Az EU előzményeit nagyrészt a Pax Americana igényeiből érdemes szemlélni. Az USA a 2. Világháborús győzelme után nem ismételte meg azt a hibát, amit az 1. Világháború után elkövetett: hadseregét nem vitte haza az európai kontinensről. Témánk szempontjából ennek oka az európai béke stabilizálásának szándéka volt - ami nincs ellentmondásban azzal a szándékkal, hogy a Szovjetúnióval való világhatalmi rivalizálás (szélső esetben háborúzás) egyértelműen megkövetelte az "európai hídfőállás" megtartását.
Az USA alapvető érdeke volt ezért a berendezkedés stabilitása érdekében Nyugat - Európa gazdasági talpra állítása, amelynek elsődleges - sikeres- eszköze a Marshall - terv volt. De rögtön ez után következett a francia - német kibékülés amerikai szorgalmazása is. Ezt a gazdasággal kívánták megalapozni, lehetőleg úgy, hogy a két ország kibékülése köré egy szoros, több államot is magába foglaló mag is épüljön. Ez volt az EU előzménye, ami sok fázison és bővítésen keresztül vezetett el mindmáig. Európában akadtak kulcsjelentőségű politikusok, akik megértették, hogy ez nem csak amerikai érdek, hanem eklatánsan európai is: nélkülük ez a fejlődés lehetetlen lett volna. De nem szabad megfeledkeznünk az "európai hídfőállás" katonai dimenziójáról sem. A Szovjetúnióval való bipoláris küzdelemnek ez kitüntetett területe volt. Franciaország, mint "győztes" háborús hatalom és gyarmatbirodalom nem gondolt az önálló hadsereg eljelenéktelenedésére - de a történelem - közjátékokkal tarkítva - ezt mégis így hozta. Az USA nem kívánta egy önálló Nyugatnémet hadsereg kiépülését sem, de szüksége volt a német katonai potenciálra . Erre a dilemmára született megoldásként a NATO, amely sikeres szimbiózisban működött a fejlődő európai integrációval. Olyannyira, hogy az önállóságához minden szempontból ragaszkodó Nagy - Britannia is hosszú vajúdás után Európában kötött ki.
Nem egy lecsupaszított történelemóra kedvéért kellett ezt a zanzát előre bocsájtani, hanem annak magyarázataként, hogy világossá váljon: noha az európai elitek cselekvő részesei voltak az integrációs folyamatnak, a kormányok többsége időnként enyhén szólva ambivalens viszonyban volt vele. A választópolgárok aktív részvételét ez a folyamat nem igényelte. Szavazataikkal időről időre támogatták a folyamatban résztvevő kormányokat, az új és új megállapodások ratifikálását, hiszen az amerikai biztonsági garanciára és a növekvő jólétük feltételeire nekik is szükségük volt, amit - tudhatták -ez a folyamat alternatíva nélkül kínált nekik. Az európai polgárok ezen felül éltek a megnyíló új és új mozgástérrel is, ami ennek révén adódott. De nem vált Európa internalizált "ügyükké", sőt hullámzó módon, de fenntartásokkal is kezelték. Így identitástudat sem alakult ki ez iránt a folyamatosan bővülő, bizonytalan politikai és kulturális kontúrú szövetség körül a polgárok körében. Ezt nevezzük demokratikus deficitnek. A belépni szándékozó országok polgárai mindig hevesebben vágytak a tagságra, mint amennyire a tagok polgárai ragaszkodtak a fejlődő unióhoz.
Új helyzetet teremtett a Szovjetúnió és világrendszere összeomlása, amely a régi alapokat kihúzta a két iker - szervezet alól. Viszont a közvetlen feladat: a német egység beintegrálása a világrendbe - felülírta a folytatás lehetséges kérdőjeleit. Mindenekelőtt Franciaország tevőleges egyetértésére volt szükség, ami Mitterand elnök és Kohl kancellár között megszületett és ami mindenekelőtt az euró és az eurozóna megszületésében öltött testet. Érthetően megintcsak sokak feje felett. Az alakuló Uniónak a továbbiakban nem volt ínyére a bővítés a volt szovjet szatellit európai új demokráciák irányában. Megkötötték a nekik szükséges gazdasági megállapodásokat, társulási szerződéseket ezekkel az országokkal, de teljesjogú tagságukat ilyen - olyan indokkal folyamatosan késleltették. Végül az egész folyamat katonai garantálója, az USA únta meg az időhúzást és a NATOba vette - vetette fel az új közép-keleteurópai országokat, ami lépéskényszerbe hozta az EU-t. Vonakodása maradékának ez utóbbi azzal adta csalhatatlan jelét, hogy a tagjelölteket nem egyenként, sajátosságaikra tekintettel vette fel, hanem konvojként, egyszerre. Ha a kormányok ennyire vonakodtak, akkor nincs mit csodálkozni azon, hogy a bővítés tovább mélyítette a demokratikus deficitet is. De Európában fegyverkezni sem a kormányok, sem a polgárok nem akartak, így nem lehetett kétséges az USA akaratának érvényre jutása.
A sok szempontból "utánfutó" jellegű integrációs folyamatnak egy masszív negatív következménye mindenki számára szembeötlő: Európa nemzetközi versenyképessége folyamatosan romlott. Nem tudta kihasználni sem a megnövekedett mérete által elvileg lehetővé tett gazdasági előnyöket, sem pedig a korábbiakban világelső szellemi kapacitását nem tudta becsatornázni gazdasága gyors fejlesztésébe. Sok bírálat érte korábban is az Unió fogyatékosságait és kihasználatlan lehetőségeit, de a drámai kiéleződést a 2008-as, USA-ból kiinduló pénzügyi válság általános világválsággá fejlődve Európára gyakorolt súlyos hatása hozta meg és tette mindenki számára egyértelművé.
Nyugodtan eltekinthetünk az európai válság jelenségeinek leírásától, az ezt kísérő alternatív magyarázatoktól, a megtett - elégtelen - válaszlépésektől és a válság megoldására irányuló különféle tervektől, javaslatoktól. Aktualitásuk miatt az olvasó valamilyen szinten úgyis ismeri ezeket. Arra a kérdésre szorítkozunk csupán, hogy az integráció eddigi története alapján azt valószínűsíthetjük-e, hogy az Unió a mai gondokkal is meg fog birkózni, vagy inkább a bukás kilátása vetíthető előre.
Az Unió eddigi története során már sokszor szembesült feloldhatatlannak látszó dilemmákkal és eddig sem a racionális érvelést követő optimális megállapodás hozta meg a működőképes továbblépés lehetőségét, hanem mindíg valami "zajlás" indult meg, amiről résztvevői se tudtak utólag pontosan számot adni, de ami elvezetett a korábban megmerevedettnek látszó álláspontokon való túllépésre és egy új megállapodás és annak ratifikációja létrejöttéhez. Igaz, a korábban a nemzetállami öntudat garanciáját jelentő, de egyben a haladást folyamatosan akadályozó "szent" konszenzus - elvet is fel kellett adni a közelmúltban, de ennek ára lett: korábban az Unióból nem lehetett kilépni, mostanra viszont már ennek procedúrája elfogadást nyert. Mint ahogy már ennél korábban is korábban is kialakult egy eljárás a teljes konszenzus megkerülésére: a "megerősített együttműködés" intézménye, amikor a tagországok egy része tesz meg egy fontos integrációs lépést, nyitva hagyva a kimaradottak későbbi csatlakozásának lehetőségét.
A mostani válsággal kapcsolatban szinte minden fontos gazdasági és politikai erőcsoport számára világossá vált, hogy az előre vivő út csakis az integráció mélyítésén keresztül vezet. A korábbi példák arra engednek következtetni, hogy ezt a lépést - lépéssorozatot is vitákkal és tétovaságokkal kísért időhúzó szakasz után megintcsak egy zajlás fogja meghozni. Azzal az egyszerre könnyebbséget és komplikációt jelentő új fejleménnyel, hogy a makacs ellenszegülők - önként, vagy kényszerből - kívül találhatják magukat egy a fontos tagok nagy részének különmegállapodásán, de akár az Unión is. Vagyis a siker és kudarc immár nem tiszta dichotómia, hanem számos köztes megoldás is lehetséges, amely csak majd később jelentkező súlyos problémák forrása lehet, de aktuálisan nem zavarja az előrehaladást.
A sokak várakozásával ellentétes egyetértés a jelenlegi német kormány (és ellenzéke), valamint az új francia politikai vezetés között a legfontosabb láncszem abban, hogy az európai integráció fennmaradhasson és tovább fejlődhessen. Ez szinte kizárja az Unió gyors összeomlásának lehetőségét a várható fejlemények közül. Hogy azonban milyen Unióval találkozhatunk akár csak egy év múlva is, azt lehetetlen megjósolni. Mégis az lenne a legkevésbé meglepő, ha az egybenmaradás mellett szóló erők, ágensek és érdekek bizonyulnának erősebbeknek, mint a centrifugális érdekek és törekvések.
2012. június 29., péntek
2012. június 27., szerda
A posztmodern és a fundamentalizmus esete a gazdasági válsággal
Engedtessék meg, hogy bonyolult fejtegetések helyett a posztmodernet a lehető legvulgárisabb értelemben használjam. Relativizmus, a nagy narratívák tagadása, az egymást kizáró kulturális elemek egymásmellettisége. Egyfajta eklektika. Megfelel a globalizmus általános előretörésének, mert elsimít egyébként nagyonis várható konfliktusokat. Szemmel látható azonban nagy fogyatékossága is: gyenge az immunrendszere.Ha mennek a dolgok, ez még előny is. De ha nem mennek?
A posztmodern okozta bizonytalan életérzés és a gyenge immunrendszer ingerlő csali a fundamentalizmusoknak. A premodern vallásiaknak is, a premodern törzsieknek - nemzetieknek is. Az individualizált tömegember könnyű prédának látszik a járványszerűen érkező fundamentalista mozgalmaknak , hiszen azok gyors megváltást ígérnek számára. A lelkekért harcba indulhatnak a szabadcsapat-szerű mozgékony kisegyházak és szélsőséges, a történelem romjaiba kapaszkodó politikai mozgalmak. De készülődhetnek történelmi revansra a korábbi világi pozícióikat elvesztett nagyegyházak is.
Így volt ez a felszínen sérthetetlennek látszó általános gazdasági prosperitás idején. Ezt akkoriban a látszat szerint nem ronthatta el a fundamentalista előretörés helyenkénti sikere. Sőt itt is, ott is voltak olyan erős gazdasági erőcsoportok, amelyeknek érdeke találkozott egy- egy fundamentalista csoport sikerével. Jött azonban a 2008-as pénzügyi válság, amelyről mára kiderült, hogy korántsem csak pénzügyi és korántsem egyszeri. Ez átrendezi a szellemi terepet is.
Az egyik oldalon a valamennyire is koordinált gazdasági - életformabeli világrend működtetése csakis az erősek közötti folyamatos konzultáció és kompromisszumkészség feltételei között lehetséges. Ha persze az ad hoc megállapodásokat be is tartják. Ha valami mégsem működik, szükséges az újabb megállapodás. Ennek a mozgó rendszernek nem lehetnek szilárd dogmái, mert azok úgy megkötnék az egyezkedők kezét, hogy soha se érhetnék utol az épp aktuális válságot. A kulturális alap pedig, amivel élhetővé válik egy ilyen, ad hoc megállapodásokkal állandóan korrigált világ, mi más lehetne, mint a posztmodern. A fundamentalisták elvi kompromisszumképtelenségükkel nem hogy nem illeszkednek egy ilyen világba, de evidens ellenségei annak.
A tömegember ilyen helyzetben a megélhetése Szküllája és a biztos fogódzó iránti fokozott igénye Karübdisze között vergődik. A fundamentalisták kísértése, hogy a nélkül, hogy képesek lennének a világ koordinációjára, beállnak-e rombolni az úgy - ahogy működőt, vagy visszavesznek ambiciózus terveikből. Mert a mai világrend önvédelmi - visszavágó ereje ugyan nem nulla, de nagyonis véges.Reménykedhetünk, hogy a nagy fundamentalista erők is egy működő világban akartak maguknak befolyást szerezni, nem pedig egy széthullóban, hanyatlóban.
A posztmodern okozta bizonytalan életérzés és a gyenge immunrendszer ingerlő csali a fundamentalizmusoknak. A premodern vallásiaknak is, a premodern törzsieknek - nemzetieknek is. Az individualizált tömegember könnyű prédának látszik a járványszerűen érkező fundamentalista mozgalmaknak , hiszen azok gyors megváltást ígérnek számára. A lelkekért harcba indulhatnak a szabadcsapat-szerű mozgékony kisegyházak és szélsőséges, a történelem romjaiba kapaszkodó politikai mozgalmak. De készülődhetnek történelmi revansra a korábbi világi pozícióikat elvesztett nagyegyházak is.
Így volt ez a felszínen sérthetetlennek látszó általános gazdasági prosperitás idején. Ezt akkoriban a látszat szerint nem ronthatta el a fundamentalista előretörés helyenkénti sikere. Sőt itt is, ott is voltak olyan erős gazdasági erőcsoportok, amelyeknek érdeke találkozott egy- egy fundamentalista csoport sikerével. Jött azonban a 2008-as pénzügyi válság, amelyről mára kiderült, hogy korántsem csak pénzügyi és korántsem egyszeri. Ez átrendezi a szellemi terepet is.
Az egyik oldalon a valamennyire is koordinált gazdasági - életformabeli világrend működtetése csakis az erősek közötti folyamatos konzultáció és kompromisszumkészség feltételei között lehetséges. Ha persze az ad hoc megállapodásokat be is tartják. Ha valami mégsem működik, szükséges az újabb megállapodás. Ennek a mozgó rendszernek nem lehetnek szilárd dogmái, mert azok úgy megkötnék az egyezkedők kezét, hogy soha se érhetnék utol az épp aktuális válságot. A kulturális alap pedig, amivel élhetővé válik egy ilyen, ad hoc megállapodásokkal állandóan korrigált világ, mi más lehetne, mint a posztmodern. A fundamentalisták elvi kompromisszumképtelenségükkel nem hogy nem illeszkednek egy ilyen világba, de evidens ellenségei annak.
A tömegember ilyen helyzetben a megélhetése Szküllája és a biztos fogódzó iránti fokozott igénye Karübdisze között vergődik. A fundamentalisták kísértése, hogy a nélkül, hogy képesek lennének a világ koordinációjára, beállnak-e rombolni az úgy - ahogy működőt, vagy visszavesznek ambiciózus terveikből. Mert a mai világrend önvédelmi - visszavágó ereje ugyan nem nulla, de nagyonis véges.Reménykedhetünk, hogy a nagy fundamentalista erők is egy működő világban akartak maguknak befolyást szerezni, nem pedig egy széthullóban, hanyatlóban.
2012. június 25., hétfő
Sztalin és Kelet- Középeurópa
Óvás: Nem vagyok a kérdéskörnek nemhogy kutatója, de jó ismerője sem. Így az olvasó ne vegye másnak az alábbiakat, mint egy sokat látott - hallott ember spekulációjának.
A háború után a szovjet - megszállta kelet- középeurópai országokban nem a szovjet rendszert vezették be. Kiagyaltak egy "népi demokráciának" nevezett valamit, ahol kényszerkoalíciót alkudtak ki a többi nagyhatalommal a "demokratikus" pártok között - lényegében függetlenül a választások eredményeitől.Ehhez a fogalomhoz ideológiát is kanyarítottak, amelyben a szocializmus megvalósításáig egy egész korszakot feltételeztek. A közfelfogás ma úgy tartja, hogy ez álságos színjáték volt, álcázása a valódi szándéknak, a teljes gleischaltolásnak, amire 1948 után - Jugoszlávia kivételével - sor is került.
Nem így gondolom. Az a bizonyos kényszerkoalícióról kötött megállapodás nem csak a megszállt országokra vonatkozott, hanem Franciaországra és Olaszországra is. És láss csodát: Sztalin a háború alatt feloszlatott Komintern helyére egy szűkebb földrajzi térre kiterjedő Kominformot hozott létre pontosan azoknak az országoknak a részvételével, amelyekre a kényszerkoalíciós megállapodás kiterjedt (+ Jugoszlávia). Ezt úgy olvasom, hogy Sztalin nem hitt a háború sújtotta Európa kapitalista alapon való újjáépítésének lehetőségében és egy átmeneti korszakot követően egy szocialista Európát vizionált, amely csak hasonló lett volna a Szovjetúnió rendszeréhez, de nem azonos vele. Víziója hamar léket kapott a Marshall - terv sikerével és azzal, hogy 1947-ben - megállapodás ide, vagy oda - a francia és az olasz kommunista pártot kitették a kormányból. Erre Sztalin válasza az általa megszállt országok besöprése, szovjetizálása volt - még Jugoszlávia elvesztése árán is.
De mihez kezdett a szovjetizált szatellitekkel? Megtehette volna, hogy tagállamként belépteti azokat a Szovjetúnióba. Megtette ezt a balti államokkal is. Nem volt gátlása tömeges lakosságcseréket végrehajtani, vagy megbízhatatlan népeket egyszerűen megtizedelni. Nem ezt tette Kelet Középeurópában. Katonai és belügyi eszközökkel aládúcolva lényegében kézivezérelt kommunista kormányokat rakott a szatellit - országok élére, de azokkal kvázi autark gazdaságpolitikát folytattatott, ami hosszabb távon sem a beolvasztás perspektívájára utal. Vajon miért? Szóba jön, hogy közelinek vélte egy újabb világháború kitörését és ebben Kelet- Középeurópának puffer- szerepet szánt.De így, vagy úgy: túl nagy biztonsági kockázatnak tartotta ezeknek az országoknak a népeit a Szovjetúnió határain belül.És nem véletlenül. Elég az 50-es évek közepének Berlinjére, Varsójára, Budapestjére utalni.
Itt hagyjuk is abba Sztalin követését az elhatalmasodó paranoiától a sírig. De jegyezzük meg jól, hogy a szovjet rendszer felbomlása Gorbacsovnak azzal a döntésével kezdődött, hogy a mozgolódó balti államokban nem alkalmaz katonai erőszakot és az európai szatellit- országok feladásával folytatódott.
Van-e ebből tanulság a mára? Alighanem igen. Aki jó, vagy rossz szándékkal, de tág perspektívával, elemzően néz Európára, az nem számol a "Köztes -Európával", mint valódi külön entitással. A történelem patthelyzetei ugyan időről időre megszülték, életben tartották ezt az övezetet, de annak önálló valóságos alapja soha se volt - a köztes helyzet történelmi üledékein túl. Eltekintek azok minősítésétől, akik ma is a sajátos Köztes - Európára spekulálnak...
A háború után a szovjet - megszállta kelet- középeurópai országokban nem a szovjet rendszert vezették be. Kiagyaltak egy "népi demokráciának" nevezett valamit, ahol kényszerkoalíciót alkudtak ki a többi nagyhatalommal a "demokratikus" pártok között - lényegében függetlenül a választások eredményeitől.Ehhez a fogalomhoz ideológiát is kanyarítottak, amelyben a szocializmus megvalósításáig egy egész korszakot feltételeztek. A közfelfogás ma úgy tartja, hogy ez álságos színjáték volt, álcázása a valódi szándéknak, a teljes gleischaltolásnak, amire 1948 után - Jugoszlávia kivételével - sor is került.
Nem így gondolom. Az a bizonyos kényszerkoalícióról kötött megállapodás nem csak a megszállt országokra vonatkozott, hanem Franciaországra és Olaszországra is. És láss csodát: Sztalin a háború alatt feloszlatott Komintern helyére egy szűkebb földrajzi térre kiterjedő Kominformot hozott létre pontosan azoknak az országoknak a részvételével, amelyekre a kényszerkoalíciós megállapodás kiterjedt (+ Jugoszlávia). Ezt úgy olvasom, hogy Sztalin nem hitt a háború sújtotta Európa kapitalista alapon való újjáépítésének lehetőségében és egy átmeneti korszakot követően egy szocialista Európát vizionált, amely csak hasonló lett volna a Szovjetúnió rendszeréhez, de nem azonos vele. Víziója hamar léket kapott a Marshall - terv sikerével és azzal, hogy 1947-ben - megállapodás ide, vagy oda - a francia és az olasz kommunista pártot kitették a kormányból. Erre Sztalin válasza az általa megszállt országok besöprése, szovjetizálása volt - még Jugoszlávia elvesztése árán is.
De mihez kezdett a szovjetizált szatellitekkel? Megtehette volna, hogy tagállamként belépteti azokat a Szovjetúnióba. Megtette ezt a balti államokkal is. Nem volt gátlása tömeges lakosságcseréket végrehajtani, vagy megbízhatatlan népeket egyszerűen megtizedelni. Nem ezt tette Kelet Középeurópában. Katonai és belügyi eszközökkel aládúcolva lényegében kézivezérelt kommunista kormányokat rakott a szatellit - országok élére, de azokkal kvázi autark gazdaságpolitikát folytattatott, ami hosszabb távon sem a beolvasztás perspektívájára utal. Vajon miért? Szóba jön, hogy közelinek vélte egy újabb világháború kitörését és ebben Kelet- Középeurópának puffer- szerepet szánt.De így, vagy úgy: túl nagy biztonsági kockázatnak tartotta ezeknek az országoknak a népeit a Szovjetúnió határain belül.És nem véletlenül. Elég az 50-es évek közepének Berlinjére, Varsójára, Budapestjére utalni.
Itt hagyjuk is abba Sztalin követését az elhatalmasodó paranoiától a sírig. De jegyezzük meg jól, hogy a szovjet rendszer felbomlása Gorbacsovnak azzal a döntésével kezdődött, hogy a mozgolódó balti államokban nem alkalmaz katonai erőszakot és az európai szatellit- országok feladásával folytatódott.
Van-e ebből tanulság a mára? Alighanem igen. Aki jó, vagy rossz szándékkal, de tág perspektívával, elemzően néz Európára, az nem számol a "Köztes -Európával", mint valódi külön entitással. A történelem patthelyzetei ugyan időről időre megszülték, életben tartották ezt az övezetet, de annak önálló valóságos alapja soha se volt - a köztes helyzet történelmi üledékein túl. Eltekintek azok minősítésétől, akik ma is a sajátos Köztes - Európára spekulálnak...
2012. június 24., vasárnap
Forintárfolyam és köznyugalom
Tíz éve vált a forintárfolyam a magyar belpolitika egyik centrális kérdésévé. A Járai Zsigmond MNB elnök által forszírozott erős forint első sorban a Medgyessy - Gyurcsány kormányok számára jelentett ellenséges monetáris politikát. Lehetetlenné tette az állami kiadások egy részének diszkrét elinflálását, a magas forint - kamathitelek akadályai voltak a hazai beruházásoknak és ezáltal a gazdasági növekedésnek, az erős forint sujtotta az exportőröket és kedvezett az importnak, rontva a mérleget.Ezek kivédésére a panaszkodáson kívül a kormánynak sok eszköze nem volt. Gyakorlatilag ejtették az euroövezethez való gyors csatlakozás koncepcióját, a fejlesztéseknél egyre inkább az EU-támogatásokra hagyatkoztak, nőtt a költségvetési deficit és az államadósság. A lakosság körében ez eleinte azért nem keltett feszültséget, mert összefüggést véltek látni az állapotok és az euro közeles bevezetése között, devizahitelekkel oldották meg a hitelszűkét, amelyek visszafizetésénél már a magyar euroövezeti tagságban reménykedtek, amikor is bevételeik is euroban érkeznek majd.
Az MNB vezetése nem csupán az árfolyampolitikával csáklyázta meg a kormánypolitikát. Az egyik alelnök - szokatlan módon - a külföldet alarmírozta az infrastruktúra- fejlesztés költségeinek (nem magyar unikumot jelentő és már a korábbi Orbán kormány által is alkalmazott) költségvetésen kívül helyezése miatt. Ezáltal az amúgyis kezdettől túlzott deficit - eljárás alá helyezett kormány került szorongatott helyzetbe. Az EU a számla benyujtásának pillanatául a választási győzelme, újraválasztása utáni Gyurcsány kormánynak a magalakulása időszakát választotta. Ezáltal a hónapok múlva kötelezően benyújtandó konvergencia- programnak kellett drasztikus deficitcsökkentő, népszerűtlen lépéseket tenni. A megszorítások eleve sújtották a lakosság számos csoportját, de először nem a forintárfolyam gyengülésén keresztül. De nemsokára ez is bekövetkezett: a pénzpiacok a forintárfolyamban és az állampapírok hozam - felárában érvényesítettek a magyar államháztartás iránt bizalmatlanságukat.Mire már mutatkozhattak volna a 2006-os stabilizáció eredményei, beütött hozzánk is a 2008-as világválság. (A 2006 után folyó belpolitikai hideg polgárháború ismertetését ezúttal mellőzhetjük, jóllehet az mind a lakosság, mind a kormányzat gazdasági lépéseire is erősen kihatott.) Az újabb fenyegetést technikailag elhárította a gyors IMF-hitel felvétele, de a kormány politikai gyengesége miatt nem volt képes újabb kemény stabilizációra, a forint drámaian gyengült az eurohoz és a svájci frankhoz képest, amely a devizában eladósodott lakosságot hozta kritikus szituációba - a kormány a kezelhetetlen helyzetbe belebukott.
Helyére a korábbi parlamenti többség egy egyéves időtartamra, politikai ambíciókat nem tápláló a gazdaságra, elsősorban a külgazdaságra koncentráló mintegy szakértői kormányt állított. Ennek a kormánynak a következetessége, parlamenti támogatottságának szilárdsága és a külföld számára megbízható, kiszámítható politizálása a redukált feladatot eredményesen megoldotta: lényegesen erősödött a forint és lehetségessé vált a külső adósság piacokon felvett hitelekkel való fedezése. Mindennek ára - persze az előzményekkel együtt -a kormányt támogató pártok katasztrofális választási veresége lett 2010-ben.
Az új, kétharmados parlamenti támogatást élvező kormány érthető módon szabadulni akart azoktól a gazdaságpolitikai bilincsektől, amelyeket maga segített elődeire rakni. Először a költségvetési hiány elengedésében kereste a megoldást, de ebben a tekintetben az EU áttörhetetlen falába ütközött. Ezért politikusai a magyar csődveszély rémképének világgá kürtölésével gyengítették a forint árfolyamát, hogy némi levegőhöz jussanak. Azzal nem számoltak, hogy ez egyszersmind az állami hitelfinanszírozás költségeit is megemelik és amit nyernek a költségvetési hiány sajátos eszközökkel való leszorításán, azt elvesztik az államadósság növekedésén. Mellőzzük megint az Orbán kormány gazdaságpolitikai kalandozásának jellegzetes húzásait és állapodjunk meg abban, hogy a gazdasági szabadságharc 2011 végére egyértelműen megbukott, a forint gyengülése közvetlenül is aláásta a lakosság bizalmát a kormány kompetens volta iránt. Érződött a bukás szele, amikor az Orbán - csoport váratlan lépést tett: a korábban kipaterolt és anatéma alá helyezett IMF-hez fordult hitelért. A piacok azonnal kedvezően reagáltak erre, a nemzetközi szervezetek nem tudták, hogyan lépjenek válaszul erre az önfeladónak látszó lépésre, amit ellensúlyként a folyamatos kettős beszéd és a tárgyalási taktikázás kísért. A lakosság viszont a csökkenő forintárfolyam láttán elbizonytalanodott abban, hogy annyira inkompetens-e a kormány, hogy azonnal büntetnie kellene.Ma már tudjuk, hogy a "szabadságharcos" periódust a "pávatánc" periódus követte, ami a szerencsés európai és nagyvilágbeli gazdasági és politikai válságjelenségek koincidenciája miatt Orbán hatalmának túlélése szempontjából többé - kevésbé sikeresnek volt mondható.
Most egy újabb periódus kezdődött el. Főleg az európai politikának kell rövid idő alatt elhatározó változtatásokhoz eljutni, különben minden kontrolláló eszköz kicsúszik a kezéből. Orbán erre növelte a tétet: szándékosan kifecsegte eddigi politizálásának eszköztárát és határozottan kijelentette, hogy kormánya nem kér a tagállamok szuverenitását tovább korlátozó európai integrációból. Hazárd ez a játék, mert arra számít, hogy olyan pénzügyi káosz várható, amelyben már nem önálló kérdés a forintárfolyam és egy gazdasági szükségállapot révén olyan kényszereszközök birtokába juthat, amelyek ellen rövid távon nincs védekezés. Ha viszont nem ez következik be, hanem a forint (esetleg néhány más pénznemmel együtt) válik a rendszer perifériáján az értékvesztés martalékává, akkor a közbizalom várható hirtelen zuhanása politikai rendszerét és a lenyúlásokra koncentráló gazdaságpolitikát egyidejűleg létében fenyegetheti. Egy ilyen helyzetben külföldről segítséget nem remélhet.
Az MNB vezetése nem csupán az árfolyampolitikával csáklyázta meg a kormánypolitikát. Az egyik alelnök - szokatlan módon - a külföldet alarmírozta az infrastruktúra- fejlesztés költségeinek (nem magyar unikumot jelentő és már a korábbi Orbán kormány által is alkalmazott) költségvetésen kívül helyezése miatt. Ezáltal az amúgyis kezdettől túlzott deficit - eljárás alá helyezett kormány került szorongatott helyzetbe. Az EU a számla benyujtásának pillanatául a választási győzelme, újraválasztása utáni Gyurcsány kormánynak a magalakulása időszakát választotta. Ezáltal a hónapok múlva kötelezően benyújtandó konvergencia- programnak kellett drasztikus deficitcsökkentő, népszerűtlen lépéseket tenni. A megszorítások eleve sújtották a lakosság számos csoportját, de először nem a forintárfolyam gyengülésén keresztül. De nemsokára ez is bekövetkezett: a pénzpiacok a forintárfolyamban és az állampapírok hozam - felárában érvényesítettek a magyar államháztartás iránt bizalmatlanságukat.Mire már mutatkozhattak volna a 2006-os stabilizáció eredményei, beütött hozzánk is a 2008-as világválság. (A 2006 után folyó belpolitikai hideg polgárháború ismertetését ezúttal mellőzhetjük, jóllehet az mind a lakosság, mind a kormányzat gazdasági lépéseire is erősen kihatott.) Az újabb fenyegetést technikailag elhárította a gyors IMF-hitel felvétele, de a kormány politikai gyengesége miatt nem volt képes újabb kemény stabilizációra, a forint drámaian gyengült az eurohoz és a svájci frankhoz képest, amely a devizában eladósodott lakosságot hozta kritikus szituációba - a kormány a kezelhetetlen helyzetbe belebukott.
Helyére a korábbi parlamenti többség egy egyéves időtartamra, politikai ambíciókat nem tápláló a gazdaságra, elsősorban a külgazdaságra koncentráló mintegy szakértői kormányt állított. Ennek a kormánynak a következetessége, parlamenti támogatottságának szilárdsága és a külföld számára megbízható, kiszámítható politizálása a redukált feladatot eredményesen megoldotta: lényegesen erősödött a forint és lehetségessé vált a külső adósság piacokon felvett hitelekkel való fedezése. Mindennek ára - persze az előzményekkel együtt -a kormányt támogató pártok katasztrofális választási veresége lett 2010-ben.
Az új, kétharmados parlamenti támogatást élvező kormány érthető módon szabadulni akart azoktól a gazdaságpolitikai bilincsektől, amelyeket maga segített elődeire rakni. Először a költségvetési hiány elengedésében kereste a megoldást, de ebben a tekintetben az EU áttörhetetlen falába ütközött. Ezért politikusai a magyar csődveszély rémképének világgá kürtölésével gyengítették a forint árfolyamát, hogy némi levegőhöz jussanak. Azzal nem számoltak, hogy ez egyszersmind az állami hitelfinanszírozás költségeit is megemelik és amit nyernek a költségvetési hiány sajátos eszközökkel való leszorításán, azt elvesztik az államadósság növekedésén. Mellőzzük megint az Orbán kormány gazdaságpolitikai kalandozásának jellegzetes húzásait és állapodjunk meg abban, hogy a gazdasági szabadságharc 2011 végére egyértelműen megbukott, a forint gyengülése közvetlenül is aláásta a lakosság bizalmát a kormány kompetens volta iránt. Érződött a bukás szele, amikor az Orbán - csoport váratlan lépést tett: a korábban kipaterolt és anatéma alá helyezett IMF-hez fordult hitelért. A piacok azonnal kedvezően reagáltak erre, a nemzetközi szervezetek nem tudták, hogyan lépjenek válaszul erre az önfeladónak látszó lépésre, amit ellensúlyként a folyamatos kettős beszéd és a tárgyalási taktikázás kísért. A lakosság viszont a csökkenő forintárfolyam láttán elbizonytalanodott abban, hogy annyira inkompetens-e a kormány, hogy azonnal büntetnie kellene.Ma már tudjuk, hogy a "szabadságharcos" periódust a "pávatánc" periódus követte, ami a szerencsés európai és nagyvilágbeli gazdasági és politikai válságjelenségek koincidenciája miatt Orbán hatalmának túlélése szempontjából többé - kevésbé sikeresnek volt mondható.
Most egy újabb periódus kezdődött el. Főleg az európai politikának kell rövid idő alatt elhatározó változtatásokhoz eljutni, különben minden kontrolláló eszköz kicsúszik a kezéből. Orbán erre növelte a tétet: szándékosan kifecsegte eddigi politizálásának eszköztárát és határozottan kijelentette, hogy kormánya nem kér a tagállamok szuverenitását tovább korlátozó európai integrációból. Hazárd ez a játék, mert arra számít, hogy olyan pénzügyi káosz várható, amelyben már nem önálló kérdés a forintárfolyam és egy gazdasági szükségállapot révén olyan kényszereszközök birtokába juthat, amelyek ellen rövid távon nincs védekezés. Ha viszont nem ez következik be, hanem a forint (esetleg néhány más pénznemmel együtt) válik a rendszer perifériáján az értékvesztés martalékává, akkor a közbizalom várható hirtelen zuhanása politikai rendszerét és a lenyúlásokra koncentráló gazdaságpolitikát egyidejűleg létében fenyegetheti. Egy ilyen helyzetben külföldről segítséget nem remélhet.
2012. június 22., péntek
Végzetesen megosztott lenne a magyar értelmiség?
Elterjedt sztereotípia, hogy a magyar értelmiség végzetesen megosztott.Minthogy a hatalom számos értelmiségi posztot birtokol, más értelmiségiek megélhetésére alapvető befolyást tud gyakorolni, továbbá a hatalomközeli média eszközökben nem válogatva korlátozás nélkül mocskolhatja az útjában álló értelmiségieket - nem alaptalan az a felfogás, hogy minden hónappal nő a távolság a hatalomnak "kedvesek" és az "ellenségek" között . Nagy egyéni erő és elszántság kell ahhoz, hogy valaki szembemenjen ezzel a tábor - felosztással, de még ez az erőfeszítés is könnyen azzal az eredménnyel jár, hogy általa csupán átkerül az illető az egyik táborból a másikba.
A látszat azonban csal. Ma Magyarországon a kérdések kérdése a gazdaság és az ehhez szorosan kötődő külpolitikai orientáció. Ezt a közgazdászok szakmájuknál fogva tudják, vagy - rosszabb esetben - tudniok kellene. És láss csodát: ha Chikánt, Kupát, Bodot, Mellárt, de akár Heimet is hallgatjuk a gazdaságról és a külső kapcsolatainkról, az alig különbözik attól, amit Békesitől, Bokrostól, Oszkótól vagy másoktól hallhatunk. Pedig ezek a szövegek nem csupán egy szakterületről, hanem az egész mai politikai vonalvezetésről mondanak ítéletet. Jóllehet más kérdésekben feltehető, hogy közöttük is meg lehet találni a jobb - bal néven beskatulyázatt megosztottságot, ez korántsem vezetne bénító törzsi harcokhoz, ha ők határoznák meg a politika főirányát - hiszen tudnak súlyozni.
A jelenlegi hatalom politikája nyílegyenesen visz a gazdasági ellehetetlenülés és a nemzetközi elszigetelődés felé és egy ponton túl majd folytathatatlanná válik. Jó lenne, ha az Orbán utáni korszakra nézve nem az őrségváltás és bosszú, vagy a megalapozatlan megbékélési vágy duáljában gondolkodnának azok, akiket ez foglalkoztat. Hiszen itt van az orrunk előtt a létező és működőképes alternatíva: a szakmai alapokon álló és ezért hasonló következtetésekre jutó "jobboldali", "baloldali" és "liberális" közgazdászok folyamatos közös asztalhoz ültetése és ezáltal annak a kristályosodási pontnak a megteremtése, amivel egy krízis esetén a széleskörű közös politikai - gazdaságpolitikai fordulatnak nemcsak az iránya, hanem az alapvető eszköztára is előkészíthető.
Vajon mi az akadálya, hogy valamilyen égisz alatt ez a kormányzati tapasztalatokkal és nemzetközi kapcsolatrendszerrel is bőségesen rendelkező rendelkező sokszínű, közgazdászokból álló kerekasztal összeüljön és folyamatosan együtt dolgozzon? És e köré sorakozzon fel minden nívós, eddig működőképes alternatíva híján indulatai által elborított, vagy megrettenten tétova értelmiségi, majd ezt követően a többi választópolgár is? És ennek ismeretében készülhetnének fel a közeljövőre a politikai pártok és egyéb politizáló tömörülések is?
A látszat azonban csal. Ma Magyarországon a kérdések kérdése a gazdaság és az ehhez szorosan kötődő külpolitikai orientáció. Ezt a közgazdászok szakmájuknál fogva tudják, vagy - rosszabb esetben - tudniok kellene. És láss csodát: ha Chikánt, Kupát, Bodot, Mellárt, de akár Heimet is hallgatjuk a gazdaságról és a külső kapcsolatainkról, az alig különbözik attól, amit Békesitől, Bokrostól, Oszkótól vagy másoktól hallhatunk. Pedig ezek a szövegek nem csupán egy szakterületről, hanem az egész mai politikai vonalvezetésről mondanak ítéletet. Jóllehet más kérdésekben feltehető, hogy közöttük is meg lehet találni a jobb - bal néven beskatulyázatt megosztottságot, ez korántsem vezetne bénító törzsi harcokhoz, ha ők határoznák meg a politika főirányát - hiszen tudnak súlyozni.
A jelenlegi hatalom politikája nyílegyenesen visz a gazdasági ellehetetlenülés és a nemzetközi elszigetelődés felé és egy ponton túl majd folytathatatlanná válik. Jó lenne, ha az Orbán utáni korszakra nézve nem az őrségváltás és bosszú, vagy a megalapozatlan megbékélési vágy duáljában gondolkodnának azok, akiket ez foglalkoztat. Hiszen itt van az orrunk előtt a létező és működőképes alternatíva: a szakmai alapokon álló és ezért hasonló következtetésekre jutó "jobboldali", "baloldali" és "liberális" közgazdászok folyamatos közös asztalhoz ültetése és ezáltal annak a kristályosodási pontnak a megteremtése, amivel egy krízis esetén a széleskörű közös politikai - gazdaságpolitikai fordulatnak nemcsak az iránya, hanem az alapvető eszköztára is előkészíthető.
Vajon mi az akadálya, hogy valamilyen égisz alatt ez a kormányzati tapasztalatokkal és nemzetközi kapcsolatrendszerrel is bőségesen rendelkező rendelkező sokszínű, közgazdászokból álló kerekasztal összeüljön és folyamatosan együtt dolgozzon? És e köré sorakozzon fel minden nívós, eddig működőképes alternatíva híján indulatai által elborított, vagy megrettenten tétova értelmiségi, majd ezt követően a többi választópolgár is? És ennek ismeretében készülhetnének fel a közeljövőre a politikai pártok és egyéb politizáló tömörülések is?
2012. június 21., csütörtök
A protofasiszta Prohászka Ottokár
Kiforratlan címke a protofasizmus, de megkerülhetetlen. Nem vagyok a kérdés szakértője, ahogy Prohászka munkásságáé se. Az viszont a napnál világosabb számomra, hogy ami a két világháború között sok országban szárba szökkent, és jobb híján fasisztaként azonosítunk, annak előzményei azok a háború előtti jobboldali uralkodó rendszerekkel is szembeforduló militáns autoritér ideológiák és politikák, amiket később - szintén jobb híján - gyüjtőszóval protofasizmusnak szoktunk nevezni. Tehát nem a semmiből bukkantak elő sem ideológiaként, sen tömeggyilkos politikaként a fasisztaként minősíthető jobboldali diktatúrák, nem puszta válaszok voltak a közelmúlt fejleményeire.. A protofasiszta körbe általában nagyhatású, saját korukban "modern" és sokirányban kritikus figurákat szokás elhelyezni, akiket később vagy a zászlajukra tűztek a hatalmon lévő "fasiszták", vagy nem, vagy kiemeltek munkásságukból ermblematikus elemeket, vagy nem, de a protofasiszták által előkészített termőtalaj mindenképpen nekik termett.
Magyarországon vita tárgya, hogy kik voltak egyáltalán "a fasiszták" és szeretik ezt a németek kegyéből országló, az utolsó pár hónapban véreskezű bandáiról közismert Szálasira korlátozni. .De Prohászkának ebben is "peche" van: Szálasi megkülönböztetett ideológiája, a hungarizmus, az ő szellemi terméke volt. Pedáns elemzők persze kimutatják, hogy az a hungarizmus nem azonos ezzel a hungarizmussal - de mikor van teljes átfedés a kiinduló gondolat és a magvalósult gyakorlat között? Ahogy az egyértelműen Prohászka elméletéhez és politizálásához köthető numerus clausust is lehet körülszövögetni mindenféle magyarázkodással, de történelmileg az a vonulat valósult meg markánsan, amely egyértelműen összeköti a numerus clausust a holokauszttal. És ebben - ha másban nem is - direkt szerepe van Prohászka munkásságának életében és könyveiben: a középosztály és az iskolázottak azért nem találtak, nem is találhattak idegent, megakadni, felháborodni valót a különféle fasiszta politikai stációkban, mert korábban gondolatilag őket is megérintette a protofasiszta ideológia egyik vagy másik prominense.
A rendszerváltás utáni magyar jobboldal eleinte óvatos volt, igyekezett olyan "hősöket" keresni, akik a 40-es években már nem működtek . Ezeket is próbálták körbreszövögetni magyarázkodásokkal, hogy ez nem egészen az, az értékeiket kell látni nem a hibáikat, hogy sok mindent félreértett a kor és az utókor az illetővel kapcsolatban. Ezek közé a "hősök" közé tartozott Prohászka is. De mostanra már egyre inkább nyílt sisakkal vállal a magyar szélsőjobboldal mindent és mindenkit - az úgynevezett mérsékelt jobb hallgatása, vagy asszisztenciája közepette. Így a Prohászka - problematika is új megvilágítást kap. Annál is inkább. mert a hivatalos egyház életében is problematikus viszonyban volt püspökével : ennek útját jelzik vatikáni indexre tett művei, belső vitái püspöktársaival és boldoggá avatásának mellőzése. Akik tehát ma elszánt harcosai a Prohászka - kultusz terjesztésének, egyben - mintegy mellékesen - ma is részesei az irányzatok harcának a mai magyar katolicizmuson belül.
Magyarországon vita tárgya, hogy kik voltak egyáltalán "a fasiszták" és szeretik ezt a németek kegyéből országló, az utolsó pár hónapban véreskezű bandáiról közismert Szálasira korlátozni. .De Prohászkának ebben is "peche" van: Szálasi megkülönböztetett ideológiája, a hungarizmus, az ő szellemi terméke volt. Pedáns elemzők persze kimutatják, hogy az a hungarizmus nem azonos ezzel a hungarizmussal - de mikor van teljes átfedés a kiinduló gondolat és a magvalósult gyakorlat között? Ahogy az egyértelműen Prohászka elméletéhez és politizálásához köthető numerus clausust is lehet körülszövögetni mindenféle magyarázkodással, de történelmileg az a vonulat valósult meg markánsan, amely egyértelműen összeköti a numerus clausust a holokauszttal. És ebben - ha másban nem is - direkt szerepe van Prohászka munkásságának életében és könyveiben: a középosztály és az iskolázottak azért nem találtak, nem is találhattak idegent, megakadni, felháborodni valót a különféle fasiszta politikai stációkban, mert korábban gondolatilag őket is megérintette a protofasiszta ideológia egyik vagy másik prominense.
A rendszerváltás utáni magyar jobboldal eleinte óvatos volt, igyekezett olyan "hősöket" keresni, akik a 40-es években már nem működtek . Ezeket is próbálták körbreszövögetni magyarázkodásokkal, hogy ez nem egészen az, az értékeiket kell látni nem a hibáikat, hogy sok mindent félreértett a kor és az utókor az illetővel kapcsolatban. Ezek közé a "hősök" közé tartozott Prohászka is. De mostanra már egyre inkább nyílt sisakkal vállal a magyar szélsőjobboldal mindent és mindenkit - az úgynevezett mérsékelt jobb hallgatása, vagy asszisztenciája közepette. Így a Prohászka - problematika is új megvilágítást kap. Annál is inkább. mert a hivatalos egyház életében is problematikus viszonyban volt püspökével : ennek útját jelzik vatikáni indexre tett művei, belső vitái püspöktársaival és boldoggá avatásának mellőzése. Akik tehát ma elszánt harcosai a Prohászka - kultusz terjesztésének, egyben - mintegy mellékesen - ma is részesei az irányzatok harcának a mai magyar katolicizmuson belül.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)