Az előző bejegyzés ezzel a szóval végződött: omerta. Arra a hallgatásra utalt, amellyel a kormányok és pénzintézetek elterelik a figyelmet arról, hogy a 2008-ban manifesztté vált törékenysége a nemzetközi pénzügyi helyzetnek lényegében ma is fennáll. Mint tudjuk, akkor "mindössze" hibás kalkuláció történt: azt hitték, hogy a rendszer kibírja, hogy engedjék csődbe menni a Lehman Brothers. Nem bírta ki. Láncreakció kezdődött, amit csak csődmentő intervenciók állítottak meg.
A nagy fogadkozást a pénzügyi rendszert illetően az akut válságot követően csak inkább kozmetikai műtétek helyettesítették. Ám a nagy központi bankok olcsó pénz politikája lehetővé tette a normális gazdasági világhoz való visszatérést, ha fellendülést nem is tudott hozni. Ehhez falaztak az egyébként ellenérdekű államok, nagybankok, vállalatbirodalmak, tőzsdék, hitelminősítő cégek - érthető érdekeikből kifolyólag. De falazniuk kellett a kisembereknek is, akik napi ügyes-bajos dolgaik intézését és nem utolsó sorban konszolidált életvitelüket ennek a közös omertának köszönhetik.
Ami azonban mind a "nagyoknál", mind a "kicsiknél" érthető viselkedés a rövidtávú túlélés érdekében, az távolról sem ilyen kényszerű adottság a gondolkodó, ne adj isten szarkazmusra is hajló megfigyelők részéről. Ők bizony legalább kétségeiket fejezhetnék ki a mai nemzetközi pénzügyi rendszer fenntarthatóságát illetően. Komoly formában, vagy akár olyan szócsavarások formájában, mint amilyen lehetne a kézenfelvő asszociációként adódó "Lehman Brothels" gúnyos emlegetése. Nem hallunk ilyet.
Tévedés ne essen, a legmagasabb szakmai és politikai körökben közben folynak előkészületek a dollár hegemóniáját követő nemzetközi pénzügyek kereteinek, szabályainak kialakítására. De talán nem meglepő, hogy ezt a kevésbé vájtfülűek körében ugyancsak omerta kíséri.
2017. január 2., hétfő
2017. január 1., vasárnap
Egyenlőtlenségek
Az emberek, embercsoportok között sokféle egyenlőtlenség létezett és létezik. Ha azonban nem specifikálunk, akkor manapság első sorban a vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenségekre gondolunk. Sokaknál ez azonnal olyan vetületben jelentkezik, amely nemcsak leír, hanem értékel is. Ezen belül gyakori, hogy az értékelés valamiféle igazságosságot kér számon a kimutatható egyenlőtlenségeken. Korábban ezt mindenekelőtt a javak közös előállítása utáni osztozkodás igazságtalan voltához kötötték. Manapság dominál e tekintetben az emberjogi megközelítés. A továbbiakban úgy próbálunk a vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenségek néhány vonatkozására kitérni, hogy mellőzzük az igazságosság problematikáját.
Az egyik aktuális nézőpont, hogy az emberek valamekkora csoportján belüli egyenlőtlenségekre fókuszálunk. Ezek közül evidensnek látszik, ha az egyes országokon belüli egyenlőtlenségekről beszélünk. Itt magától értetődő közös vonatkozás az állam, amely törvényeket hoz, szabályoz, adóztat, szankcionál, fenntart közcélú intézményeket, ellát szociális feladatokat. Ennek során fel kell tárnia az országban kimutatható tényleges vagyoni és jövedelmi viszonyokat (ezek társadalmon belüli és területi megoszlását, netán a polgárok külföldön tartott vagyonát), ezek változásait és bizonyos nyilvános elvekkel kell igazolnia, hogy hogyan akarna ezekbe a viszonyokba belenyúlni. Ha demokratikus államról van szó, akkor mind szerepfelfogásáról mind annak megvalósításáról sokféle vita lehetséges. Ebben hangot kaphat, hogy hová vezet a most adott szistzéma nemzetközi összehasonlításban, hogy milyen nem szándékolt mellékhatásokkal, következményekkel jár és egyáltalán, mennyiben szolgál valamiféle "közjót", amiről persze különféleképpen lehet vélekedni. Kikerülhetetlen, hagy a jövedelmi és vagyoni viszonyok tekintetében kitüntetett szerepbe jusson az adózás és az örökösödési jog. Ennek részletezésétől itt eltekintünk.
Amennyiben az ország nem egyedül áll, hanem egy országcsoport, únió része, akkor ugyanezek a kérdések ennek vonatkozásában is felvetődnek. S az unió célrendszere, be-és kifizetései ugyanígy nyilvánosságot kívánnak meg és legitim viták tárgyai lehetnek. Ha ebben az únióban a centrifugális erők növekednek meg, az nyilvánvaló jele annak , hogy az tagországok polgárainak számottevő része elégedetlen a korábbi elrendezéssel.
Sokkal bizonytalanabb talajra kerülünk, ha a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségeket ennél tágabb földrajzi körben, netán globálisan akarjuk felvetni. A nyilvánvaló mérési problémákon az elmúlt évtizedekben jórészt úrrá lettünk. A konceptuális keret és egy esetleges normatív megítélés azonban még sokkal bizonytalanabb alapon áll, mint az országok, országcsoportok esetében. Az egymástól földrajzilag és kulturálisan távol elhelyezkedő országok egymásra vonatkoztatása korábban inkább teoretikus kérdésnek volt tekinthető. Újabban azonban a tömeges és rendezetlen migráció a szegény ővezetekből a gazdagokba teljesen más, gyakorlati és politikai dimenzióba helyezi át ezt a kérdéskört. Ezt sem akarjuk itt tovább tárgyalni. Csupán egy vonatkozását szeretnénk kiemelni.
A 2016-os év fejleménye az, hogy a gazdagnak tekinthető országokban az urnák előtt szinte fellázadtak azok a társadalmi rétegek, akik országukon belül az ipari korszak végének, a modernizációnak és a globalizációnak a társadalmi és materiális vesztesei (Brexit, Trump megválasztása).S ez nem csak abból a szempontból érdekes, hogy a jövedelmek és vagyonok országon belüli újraelosztási igénye mennyi nehéz problémát vet fel. Hanem - talán még inkább- azért, mert az országokon belüli egyenlőtlenségek felhánytorgatása, a csökkentésére irányuló akár valós, akár csupán demagóg, verbális szándék látványosan szembe is kerülhet a globális egyenlőtlenségek kárhoztatásával, netán a felszámolására irányuló vágyakkal, törekvésekkel, ami korábban alig volt tematizálva.
Eddig annak a nézőpontnak jeleztük néhány inherens problémáját, amely az egyenlőtlenséget kitüntetetten mennyiségi és elosztási problémának tekinti. Van azonban egy másik lehetséges, talán még fontosabb nézőpont is. A társadalmi - jövedelmi különbségek legitimálásának van egy jó régi, klasszikusnak tekinthető kaptafája, a Menenius Agrippa féle mese. E szerint egy társadalom olyan, mint egy élő szervezet, szervei hasznot nyújtanak egymásnak és így együtt alkotnak egy egészséges egységet. Ne foglalkozzunk itt ennek sem az igazságossággával és azzal sem, hogy ez hányszor, hány helyen cáfolódott már ez meg a történelem során. Maradjunk egyetlen kérdésnél: az egyre kevesebb kézben koncentrálódó hatalmas vagyonoknak és jövedelmeknek mi ma a szerepe az újratermelésben?
Aránylag egyszerű a szupergazdagok fogyasztásának kérdése. Bármennyi rosszat is hordjunk össze a luxusfogyasztásról, annak képtelenségeiről és gyanús értékrendjéről, maga azok beszerzése és forgalma végső soron piaci jellegű és egy fajta keresletet generál. Ennek szélső értéke, ha a szupergazdagok tezaurálnak (nemesfém, műkincs, ingatlan), mlg mindig nem teljesen esik kívül a piac tág fogalmán, jóllehet célja nem ezen materiálisan is létező jószágok továbbadása. Az igazi probléma a jövedelem.- és vagyongyarapítást szolgáló felhalmozáson belül van.
A tényleges befektetési - beruházási szféra nem képes korlátlanul felhalmozott mennyiségű megtakarításnak biztosítani az elvárt hozadékot. Márpedig ilyen nyomás létezik és ennek mindeddig sem a pénzintézetek, sem az államok nem tudtak hatásosan ellenállni. Így mind a szupergazdagok, mind a spekulánsok, mind az élet-és nyugdíjbiztosítók és a bankok eszközeik számottevő részét tartják bizonytalan termékekben. S ennek csak egy része válik időnként láthatóvá "buborék", "csődveszély" "deficit" "államcsőd" megnevezéssel. Az alatta fortyogó láváról senki nem beszél a gazdaság működőképességének fenntartása érdekében. Márpedig ha érdemben akarunk az egyenlőtlenség veszélyéről beszélni, nem tarthatjuk be ezt az omertát.
*
A fentieket tekintsük próbafutamnak, amely a szokásostól eltérő módon próbálta megpedzeni az egyenlőtlenségek vitálisan fontos kérdéskörét. Ha a harsány napi események el nem sodorják magát az artikulált gondolkodást, akkor az igazán hozzáértők és az igazán befolyásosak körében alighanem nem kerülhető el az egyenlőtlenség kérdéskörének újszerű, a gyökerekig hatoló vitatása. A gyakorlatról ezidőszerint nem is beszélve....
Az egyik aktuális nézőpont, hogy az emberek valamekkora csoportján belüli egyenlőtlenségekre fókuszálunk. Ezek közül evidensnek látszik, ha az egyes országokon belüli egyenlőtlenségekről beszélünk. Itt magától értetődő közös vonatkozás az állam, amely törvényeket hoz, szabályoz, adóztat, szankcionál, fenntart közcélú intézményeket, ellát szociális feladatokat. Ennek során fel kell tárnia az országban kimutatható tényleges vagyoni és jövedelmi viszonyokat (ezek társadalmon belüli és területi megoszlását, netán a polgárok külföldön tartott vagyonát), ezek változásait és bizonyos nyilvános elvekkel kell igazolnia, hogy hogyan akarna ezekbe a viszonyokba belenyúlni. Ha demokratikus államról van szó, akkor mind szerepfelfogásáról mind annak megvalósításáról sokféle vita lehetséges. Ebben hangot kaphat, hogy hová vezet a most adott szistzéma nemzetközi összehasonlításban, hogy milyen nem szándékolt mellékhatásokkal, következményekkel jár és egyáltalán, mennyiben szolgál valamiféle "közjót", amiről persze különféleképpen lehet vélekedni. Kikerülhetetlen, hagy a jövedelmi és vagyoni viszonyok tekintetében kitüntetett szerepbe jusson az adózás és az örökösödési jog. Ennek részletezésétől itt eltekintünk.
Amennyiben az ország nem egyedül áll, hanem egy országcsoport, únió része, akkor ugyanezek a kérdések ennek vonatkozásában is felvetődnek. S az unió célrendszere, be-és kifizetései ugyanígy nyilvánosságot kívánnak meg és legitim viták tárgyai lehetnek. Ha ebben az únióban a centrifugális erők növekednek meg, az nyilvánvaló jele annak , hogy az tagországok polgárainak számottevő része elégedetlen a korábbi elrendezéssel.
Sokkal bizonytalanabb talajra kerülünk, ha a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségeket ennél tágabb földrajzi körben, netán globálisan akarjuk felvetni. A nyilvánvaló mérési problémákon az elmúlt évtizedekben jórészt úrrá lettünk. A konceptuális keret és egy esetleges normatív megítélés azonban még sokkal bizonytalanabb alapon áll, mint az országok, országcsoportok esetében. Az egymástól földrajzilag és kulturálisan távol elhelyezkedő országok egymásra vonatkoztatása korábban inkább teoretikus kérdésnek volt tekinthető. Újabban azonban a tömeges és rendezetlen migráció a szegény ővezetekből a gazdagokba teljesen más, gyakorlati és politikai dimenzióba helyezi át ezt a kérdéskört. Ezt sem akarjuk itt tovább tárgyalni. Csupán egy vonatkozását szeretnénk kiemelni.
A 2016-os év fejleménye az, hogy a gazdagnak tekinthető országokban az urnák előtt szinte fellázadtak azok a társadalmi rétegek, akik országukon belül az ipari korszak végének, a modernizációnak és a globalizációnak a társadalmi és materiális vesztesei (Brexit, Trump megválasztása).S ez nem csak abból a szempontból érdekes, hogy a jövedelmek és vagyonok országon belüli újraelosztási igénye mennyi nehéz problémát vet fel. Hanem - talán még inkább- azért, mert az országokon belüli egyenlőtlenségek felhánytorgatása, a csökkentésére irányuló akár valós, akár csupán demagóg, verbális szándék látványosan szembe is kerülhet a globális egyenlőtlenségek kárhoztatásával, netán a felszámolására irányuló vágyakkal, törekvésekkel, ami korábban alig volt tematizálva.
Eddig annak a nézőpontnak jeleztük néhány inherens problémáját, amely az egyenlőtlenséget kitüntetetten mennyiségi és elosztási problémának tekinti. Van azonban egy másik lehetséges, talán még fontosabb nézőpont is. A társadalmi - jövedelmi különbségek legitimálásának van egy jó régi, klasszikusnak tekinthető kaptafája, a Menenius Agrippa féle mese. E szerint egy társadalom olyan, mint egy élő szervezet, szervei hasznot nyújtanak egymásnak és így együtt alkotnak egy egészséges egységet. Ne foglalkozzunk itt ennek sem az igazságossággával és azzal sem, hogy ez hányszor, hány helyen cáfolódott már ez meg a történelem során. Maradjunk egyetlen kérdésnél: az egyre kevesebb kézben koncentrálódó hatalmas vagyonoknak és jövedelmeknek mi ma a szerepe az újratermelésben?
Aránylag egyszerű a szupergazdagok fogyasztásának kérdése. Bármennyi rosszat is hordjunk össze a luxusfogyasztásról, annak képtelenségeiről és gyanús értékrendjéről, maga azok beszerzése és forgalma végső soron piaci jellegű és egy fajta keresletet generál. Ennek szélső értéke, ha a szupergazdagok tezaurálnak (nemesfém, műkincs, ingatlan), mlg mindig nem teljesen esik kívül a piac tág fogalmán, jóllehet célja nem ezen materiálisan is létező jószágok továbbadása. Az igazi probléma a jövedelem.- és vagyongyarapítást szolgáló felhalmozáson belül van.
A tényleges befektetési - beruházási szféra nem képes korlátlanul felhalmozott mennyiségű megtakarításnak biztosítani az elvárt hozadékot. Márpedig ilyen nyomás létezik és ennek mindeddig sem a pénzintézetek, sem az államok nem tudtak hatásosan ellenállni. Így mind a szupergazdagok, mind a spekulánsok, mind az élet-és nyugdíjbiztosítók és a bankok eszközeik számottevő részét tartják bizonytalan termékekben. S ennek csak egy része válik időnként láthatóvá "buborék", "csődveszély" "deficit" "államcsőd" megnevezéssel. Az alatta fortyogó láváról senki nem beszél a gazdaság működőképességének fenntartása érdekében. Márpedig ha érdemben akarunk az egyenlőtlenség veszélyéről beszélni, nem tarthatjuk be ezt az omertát.
*
A fentieket tekintsük próbafutamnak, amely a szokásostól eltérő módon próbálta megpedzeni az egyenlőtlenségek vitálisan fontos kérdéskörét. Ha a harsány napi események el nem sodorják magát az artikulált gondolkodást, akkor az igazán hozzáértők és az igazán befolyásosak körében alighanem nem kerülhető el az egyenlőtlenség kérdéskörének újszerű, a gyökerekig hatoló vitatása. A gyakorlatról ezidőszerint nem is beszélve....
2016. december 24., szombat
Aleppo: Kivétel vagy szabály?
A világnak a II. Világháború óta békéhez szokott része tűrőképességi küszöbét átlépték azok a képek és hírek, amelyek karácsony előtt az aleppói harcokról szóltak. Sok jószándékú ember próbált kétségbeesetten különféle instanciákhoz fordulni, hogy ennek vessenek véget és legalább biztosítsák a békés lakosság evakuálását. E mögött az érthető kétségbeesés mögött megbújik egy elképzelés, miszerint létezne "szabályos" háborúzás és vannak olyan háborús kilengések, amelyek ellen fel lehet lépni és van olyan magasabb instancia, amely ezeket a kilengéseket bünteti.
Az emberiség párezer éves történetében, amelyben már nem törzsi összecsapásokról, hanem háborúról beszélhetünk, mindenre és az ellenkezőjére is van példa. Voltak közöttük "szabálytartóak" - de ez számít kivételnek. Volt, amikor különbséget tettek katona és civil között, volt amikor nem. De a legyőzött "civil" élete, testi és jogi integritása és javai szinte mindig teljes kiszolgáltatottságba kerültek a győztes kezében. Az - időben még szemhatárunkon belül lévő - I. Világháború keserű harctéri tapasztalatai különféle egyezményekkel, tilalmakkal arra késztették a civilizált országokat, hogy próbáljanak gátat vetni a háború legembertelenebbnek minősített kilengéseivel szemben - miközben arra nem fordítottak gondot, hogy a béke olyan legyen, hogy ne generáljon revansot. Így 20 év sem kellett, hogy kitörjön a II Világháború és annak totális jellege minden korábbi képzeletet felülmúlt - jóllehet a felek pl. tartózkodtak a betiltott harci gázok használatától. S a háború utolsó mozzanata, Hirosima és Nagaszaki atombombával való elpusztítása a civil lakosságot soha nem volt, bár személytelen szörnyűségekkel gyilkolta és kínozta meg.
A II. Világháború traumája ugyan "soha többé" deklarációkhoz vezetett, de közben szinte lélegzetvételi szünet nélkül megkezdődtek az előkészületek egy III., Világháborúra és megindult az atom - fegyverkezési verseny, A gyorsan beálló atompatt azonban jobb belátásra bírta a két legnagyobb hatalmat mind de facto, mind pedig egyre inkább egyezmények formájában, amely az atomfegyverek nemzetközi elterjedését volt hivatott korlátozni, de később saját arzenáljuk számára is limitekben állapodtak meg, majd a felhalmozott készletek számottevő csökkentésében is.
Az atomparitáson alapuló kétpólusú világ az általuk kontrollált nagykiterjedésű földrajzi területeken évtizedekre békét teremtett (helyenként a szuronyok békéjét) és az atomfegyverek használatának tilalma irányadónak bizonyult az új atomhatalmak számára is. A perifériákon folytak ugyan háborúk, gyakran nagyon kegyetlenek is, de ezek a fejlett világban csak szelektív tudomásul vételig jutottak, minthogy az itteni lakosság nem érezte általuk fenyegetve magát.
A kétpólusú világ már negyedszázada a múlté, de atomháború azóta se fenyegetett és az USA középponti szerepe a világrendben azzal járt, hogy korlátozott világcsendőri szerepet is ellátott. Ez utóbbi pl. eredményesen véget vetett a posztjugoszláv háborúknak, más helyeken azonban korántsem volt ilyen eredményes. A világrend eredményességben komoly szerepe volt annak is, hogy a béke földünk sok helyén tömeges életszínvonal-emelkedést hozott a lakosságnak és a globalizációnak számos más, sok embert érintő pozitív körülményeket is köszönhettek.
Sokféle jel mutat arra, hogy az eddigi világrend tartalékai kimerülőben vannak. S a fejlett országok lakosságának béke-érzetét a nemzetközi terrorizmus is kikezdte, amely mintegy exportálta oda a kegyetlenséget, az emberi élet semmibe vevését. Mindez nem hagyta érintetlenül a fejlett országok politikai életét sem: tömegtámogatáshoz jutottak olyan politikusok és mozgalmak, akik a korábban sérthetetlennek tartott békés belső és nemzetközi normákat kétségbe vonják és túl is teszik magukat rajta. Ezek szép csendben "rehabilitálni" akarják a háborút is, mint a nemzetközi konfliktusok "megoldásának" eszközét. Sőt egyesek az atomfegyver alkalmazását sem tekintik tabunak.
Mindezzel szemben az újmilitarista gondolkodás ellenfeleinek sok eszköze nincs. De annak világos megértése és e meggyőződés terjesztése, hogy a modern háború totális, vagy gyorsan azzá válhat, fékezheti a háború, mint eszköz "népszerűsítését". Mert tudni kell: Aleppo (mint ezt a közelmúlt számos, a figyelem előterébe ennyire nem került epizódja bizonyítja) nem kivétel, hanem minden, bárhogy megkezdett háború ultima ratioja.
Az emberiség párezer éves történetében, amelyben már nem törzsi összecsapásokról, hanem háborúról beszélhetünk, mindenre és az ellenkezőjére is van példa. Voltak közöttük "szabálytartóak" - de ez számít kivételnek. Volt, amikor különbséget tettek katona és civil között, volt amikor nem. De a legyőzött "civil" élete, testi és jogi integritása és javai szinte mindig teljes kiszolgáltatottságba kerültek a győztes kezében. Az - időben még szemhatárunkon belül lévő - I. Világháború keserű harctéri tapasztalatai különféle egyezményekkel, tilalmakkal arra késztették a civilizált országokat, hogy próbáljanak gátat vetni a háború legembertelenebbnek minősített kilengéseivel szemben - miközben arra nem fordítottak gondot, hogy a béke olyan legyen, hogy ne generáljon revansot. Így 20 év sem kellett, hogy kitörjön a II Világháború és annak totális jellege minden korábbi képzeletet felülmúlt - jóllehet a felek pl. tartózkodtak a betiltott harci gázok használatától. S a háború utolsó mozzanata, Hirosima és Nagaszaki atombombával való elpusztítása a civil lakosságot soha nem volt, bár személytelen szörnyűségekkel gyilkolta és kínozta meg.
A II. Világháború traumája ugyan "soha többé" deklarációkhoz vezetett, de közben szinte lélegzetvételi szünet nélkül megkezdődtek az előkészületek egy III., Világháborúra és megindult az atom - fegyverkezési verseny, A gyorsan beálló atompatt azonban jobb belátásra bírta a két legnagyobb hatalmat mind de facto, mind pedig egyre inkább egyezmények formájában, amely az atomfegyverek nemzetközi elterjedését volt hivatott korlátozni, de később saját arzenáljuk számára is limitekben állapodtak meg, majd a felhalmozott készletek számottevő csökkentésében is.
Az atomparitáson alapuló kétpólusú világ az általuk kontrollált nagykiterjedésű földrajzi területeken évtizedekre békét teremtett (helyenként a szuronyok békéjét) és az atomfegyverek használatának tilalma irányadónak bizonyult az új atomhatalmak számára is. A perifériákon folytak ugyan háborúk, gyakran nagyon kegyetlenek is, de ezek a fejlett világban csak szelektív tudomásul vételig jutottak, minthogy az itteni lakosság nem érezte általuk fenyegetve magát.
A kétpólusú világ már negyedszázada a múlté, de atomháború azóta se fenyegetett és az USA középponti szerepe a világrendben azzal járt, hogy korlátozott világcsendőri szerepet is ellátott. Ez utóbbi pl. eredményesen véget vetett a posztjugoszláv háborúknak, más helyeken azonban korántsem volt ilyen eredményes. A világrend eredményességben komoly szerepe volt annak is, hogy a béke földünk sok helyén tömeges életszínvonal-emelkedést hozott a lakosságnak és a globalizációnak számos más, sok embert érintő pozitív körülményeket is köszönhettek.
Sokféle jel mutat arra, hogy az eddigi világrend tartalékai kimerülőben vannak. S a fejlett országok lakosságának béke-érzetét a nemzetközi terrorizmus is kikezdte, amely mintegy exportálta oda a kegyetlenséget, az emberi élet semmibe vevését. Mindez nem hagyta érintetlenül a fejlett országok politikai életét sem: tömegtámogatáshoz jutottak olyan politikusok és mozgalmak, akik a korábban sérthetetlennek tartott békés belső és nemzetközi normákat kétségbe vonják és túl is teszik magukat rajta. Ezek szép csendben "rehabilitálni" akarják a háborút is, mint a nemzetközi konfliktusok "megoldásának" eszközét. Sőt egyesek az atomfegyver alkalmazását sem tekintik tabunak.
Mindezzel szemben az újmilitarista gondolkodás ellenfeleinek sok eszköze nincs. De annak világos megértése és e meggyőződés terjesztése, hogy a modern háború totális, vagy gyorsan azzá válhat, fékezheti a háború, mint eszköz "népszerűsítését". Mert tudni kell: Aleppo (mint ezt a közelmúlt számos, a figyelem előterébe ennyire nem került epizódja bizonyítja) nem kivétel, hanem minden, bárhogy megkezdett háború ultima ratioja.
2016. december 19., hétfő
Sikeresek a big businessben - na és a makro-szemlélet?
Úgy néz ki, a Trump adminisztráció csúcsa tele lesz az üzleti élet tetejéről átigazolt sikeres emberekkel. Tekintsünk el attól, hogy egy olyan elnök gyűjti maga köré ezt a csapatot, aki gátlástalan demagógiával a lecsúszott, vagy attól félő hagyományos alsó középosztálybeli, illetve kékgalléros szavazóknak ígért csodát. Azt majd ítéljék meg a szavazói, hogy becsapta-e őket. Mi inkább azt gondoljuk végig, hogy mit jelent ez a külvilág számára.
Ezek a sikeres nagyvállalati és bankemberek a maguk módján sokoldalúan tájékozottak és sokféle nagyerejű kapcsolati háló részesei. Egyéni tehetségükkel, döntésképességükkel se lehet probléma, különben nem juthattak volna ilyen magasra. A kérdés csak az, hogy ez milyen módon predesztinálja őket az USA és ezen keresztül a globális világ sikeres kormányzására.
Az üzleti világ alapszabálya, hogy minden önálló cég végső soron a maga hasznát keresi, s ilyen értelemben zéró összegű játékot folytat akkor is, ha időnként kompromisszumokat, koalíciókat köt, s ha hosszabb távú stratégiával is rendelkezik, tehát nem csak a mindenkori rövidtávú hasznot nézi. Ez pedig a nagy léptékek ellenére is "mikrogazdasági fej". Ugyanez vonatkozik a nemzetközi piacra: ott is tájékozottnak kell lenniök, de első sorban a maguk partikuláris nézőpontjából.
A jó makrogazdasági és makropolitikai "fej" nem ilyen. Az a nagy, komplex összefüggéseket szemléli és az azokon belül érvényesülő trendeket. Ezen felül nem egyoldalúan a pénzben kifejezhető eredményekre koncentrál, hanem a naturális gazdasági folyamatokat, a társadalmi feltételeket és mozgásokat, a tudományos és kulturális állapotokat és azok fejlődését és a katonai viszonyokat is folyamatosan nyomon követi, próbálja szintetizálni és abból von le hosszabb távú és közvetlen napi következtetéseket. (Természesen jól, vagy kevésbé jól.)
Önmagában nem az a probléma, ha egy adminisztráció a csúcsára a big businessből verbuvál. Ha a centrumban makrogazdasági és makropolitikai tekintetben jó áttekintésű személy vagy csoport áll, akkor az képes felülírni az egyes kabinettagok szemléleti korlátait, döntései kockázatát. Trumpról tudjuk, hogy nem ilyen elnök lesz. S az is valószínű, hogy nem fog messze látó és komplexen mérlegelő személyre vagy szűk szakértői csapatra hallgatni. Ilyen viszonyok között viszont a kabinet - tagok "hozományát" nem lehet kompetenciának tekinteni az USA - és még kevésbé a külvilág - szempontjából.
Ezek a sikeres nagyvállalati és bankemberek a maguk módján sokoldalúan tájékozottak és sokféle nagyerejű kapcsolati háló részesei. Egyéni tehetségükkel, döntésképességükkel se lehet probléma, különben nem juthattak volna ilyen magasra. A kérdés csak az, hogy ez milyen módon predesztinálja őket az USA és ezen keresztül a globális világ sikeres kormányzására.
Az üzleti világ alapszabálya, hogy minden önálló cég végső soron a maga hasznát keresi, s ilyen értelemben zéró összegű játékot folytat akkor is, ha időnként kompromisszumokat, koalíciókat köt, s ha hosszabb távú stratégiával is rendelkezik, tehát nem csak a mindenkori rövidtávú hasznot nézi. Ez pedig a nagy léptékek ellenére is "mikrogazdasági fej". Ugyanez vonatkozik a nemzetközi piacra: ott is tájékozottnak kell lenniök, de első sorban a maguk partikuláris nézőpontjából.
A jó makrogazdasági és makropolitikai "fej" nem ilyen. Az a nagy, komplex összefüggéseket szemléli és az azokon belül érvényesülő trendeket. Ezen felül nem egyoldalúan a pénzben kifejezhető eredményekre koncentrál, hanem a naturális gazdasági folyamatokat, a társadalmi feltételeket és mozgásokat, a tudományos és kulturális állapotokat és azok fejlődését és a katonai viszonyokat is folyamatosan nyomon követi, próbálja szintetizálni és abból von le hosszabb távú és közvetlen napi következtetéseket. (Természesen jól, vagy kevésbé jól.)
Önmagában nem az a probléma, ha egy adminisztráció a csúcsára a big businessből verbuvál. Ha a centrumban makrogazdasági és makropolitikai tekintetben jó áttekintésű személy vagy csoport áll, akkor az képes felülírni az egyes kabinettagok szemléleti korlátait, döntései kockázatát. Trumpról tudjuk, hogy nem ilyen elnök lesz. S az is valószínű, hogy nem fog messze látó és komplexen mérlegelő személyre vagy szűk szakértői csapatra hallgatni. Ilyen viszonyok között viszont a kabinet - tagok "hozományát" nem lehet kompetenciának tekinteni az USA - és még kevésbé a külvilág - szempontjából.
2016. december 16., péntek
A magyar ellenzék - és a konzekvenciák
A magyar ellenzék közös hite volt 2010 után, hogy egy egyedi perverz, szélhámos rendszerrel áll szemben, amely idegen test az euroatlanti világban. Ezért előbb - utóbb le fog lepleződni és működésbe lép vele szemben a kilökődési reflex. Akik ezen az oldalon az ellenzéki pártok 2010 előtti működését is felelőssé tették a helyzet kialakulásáért, valamint azok mai alkalmatlanságát és szerencsétlenkedését ostorozták, abban a hiszemben tették ezt, hogy egy "igazi ellenzék" el tudná söpörni ezt a rendszerszintű elfajulást és az ország visszatérhetne a "normál" európai útra.
Ma már látjuk, hogy ez a perverz, szélhámos rendszer nem valami esetleges helyi rendellenesség. Megalkotója jól ismerte fel, hogy 2008 után az egész euroatlanti világ tartós válságba jutott, amely egyrészt kiváltja a tömeges elégedetlenséget s ezáltal sok országban talaja lesz a populista kalandorkodásnak, másrészt, hogy az újra expanzívvá váló Oroszország alternatív modelt kínál - legalábbis Európa keleti felén. Ugyan a jövő történésze számára érdekes lehet, hogy miért éppen Magyarország került az úttörő szerepébe, de minthogy ma már a fejlemények átcsaptak a lokális problémán és az is nyilvánvaló, hagy az euroatlanti világon végigsöprő járványnak nem oka, kiváltója ez a pionír szerep, aktuálisan érdektelen egy ilyen elemzés. Még a magunk számára is, mert meglehetős képtelenség azt feltételezni, hogy ha a széljárás előbb - utóbb visszafordulna, az ismét épp Magyarországon kezdődne el.
A nélkül, hogy belemennénk annak taglalásába, hogy milyen gazdasági - társadalmi fejlemények és az erre nem válaszoló politikák vezettek el a jobboldali populista választási földcsuszamlásokhoz, világosan leszögezhetjük, hogy a további fejlemények epicentruma az USA. Trump a háta mögött a két republikánus többségű Házzal egészen biztosan fel fogja borítani a korábbi status quot, amelynek világrendjét egyébként Pax Americanaként is leírhatjuk. Nem láthatjuk azonban ennek a felborításnak se a kiterjedését, se a mélységét. A fordulat kétségtelenül magában hordozza egy apokaliptikus láncreakció kialakulását. De ha ez nem következik be, akkor épp az USA demokráciája rendelkezhet olyan erőtartalékkal, hogy a választók többsége által kudarcosnak ítélt politikával szemben az ingát visszafordíthassa. Ez elvi lehetőség - konkrét politikai vagy eseménytörténeti nyelvre nem fordítható le a sok ismeretlen tényező miatt.
Hogy a Trump adminisztáció periódusa közben Európában mi fog lejátszódni, azt nem tudhatjuk. Így nem tudhatjuk a bekövetkező magyar fejleményeket sem. De bármik is legyenek ezen utóbbiak, a lehetőségek közül alighanem kizárhatjuk a liberális demokrácia felülkerekedését. Ami nem jelenti egyszersmind, hogy baloldali és liberális ellenzékiek számára semmi cselekvési tér nem marad. Az őket helyzetbe hozó hatalomváltásról való meddő ábrándozás helyett ez csak társadalmi beágyazódásuk erősítése lehet szívós aprómunkával, amely a mindenkori valós helyzetben keresi az emberibb élet lehetőségeit. Ebben a politikai pártoknál nagyobb esélyük van a kisebb - nagyobb sokarcú hálózatoknak.Mindez abban a - pillanatnyi realitásától független - reményben folyhat, hogy ha a nemzetközi színtéren feltűnik egy értékrendjében ezzel rokon nagyerejű hullám, abba természetes módon be tudnak majd kapcsolódni.
Ma már látjuk, hogy ez a perverz, szélhámos rendszer nem valami esetleges helyi rendellenesség. Megalkotója jól ismerte fel, hogy 2008 után az egész euroatlanti világ tartós válságba jutott, amely egyrészt kiváltja a tömeges elégedetlenséget s ezáltal sok országban talaja lesz a populista kalandorkodásnak, másrészt, hogy az újra expanzívvá váló Oroszország alternatív modelt kínál - legalábbis Európa keleti felén. Ugyan a jövő történésze számára érdekes lehet, hogy miért éppen Magyarország került az úttörő szerepébe, de minthogy ma már a fejlemények átcsaptak a lokális problémán és az is nyilvánvaló, hagy az euroatlanti világon végigsöprő járványnak nem oka, kiváltója ez a pionír szerep, aktuálisan érdektelen egy ilyen elemzés. Még a magunk számára is, mert meglehetős képtelenség azt feltételezni, hogy ha a széljárás előbb - utóbb visszafordulna, az ismét épp Magyarországon kezdődne el.
A nélkül, hogy belemennénk annak taglalásába, hogy milyen gazdasági - társadalmi fejlemények és az erre nem válaszoló politikák vezettek el a jobboldali populista választási földcsuszamlásokhoz, világosan leszögezhetjük, hogy a további fejlemények epicentruma az USA. Trump a háta mögött a két republikánus többségű Házzal egészen biztosan fel fogja borítani a korábbi status quot, amelynek világrendjét egyébként Pax Americanaként is leírhatjuk. Nem láthatjuk azonban ennek a felborításnak se a kiterjedését, se a mélységét. A fordulat kétségtelenül magában hordozza egy apokaliptikus láncreakció kialakulását. De ha ez nem következik be, akkor épp az USA demokráciája rendelkezhet olyan erőtartalékkal, hogy a választók többsége által kudarcosnak ítélt politikával szemben az ingát visszafordíthassa. Ez elvi lehetőség - konkrét politikai vagy eseménytörténeti nyelvre nem fordítható le a sok ismeretlen tényező miatt.
Hogy a Trump adminisztáció periódusa közben Európában mi fog lejátszódni, azt nem tudhatjuk. Így nem tudhatjuk a bekövetkező magyar fejleményeket sem. De bármik is legyenek ezen utóbbiak, a lehetőségek közül alighanem kizárhatjuk a liberális demokrácia felülkerekedését. Ami nem jelenti egyszersmind, hogy baloldali és liberális ellenzékiek számára semmi cselekvési tér nem marad. Az őket helyzetbe hozó hatalomváltásról való meddő ábrándozás helyett ez csak társadalmi beágyazódásuk erősítése lehet szívós aprómunkával, amely a mindenkori valós helyzetben keresi az emberibb élet lehetőségeit. Ebben a politikai pártoknál nagyobb esélyük van a kisebb - nagyobb sokarcú hálózatoknak.Mindez abban a - pillanatnyi realitásától független - reményben folyhat, hogy ha a nemzetközi színtéren feltűnik egy értékrendjében ezzel rokon nagyerejű hullám, abba természetes módon be tudnak majd kapcsolódni.
2016. december 10., szombat
Trump találgatások
Amióta - sokak meglepetésére - Trumpot az USA következő elnökévé választották, megy a találgatás, hogy mi fog változni. Ezeket Trump meghökkentő kampánymegszólalásaitól az azóta tett nyilatkozataiig, az adminisztráció leendő tagjairól jövő hírektől és álhírektől vezető republikánusok megnyilatkozásaiig különféle részinformációkra alapítják és azt vetítik ki saját logikájuk alapján. Mások nyugtatnak, hogy addig, amíg nem áll fel ténylegesen az adminisztráció és nem ül össze a republikánus többségű szenátus és képviselőház, addig semmi sem végleges. Szerintük csak az új kormányzati filozófia ismeretében lehet a jövőről beszélni.
Az már most nyilvánvaló, hogy az új adminisztráció nem a kontárok, sarlatánok gyülekezete lesz. Ebből azonban távolról se következik, hogy lesz egységes kormányzati filozófia. Ennek vagy magától Trumptól kéne származnia, amit előélete nem valószínűsít. Egész pályafutására inkább a váratlan, meghökkentő húzások voltak jellemzőek. S az, hogy nagyon ért a mai tömegmédia használatához, szintén nem a koherenciára szorítja rá, hanem azt fogja mindig megpróbálni sikeresen eladni, amit éppen csinál, vagy ami tőle függetlenül történik. A másik "vagy" az lenne, hogy választ magának egy szürke eminenciást, akinek van a világról egy koherens víziója és annak mentén lép majd Trump és kormányzata. Ezt a Trump -figura felületes ismerete alapján szinte kizárhatjuk.
Ha azt feltételezzük, hogy a változtatások átfogó elképzelések nélkül fognak megkezdődni, de a nélkül, hogy leginkább meghökkentő kijelentéseit próbálná ténylegesen is megvalósítani, akkor is az a valószínű, hogy hektikus hónapoknak nézünk elébe, amelyekben a teljesen különböző, elvben egymástól függetlennek gondolt lépések akár össze is gerjedhetnek. Azt csak találgathatjuk, hogy a szinte elkerülhetetlen nem várt hatásokra az adminisztráció tipikusan önkorrekciós lépésekkel, vagy pedig újabb, még váratlanabb húzásokkal fog reagálni. Ugyanígy a jövő titka, hogy az induló "csapat" tartós lesz-e, vagy már az első hónapokban lemondások - lemondatások fogják jellemezni.
Nemzetközi szempontból talán még mindezeknél is fontosabb, hogy bár az USA ma is a föld legerősebb gazdasági és katonai hatalma, ez távolról sem jelenti azt,. hogy vele szemben csupa olyan erő áll, amely passzívan reagál az USA lépéseire. Távolról se. Az USA akcióira, de továbbmenően a "verbális intervencióira" is a tőzsdéktől a külföldi kormányokig, a multinacionális nagyvállalatoktól a különféle tömegmozgalmakig mindenki a maga logikája, érdekei, vélt- vagy valóságos lehetőségei szerint fog lépni. Ez pedig olyan fejlemény-sort eredményezhet, amire az USA kormánya és törvényhozói nem is gondoltak és eszközük sincs azokkal szemben. Ahogy a velük szemben álló erők sem korábbi tudatos törekvéseiket érvényesítik majd első sorban, hanem sok tekintetben reaktívak lesznek és maguk is rögtönöznek.
Mindezek a jövőre vonatkozó találgatások követhetetlenül széles skáláját nyithatják meg s éppen ezért értelmetlenek is. Az azonban szinte bizonyos, hogy a nagy változások korszaka elé nézünk, amelynek során nem csak a különféle erőpozíciók megváltozása a tét, hanem akár a globalizált világ - olyan, amilyen - koordinált volta is felborulhat.
Az már most nyilvánvaló, hogy az új adminisztráció nem a kontárok, sarlatánok gyülekezete lesz. Ebből azonban távolról se következik, hogy lesz egységes kormányzati filozófia. Ennek vagy magától Trumptól kéne származnia, amit előélete nem valószínűsít. Egész pályafutására inkább a váratlan, meghökkentő húzások voltak jellemzőek. S az, hogy nagyon ért a mai tömegmédia használatához, szintén nem a koherenciára szorítja rá, hanem azt fogja mindig megpróbálni sikeresen eladni, amit éppen csinál, vagy ami tőle függetlenül történik. A másik "vagy" az lenne, hogy választ magának egy szürke eminenciást, akinek van a világról egy koherens víziója és annak mentén lép majd Trump és kormányzata. Ezt a Trump -figura felületes ismerete alapján szinte kizárhatjuk.
Ha azt feltételezzük, hogy a változtatások átfogó elképzelések nélkül fognak megkezdődni, de a nélkül, hogy leginkább meghökkentő kijelentéseit próbálná ténylegesen is megvalósítani, akkor is az a valószínű, hogy hektikus hónapoknak nézünk elébe, amelyekben a teljesen különböző, elvben egymástól függetlennek gondolt lépések akár össze is gerjedhetnek. Azt csak találgathatjuk, hogy a szinte elkerülhetetlen nem várt hatásokra az adminisztráció tipikusan önkorrekciós lépésekkel, vagy pedig újabb, még váratlanabb húzásokkal fog reagálni. Ugyanígy a jövő titka, hogy az induló "csapat" tartós lesz-e, vagy már az első hónapokban lemondások - lemondatások fogják jellemezni.
Nemzetközi szempontból talán még mindezeknél is fontosabb, hogy bár az USA ma is a föld legerősebb gazdasági és katonai hatalma, ez távolról sem jelenti azt,. hogy vele szemben csupa olyan erő áll, amely passzívan reagál az USA lépéseire. Távolról se. Az USA akcióira, de továbbmenően a "verbális intervencióira" is a tőzsdéktől a külföldi kormányokig, a multinacionális nagyvállalatoktól a különféle tömegmozgalmakig mindenki a maga logikája, érdekei, vélt- vagy valóságos lehetőségei szerint fog lépni. Ez pedig olyan fejlemény-sort eredményezhet, amire az USA kormánya és törvényhozói nem is gondoltak és eszközük sincs azokkal szemben. Ahogy a velük szemben álló erők sem korábbi tudatos törekvéseiket érvényesítik majd első sorban, hanem sok tekintetben reaktívak lesznek és maguk is rögtönöznek.
Mindezek a jövőre vonatkozó találgatások követhetetlenül széles skáláját nyithatják meg s éppen ezért értelmetlenek is. Az azonban szinte bizonyos, hogy a nagy változások korszaka elé nézünk, amelynek során nem csak a különféle erőpozíciók megváltozása a tét, hanem akár a globalizált világ - olyan, amilyen - koordinált volta is felborulhat.
2016. december 4., vasárnap
Nagy változások és antiintellektuális politikusok
Tekintsük adottnak, hogy világméretekben nagy változások előtt állunk. Ennek alapja az objektív viszonyokban beállott sokrétű változás - ipari korszak helyett posztindusztriális, demográfiai robbanás szegény országokban, környezeti változások, országok, országcsoportok gazdasági és katonai erőviszonyainak változása, ingatag pénzügyi rendszer, kommunikációs forradalom, tömeges migráció - és még lehetne sorolni a nagyobb- és kisebb jelentőségű változásokat, amelyek szétfeszítik a korábbi világrend kereteit. Ugyanakkor nincs átfogó vízió arról, hogy milyen világrend lenne képes kanalizálni ezeket a változásokat úgy, hogy közben a jelenleg működő globális koordinatív funkciók és hálózatok fennmaradjanak és ezen felül mindez világszerte elfogadható legyen.
A változások elkerülhetetlenségének jelei az eddigi politikai elitek kimerülésére mutató jelek is. Egyre gyűlnek a szőnyeg alá söpört problémák, egyre nyilvánvalóbbak bizonyos határokon átnyúló beavatkozások kudarcai, egyre növekszik a különböző országokban a romló helyzetű, vagy ettől rettegő emberek, társadalmi csoportok frusztrációja. Ennek nyomán itt is, ott is előtérbe kerülnek a premodern radikális ideológiák és mozgalmak, az indulatokra rájátszó, az elkeseredetteknek rózsás jövőt ígérő politikusok.
Mindez magyarázza, hogy nagy változást hirdető intellektuális politikusok nem bukkannak fel. Ilyenek - ha egyáltalán vannak - inkább a változásokban rejlő veszélyekre, kockázatokra érzékenyek és fékeznék azok bekövetkeztét, menetét. Így a status quo megbontását szinte szükségképpen a partikuláris hasznot szem előtt tartó, azt remélő, vagy azzal kecsegtető politikusok képviselik. Számukra nem probléma, hogy ha ők, illetve az általuk képviseltek nyernek valamit a változások következtében, mások meg veszteni fognak. Azok számukra az "ők", akik vagy ellenségek, vagy csak figyelmen kívül hagyhatók. Ebből következően politikájukat nem intellektuális erejükre, hanem mozgósító, akár fanatizáló képességükre alapozzák. A kívülállók őket természetesen sarlatánoknak, populistáknak, demagógoknak tartják, de ez saját táborukban mit sem árt elfogadottságuknak, netán követőik fanatizmusának.
A különféle már a színen lévő, vagy a jövőben színre lépő hadurak minden lényegi antiintellektualitásuk ellenére képesek magasan képzett embereket a maguk szolgálatába állítani leegyszerűsített céljaik érdekében. Ez nem új jelenség. Ami új, az egyfelől a partikuláris erők lehetséges pusztításának mértéke a közvetlen és a közvetett hatások révén. Másfelől az, hogy a károk bekövetkezte után - ha erre még egyáltalán lesz lehetőség - a regenerálódást nem képesek a spontán természeti és társadalmi erők végrehajtani, hanem az csak nagyon komplex, összehangolt globális, magas intellektusú tervek és azok végrehajtása révén képzelhető el.
Mit gondoljunk akkor minderről? Önmagában azon nem csodálkozhatunk, hogy a változások elindítói antiintellektuális politikai erők. Amiben reménykedhetünk, az az, hogy nem első lépéseik lesznek mértéktelenül pusztító erejűek. S ha már megbontották a korábbi status quot, akkor majd olyan ellenerők is színre lépnek, amelyek az ellensúlyt és a kooperatív hajlandóságot képviselik és a veszteségek leírása (és ennek széleskörű tudomásul vetetése) után határt szabnak a további, öngerjesztő pusztító folyamatnak.
A változások elkerülhetetlenségének jelei az eddigi politikai elitek kimerülésére mutató jelek is. Egyre gyűlnek a szőnyeg alá söpört problémák, egyre nyilvánvalóbbak bizonyos határokon átnyúló beavatkozások kudarcai, egyre növekszik a különböző országokban a romló helyzetű, vagy ettől rettegő emberek, társadalmi csoportok frusztrációja. Ennek nyomán itt is, ott is előtérbe kerülnek a premodern radikális ideológiák és mozgalmak, az indulatokra rájátszó, az elkeseredetteknek rózsás jövőt ígérő politikusok.
Mindez magyarázza, hogy nagy változást hirdető intellektuális politikusok nem bukkannak fel. Ilyenek - ha egyáltalán vannak - inkább a változásokban rejlő veszélyekre, kockázatokra érzékenyek és fékeznék azok bekövetkeztét, menetét. Így a status quo megbontását szinte szükségképpen a partikuláris hasznot szem előtt tartó, azt remélő, vagy azzal kecsegtető politikusok képviselik. Számukra nem probléma, hogy ha ők, illetve az általuk képviseltek nyernek valamit a változások következtében, mások meg veszteni fognak. Azok számukra az "ők", akik vagy ellenségek, vagy csak figyelmen kívül hagyhatók. Ebből következően politikájukat nem intellektuális erejükre, hanem mozgósító, akár fanatizáló képességükre alapozzák. A kívülállók őket természetesen sarlatánoknak, populistáknak, demagógoknak tartják, de ez saját táborukban mit sem árt elfogadottságuknak, netán követőik fanatizmusának.
A különféle már a színen lévő, vagy a jövőben színre lépő hadurak minden lényegi antiintellektualitásuk ellenére képesek magasan képzett embereket a maguk szolgálatába állítani leegyszerűsített céljaik érdekében. Ez nem új jelenség. Ami új, az egyfelől a partikuláris erők lehetséges pusztításának mértéke a közvetlen és a közvetett hatások révén. Másfelől az, hogy a károk bekövetkezte után - ha erre még egyáltalán lesz lehetőség - a regenerálódást nem képesek a spontán természeti és társadalmi erők végrehajtani, hanem az csak nagyon komplex, összehangolt globális, magas intellektusú tervek és azok végrehajtása révén képzelhető el.
Mit gondoljunk akkor minderről? Önmagában azon nem csodálkozhatunk, hogy a változások elindítói antiintellektuális politikai erők. Amiben reménykedhetünk, az az, hogy nem első lépéseik lesznek mértéktelenül pusztító erejűek. S ha már megbontották a korábbi status quot, akkor majd olyan ellenerők is színre lépnek, amelyek az ellensúlyt és a kooperatív hajlandóságot képviselik és a veszteségek leírása (és ennek széleskörű tudomásul vetetése) után határt szabnak a további, öngerjesztő pusztító folyamatnak.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)