Mi lehet a centrális erőtér epicentrumának fejében?

Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.

Amikor híre jött, hogy a S&P két napon belül leminősíti az országot, Matolcsy azzal állt Orbán elé, hogy a spirál megállításának egyetlen eszköze az IMF-fel való tárgyalási szál felvétele. Orbán ehhez hozzájárult, ha Matolcsy magára vállalja ennek lebonyolítását. Ez - nonortodox módon - meg is történt.
Idáig a történetet ismerjük, az általa kiváltott reakciókat úgyszintén. Nem tudjuk azonban, hogy ettől kezdve mi történt a boszorkánykonyhában és mi a centrális erőtér epicentrumának fejében. Csak találgathatunk.Ennek egyfelől sok értelme nincs, mert csak az idő fog majd valamennyit megmutatni a lezajlott folyamatokból, de az sem biztos, hogy hitelesen,- másfelől viszont napi szinten csak a folyamatos találgatással vagyunk képesek értelmezni és valamennyire előre látni a következő napok, hetek várható fejleményeit.
Orbán önmagát - ezen nehéz lenne vitatkozni - egyrészt ma a minden magyar döntés egyszemélyes urának, másrészt a tartós emlékű nemzeti hérosz szerepére szánta. A gazdasági csőd közelsége, az erre való gyors reagálás ezen az önképen léket ütött. Ezt nyilván leszámítolta, amikor hozzájárult az egyszerre praktikus és szimbolikus visszavonulást jelentő tárgyalási szándékbejelentéshez. Feltehető, hogy azt remélte: ez a lék nem lesz túl nagy és az viszonylag gyorsan befoltozható lesz. A reakciók minden oldalról azt mutatták, hogy a lék nagy, tartós, aligha befoltozható. Erre volt válasz a visszatérés a korábbi sikerpropagandához és bűnbakkereséshez. Vagyis annak felismerése, hogy teljes gazdaságpolitikai fordulat rombadönti a szándékolt önkép mindkét pillérét. A bóvlikategória elérkezte viszont arról tanúskodik, hogy a külvilág itt és most, illetve a belátható jövőben ennél kevesebbel nem éri be.
Hogyan gondolkodhat hát Orbán? A gazdaságpolitikai visszavonulás önmagában kizárja a "minden magyar döntés egyszemélyes ura" szerepkört. De a korábban ezt megtestesítő formális funkcióinak (miniszterelnök, pártelnök) tartós fenntartása a másik, a nemzeti héroszként való fennmaradását is veszélyezteti. Marad tehát két út, amit mérlegelhet. Közülük az egyik kockázatos, de remélheti annak viszonylagos tartósságát és a hatalom élvezetének részleges megmaradását. A másik biztosan kivitelezhető és remélhető számára egyik megcélzott szerepének tartóssága , ha hisz magában.
Az egyik tehát a visszavonulás a közvetlen döntéshozó funkciókból és a köztársasági elnök rugalmasan értelmezhető posztján tehet kísérletet arra, hogy tartósan jelen maradjon a magyar politikai életben, beavatkozzon ahol és amikor tud, ártson ellenfeleinek, ahol csak lehet és őrizze elszánt hívei bizalmát, személyéhez fűződő reményeit. Ebben az esetben tudván tudja, hogy az általa pozícióba juttatott embereknek egészen más gyakorlati politikát kell követni, mint ami az ő nevéhez fűződött - fűződik. Tojástánc ez, de magabízó, kockázatkedvelő ember megpróbálkozhat vele.
A másik a radikálisabb megoldás. A komolyan nem vett IMF tárgyalások paravánja mögött az eddigi politika folytatása, az általa kreált alkotmány életbelépése ceremóniáinak végigélvezése és remény abban, hogy a kaotikus világban Magyarország nem olyan fontos, hogy mindenáron pontot akarjon tenni ennek az abszurd, nonortodox fordulatokban gazdag magyar kalandnak a végére. Vagy ha netán mégis, akkor reménykedhet még abban, hogy - legalábbis a nemzeti öncélúság hívei számára - bukásában is megmaradhat nemzeti hérosznak az emlékekben, ami örök irritáló ösztöke lehet a nyugatos, köztársaságpárti magyaroknak.