Játékelmélet

A II. Világháborút követően egyre szélesebb körben divatba jött a játékelmélet emlegetése. Ez kétféle értelemben is Neumann János nevéhez köthető: nem csak teoretikusan járult hozzá ennek az ismerethalmaznak a feltárásához, hanem annak a gazdaságra való alkalmazásának is úttörője volt. Maguk a kétszemélyes zéró összegű játékok egyszerű szabályszerűségeinek megismerése lehet az olvasó számára gondolatébresztő, de tágabb perspektívák, bonyolultabb technikák felvázolása nélkül aligha kapott volna nagy figyelmet a komplex, sokszereplős globalizálódó modern világban, ha  az alapot jelentő folyamatos versengést  nem kísérte volna a folyamatos félelem , hogy mindez végül soha nem látott kataklizmába torkollhat.

A játékelmélet divatja annak bizonyos kulcsfogalmait és alapvető felismeréseit azok körében is elterjesztette, akik nem vették maguknak a fáradságot mégoly felületes megismerésére se. Így a "kooperatív stratégia", a "win-win játék", a "racionális kockázatelemzés" nem csak a mindennapi szóhasználatba került be, hanem többé - kevésbé magatartás-szabályozóvá is vált egyéni, vállalati és kormányszinten egyaránt. Nyilván komikus túlzás lenne a globális prosperitás és a nagy háborúk veszélyének minimumra csökkenése évtizedeit ennek tulajdonítani, de a köztük lévő korrespondencia mégis nyilvánvaló.

Ha ma nem ilyen a helyzet, azt egyaránt tulajdoníthatjuk a "játszmák" precedens nélküli átalakulásának, új játszmák és új játékosok megjelenésének, annak, hogy korábban egyes szereplőket nem azonosítottak vagy érdekeiket következetesen negligálták - és még sok minden másnak. De az is kétségtelen, hogy amíg korábban a politika, a gazdaság,a katonai szféra és a média élén többségben voltak azok, akiket "megfertőzött" a kooperatív stratégia hasznosságának gondolata, az új generációban előtérbe kerültek a közvetlen, másokra tekintettel nem lévő érdekérvényesítés hívei. Minthogy ezekkel szemben egy a velük való küzdelemre felkészületlen, alkalmatlan, nem erre kiválasztott "ellenfél" áll, mind a "terepen", mind pedig a megzavarodott választópolgárok körében a "ragadozók" előretörőben vannak. Velük szemben azok érhetnek el gyors eredményeket, akik náluk erősebb háttér birtokában szintén ragadozók módjára képesek és hajlandóak fellépni.

Hit kérdése, hogy ebben a fejlemény-sorban olyan kihívást látunk-e, amelyre meg fog születni a hatásos válasz a kooperatív stratégia és a kompromisszumokra hajlás jegyében, vagy elkerülhetetlenül sodródunk a kataklizma felé.

A kifáradt mainstream

A különféle populizmusok, autokratikus tendenciák előretöréséről ellenfelei körében kezdettől fogva kialakult egy narratíva, amely azt kitűntetetten valamelyik földrajzi régióhoz köti,ahol a demokratikus tradíciók nem elég erősek, továbbá szereti direkt összefüggésbe hozni Oroszország sokrétű, eddig szokatlan eszközöket használó destruktív nemzetközi akcióival - hogy ne mondjuk, hadviselésével. Amikor pedig hasonló jelenségek a centrum országaiban ütik fel a fejüket, akkor első sorban a nyilvánosság megváltozott szerkezetéről hallunk, arról. hogy a tradícionális média egyre inkább elvesztette domináns szerepét az internettel szemben és a szociális média természeténél fogva sokkal inkább ki van téve annak, hogy hamis hírek és mindenféle obskurantizmus terjesztőjévé váljon. Tehát vagyunk mi, a derék, megbízható mainstream, amit kétes elemek mindenféle szokatlan eszközökkel folyamatosan bántanak, szorongatnak.

Ezen a narratíván olyan kivételes esetekben kénytelen túllépni a mainstream elemző és a rá támaszkodó politikus,, amikor a központi angolszász országokban kell olyan váratlan fejleményeket megmagyaráznia, mint Trump megválasztása vagy a Brexit népszavazás. Ilyenkor hallunk az ipari korszak elmúlásának veszteseiről, akik nem csak megszokott munkájukat és ehhez kötődő társadalmi pozíciójukat vesztették el, hanem relatív jövedelmi helyzetük is romlott, sőt helyenként az abszolút értelemben vett életszínvonaluk is - és ezért frusztráltak. A különféle vesztesek földrajzi koncentrációja és ugyanezeken a helyeken a populista szavazatok megugrása között is láttatják a statisztikai összefüggést.Ezen túlmenően időnként -ha nem is kellő súllyal -utalás történik a 2008-as pénzügyi válságra és annak utóhatásaira, amelyek okozói nagy tömegek elbizonytalanodásának, egzisztenciális aggodalmainak és az uralkodó elitbe vetett bizalom nagyfokú megroppanásának. A még következetesebb elemzők arra is rámutatnak, hogy mindezek a rendszer iránti bizalmat megrendítő tényezők koncentráltan jelentkeznek a fiatal korosztályokban, amelyek önálló életüket 2000 után kezdték - vagy kezdték volna - meg.

Ami viszont teljesen, vagy jobbára hiányzik a mainstream közbeszédből, az annak a kimondása és elemzése, hogy a centrum uralkodó elitje az utóbbi 30 évben kifejezetten rosszul teljesít. Utalhatunk itt az USA külpolitikájának-katonapolitikájának sorozatos kudarcaira, arra, hogy a jóléti társadalom eszméjének és praxisának feladása során az elitek nem érezték feladatuknak a társadalmi integráció megbízható új kereteinek kialakítását, hogy a nemzetközi intézmények sorra-rendre paralizálódtak a divergáló érdekek és az egységes reformakarat hiánya miatt,hogy a fedezetlen pénzkibocsájtás a középkori monarchákra hajaz, hogy mind a nagytőke, mind a kormányok hallatlanul elnézőek voltak a periférián a demokrácia és a jogállamiság súlyos fogyatékosságai iránt, ha különalkukkal primér érdekeiket biztosítani tudták.- de továbbmenve a döntéseken, illetve azok elmaradásán mindinkább úrrá lett a rövidtávú tőzsdei gondolkodásmód, illetve a kizárólag választási ciklusokban gondolkodás a távlati gondolkodás és felelősségvállalás rovására. Vagyis a virulens centrifugális erőkkel szemben nagyonis gyenge centripetális tényezők állnak, amelyeket leginkább csak az segít, hogy az egyre inkább globalizálódó mindennapos működés fenntartásában nagyjából mindenki érdekelt.

Nem kell nagy fantázia hozzá, hogy mindebből bármikor összeállhat egy hatalmas krízis.S csak a semmivel alá nem támasztható optimizmus reménykedhet abban, hogy akkor majd a semmiből előlépnek széles látókörű sikeres krizis-menedzserek, akik ezen felül még nagyjából és egészéből a kialakult sokféle, nem is koordinált demokratikus játékszabályokat is be akarják és be is tudják tartani.

Euro

Évek óta mindenki tudja, hogy az euro körüli szabályozás és intézményrendszer változtatásra szorul, sőt, hogy a közös pénzt létrehozása óta születési hibák is feszítik. Döntés azonban az eltérő érdekek és a döntési mechanizmus miatt mindeddig nem született. S lehetett arra is hivatkozni, hogy a problémák ellenére az euro mind az azt használó országokban, mind a nemzetközi pénzvilágban betölti funkcióit. Elterjedt volt azonban az a vélemény, hogy 2018 lesz az az év, amikor a hosszú halogatás után mind az EU, mind az euro-rendszer reformja meg fog történni. A német parlamenti választás nem egyértelmű kimenetele és az ottani elhúzódó kormányalakítás miatt azonban még az erre vonatkozó francia - német javaslat benyújtása is késik, de a június végén esedékes EU-csúcsra ezt is előjelezték.

Most a nemzetközi sajtó kiemelt témája az azzal kapcsolatos rémüldözés, hogy az eurozóna harmadik-negyedik legfontosabb országa. Olaszország olyan parlamenti többséggel rendelkezik, amely nem is hajlandó a rekord-deficit megfékezésére és az eurozóna elhagyásával fenyegetőzik. Ez valóban válságos helyzet, bár láttunk már ilyet pár éve Görögország esetében és ott is visszariadtak az elhatározó lépéstől. Itt van viszont Nagy-Britannia esete, amely ugyan belépéskor eleve mentességet kapott az eurora való áttérés kötelezettsége alól, mégis a blöffnek tűnő EU kilépés kérdését a miniszterelnök népszavazásra vitte és ott a Brexit hajszállal győzött és e mellett a kormány és a parlament azóta is kitart. Vagyis nem lehet arra biztosan számítani, hogy az olasz vezetés a döntő pillanatban vissza fogja rántani a "kormányt" Ám az olasz köztársasági elnök közbelépése miatt ez a pillanat nem a júniusi EU-csúcs előtt fog bekövetkezni.

Megkozkáztatható, hogy az euro jövője szempontjából a most kialakult helyzet még szerencsés is lehet., Az olasz időzített bomba talán elzárja az utat a további halogatás, mint lehetőség előtt. A francia- német előterjesztők e fenyegetés ismeretében kell, hogy valami működőképeset és sokak számára elfogadhatót tegyenek le az asztalra. A többi ország is ugyanennek a fenyegetésnek az ismeretében kell megvitassa az előterjesztést és eldöntse, hogy miben kíván vagy nem kíván részt venni, - ami tartalmilag és politikailag is más helyzet, mint ha az időzavar nem állna fenn. S ugyanez vonatkozik a koraőszre várható olasz előrehozott választásokra is: az urnákhoz járulók már értesülhetnek a közben bekövetkezendő uniós fejleményekről is.

Mindez természetesen nem garancia a közös pénz körüli reformok sikerére. A siker és a kudarc között azonban vannak köztes lehetőségek is multilaterális, vagy akár csak francia-német bilaterális értelemben. De bárhogyan is alakulnak a dolgok, az olasz válság időzítése mindenképpen kedvezőbb így, mint ha az pár hónappal később következett volna be.

Mi lesz itt meg(nem)fizetve!

A 2008-as nemzetközi pénzügyi válság során születtek bizonyos "rendcsinálási" tervek, de ezek közül egyik se volt átfogó és mélyreható. Jellemző volt az a népszerű gondolat, hogy talán nem lett volna szabad csődbe vinni a csődre bőven érett Lehman Brotherst, akkor talán ki se tört volna válság. Így aztán a bankrendszer körüli intézkedések inkább a megnyugtatást kívánták szolgálni, mint a tényleges újraszabályozást. Felelősségre is csak az alapos okkal elmarasztalandók egy részét vonták, a többi sértetlen maradt. A nagybankok vezető krémjének a válság előttihez képest nem csökkent, hanem még nőtt is a csillagászati jövedelme. A "megoldás" mindenütt a központi bankok által teremtett pénzbőség, az így létrejövő (a negatív reálkamatig is csökkenő) alacsony kamatszint és az alacsony (deflációba hajló) infláció lett. Ezzel se sikerült komoly fellendülést kiváltani, mert világszerte kevés volt a jó profitot ígérő beruházási lehetőség. A bizalmatlanságot mostanra csak az oldotta valamelyest, hogy ez az állapot sokáig tartott, így egyfelől a természetes elhasználódás generál bizonyos keresletet, másfelől az idő csökkenti szélesebb tömegek idegenkedését a hitelfelvételtől, így jelentkezhetnek bizonyos elhalasztott igények.

A különböző országok döntéshozói ösztönösen is, tudatosan is idegenkedtek minden lényegi változástól. (Ez nemcsak a pénzügyi rendszert illetően volt így, hanem úrrá lett az a vélemény is, hogy a diktátorok erőszakos eltávolítása - legyen szó Irakról, vagy az "arab tavasz" országairól - nagyobb és kezelhetetlenebb bajokat okozott, mint amilyeneket a nemzetközi életben a diktátorok jelentettek. Ennek a "quieta non movere" politikának voltak országonként stabil nyertesei és vesztesei. A nyerteseket elsősorban a pénzügyi szféra korifeusai és notórius kliensei között találjuk meg, a veszteseket meg a gazdagabb országok középosztályában és alsó rétegeiben. A veszteseknél ez jelenthet abszolut értelemben vett reáljövedelem-csökkenést, de a relatív helyzetük mindenképpen számottevően romlott. Ez elégedetlenséget váltott ki a meghiúsult aspirációik miatt, különösképpen a fiatalabb korosztályokban, de azok körében is, akik jobb időskort képzeltek maguknak. Ez vezetett tömeges anti-establishment érzelmeikhez, amelynek szélsőséges pártok, mozgalmak adtak hangot. A kormányon, vagy potenciálisan kormányon lévőket ez nem zavarta különösképpen, mert a rend megbontóit magukra nézve nem tartották igazán veszélyesnek.

Egyes kalandorságra hajlamos politikai vezetők azonban az állóvízben is meglátták a maguk kevés kockázattal járó lehetőségeit. Így a feltűnően alacsony szénhidrogén - áraktól erősen sújtott Putyin próbálkozott egyidejűleg a terjeszkedő politikával és az általános zavarkeltéssel. De igaz ez az erősen izolált Észak -Koreára ugyanúgy, mint az EU keleti országaira, különösen Magyarországra és Lengyelországra, vagy a populista görög vezetők átmeneti sikerére. Ezek a hipeaktiv politikai vezetők biztosan számítottak az USA és az EU passzivitására és tehetetlenségére. Amikor - szinte mindenki számára váratlanul - az USA-ban Trumpot választották elnöknek és Nagy- Britanniában a népszavazáson a Brexit győzött, a korábbi renitensek igazolva látták magukat és úgy gondolták, hogy eljött az ő idejük. Az európai választások vérmes reményeiket ugyan nem igazolták, bár Merkel szavazat- és ezzel járó tekintélyvesztése "kilőtte" azt a kristályosodási pontot, amely körül egy erős európai centrum esetleg kialakulhatott volna.

Amit most láthatunk, az a pénzügyi válság vége óta tartó nyugalom felbomlása, a váratlan lépések gyakoriságának megszaporodása és a tőzsdék és piacok volatilitásának hirtelen megnövekedése. Nem tudjuk, hogy ez rövid idő alatt látványos változásokhoz fog-e vezetni. De hogy az olcsó pénz és és az alacsony infláció korának végét jelenti, az biztos. S az is, hogy ismét lesznek rövid távú vesztesek - hogy a hosszabb távot egyelőre tegyük zárójelbe. Nyilvánvalóan a sebezhetőek kerülnek nehéz helyzetbe, így az adósok, a konjunktúra-érzékenyek és más okból rossz érdekérvényesítők.S ilyen körülmények között a bajba kerülők aligha számíthatnak arra, hogy a korábbi nemzetközi megállapodások és szervezetek erősei fogják őket kihúzni a csávából. Ez egyaránt vonatkozik a korábbi "rossz fiúkra" és arra a most megalakuló-félben lévő olasz kormányra is, amely most próbálna visszaélni a szabályok be-nem-tartásával - mások kontójára. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének várhatók akár komoly veszteségek az eddigi haszonélvezők köreiben is. Aki ugyanis fizetésképtelen, az nekik se tud fizetni, akire pedig vevőként számítottak,de kiesik, a miatt egyes vagyontárgyaik értéktelenednek el.

A korábbi - olyan, amilyen - rend felbomlása természetesen érint mindenféle stabilitást. Ha optimisták vagyunk, akkor nagyobb akut háborús veszélyre nem kell számítanunk, mert tudomásunk szerint arra semmilyen erő ezidő szerint nincs felkészülve.

EU: lehet még mélyebbre?

Azon nehéz vitatkozni, hogy az EU a jelenlegi szervezetével és szabályozásával egy ideje válságban van. A megreformálására irányuló szelid próbálkozások  sorra nem hozták meg a kívánt eredményt, a szaporodó centrifugális erők viszont kulmináltak a Brexitben. Utána viszont úgy látszott, hogy a jobboldali euroszkeptikus populizmus lendülete megtorpan, mert a Brexit-döntés nem várt negatív következményei Nagybritanniában (párosulva Trump elnökségének riasztó elemeivel, valamint a háttérben annak köztudottá válásával, hogy a szélsőjobb szálakat Oroszország mozgatja) elgondolkodtatja a globális elit-ellenes szavazókat. Franciaországot lehetett "ellenmozgásnak" értelmezni: ott meggyőző többséget kapott a helyi elit egy új csoportja, amely reformot és fellendülést ígért. Azt lehetett gondolni, hogy a német választások után kialakul egy tandem, amely példával és nyomásgyakorlással végre is tudja hajtani az EU (vagy legalábbis az eurozóna) szükséges reformját, ami a kontinenst nemzetközi szinten versenyképessé téve válasz lesz a fő politikai és szociális problémákra is.

A német választások azonban nagyonis kétértelmű eredménnyel zárultak. Szokartlanul nagyot lépett előre a szélsőjobb és a parlamentbe jutott kis pártok több hónapig blokkolni tudtak a kormányalakítást., végül pedig a meggyengült Merkel új, részletekig kitárgyalt programú nagykoalíciója se látszik könnyű partnernek a lendületes Macron számára. Így a fő dramaturgiai hatáselem egy nagy megújulásra eleve kiesett. Közben pedig Ausztriában a kormány jobboldali és meglehetősen euroszkeptikus kézbe került és Csehország is a lengyel-magyar vonallal kacérkodik. Ha ide csatlakozik a választások után Olaszország is, akkor egyértelmű, hogy progressziv egységes Európáról ezidő szerint nem lehet szó. S egy ilyen dezintegtációs folyamatban szükségképpen markánsan jelentkeznek az összes többi tagország valóságos vagy vélt nemzeti érdekei is.

Vannak persze a korábbi integrációnak olyan elemei, amikről a leginkább renitens kormányok és választóik se mondanának le. Ilyen Schengen, a szabad, útlevél-és vámmentes utazással és ilyen a pénzsegély, amit különböző jogcímeken az Uniótól kapnak. Gyermeteg elképzelés azonban, hogy ellenséges aknamunkájuk "jutalmaként" mindent megkapnak, ami neki kedves és mindentől megszabadulnak, ami nekik nem az. A rövidlátó nacionalista politikájuk nem válthat ki mást, mint szintén önérdeket képviselő ellenlépéseket a gazdagabb, netto befizető országok részéről. (Ebből a szempontból nem perdöntő, hogy komplex nemzeti érdekeiket követve Németország és Franciaország előrehalad-e az integráció útján, vagy sem.) Az Unión belül ismétlődő adok-kapoknak könnyen áldozatul eshet Schengen és az eurozóna, nem megvalósítható egy közös védelmi politika, miáltal maga az EU (amely mögött immár amúgysem áll ott a globális szemléletű és képességű USA) nagyrészt értelmetlenné válik.

Ezzel felvázoltuk a legrosszabb forgatókönyvet, amely visszavezetheti a kontinenst a Világháború előtti időkbe és kérdésessé teheti a sokévtizedes békét is. Természetesen mind az érdekek, mind a belátás valahol megállíthatja ezt a lefelé tartó spirált, de egy ilyenféle egyensúly alighanem így is kedvezőtlenebb lehet az ittlakóknak, mint ha az Unió és az Eurozóna átgondolt, kitárgyalt reformja révén jött volna létre.
,

Német - magyar viszony a mérlegen

Magyarország eljutott az egyszemélyi uralomnak arra a fokára, hogy a sokrétű német kapcsolatok összes részösszetevőjének mérlegelése, ezek súlyozása az országban egy helyen történik. Mostanáig ugyan a tájékozatlanok sok éve emlegetnek különféle "német" rosszallásokat a magyar politika egészével, vagy egyes részterületeivel szemben, de folyamatosan a kormányzatnak lett igaza abban, hogy a kapcsolatok jók.Nyilván ennek az az oka, hogy lényeges dolgok nem a nyilvánosság szeme előtt folynak és ezek elbírják azt a tehertételt, amit a nyilvános konfliktusok, egyet nem értések okoznak.

Most azonban minden jel arra utal, hogy világszerte, de ennek keretében Európában nagymértékű hatalmi átrendeződés folyik. Ennek a folyamatnak Németország kitüntetetten fontos szereplője. Evidensnek tűnik, hogy a sokrétű német érdekek és felelősségek politikai változásokat követelnek, amelyek tekintetében nem lehet mérvadó, hogy eddig mi hogyan volt. Ha a kormányzó német politikai elit egy kicsit is feladata magaslatán áll, akkor sok kalkulációját át kell súlyoznia. Hogy miben találja meg új prioritásait, milyen törekvéseiben kik lesznek a partnerei otthon és külföldön és a fő törekvések érdekében milyen kompromisszumokra kényszerül, azt innen Magyarországról laikusok még csak megtippelni se tudják. Egy azonban biztos: a nagy egészen belül a német-magyar kapcsolatok nem lehetnek önálló, nagy súlyú tényezők. Ha ebben valamin változtatni szükséges, azt a német fél habozás nélkül meg fogja változtatni - tekintet nélkül az eddig követett politikára és a kapcsolati hálóra.

Éppen az eddigi bejáratott nyilvános és színfalak mögötti, alapjában jó kapcsolatokra való tekintettel biztosra vehető, hogy a helyzet és a német politika változásairól megfelelő módon tájékoztatják a magyar vezetést.Hogy ez tartalmában és módszereiben mit jelent, arról mi, laikusok alighanem nem kapunk világos tájékoztatást. Arra majd csak utólag visszakövetkeztetni tudunk. Ahogy arra is, hogy a német változásokra rövid-és középtávon hogy reagál a magyar felső vezetés. Ha feszültté válna a viszony, arról bizonyára hamarabb értesülünk, mint ha vonakodva, de hagyják érvényesülni az erősebb kutya akaratát.

Eladósodás, kivándorlás, demográfia

Mind korunk bankjainak, mind a növekedést forszírozó államoknak korlátot jelent, hogy a lakosságnak (és más gazdálkodóknak) nincs elegendő pénze fogyasztani, beruházni. Más lehetőség nem lévén könnyűvé teszik a hitelezést, hogy olyanok is pénzhez jussanak, akiknek e nélkül nem lenne. A könnyű hitel és a hozzá társuló reklám, propaganda olyanokat is hitelfelvételre csábít, akiknek nincs reális esélyük a törlesztésre, visszafizetésre. A bankok és a növekedést mesterségesen forszírozó államok nyugtathatják magukat azzal, hogy majd a növekedés sok hitelfelvevőnél meg fogja teremteni a visszafizetés forrását is. Ez legfeljebb bizonyos mértékig lehet igaz. Kisebb vagy nagyobb mértékben a rossz hitelek visszafizetési nehézségekhez vagy egyenesen csődökhöz vezetnek, vagyis egzisztenciális nehézségekhez, netán teljes ellehetetlenüléshez. A hitelezők ilyen helyzetben megpróbálhatják szétteríteni a veszteséget, a kárvallottak erre nem képesek.

Magyarországon 2000-től folyt ilyen agresszív eladósítási  politika - a következményekre emlékszünk. Látásunkat azonban megzavarja a 2008-as nemzetközi pénzügyi válság: nem lehet szétválasztani, hogy milyen csődök voltak a hazai felelőtlenség és bíztatás következményei és melyek tulajdoníthatóak a külső okoknak. De akár így, akár úgy, az utóbbi években mind a magyar hitelezők, mind pedig a hitelfelvevők kellően óvatosak voltak. Most telt el annyi "nyugodt" év a piacokon, hogy a bátrabb, vagy akár a felelőtlen hitel újra problémává válhat.

Magyar vonatkozásban nem szokott szó esni arról, hogy mi köze van a korábbi adósságoknak a nagyfokú külföldi munkavállaláshoz, kivándorláshoz. Azt halljuk ugyan, hogy a kinn dolgozók nemzetgazdasági szempontból jelentős összeget utalnak haza évente. De ott már megáll a tudomány, hogy ez itthon maradt családtagjaik segítése-e, vagy pénzgyűjtés itthoni ingatlanvásárlásra, hazatelepülésre, vagy netán a külföldön szerzett magasabb bérek mekkora része megy el korábban felvett hiteleik törlesztésére, amire itthoni jövedelmükből nem lennének képesek. Pedig felelős következtetések levonásához erről tudni kéne.

Azt se tudjuk pontosan, hogy az életvitelszerűen külföldön élő családok mennyi gyereket nevelnek. Ennek beazonosítása már csak azért is bonyolult, mert gyakran a szülők esetleges döntésétől függ, hogy a kint élő gyerekek közül ki van állandóra bejelentve egy hazai lakcímen és ki nem.

Mindez kiemelten érdekes probléma akkor, ha ismét szóba kerül a hitelezési gyeplő lazára engedése. Egy esetleges újabb nemzetközi pénzügyi turbulencia kockázatán túl egy optimista hungarocentrikus becslés azzal se kalkulál, hogy az adósság mennyiben fog újabb kivándorlási hullámot generálni és a megszületendő gyerekek milyen hányada kerül majd gazdagabb külföldi országokba és vész el a magyar gazdaság és társadalom számára - ami pedig primér demográfiai kérdés..