Európa jövője a német belpolitika foglya

Az EU köztudottan válaszút előtt áll, mert az USA megszűnt fix domináns, de egyben garanciát jelentő háttér lenni, a Brexittel pedig a korábbi belső (bár az előrehaladást fékező) egyensúly bomlott meg. Mindezek következtében Németországra várna valamiféle vezető szerep a rövid-és hosszútávú gondok megoldásában és a nagyobb léptékű irány kijelölésében. Ráadásul ezt a szerepet - történelmi okokból diszkréten, feltűnés nélkül kellene betöltenie, Amihez a kormányban (esetünkben koalíciós kormányban) folyamatos belső egység lenne szükséges úgy, hogy e mögött ezen felül a számottevő német nem kormányzati erők egyetértése is adott. Ha a német belső viszonyokra tekintünk, ennek éppen az ellenkezőjét látjuk.

Az alaphelyzet az, hogy a német választók mostanában elégelték meg a korábbi két nagy párt (a CDU-CSU és a szociáldemokraták) egymást váltó, vagy koalíciós kormányzását, bár bizalommegvonásuk politikai kategóriákal tisztán nem indokolható. Viszont a folyamatosan romló választási eredmények a két nagy pártban elhúzódó vezetési válságot idéztek elő. A CDU-CSU-ban a vita azon folyik, hogy a markánsan jobboldali AfD irányába evezzenek-e és megpróbálják visszahódítani azok szavazóit, vagy egy legyenek a mérsékelt pártok között, lemondva korábbi hegemóniájukról. A szocdemeknél a kormányban maradás vagy az ellenzékbe vonulás a két javasolt alternatíva.Szűk pártérdekből érthetők ezek az egyéni ambíciókkal is tarkított viták, de az is nyilvánvaló, hogy így a németek aligha képesek az EU reformátorának szerepét eljétszani. Annál is kevésbé, mert a nagy befolyású német nagytőke legbefolyásosabb csoportjai a gazdasági statusquo védelmében érdekeltek, mivel a nagyobb struktúrális változások aláássák eddigi pozíciójukat és a társadalmi békét biztosító foglalkoztatási helyzetet.

Ha tehát a legerősebb helyzetben lévő EU tagország nem állhat egy radikális reforn élére, akkor másra hárulna ez a szerep azzal, hogy a német érdekeket (vagy legalábbis, amit ők annak tartanak ) folyamatosan meg akarják és meg is fogják védeni velük szemben is. Csakhogy kellő erejű "más" nem létezik.

Ebből persze csak az következik, hogy végiggondolt reformra nem sztámíthatunk az EU-ban.A kényszer viszont nagy úr. Ha olyan drasztikus változások következnek be a világgazdaságban, világpolitikában, katonapolitikában, amelyek európai választ követelnek, akkor nyitott kérdés, hogy ezekre az EU hogyan fog válaszolni. Csődöt mond-e a kihívások súlya alatt, vagy egyenként meglépik azokat az adaptációs lépéseket, amelyekkel - ha preventíve teszik - előnybe is kerülhettek volna.

Február: kulcshónap

Ha a "házi fealadatokat" nézzük, az euro-atlanti világban számos fontos országban, országcsoportban új időszámítás kezdődik.
 -Az USA-ben kezdetét veszi az elnökválasztási kampány, amelyben a pártoknak, jelölteknek elvben nem efemer módon, szeszélyes témaválasztásokkal kellene színre lépni, hanem olyan koncepciókkal, amelyek a választókat és a külföldet orientálná, hogy mire számíthatnak a következő években. Ha ez nem így lesz, az maga prediktív a következő időszak szempontjából.
 -A briteknél a hosszú vajúdás után összehozott Brexit első hónapja akarva-akaratlanul számos tekintetben vizsga lesz, amely előre vetíti a lehetséges folytatást.
 -Az EU-ban mostanra már elrendeződött a Parlamentben , a Bizottságban és az Európai Központi Bankban az új felállás - hozzá lehet kezdeni a tartalmi munkához. Ez túlmegy a saját program, prioritások meghirdetésén és mergkezdésén. Meg kell formálni a Nagy-Britannia nélküli EU-t. Előre kell lépni az új költségvetési periódus kialakításában. Gondoskodni kell a tagországok, különösen pedig az Eurozóna pénzügyi stabilitásáról egy lehetséges monetáris világrengés esetén. Teljesen űj katonapolitikai helyzetben kell új védelmi politikát kialakítani.
-Oroszországban a hatalmi struktúra valamilyen átrendezése kezdődött meg. Ennek során esedékes a tartalmi és hatásköri változások  meghirdetése.

Ez a rövid és felszíni áttekintés azt sugallja, hogy a nagypolitika ágensei államok, államszövetségek lennének, amelyek valamiféle racionalitás mentén igyekeznek nekik megfelelő világrendet kialakítani. A hatóerők összetétele ennél sokkal bonyolultabb. Az USA-ban például ugyan elnöki rendszer van, de valójában egy elnök - szenátus - képviselőház háromszögben dőlnek el fontos politikai kérdések. Nagy-Britannia egységét az írek és a skótok bármikor kétségessé tehetik. Az EU-t illetően a sok erőtényező közül elég csak egyetlent kiemelni: ha a német pártpolitikai ambiciók és spekulációk átlépnek egy küszöböt, az önmagában tenné lehetetlenné, hogy az EU ötről hatra jusson a válságjelenségei leküzdésében. Ahogy a politikai mező nagymértékben tagolt, úgy a nagytőke és a bankvilág rivális csoportjai is folyamatosan küzdenek befolyásukért, akárcsak a hadseregek különböző fegyvernemei.

Ha tehát a mostani februárt kulcshónapnak gondoljuk, az korántsem úgy értendő, mint ha most dőlne el a "világ sorsa". Abban a tekintetben viszont jellegzetes időszak, hogy a kooperáció vagy a konfrontáció, a döntés vagy a halogatás, a centripetális vagy a  centrifugális tendenciák látszanak-e erősödni, hogy vannak-e jelei a felismerésnek, hogy a problémáknak mégiscsak van egy hozzávetőleges fontossági hierarchiája az irreverzibilisen globalizálódó világban.

Fb. bejegyzés a lyukról a magyar pártspektrumon

Lyuk a magyar pártspektrumon

A fontos EU parlamenti pártcsaládok közül a Zöldeknél nincs magyar képviselő. Nincs, mert az LMP nem jutott képviselethez, a Párbeszéd oda szánt jelöltjét, Jávor Benedeket az MSZP-nek sikerült kiügyeskedni a közös lista befutó helyéről. A Momentum pedig nem a zöld frakciót választotta.

A lyuk annál is sokatmondóbb, mert európaszerte a zöld pártok is feljövőben vannak, ráadásul a nagy pártcsaládok is nyitnak a zöld gondolatok, programpontok felé. Így joggal feltételezhető, hogy Magyarországon is van (lenne) szavazótáboruk. Ebből logikusan adódna egy olyan próbálkozás, hogy egy párt nevében is mint zöld, környezetvédő igyekezzen megszólítani a potenciális szimpatizánsokat. Lehet, hogy létező, a választók által irányzatként nem egyértelműen azonosított kis pártokból alakul majd ez a nevében is ezt a profilt zászlajára tűző alakulat?

Személyzeti ügyek

Tavaly az EP-ben választások voltak, akárcsak a magyar önkormányzatokban. A választások előtt tele volt a média esélylatolgatással, becslésekkel, utána meg elemzésekkel és jóslásokkal. Ehhez képest most nagy a csönd és nem látunk karaktrerisztikus változásokat. Tévedtünk talán és sok hűhó volt semmiért? Mások lennének a valódi főszereplők és náluk nem voltak választások? Ez ugyan igaz, de mégse jelenti azt, hogy az újonnan megválasztottaknak ne lenne valódi játéktere. Vagy netán az újak kivárnak? Alighanem ez is igaz és jól is teszik, amíg nem tapogatták ki a falakat, amikbe mindenképpen beleütköznének.

Van azonban egy fontos, megkerülhetetlen tevékenység, amit az újak minden bizonnyak teljes gőzzel éppen most folytatnak. Ez pedig a tág értelemben vett "csapataik" kiépítése, amellyel különböző posztokon dolgozni akarnak.A csapatoknak egyszerre kell,  felkészültnek és lojálisnak, illetve kreatívnak és sokféle árnyalatot képviselőnek lenni, hogy mind a feladatok rangsorolásában, mind a rövid-és hosszútávot illetően egyaránt a relatíve legjobb megoldásokat találják meg - ezzel segítve választott főnökeiket. A csapatkiválasztást bonyolítja, ha egy koalíciós vezetés apparátusát kell kiépíteni, ahol a prioritások is eltérnek és a pártok zsákmányszerző és hiúsági szempontjaira is tekintettel kell lenni.

A csapatok kiépítése értelemszerűen nem a nagy nyilvánosság bevonásával folyik. Hogy hol és mennyire volt ez sikeres, azt csak később, "lakva" fogjuk megtudni. Vagy még akkor se, ha a világ legnagyobb erői konfliktusok folyamatos élezésével fogják letarolni az amúgyis problémák légiójával kiüszködő egész emberiséget. De még ha az utóbbi következne is be,
készülni semmiképpen se erre kell.

Szivárványkoalició

A magyar önkormányzati választások után divatba jött ez a megnevezés azokkal a településekkel kapcsolatban, amelyekben az ellenzéki összefogás polgármesteri poszthoz és testületi többséghez jutott. Méltán tartják kivételesnek, hogy eddig egymással rivalizáló, egymásétól akár szélsőségesen más politikai nézeteket valló pártok, mozgalmak fogtak össze közös kormányzásra azért, mert mindennél fontosabbnak tartják szembenállásukat a személyi kultuszon alapuló, magát illiberálisként címkéző tekintélyutalmi rendszerrel. Közös programjuk is elsősorban azokból az elemekből állt össze, amelyet a közel 10 éves Rendszerben mindannyian tűrhetetlennek tartanak.

Ez a speciális helyzet elfedi a megfigyelők előtt azt a nyilvánvaló tényt, hogy a modern politikában a bizarranak látszó szövetségeket egyáltalán nem lehet kivételesnek mondani. Hogy mindjárt a legfontosabbra utaljunk: a "három nagy" szövetsége, amely megnyerte a II. Világháborút és kialakította az azt követő világrendet annak reprezentatív szervezetével, az ENSZ-szel - evidens módon szivárványkoalíció volt. Hogy ennek keretei között több, mint félszázadon át  masszív hidegháború, számos lokális háború és még mi minden folyt, azt nem szükséges itt elősorolni. De az egész szisztémát felrúgni egyik félnek se tűnt hasznosnak, ezért pl. az ENSZ - inkább konzultációs fórumként, mint tényleges hatalomként - mindmáig fennmaradt. És ennek árnyékában megszületett számos multilaterális szervezet és megállapodás, amelyeket mindmáig többé-kevésbé minden ellenérdekű fél betartott - így biztosítva a folyamatosan változó globális világrend működőképességét. Ha az utóbbi években a még mindig gazdaságilag és katonailag legerősebb állam. az USA elnöke a multilateralizmust megkérdőjelezi, akkor végső soron az eddig úgy-ahogy funkcionáló világbéke válik kérdésessé.

A lépésről lépésre kialakuló, fejlődő EU-t nézve is azt tapasztaljuk, hogy a tagországok a hagyományos és aktuális érdekkülönbségeiknél, potenciális konfliktusaiknál előbbre valónak tartották a közös érdekeiket és az így létrehozott és fejlődő szervezet javára hajlandóak voltak szuverenitásuk egy részét feláldozni. Ez sem tekinthető másnak, mint szivárványkoalíciónak államok és pártcsaládok között. Hogy ez sem megy torzsalkodások nélkül, sőt most éppen a Brexit, vagyis egy tagország kilépése került előtérbe, az nem szorul itt kifejtésre.

Az utóbbi évek - amelyek egyik fő jellemzője a hagyományos elitek bizalomvesztése a választók szemében - minden eddiginél látványosabban mutatják meg, hogy a korábbi kétpártrendszerek domináns pártjai mindigis valójában széles belső koalíciók voltak, ahol pedig korábban is sokpártrendszer volt, ott a kormányzás csak (gyakran ingatag) koalíciók formájában volt lehetséges. Mindezek fényében a mai magyar ellenzéki összefogás nem tűnik annyira egyedinek és sajátosnak.

Az összefogás-problematikának a következő években számunkra talán legfontosabb területe az EU jövőjének alakulása lesz. Sokan (nagytőkések, tábornokok, politikusok, értelmiségiek) felismerték azt, hogy a nagyhatalmak versenyében Európa csakis akkor tud valamrnnyire is tényező lenni, ha a jelenleginél sokkal erősebben integrálódik. Ennek azonban eddig nem volt realitása, mert egyes tagországok (élükön Nagy-Britanniával) hallani se akartak az EU "mélyítéséről". Most a lehetőség és a kényszer gyakorrlatilag is napirendre tűzi ezt a kérdést. Ám most kell szembenézni azzal, hogy az integráció fokozását kívánók között milyen változatos, egymást kizáró konkrét elképzelések vannak. Ezért csak akkor lesz az EU reformjából valami, ha fontos tényezők záros határidőn belül megkötik a maguk szivárványkoalícióját és az működőképesnek is bizonyul- beleértve annak a lakosság számottevő része által való elfogadottságát is. Egy ilyen koalíció meg tudja találni azokat a jogi formulákat is, amelyek "felülütik" az integrációt ellenző tagországok ellenállását. Az erősek kialkudott, de azután kellő eréllyel képviselt koalíciója nélkül azonban az EU de facto bukásra van ítélve.

Stigmatizálható-e morális pánikként a zöld gondolat ugrásszerű terjedése?

A Római Klub 1972-es első jelentése, A növekedés határai című dobta be a köztudatba, hogy tossz úton járunk, amely környezeti katasztrófába vezethet. Hatását nem nevezhetjük pusztába kiáltott szónak, minthogy egyfelől sok írás jelent meg róla és ezáltal fő gondolatai széles kört elértek, másfelől különféle zöld mozgalmak, pártok alakultak világszerte, amelyek ezt a problematikát a legfontosabbnak nevezve sok helyen parlamenti képviselethez is jutottak. Igazi áttörést azonban nem tudtak elérni. Ha most - fél évszázad múltán - a világra tekintünk, azt kell mondanunk, hogy számos nemzetközi egyezmény, a negatív hatásokat korlátozni, csökkenteni kívánó törvény, rendelet ellenére a globális felmelegedés és egyéb negatív környezeti ártalom tekintetében közel ott tartunk, mint ha a probléma felismerése és a sok erőfeszítés elhárítása érdekében meg se történt volna.

Nem lévén a tematika egyik részének szakembere sem, alighanem csak arra kell felhívni a figyelmet, mennyi érdek szól a hatékony zöldpolitika érvényre jutása ellen. Az egyik póluson a nemzetközi és nemzeti nagytőke és nagybirtok érdekeit találjuk, akiknél a növekedési és profitnövelő késztetés adott esetben keresztülgázol minden zöld megfontoláson. A másik póluson a fogyasztót és egyben választópolgárt látjuk, aki mind napi életvitelét, mind életcélját a növekedés elvárása jegyében fogalmazza meg és e tekintetben árgus szemekkel figyeli, hogy pozíciója nem romlik-e abszolut, vagy legalábbi másokhoz viszonyított értelemben. Sőt, ha megtakarításai vannak, azokat is igyekszik a gazdagok mintáit követve befektetni. A két pólus közé szorulva a politikai osztály érthető módon elsősorban a növekedést mérő statisztikák és tőzsdei mutatók alakulását követi figyelemmel, lévén ezen mérik sikerét és ez okozhatja bukását. Ilyen formán a környezeti kérdésekban mutatott aktivitás csak dísz lehet a ruhán, vagy jobb esetben önigazolási próbálkozás.

Ebben a helyzetben a fenyegető környezeti katasztrófától való félelmet könnyedén előzi a recessziótól, a pénzügyi krachtól, a terrorizmustól vagy a migrációtól való félelem, különösen ha azok önkényes magyarázataival felnagyítják és bűnbakképzéssel vulgarizálják ezeket a problémákat.Ezzel szemben a kevésbé kézzelfogható formában  jelentkező környezeti veszélyeket egyrészt bagatellizálják a másban érdekelt körök, másrészt minden lehetséges eszközzel megpróbálják hitelteleníteni magát a jelenséget és annak különféle szószólóit.

Ilyen formán a környezet problémáinak akkor és csak akkor van esélye az agenda élére kerülni, ha ezt a kérdéskört a pánik emeli a többi probléma fölé. Ez utóbbi kialakulásának két előfeltétele van. Egyrészt olyan, tömegek által közvetlenül érzékelhető bajokra (elviselhetetlen hőhullámok, komoly tengerszintemelkedés, ivóvízhiány, lakott területek tömeges lakhatatlanná válása), ami ezt a kérdéskört a távoli és hiptetikus státusából átviszi a konkrét és közeli szférába, másrészt olyan politikai- és médiaképviselet, amely harci helyzetet teremt a környezetre, illetve a régi típusú növekedésre koncentráló életforma, jövedelemtermelés, politika és propaganda között. Természetesen a harci helyzet "katonái" nem szorítkoznak szigorú és cáfolhatatlan tudományos eszköztárra - ennek megkövetelése erősen társadalomidegen lenne. Érzelmeknek és mintáknak is komoly szerep jut. Ha nem tévedünk, ennek a fordulatnak az előjeleit látjuk napjainkban. S ha a régi paradigma képviselői és haszonélvezői, akik a maguk oldalán nem riadtak vissza a tudatos pánikkeltéstől a környezeti ptoblémák előtérbe helyezését morális pánikkeltésnek minősítik, azon  nincs mit meglepődni. Ez is a kialakuló harc része.

Maradhat-e Nagy Britannia az EU-ban?

Kívülről szemlélve a britek a maguk szempontjából ideális pozíciót foglaltak el az Unióban. Úgy élvezték a tagság előnyeit, hogy a belépésükkor számtalan fontos derogációt kaptak, amolyan "bent is vagyok, kint is vagyok" helyzetet. Az EU általuk nem akart mélyítése ellen kikezdhetetlen vétó-pozícióban voltak. Ha pedig a többi vezető tagállam valamiféle szerződés-módosítással ezt meg akarta volna kerülni, fenyegetni mindig lehetett a többieket a kilépéssel. A brit miniszterelnököknek azonban ez nem volt elég: a lakosságot ért minden kellemetlenséget folyamatosan az EU-ra fogtak rá. Nem csoda, hogy az Unió elhagyását előbb-utóbb kalandor demagógok önálló politikai célként is a zászlajukra tűzték. Így lepte aztán meg David Cameront saját blöff-népszavazásának eredménye : a Brexit kismértékű győzelme.

Az EU-val való kilépési tárgyalások mondhatni normális mederben lezajlottak. Kiderült, mi mindent kell rendezni és ennek során kinek milyen veszteségekkel kell számolni. Amit azonban a szerződés jóváhagyása tekintetében az Egyesült Királyság parlamentje - és ennek kapcsán az egész belpolitika - folyamatosan produkált, az az emberi észt csúfolja meg. Hiányzott az elemi logika tudomásul vétele és a csodavárásra alapozó hitegetés  nem katasztrófa-sujtotta helyzetben példátlanul sikeres volt.. Józan ésszel azt kellene gondolnunk, hogy ennek a komolyan nem vehető Parlamentnek a feloszlatása és a küszöbön álló új választás eredményeként majd összeülő új fel fogja oldani ezt a tragikomikus helyzetet. Az eddigiek fényében azonban ez távolról sem biztos. Az alaphelyzet ugyanis, hogy sem a Tory párt, sem a Labour nem egységes a kilépés - ki nem lépés kérdésében, változatlanul fennmaradt. Ezért kiszámíthatatlan, hogy a választópolgárok milyen alsóházat hoznak össze, s hogy a megválasztott képviselők milyen kérdésben hogyan fognak szavazni.

Mindez azonban csak a folyamat konkrét eseményeit és időtartamát teszi kérdésessé. Annál is inkább, mert az EU álláspontja a kilépés feltételei tekintetében egyértelmű és világos és az egyoldalú lépéstől ma csak az tartja vissza az Unió egészét, illetve annak egyes tagállamait, hogy nem akar a szakítás okozójának színében feltűnni.Az azonban kétségtelennek látszik, hogy Anglia számára nincsen visszaút az EU-ba, mert ha netán a dolgok mégis így alakulnának, a dühödt brexiterek kormányozhatatlanná tennék az országot. Hogy aztán a jelenlegi Egyesült Királyság mely részei fognak új tagjelöltként kopogtatni az Unió kapuján, az a jövő zenéje.

A sok derogáció révén amúgyis csak sajátos módon EU-tag Nagybritannia távozása után elvben megnyílna az út az EU integrációjának elményítésére. Ám hogy ehhez meg van-e a kellő akarat és megtalálják-e az ahhoz vezető utat, módszereket, azt szintén csak a jövő fogja eldönteni.