Az önkény eszkalációja és a legitimáció

Két vitathatóan definiált fogalmat használunk egzakt elméleti háttér nélkül. Ezért valahogyan jelezni kell, hogy milyen értelemben használjuk őket. Íme. Önkényen az államhatalmat ténylegesen gyakorlók (gyakran egyetlen személyben összpontosuló) olyan hatalomkoncentrációját értjük, amely a formális legitimitásától függetlenül hosszabbtávú és ad hoc érdekeinek mennél teljesebb és gyorsabb érvényesítése útjából távolít el folyamatosan, nemegyszer fitogtató módon minden lehetséges akadályt. Legitimáción pedig azt, hogy az alávetettek nem pusztán engedelmeskednek, hanem túlnyomó többségük a hatalom ilyetén gyakorlását és egyes akcióit  nem csak egyedül lehetségesnek, de egyben helyesnek is tartják. Az önkény- problémát Kínától az Egyesült Államokig számos országban a kérdések kérdésének tekintjük.

A legitimáció közvetlenül természetesen az önkényuralmi vagy arra hajló rendszerek közül csak azoknál jelent valóságos problémát, amelyek demokratikus kulisszák között működnek. Ott ugyanis van ellenzék, vannak választások és még ha a hatalmon lévők így vagy úgy biztosítani is tudják pozícióban maradásukat, a szavazásra jogosultaknak akár a fele is nemet mondhat a hatalom ilyetén gyakorlására. Ez pedig társadalmi-politikai értelemben legitimációs deficit.

Az autoritér hatalomgyakorlás szinte természetes velejárója a kompromisszumképtelenség, illetve a méltányos és tapintatos hatalomgyakorlás mellőzése. A rendszer éppen örökös akciózásával, ellenségkeresésével akarja igazolni önmagát és mozgásban tartani saját apparátusát. Feltehetőleg az önkényuralmat gyakorlók úgy gondolják, hogy mennél több új szférát "hódítanak meg", annál stabilabb lesz a hatalmuk és a nekik elkötelezettek körében nő az elégettség, továbbá e körön túl több lesz a behódoló. Ez azonban könnyen tévedésnek bizonyulhat. Ugyanis az offenzívák nemcsak újabb és újabb megtámadott csoportok előtt teszik tudatossá a rezsimmel való szembenállásukat, hanem a saját táborukban is növelhetik a rosszallók, kételkeedők számát. (Kell ezt? Így kell ezt? Pont ezeket kell kisebb-nagyobb hatalmi pozícióba rakni?) Mindez pedig a legitimációt gyengíti.

Ám veszélyes-e az önkényuralomra a legitimáció csökkenése? Közvetlen formában csak olyan országokban, ahol még a választásoknak hatalmi tétje van. Közvetve azonban a többi ilyen rendszer esetében is . Krízishelyzet ugyanis előállhat (ritkábban) belső és (gyakrabban) külső okokból. Ilyenek esetén a legitimáció foka erősen befolyásolhatja az autoritér rendszer túlélési esélyét.

Fb. bejegyzésem Biden halogatásáról alelnökének megnevezésében

 Ha Biden holnap se...

Gondolom, kezd kínossá válni, hogy ígéretének meg nem felelően még mindig nem nevezte meg alelnökjelöltjét. Igaz, hogy talán még soha nem volt ekkora jelentősége annak, hogy ki a ticket második tagja. Biden kora és egészségi állapota miatt megválasztásuk esetén nem kis valószínűséggel az alelnökből elnök lesz. Így az első pillanattól kezdve a republikánusok minden rendű és rangú képviselőjénél a reflektorfény és az össztűz rá szegeződik. Ha a kiválasztott markáns és karakterisztikus figura, elhomályosítja az elnökjelöltet. Ha viszont nem karakteres, akkor azt erősíti fel, hogy Biden se az, tehát Trump a kampány során nagyot nyerhet azzal, hogy ő aztán minden, csak nem észrevehetetlen. Valóban elhatározó, irreverzibilis döntés tehát az alelnökjelölt megnevezése. De a további időhúzás is önmagában kontraproduktív. Ráadásul ott az ígéret, hogy az illető nő és színesbőrű lesz. E miatt Biden választási lehetősége eleve nem volt korlátlan. Tehát holnap? Vagy még mindig nem?

Mekkora a jelentősége manapság az USA elnökválasztásának?

 A mostanit megelőző korszakot joggal nevezhették sokan Pax Americananak. Felvethető, hogy a béke távolról sem volt teljes a földkerekségen és akkor sem volt minden ütőlap az USA kezében. Mégis nem csak a gazdasági, katonai, tudományos és technikai elsősége volt vitathatatlan, hanem ehhez járult egy (olyan, amilyen) globális stratégia is minden általuk fontosnak ítélt témában és egy olyan szervezési kultúra és apparátus, amely a stratégiát több-kevesebb hibával érvényesíteni is képes volt. Így beszélhettünk valamilyen megragadható és leírható világrendről, amelynek keretei között sok minden elgondolható, tervezhető és akár megvalósítható is volt a világ különböző régióiban.

Önálló monográfia lenne szükséges azoknak az okoknak és fejleményeknek elősorolására, amelyek részben objektív folyamatok, másrészt különféle "hibák" következtében ez a hegemonia erodálódott annak ellenére, hogy az USA ma is minden tekintetben rendkívüli potenciállal rendelkezik. E hanyatlás mai végpontját történelmének totálisan legalkatlanabb, kontár és bármire képes elnöke jelképezi, aki csak azért nem idézett elő akút világkatasztrófát, mert maradt annyi az Államok alkotmányos berendezkedéséből és ellensúlyaiból, hogy az elnököt megakadályozza a gyorsuló, lefelé tartó spirál perfektuálásában. Ez egyben a válasz egyik fele az USA mostani elnökválasztása jelentőségének a világ számára. Trump újraválasztásának minden bizonnyal apokaliptikus követlezményei lennének.

Mivel járhat ezzel szemben a rivális Demokrata ticket választási győzelme? Csodát aligha várhatunk tőle - lehetőséget viszont alighanem igen. Ebből a szempontból a választási programjuk lehet rokonszenves (már akinek), de nem ez a perdöntő. Egy program eleve mindig a már ismert problémákra reflektál és a választóknak szól. A valóságban ezt nemcsak nem lehet egy-az egyben megvalósítani, hanem az aktuális endogén és főleg az exogén feljemények úgyis átírják a prioritások sorrendjét. Azt is tudjuk, hogy a legnagyobb ismert globális fenyegetések ( környezeti katasztrófa, a mesterséges intelligencia fejlődése  által generált problémák,  túlnépesedés, népvándorlás, járványok, az atomhatalmak pluralizálódása, Kína világhatalmi ambíciói) nem megoldhatóak, csak kezelésük lehet szerencsésebb, vagy kevésbé szerencsés. Ezért egy olyan USA kormányzat, amelyik a mi rációnk szerint képes felismerni a jelenségeket, azok súlyát, perspektíváit, azok egymással való összefüggéseit és mérlegelni a a saját ambicióinak lehetséges akciórádiuszát és az ennek megfelelő szóba jöhető cselekvési alternatíváit - adja globális szinten a legtöbb esélyt a kaotikus apokalipszissel szemben.

Ami a szűkebben vett euroatlanti világot illeti, itt még evidensebb egy esetleges "normális" USA adminisztráció és törvényhozás meghatározó szerepe. Ha ott újrafogalmazzák a követendő gazdaság- és társadalompolitika értékrendjét és eszköztárát és kialakítanak egy a mai körülményekre szabott kül- és biztonságpolitikát, akkor az ezzel egyetértő európai erők ehhez kapcsolódva kialakíthatnák a kisebbik partner viszonylag rendezett világát. Ami manifesztálódhatna egy újragondolt NATO formájában is.

Liberum veto

A liberum veto a 17. sz. közepétől a 18.sz. végéig volt érvényben a lengyel országgyűlésben.. Ez egyetlen képviselőnek is lehetővé tette, hogy tiltakozásával megakadályozza egy javaslat törvénnyé válását. Bármilyen tetszetős vonása volt az absazolut  "nemesi szabadság"ennek a rendszernek, a gyakorlatban tartósan megbénította, mondhatni lehetetlenné tette a központi erő működését az országban. Ez a klasszikus példa arra, mik a veszélyei egy teljes konszenzuson alapuló rendszernek.

Bennünket természetesen közvetlenül az európai egységfolyamat szempontjából foglalkoztat a kérdés. A szén-és acélközösségtől kezdve a mozgatóerő Európában priméren a közös érdek volt, ezért méltányosnak látszott, hogy a mindenkori tagok a szuverenitásuk egy részéről a vétójog fedezékéből mondanak le. A vétójoggal természetesen a tárgyalások során folyamatosan visszaéltek, de a kompromisszomok leginkább olyan partikuláris érdekek érvényrejutását jelentették, amelyektől nem maga a folyamat bénult meg, hanem a sokat szídott brüsszeli bürokrácia hízott egyre jobban. Ám az idő előrehaladtával világossá vált, hogy a Tanácsban a döntéshozó formákban korlátozni kell a vétójog szerepét, különben a szervezet teljesen működésképtelenné válik. Ez nagy harcok árán lépésről lépésre meg is történt, de a legfontosabbnak tartott kérdésekben az EU Tanácsban ma is érvényben van a konszenzus-elv. A mai állapot azok számára, akik érdekeltek az Unió nagy kérdéseinek megoldásában, a határozott előrehaladásban, a vétójog mostani korlátozása bosszantóan kevés, viszont az amúgyis számos "önkéntes kimaradási lehetőséggel"  élő Nagy-Britanniának ez is sok volt és a Brexithez vezetett.

Az EU ma végetért, kiemelkedő fontosságú, immár Brexit utáni maratoni Tanács-ülése is a különféle vétófenyegetések árnyékában folyt és végülis kompromisszumokkal végződött. Ez ugyan egy további ciklusra lehetővé teszi az Unió működését,de nem kell jóstehetség annak előrejelzéséhez, hogy hamarosan elkezdődnek az értelmezési viták a megállapodásokkal kapcsolatban. Ezt hiba lenne a "nemzeti érdekek" eltérő voltával magyarázni. A globusz egy komplex, szinte mindenre kiterjedő válság időszakát éli. Erre világszerte különböző értékek és helyzetértelmezések alapján különböző elképzelések, törekvések születnek. A divergáló törekvések megjelentek Európában is - szemben a korábbi időszakot jellemző többségi euroatlanti komszenzussal. Ezek egy része is nemzeti köntösben mutatja magát.Ezt csak részben fedi át az a vita, amely arról szól, hogy a globális kihívásokkal a nagyobb integrációknak van esélyük eredményesen szembenézni, vagy a nemzetállamoknak. (Természetesen a nagyobb integráció egyaránt jelenthet birodalmakat, illetve olyan demokratikus formációkat, ahol a centrális, a regionális és a lokális döntéshozatal kiegészíti egymást.) A ma megkötött EU kompromisszum, ha nem is direkt módon, de ebben a kérdéskörben gyökerezik. Ha nem lett volna megállapodás, néhány déli (ráadásul az eurozónához tartozó) tagállamot államcsőd fenyegetett, amit az EU nem tudott volna kezelni. Az, hogy most először az Unió maga vesz fel hitelt és adja tovább a tagállamoknak, ráadásul részben vissza nem térítendő transzfer formájában és hogy az EU növelni fogja a közvetlen bevételeit - egyértelmű lépések az integráció irányában.

A kompromisszim tárgyát képező "jogállamiság" vita szintén az eltérő jövőképről szól. A tagállamok belső joga (különösen egy alkotmányát politikai elképzelései szerint megállás nélkül rángató ország esetében) konfliktusba kerülhet az Unió alapokmányának írott és íratlan szabályaival. Ilyen helyzetre az Unió előzetesen nem készült fel és a jogászkodás csupán állóháborúra vezethet, rendezéshez nem. .Ez is egyike az Uniót feszítő alapproblémáknak, amire szükség esetén egy megreformált alapszerződés tehet pontot- ha kell, akár szakítás árán is. Egy költségvetési és hitelfelvételi vita farvizén - mint az várható volt - nem rendezhető. Különösen nem a vétójog árnyékában.

Döntő félév

A "nyugati világ" szempontjából mindenképpen döntő lesz ez a félév. Eldől, hogy új formában életben marad-e az a vízió, amely a szociális piacgazdaságon alapuló liberális demokráciát tekintette a kívánatos és működőképes életformának az itt élő százmilliók számára, vagy az végképp a múltba merül, mint a többi "aranykor".

Az USA szempontjából a kérdés egyetlen aktusra redukálódik : lesz-e elnökváltás, vagy sem. A két alternatíva közül Trump hatalmon maradása egyértelműen és végleg lezár egy történelmi korszakot az USA, de egyben az egész glóbusz számára. Ha veszít, azzal csak elkezdődik, nem pedig végetér az útválasztás korszaka, de ennek a korábbi értékrend szempontjából (óvatosan fogalmazva) nem kizárólag negatív kimenetelei lehetségesek.

Az EU-t tekintve a német elnökség félévének van kritikus szerepe. A német kormány elég világosan látja, hogy az Unió eredeti célkitűzéseinek lényegi fenntartásához az alapszerződés módosítása is szükséges. Ezért mind a folyó aktuális ügyek kezelésében, mind a lényegi reformok előmozdításában ezt igyekszik szem előtt tartani és úgy gondolja, hogy erre az Únió legerősebb országaként az elnöki szerep lehetőséget ad számára. Annál is inkább, mert a fő kérdésekben a második legjelentősebb tagország, Franciaország vezetőivel már előre megegyezett. Mindez azonban nem garancia az áttörésre. A félév során derül ki , hogy sikerül-e számottevő előrehaladást elérni a fokozott integráció tekintetében, vagy úgy kell átadnia az elnökségi stafétabotot, hogy semmi lényeges tekintetben  nem tudtak  előrehaladni. Ez utóbbit bátran tekinthetnénk a projekt végleges kudarcának, amely magának az EU-nak a létét is megkérdőjelezi a jelenlegi formájában.

Az USA és az EU következő fél éve egyben az euroatlanti szövetség sorsáról is dönt. Fennmaradásához elengedhetetlen, hogy mindkét pillére a korábbi értékrendhez térve vissza akarja is ezt az együttműködést - immár az USA nemzetközi dominanciája nélkül .

A nyugati világ úgy fut neki a következő félévnek, hogy a különféle szereplők (beleértve a választópolgárokat is) számottevő része nincs tisztában döntései horderejével. Így például arra se gondol, hogy az általános fegyverkezés nem vezet-e háborúhoz és ha igen, az kiket fog közvetlenül érinteni. Vagy az, hogy ha nincs a világban valamelyes egyetértés és minimális bizalom a fontos szereplők között, az mire vezet egy pandémia , egy környezeti katasztrófa vagy egy meginduló népvándorlás esetén. Márpedig - akarva-akaratlanul - erről szól a mese.

Összefogás - vagy hanyatlás és káosz

Európa két világháborút zúdított a világra, epicentrumában a német-francia konfliktussal, de a háborúkat se tudta önerőből befejezni. Mindkétszer kellett hozzá az USA beavatkozása, amely területileg és hadipotenciált tekintve kívül maradt a tényleges hadizónán. Az első világháború után a a kirobbantót megbüntették, de ez csak még fenyegetőbbé tette egy újabb háborús revans kirobbanását. A Népszövetség erőtlen bábfigurának bizonyult a béke fenntartásában. Ismét az USA  európai hadbalépése volt szükséges ahhoz, hogy a második világháború a megtámadottak egyértelmű katonai győzelmével érjen véget. Am a korábbitól eltérően az euroatlanti világ egyetlen nagyhatalmává erősödött USA nem hagyta magára az öreg kontinenst, hanem csapatai és tőkéje tartósan domináns szerepben itt maradtak. Világuralmi térhódítása akkor előrelátó Európa-politikával párosult: gondot fordított mind az egész befolyása alá vont térség gazdasági revitalizációjára, mind a német-francia politikai megbékélésére. A liberális demokrácia vált a kontinens nyugati felén az egyetlen elfogadott politikai berendezkedéssé. Az amerikai védernyő alatt elindult az európai integráció is, amely a szén-és acélközösségből kis lépésenként szervesen fejődött a mai Európai Unióvá - miután a kontinens keleti felén a rivális gazdasági-politikai alternatíva, a Szovjetúnió vezette államszocialista berendezkedés kudarcot vallott és kvázi békésen felbomlott.

A Pax Americana ezt követő felbomlása olyan sokrétű problémaköteg, amelynek még csak felvázolására sincs itt mód. Az viszont megállapítható, hogy az EU attól volt és lehetett olyan, amilyen, mert keretéül a Pax Anericana szolgált. Adottságait és lehetőségeit is ez a keret szolgálta. Világosnak túnt, hogy az alaptendencia az elhatározott értékrend mellett a fokozódó integráció, amely ha itt-ott elakad, majd az idő meg fogja oldani azt, ami ezúttal nem sikerült. S hogy a válságai is végső soron az előrehaladását, megerősödését szolgálják. Az integráció két előretolt bástyája, az euro-övezet és a schengeni ővezet problémáival együtt is sikertörténet. A világrend, mind háttér annyira természetesnek tűnt, hogy nem is kellett arra gondolni, hogy hogyan hatna az Unióra, ha ez megrendülne.Amikor viszont az USA távolodni kezdett az európai ügyektől és egyre több más befolyásos ágens jelent meg a színpadon, az EU-n belül megerősödtek különféle centrifugális tendenciák nemcsak egyes államok, hanem egyes pártok, továbbá a választópolgárok szintjén is. Megkérdőjeleződhettek addig stabilnak tűnő kiindulópontok és értékek. Ennek leglátványosabb kicsúsodása a Brexit.

A választópolgár a létező és léptékében nagyon különböző problémák közül hajlamos az őt közvetlenül érintőket, vagy a neki maszlagként beadottakat sorolni előre és a távolabb állókat, nagyobb léptékűeket eltolni magától. Ha körülményeivel alapvetően elégedett, akkor fogékonyabb támogatni a nagyobb ügyekben tevékenykedőket, ha viszont nem, akkor hajlamos a neki sokat ígérők és bűnbakgyártók csapdájába esni. Így van ez az EU-val is: túl távol érzi magától, azért jobbára közvetítők döntik el, hogy pozitív várakozással van iránta, vagy akár az ellenségképébe kerül bele. Változékony és válságos körülmények között ez jelentős kockázatot rejt magába.

Ha a mostani, bizonytalan viszonyok tartósak maradnak, akkor az egyes államoknak módjában áll befelé centraliztálni, kifelé folyamatosan manőverezni, kisebb-nagyobb előnyöket hajszolni - vállalva ennek kockázatait is. Méretüknél fogva azonban vesztő státusuk programozottnak tekinthető. A másik út a tömbösödés. Együttesen eleve jobb az alkupozíciójuk és erősebb a hátterük - azon az áron, hogy valóságos vagy vélt szuverenitásuk újabb darabjáról lemondanak. Ugyanez a logika fokozottan érvényes akkor, ha stabilizálódik egy olyan világrend, amelyben a két "nagy" az USA és Kína, de a többiek sincsenek arra kárhoztatva, vogy valamelyikük önállótlan csatlósai legyenek.

Az EU létével lehetőség egy az alighanem új módon globalizálódó világrendben számottevő, egységként kezelhető tömbbé válásra. Ehhez azonban szervezetileg, gazdaságilag, katonailag, tudományosan, műszakilag és kultúrálisan fel kell nőnie erre a szerepre az új körülmények között.. Azt kifejezetten szerencsének (és nem szükségszerűnek) tekinthetjük, hogy a két ősriválisnak, Németországnak és Franciaországnak most éppen olyan kormánya van, amely ezt a helyzetet felismeri és azt is látja, hogy most van a kritikus időpont, amikor a térség sorsa hosszú időre eldől - s nem utolsó sorban hajlandó is tenni az integrálódó Európa sikeréért. A próbálkozásuk kimenetele azonban kétesélyes -  sok az ellenlábasuk tyúkszenperspektívájuk, vagy akár rossz szándékuk által vezetteve. Az édes kevés, hogy momentán zéró esélye van egy háborúnak a két tradicionális európai ellenfél között. Ettől még a régió hanyatlásba és káoszba süllyedhet, akár kisebb-nagyobb háborúkat se kizárva.

Fb. bejegyzésem a politikai narratívákról

NARRATÍVA

A politikában divatszóvá vált - nem véletlenül. Az ipari korszakban a demokratikus országokban hosszabb periódusban a társadalmi szerkezet viszonylag stabil volt és nagyjából ennek feleltek meg a tartósan előtérben lévő nagy pártok. Mai szemmel láthatjuk a pártok jellegzetes, egymásétól eltérő világlátását, ideológiáját narratívának, de ez túl frivol megnevezés a sok élettapasztalattal alátámasztott, a családokban nemzedékről nemzedékre öröklődő felfogásbeli és a szavazásokkor ismétlődő pártválasztási tradíciókra.

A posztindusztriális, posztmodern korban felgyorsultak a változásak, kaleidoszkóp-szerűvé váltak az élettapasztalatok, az egyéneket nap mint nap információ-zuhatag éri, amelynek forrásai is áttekinthetetlenek. Így a választói magatartás is esetlegessé, instabillá válik. Aki politikaiag sikeressé akar válni, célravezető, hogy legyen narratívája - mondhatnánk sztorija, amely leegyszerűsíti hívei számára a bonyolult világot és megkíméli őket a különféle mozaikkockák egyéni összerakásának terhétől. Így nyerhetnek teret az egytémájú pártok is. De az egytémájúság egyben korlátot is jelent: sok napi, feszítő problémára nem kínál választ. A politikai szélsőségeken több esély volt és van meghökkentően új, univerzális "megoldást" kínáló narratíva megjelenésére, alátámasztva démonizált ellenségképpel, ami ellen a harc folyik. Ma már rendelkezésre állnak a reklámiparból átvett módszerek is, hogy az elég pénzzel rendelkező narratíva - nagyiparosok napi szinten szondázzák a közönségük hangulat- és igényváltozásait, s ezáltal kis változtatásokkal magukhoz tudják láncolni követőiket.

A magáról szolidságot, megbízhatóságot sugározni kívánó politikai közép ereje is, sebezhetősége is a pluralizmusában van. Így ezen túlmenő,sodró narratívája sincs. Amíg a választói szerint jól mennek a dolgok, nincs is rá igazán szüksége, Ha azonban a többség frusztrált és versenytársként egy agresszív, eszközökben nem válogató narratívával kell versenyeznie, akkor nehéz helyzetbe kerül. Valahogy meg kell erősíteni a maga iránti bizalmat és ráadásul az emocionális ráhatást sem nélkülözheti.

Magyarországon evidens, hogy az uralkodó rezsím nagy mértékben a narratívájával operál. A demokratikus ellenzéki pártok külön-külön kezdettől a hatalom felháborító akcióinak és működésmódjának leleplezésével próbáltak operálni - mindmáig eredménytelenül. Volt egy közös narratívájuk is: ez a magyar hatalom arcátlanul szembemegy szövetségi rendszerünk lefektetett normáival és értékeivel, amit a szövetségi rendszer nem fog eltűrni. Ez sem igazolódott a gyakkorlatban. Kilenc év kellett az ellenzéknek, hogy belássa:csak az összes ellenzéki erő összefogása lehet képes választásokon legyőzni a mostani hatalmat. Minthogy azonban az ellenzéki pártok továbbra is egymás ellen küzdenek a relatív befolyásuk növeléséért, közös narratíva kialakítása eleve szóba se jön.

Új ágens jelent azonban meg a magyar politikai arénában: a nagyobb városok ellenzéki önkormányzatai. Ráadásul nekik lehetőségük van nagyobb nyilvánossághoz eljutni, mint eddig volt az ellenzéki pártoknak. Az ő narratíva- képzésüknek is korlátot jelent, hogy mögöttük is a pártok állnak. Ám egy narratíva esélyük van: ha mi kormányzunk, akkor emberségesebb az életed, tisztelt választó, mint ha a mostani kormány teszi. Ezen az alapon lehet és kell egy eddig hiányzó versenyképes narratívát megalkotni - mennél hamarabb,