a durva kihívások kezelésére és visszaverésére. Mindez addig (volt?) érvényes, amíg a kihívás nem érinti az európai rend vitális érdekeit, tehát a szőnyeg alá söprés nem látszik veszélyeztetni magát a rendszert. Most ebből a szempontból minden bizonnyal kritikus szakaszba érkeztünk.
A nemzeti szuverenitás zászlaját lobogtató, patrónus nélküli viktatúra természetesen számos oknál fogva nem létezhet tartósan. Nincs semmiféle gazdasági alapja. Felépítésénél és ideológiájánál fogva ellenséges minden szomszédjával - és vitathatatlanul sokkal gyengébb azoknál. A jövőjét felélő működésében rá van utalva mind az EU által biztosított infrastruktúrális, jogi és egyéb keretekre, nemkülönben az Unióból érkező ingyen-pénzekre. A piacokon is csak addig maradhat felszínen, amíg a pénztulajdonosok mindezt a hátteret mögé képzelik. Márpedig az EU-val visszaélni nyilvánvalóan nem lehet már sokáig. Továbbmenve az Orbán által ellenségesnek deklarált világrend, amiben élünk az egyedüli valóságos alapja a sokat hivatkozott magyar szuverenitásnak: a nélkül nincs is.
De mi van, ha Orbán feladná a patrónus nélküliséget és az EU-n kívül keresné a helyét? Akármilyen jövőt képzeljünk is Európának, ilyen patrónus nem mutatkozik. A vállalkozás a potenciális patrónusnak túl sokba kerülne, túl keveset hozna és fenntarthatósága több, mint bizonytalan lenne. Óvatosabb politizálás esetén még tehettek volna kisebb téteket egy Orbán - projektre, de ennek ideje lejárt.
Ha ennyire esélytelen az Orbán - "birodalom" fennmaradása, akkor hátra lehet-e dőlni és várni, hogy majdcsak összeomlik magától? Korántsem! Ugyanis a konstruktív potenciál gyengesége nem zárja ki, hogy erős legyen a destruktív potenciálja. Hazai viszonylatban, európai viszonylatban és még világviszonylatban is. Ez máris megfigyelhető. Éppen a zűrzavar és a különféle konfliktusok generálása miatt lenne sürgető a jelen helyzet felszámolása, mielőtt a károk még inkább irreverzibilisekké válnak. De ugyanez kívánja meg a "magyar kérdés" óvatos és körültekintő kezelését, mert hibákkal, rossz lépésekkel a bajt még tetézni is lehet. Itthon is hasonló a helyzet. Hiába nem állítható vissza az a múlt, ami valójában nem is létezett, lehet táplálni a nemzeti és az autarkiás illúziókat, amíg azok nem ütköznek nyilvánvaló módon falakba. S ha azokon a széllelbélelt harc olyan formában szenved hajótörést, hogy az egyszerű szemlélő azt akarat és vele szemben álló erősebb akarat harcának képes látni, akkor az illúziók még a hajótörést is túlélhetik. Az pedig továbbra is veszélyes destruktív tényező marad egy kooperációt feltételező világban.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)