A történelem ítélőszéke

A jövőt sejthetjük, akarhatjuk, de nem tudhatjuk. A politikus mégis olyan állatfajta, aki felelős tettei következményeiért és ezért a pillanatnyi sikerekre törekvésen túl gondolnia kell (kellene)a hosszabb távú hatásokra is. Az utókor azonban teljesen legitim módon a következmények alapján ítélkezik a múlt politikusairól.

Magyarországon különösen szokásba jött, hogy sokan a jelen harcait a múlt mezében vívják és ehhez nagy előszeretettel korábbi politikusokat használnak fel szobor, emléktábla, festmény vagy elnevezés formájában a szimbolikus térben. Ez más országban is így van, csak nem jellemző az az ikonoklaszt düh, amivel korábbi korszakok szimbolumait meg eltávolítják.

Lehet mondani, hogy a harcok végeztével mindig a győztesnek van igaza. Egy demokráciában normális esetben ennek gátat szab, hogy a győztes felhatalmazása csupán egy ciklusra szól. Ha az egymásnak feszülő politikai irányzatok egyforma vehemenciával akarják kitölteni a szimbolikus teret, a túlzott ambíció azzal a következménnyel járhat, hogy a közterek meg az iskolai tananyag forgószínpaddá válik, amely a polgárok számára lejáratj magát a múltat politikai célra használó buzgalmat - úgy általában.

Ez a historizáló politizálás természetes ellenreakcióként felkelti annak igényét is, hogy szakemberek járjanak végére a tárgyilagos igazságnak egy-egy történelmi figura viselt dolgaival kapcsolatban. Ez vegytiszta formában természetesen lehetetlen, hiszen minden történeti munka szükségképpen írói munka a maga szemléletével, értékválasztásával, az írás térbeli és időbeli körülhatárolásával stb. A valamennyire is tárgyilagos olvasó és a többi szakember ennek ellenére különbséget tud tenni komoly és komolytalan, alapos és felszínes , erősen tendenciózus illetve tárgyilagosságra, sokoldalú méltányosságra törekvő munkák között. Aki azonban csatabárdnak akarja használni a múltat, az előszeretettel az elfogult és felszínes munkákhoz vonzódik. A múlttal kapcsolatos hozzávetőleges konszenzust csak olyan politikai közegben remélhetünk, amelyet a jelent illetően is a megértő méltányosság jellemez a szemben álló erők között.

A historizálás előtérbe kerülése a napi politikában azonban magával hoz egy fontos szakmai kérdést is. Egy történelmi személyiségről írt monográfia feladata, hogy "hősét" kora viszonyaiba helyezze bele. Tisztázza, hogy mikor mi jellemezte az illető horizontját, hogyan viszonylott az más kortársakéhoz, mikor miről volt, vagy lehetett volna tudomása stb. Így az effajta monográfiákkal szemben kisebb az az igény, hogy az általa körüljárt történelmi szereplő tevékenységének annak véget értét követő közvetlen és hosszútávú következményekre különleges hangsúly helyezzen. Az összefoglaló, szintetizáló munkákkal kapcsolatban viszont éppen fordított a helyzet. A jó munka a következmények oldaláról keresi az oda vezető okokat és így jut el egyes szereplőkhöz, azok tevékenységéhez, kora harcaiban való részvételéhez. Kevésbé kell figyelemmel lennie a motivációikra és személyes probléma - lehatárolásaikra. Már ez a kettősség önmagában is oka annak, hogy a szoborállítás - szobordöntés hátterében a komoly szakmában is ritkán alakul ki hozzávetőleges konszenzus.

Valójában azonban a historizáló politizálás nem a múltnak, hanem a jelennek és a jövőnek szól. Az egyik evidensen felvetődő kérdés ezzel kapcsolatban, hogy a modern, komplex kommunikációs térben a szimbolikus térben folyó erőszakos nyomulás mekkora lakosság - csoportokat ér el komoly mértékben. Kiknek ad lényegi és tartós látásmódot, ami a jövőbeni politikai beállítódásukat erősen befolyásolja. A másik kérdés az, hogy egy ilyen nyomulás milyen nyílt és látens ellenhatásokat vált ki bel- és külföldön. És a harmadik, hogy ha egy politikus a maga majdani szobrának érdekében erőlteti a szimbolikus politizálást, az az ő szempontjából célszerű-e, vagy éppenséggel kontraproduktív. Merthogy egy politikus- ha nem szakad meg váratlanul és hirtelen a pályája - előbb - utóbb kudarcot vall. Demokráciában esetleg kicsit és reverzibiliset, nem demokráciában nagyot és irreverzibiliset. Marad az a - sokak számára perverznek tűnő - remény, hogy neki magának is lesz utóélete a szimbolikus politizálás világában és az erre kacsintás felülírja a politikai döntéseinek racionális alapját.

Üres fantazmagória-e egy európai növekedési paktum?

Ha az első sorban Hollande nevéhez köthető igényt valaki rövid távon kialakítandó és gyorsan megvalósítható projektnek gondolja, akkor valóban üres fantazmagóriának lehet minősíteni. Ha viszont valaki azt látja meg benne, hogy pusztán pénzügyi eszközök még akkor se tudnák az EU tagállamait új növekedési pályára állítani, ha a deficit- lefaragás nem ütközne lépten - nyomon választói ellenállásba különféle országokban, tehát kreatív, új módon szükséges felmérni Európa lehetőségeit a világban, akkor egy helyes és szükséges igény megfogalmazását láthatja benne. Az igénytől a konkrét problémák megfogalmazásáig is hosszú az út, hát még a szükséges programok kialakításáig, majd azok megkezdéséig. Ezt a hosszú időt türelemmel kellene elviselni egy akut válságokkal teli, gyors eseti döntéseket igénylő periódusban. Ez a türelem akkor is nehezen remélhető, ha a politikai elszántság komoly és következetes, az általa igénybe vett intellektuális potenciál pedig nagy, komplex és jól koordinált.

Tovább nehezíti a helyzetet, hogy a korábbi "DM övezet" országaiban a régi növekedési paradigma még rendelkezik bizonyos tartalékkal, tehát kevésbé érzik múlhatatlanul szükségesnek egy új kidolgozását. Gondolhatják úgy, hogy az eurozóna és az EU többi országának elég lenne pusztán az ő példájukat követni és az is megoldaná a problémákat. Ez nyilvánvalóan szociológiai és kulturális képtelenség, de közgazdaságilag sem igaz: Németország és néhány más EU tagállam pont azért tud relatíve sikeres lenni, mert az EU belső piacán erősen versenyképes és ezt csak kiegészíti az Unión kívüli részben sikeres exportjuk.

Tovább folytathatjuk a nehézségek sorolását a politikai kérdések felemlítésével, amelyek részben a nemzetállamok versus összuniós mozgástér mentén, részben a politikai irányzatok mentén, részben a szociális feszültségek mentén fűzhetőek fel. Ezeknek nem csak önálló dinamikájuk van, hanem intézményes rendjük is, pl. - hogy mást ne említsünk - konkrét időpontokban megtartandó választások formájában.

Az elmondottak együttesen szkeptikussá tehetnek egy új növekedési paktum lehetőségeit illetően, amely azt próbálná célba venni, hogy mikben tudna Európa meglévő adottságaira építve, azokat programokkal és anyagi forrásokkal fejlesztve jobban helytállni a jövőben a nemzetközi piaci versenyben. Ám ha a szkepszis eluralkodik, akkor egyfelől Európa garantáltan még jobban lemarad, másfelől áldozatává válik belső konfliktusainak.Stagnáló, vagy romló gazdaság mellett és kibontakozási perspektíva nélkül ugyanis a napi követelések ereje és a 20. sz.-i múlt árnyéka bizton maga alá gyűri a kontinens fejlett részét is.

A magyar kormányzat utolsó reménye: az európai káosz

A magyar parlamentnek legalább július közepéig ülésezni kell, hogy ha gyors döntésre van szükség, azt símán meg lehessen hozni. Ezt mondta tegnap a miniszterelnök. Van -e ebben ráció? Az ő szempontjából kétségtelenül van. Akár valamelyik uniós ország, akár az uniós szuperstruktúra, akár mind a kettő követhet el olyan gyorsan nem korrigálható lépéshibát, ami káoszhoz vezet helyi, kontinentális vagy akár világszinten. Az alapvető érdekek azt kívánják, hogy ez ne következzen be, de nincs garancia arra, hogy a kontroll ne csússzon ki a koordinációra képes és hajlandó erők kezéből.
A magyar kormányfő sajátos helyzetben van. Számára, politikája számára a rend fennmaradása jelenti az igazi veszélyt. Gazdasági és politikai koordinációt folyamatosan kikezdő politikája általános bizalmatlanságot keltett iránta és eljuttatta a tűréshatár szélére. Ha viszont beállna a káosz, elképzelései szerint abból profitálhatna több okból is. Egyfelől azért, mert eleve nem a rendezett állapotok fennmaradására épített. Másfelől, mert bízik abban, hogy egy áttekinthetetlenné váló szituációban váratlan rögtönzésekkel előnyt tud szerezni magának. Harmadrészt olyan hatalmi mechanizmust épített ki magának, amely házon belül ellenállás nélkül órák alatt meg tudja teremteni minden rögtönzés formáljogi és intézményes feltételeit, ami sehol máshol nem áll rendelkezésre az EU országokban. Végül abban is bízik, hogy a zűrzavarban a vele szembeni eddigi kifogások alapjukat vesztik, vagy legalábbis jóval hátrébb kerülnek a prioritások sorrendjében.
Kétségtelen, hogy saját nézőpontjából ebben van rendszer. Csak éppen figyelmen kívül hagyja az alapvető dimenziókat. Egy esetleges európai káosz azonnal kihatna a világpiacra és ez a hatás az eladósodott Magyarország számára kivédhetetlen lenne. A káosz megkérdőjelezné az Unióból Magyarországra érkező támogatásokat, amin az agrárium státusquója és a kormány teljes fejlesztéspolitikája nyugszik. A káosz és az ezen való hullámlovaglás pedig kérdésessé tenné az országban működő multinacionális vállalatok működését, amin a magyar export és a foglalkoztatási rendszer alapul. Ezeken az alapvető dimenziókon kívül mindenféle egyéb, sokszor eseti negatív visszacsapásokkal is célszerű számolni.
Vagyis míg a lakosság abban érdekelt, hogy az Unió folyamatosan szembe tudjon nézni a fenyegető kihívásokkal és mindig találja meg az elfogadható modus vivendit, a kalandra kész hatalom csak a lehetőségeit látja a válságban, a kockázataira nem figyel. Ha a valóság a negatív forgatókönyv szerint működne, annak kárvallottja természetesen nem csak a kormány lenne, hanem vele együtt szinte a teljes lakosság.

Bejegyzésem J.D. posztjára a FB.-on az ország helyzetéről

Túlcifrázod. A probléma sokkal egyszerűbb. Az országban igen kevés olyan ember él, aki egzisztenciálisan ne függne az államtól. Ezért fikció Magyarországon az állam mellett a társadalomról, mint sajátos entitásról beszélni. A rendszerváltás óta egyetlen kormány se törekedett az állami szerep csökkentésére, így - most nem nézek utána - a teljes nemzeti jövedelemnek mintegy 10 százalékponttal nagyobb hányada folyik át a költségvetésen, mint más EU-s országokban. Erre az alaphelyzetre épült egy szűk, kis csoport mindenre elszánt terve, hogy az állam minden eszközét a kezébe kaparintja. Erre adta meg a lehetőséget a 2/3 a magyar választók és a választási rendszer "jóvoltából". Megpróbálnak egy sajátos, új pártállami rendszert összehozni az adott világgazdaság és az adott szövetségi rendszer keretei között. Ez a kísérlet testidegen, de a kilökődési mechanizmust fékezi a jogvita és az, hogy az EU az eddigi formában válságban van. A kísérlet mindenképpen életképtelen.De hogy hogyan fog véget érni, az millió tényezőtől függ, ezért megjósolhatatlan. A vég azonban nem lehet távoli - tekintettel mind a tényleges, mind a kvázi - autarkia lehetetlenségére az ország adottságai, geopolitikai helyzete miatt. A lakosság ebben a helyzetben túsznak tekinthető. A túsznak a mindenkor adott körülmények között van korlátozott cselekvési lehetősége. Ezen túl szökhet, illetve elkövethet egyéni és kollektív öngyilkosságot

Visszatérni a nemzetközi üzleti életbe

A kormányátalakítás zajában kevés figyelmet kapott Fellegi pályamódosítása, az, hogy nem csak a magyar politikából szállt ki, hanem a hatalom emlőjén teret foglaló nemzeti tőkétől távol keresi a jövőjét. Alighanem ez igen komoly jelzés.

Fellegiről a nyilvánosság keveset tud és nincs értelme azt a keveset fantáziával kiszínezni. Az azonban egyértelműnek látszik, hogy Orbán "megcsinálásában" két embernek volt kulcsszerepe: a gyakorlati vonalon Stumpfnak, intellektuálisan Felleginek. Orbán első kormányzása idején Stumpf volt a szürke eminenciás és ezt nyilvános pozíciója is mutatta. De az ő kezét is megkötötték Orbán "Leó szellemei", akik a vezér alkatának nem pragmatikus oldalát erősítették. A 2002-es váratlan választási vereség ugyan törést okozott az Orbán - Stumpf viszonyban, de szakítást nem. Stumpf a háttérben tovább szervezte egy jövendő Orbán - kormány szakmai hátterét. 2010-ben derült ki, hogy Orbán megelégelte Stumpf szálakat kézben tartó szerepét, nem tette kormányprogrammá azt, amit gárdája képviselt, őt magát meg alkotmánybírói díszsírhelyre száműzte a gyakorlati politikából.

Az új kormányban is szükségesnek tartotta azonban egy régi mentor jelenlétét, ezért kulcspozícióba visszahívta Fellegit. A jelek arra vallanak, hogy a "Leó szellemekkel" és Orbán személyiségével ő se tudott súrlódásmentesen együttműködni. Erről vall előbb a tárcájáról való lemondása, most pedig teljes kiszállása az orbáni világból. Jövendő egzisztenciáját úgy akarja felépíteni, hogy semmilyen értelemben ne függjön Orbán akaratától és sorsától. Felhasználva persze azt a kapcsolati hálót, amit Orbán minisztereként, főtárgyalójaként szerzett meg. Ettől már csak egy lépés annak feltételezése, hogy kétségei vannak az Orbán - rendszer tartósságával kapcsolatban.

Tévedés ne essék: ha Stumpf és Fellegi voltak Orbán felnevelői és kormánypozícióban kiszolgálták őt, akkor politikailag is, erkölcsileg is kiemelt felelősségük van Orbán életútjában, azzal fő vonásaiban egyetértettek és feltehetőleg egyet értenek ma is. Amit korrigálni szerettek volna, az alkalmasint az önpusztító sarlatánság. Ebben a szerepkörben már nincs és nem is lehet utóduk, mert az efféle életrajzi rezervoár kimerült.

Az elmaradt rendszerváltó államháztartási reform ára

A békés, tárgyalásos rendszerváltás egyik súlyos mulasztása, hogy sem a kerekasztal - tárgyalásokon, sem az első szabadon választott országgyűlés periódusában még körvonalaiban se fogalmazta újra az állami szerepvállalást. Pedig ez alapvetően szükséges lett volna. Az államszocializmusban - annak felbomlási időszakáig - az állam fenntartotta magának a számottevő termelőeszközök tulajdonjogát, a bérek közvetlen vagy közvetett megállapításának jogát, ezzel szemben a munkajövedelmeket nem adóztatta és egy légiónyi feladatot magára vállalt. Ezeket a kötelezettségvállalásokat részben törvényben rögzítette, részben a szokásjogra bízta. Az állami szervek mellett, amelyek alanyi jogon, vagy mérlegelés útján biztosítottak jóléti szolgáltatásokat az állampolgároknak, bizonyos feladatokat az állami tulajdonú munkáltatókra testáltak munkavállalói jogon - kötöttségekkel és kisebb, vagy nagyobb mozgásszabadsággal.

A rendszerváltás lényegéhez tartozott, hogy a tulajdonosi állam a privatizáció révén leépíti önmagát és átadja a helyét az adóállamnak. Minthogy ez nem egyetlen aktus keretében, hanem folyamatként ment végbe, elmaradt sok minden elvi tisztázása csakúgy, mint az erről való közérthető kommunikáció. Szerepet játszott a tisztázatlanságban a történelmi precedens hiánya, a szereplők felkészületlensége, a megoldás körüli intenzív pártharcok hevessége és az egész új politikai osztály gyávasága. Az első (jobboldali, koalíciós) kormány időszakában a lakosság számos életterületen szembesült a korábban megszokott állami szolgáltatások és garanciák megszűnésével, de ez nem állt össze sem egységes képpé, sem pedig kézzelfogható ígéreteket arra nézve, hogy az "átmenet nehézségei" után milyen játékszabályok révén jut majd hozzá mindahhoz, amit életviteléhez szükségesnek tart. A rendszerváltás kezdeti időszakának politikai csatározásaiban kitüntetett szerepe volt a kárpótlás kérdéskörének, amely az államosítások kárvallottjait volt hivatott kielégíteni a privatizációs bevételekből. A konfliktusok és kompromisszumok eredőjeként az derült ki, hogy a kárpótlásból szinte senki se tudja közvetlenül biztosítani további tartós egzisztenciáját, a korábban tulajdonnal nem rendelkezők és leszármazottaik pedig eleve hoppon maradtak. A kárpótlási jegyek másodlagos piacán és az állami kedvezményes hitelek révén tudott egy szűkebb réteg induló tőkéhez jutni abban a reményben, hogy belőlük fognak kikerülni az új kapitalisták - kiegészülve azokkal, akik a privatizációs tranzakciók során voltak jókor, jó helyen. A jobboldali kormány a rendszerváltás veszteseinek részleges pacifikálására a korábbi állami jóléti intézményrendszer fennmaradt mankóit használta: korai nyugdíj, rokkantnyugdíj, szociális segélyek. Ezt egészítette ki a munkanélküli segély, valamint a bérlakásban lakóknak a bérleményük áron aluli megvásárlásra felkínálása. Az inflációs veszteségekre válaszul már nagyon hamar létrejött egy rövid próbálkozás, az u,n. taxisblokád, amelyet a főváros lakosságának jó része szurkolóként támogatott, de annak tárgyalásos feloldásából azt a tapasztalatot vonta le, hogy tehetetlen az áremelkedések ellen.Tehát nem csak munkahelyeit, reálbérét se tudja megvédeni.

Nem meglepő ezután, hogy a választók abszolut többséggel azt az MSZP-t juttatták hatalomra 1994-ben, amelytől az államszocializmus jóléti garanciáinak őrzését (?), visszaállítását (?) remélték, beleértve az árstabilitást is. Mind az MSZP, mind az ország átalakulásának külső támogatói tudták, hogy ezek a várakozások eleve teljesíthetetlenek, ezért a parlamenti aritmetikától elszakadva bevették a kormányba a rendszerváltás nyugatias útját képviselő két liberális párt közül a nagyobbikat, hogy a restaurációs ábrándokat eleve korlátozzák. De az állam szerepével kapcsolatos kétarcú politizálás már a kormányzás első évében az államcsőd közelébe vitte az országot, amelyből aztán a Bokros - csomag rántotta ki . Bokros volt az első és egyetlen, aki szókimondóan a lakosság képébe vágta (igaz, ő se teljes körűen), hogy mit jelent a tulajdonosi államról az adóállamra, az állami gondoskodásról az öngondoskodásra való átállás. Hamar bele is bukott ebbe, de a Bokros - Surányi féle konszolidáció évekre megalapozta azt a növekedést, ami egy piaci társadalomban meghozhatja a jólétet - legalábbis a társadalom egy része számára. A többieknek meg az volt mondva, hogy ennek haszna idővel "lecsorog" majd hozzájuk. A növekedés egyben részlegesen finanszírozta az állam fennmaradt jóléti elköteleződését - szükség esetén kiegészítve azt állami hitelfelvétellel.

Az utóbbi 14 éven is végig lehet vezetni az átfogó államháztartási reform elmaradásának gazdaságpolitikai és társadalompolitikai krónikáját, annak válságaival és fordulópontjaival együtt. A lényeg az, hogy mindmáig a kényszer, a restrikció nyírbálja az állami jóléti intézményrendszert, amit a lakosság szorongva, nyakát behúzva vesz tudomásul, de nem kap koherens képet arról, hogy hosszabb távon mire számíthat és annak mik a garanciái. A politika osztály gyávaságán és felelőtlenségén kívül azonban ennek mára nyomós objektív okai is vannak. A világgazdaságban véget ért az a korszak, amikor a tartós növekedés fedezetet ígért a fejlett országok állampolgárai emberhez méltó megélhetésének garanciájára a piaci és állami eszközök kombinációjával. Másfelől ma már olyan mértékű Magyarországon a minden tekintetben leszakadók tömege, hogy azok társadalmi reintegrációját csak nagyon kis mértékben lehet remélni bármily verőfényesnek képzelt spontán folyamatoktól.

A mai kormányerő ellenzékben és hatalmon a fortélyos félelem és a vakmerő remény együttes gerjesztésével tér ki a szembesülés elől. A mai ellenzék gyengeségének is alapvető oka, hogy hazudni nem akar, reális és egyben megnyugtató átfogó választ meg nem tud adni ezekre a problémákra.Csak a hatalom legotrombább vadhajtásait tudja őszinte szívvel bírálni - ezt is csak bizonyos bizalmi deficittel.

Az utóbbi időkben szokássá vált a rendszerváltás és az azt követő politika sommásan negatív beállítása. Ha sok is ebben a felelőtlen és demagóg, gyanús szándékú elem, az átfogó államháztartási reform elmaradása és ezzel a politikai demokrácián alapuló piacgazdaság szerepmegosztó öndefiniciójának hiánya kétségtelenül jogos elmarasztalás tárgya lehet. Bízvást mondhatjuk, hogy a rendszerváltástól a nagy válságig ehhez sokkal tágabb volt a mozgástér, mint amit a politikai osztály kihasznált.

Kis kérdés - nagy kérdés

A politikában a "kis kérdés" - "nagy kérdés" felosztás nem valami pedáns besorolás szövegösszefüggésében szokott felvetődni, hanem bizonyos kulturkritikai éllel. Elemzők, újságírók, időnként gyakorló politikusok háborognak azon, hogy a média aránytalanul nagy terjedelemben és hosszú időn át legel egy jelentéktelen témán, míg a fontos kérdések, események szinte semmi figyelmet nem keltenek.A kritika éle nem csak a média ellen irányulhat. Célba veheti a politikai "manipulátorokat" (legyenek azok politikusok, vagy spin doktoraik), de ugyanígy a "buta" választópolgárt, aki harap valami szenzációra és lepereg róla szinte minden, ami fontos.

Tartalmilag persze jogos ez a kritika, csak az vethető ellene, hogy ha szűkebb körben a nagy kérdésekre próbálnak koncentrálni, akkor kiderül, hogy sem a témák kiválasztásában, sem azok alapvető megközelítésében sem lehet egyetértésre jutni az előre elgondolt szereplők között. Az igazi nagy változások jobbára csak ex post azonosíthatóak és utólag is lehet vita tárgya, hogy mi volt e változások forrásvidéke, mik voltak ott a lényeges események, kik a látható és láthatatlan fontos szereplők. A kivételt gyakran az adott kör (ország, országcsoport stb.) szempontjából külső események, fejlemények jelentik, amelyekről könnyű utólag megállapítani , hogy átrendezte a belső erőteret és hatására olyan erők, kérdések kerültek előtérbe, amelyekre a belső tényezők alapján addig gondolni se lehetett.

Hazai vizekre evezve megállapíthatjuk, hogy az 2010-es választások hatására nagy változások következtek be az országban: megváltozott a politikai rendszer. Ebben a szélsőjobbon kívül minden politikai erő és minden nagyobb hatású megszólaló egyetért. Abban persze már nem, hogy ezt pozitívan vagy negatívan értékeli, miben ragadja meg a lényegét, befejezettnek vagy folyamatban lévőnek tartja-e az átállást és mit gondol annak tartósságáról. Vagyis, ha megkaparjuk, igenis vitatott, hogy mik milyen mértékben voltak nagy és nem nagy elemek, tényezők, pillanatok ebben a változásban. Ugyanakkor felettéb kétséges, hogy ezt a nagy változást a választópolgárok mekkora hányada érzi nagynak és mennyien gondolják, hogy "azok ott fenn" nagy garral csinálnak valamit, de lényegében ugyanaz folytatódik tovább, ami eddig is volt, csak más szereposztásban.

A közhangulatot, a választópolgárok véleményét persze folyamatosan próbálják vizsgálni nyilvános közvéleménykutatásokkal és nem nyilvánosan komplex vizsgálati módszerekkel. Az előbbiek mindig nyilvánosságra kerülnek és bizonyos mértékig visszahatnak a lakossági vélemények alakulására. Az utóbbiak közvetlen formában csak ritkán, közvetve pedig esetlegesen a politikai szereplők korábbitól eltérő viselkedése alapján. Ám ha ezeket a vizsgálatokat tekintjük tükörnek, akkor kétségeink lehetnek, hogy vajon a hatalomváltás óta valóban voltak- e nagy, (vagy naggyá feltupírozott kis) kérdések, amik ténylegesen megváltoztatták a magyar politikai terepet. Megfigyelhetjük ugyanis a hatalom lakossági támogatottságának fokozatos lemorzsolódását, a politikai szimpátiájukat senki iránt nem nyilvánítók hatalmas, a választópolgárok mintegy felére kiterjedő táborát, azt, hogy egyetlen markáns ellenzéki csoportnak nem sikerült olyan befolyást szereznie, hogy benne a jövő kormányzó tényezőjét látnánk és - mindenek fölött - a jövőt illető általános pesszimizmust. Ezek inkább monoton folyamat jeleit mutatják, ezért - mint jeleztük -kétségeink lehetnek, hogy az elmúlt két év "nagy" és a közérdeklődést magára vonó "kis" kérdéseknek volt-e egyáltalán lényeges választói hatása, vagy pedig a mindennapos személyes tapasztalataik határozták és határozzák meg az aktív politikától távol levők beállítódását. Persze ezért is lehet kárhoztatni - akár némi joggal is - a leginkább fogyasztott tömegmédia szándékolt és politikai nyomásra is történő depolitizáltságát - csak nem érdemes. Ugyanis a közhangulat esetleges jövőbeni töréspontot jelentő megváltozása nem az eddigi mozgások kumulált hatásaként jöhet létre, ha létrejön.

Ha valaki kételkedik ebben, gondoljon a 2002-es országgyűlési választások kimenetelére. Azt lehetett tudni, hogy a nagy változásokat ambícionáló, de bizonytalan parlamenti háttérrel rendelkező kormány várhatóan nem fog elsöprő győzelmet aratni, ám további hatalmon maradása széles körben evidenciának tűnt és ezt erősítették meg a közvéleménykutatási eredmények is. Nem így történt. Utólag se tudta senki megmondani, hogy ebben a megelőző négy év "nagy" kérdései, illetve felszíni botrány - sorozatai, vagy akár a hatalom stílusa milyen szerepet játszottak. Így erős lehet az a feltételezés, hogy nehezen azonosítható érzelmi - indulati tényezők billentették el a mérleget, amelynek hatása - a változatos részösszetevők ellenére - a következő, 2006-os választásokig kitartott és csak ezt követően állt be nagyobb fordulat.

Felvethető ugyanakkor az is, hogy mindez mit se mond a mai helyzetet illetően, minthogy akkor a magyar belpolitika legáltalánosabb kerete a kétpólusú erőtér volt, most viszont tudatos politikai törekvésnek megfelelően, de a túlnyomó többség által elfogadva vagy eltűrve egyetlen centrális erőtér köré szerveződik az ország. Ezt szolgálja a közjogi berendezkedés és az "alkalmas" módon átalakított intézményrendszer. Valóság-e ez, vagy látszat? Ezt nyilván csak utólag lehet majd eldönteni. Okunk van feltételezni, hogy a kérdés eldöntéséhez a "nagy" és a "kis" kérdések egyaránt hozzá fogják tenni a maguk részét. A "nagy" kategóriában alighanem a két legfontosabb cölöp kontinensünk sorsának alakulása a következő hónapokban, években, a másik meg az ország gazdasági helyzetének mindenki által megélt alakulása. De ezek is, mint a mindenkor a felszínt lefoglaló kis kérdések az egyéni és az epidémia - szerűen terjedő "kollektív"szubjektív mozgásokon keresztül manifesztálódnak.

A politika nyelvére lefordítva a központi erőtér sorsa egyarént lehet a támogatottság, vagy a passzív elviselés vagy a proteszt - hangulat eluralkodása. Hogy melyik, abban a tegnapi, a mai és részben a holnapi "nagy" és "kis" kérdéseknek az elegye a meghatározó - hacsak a következő időszak nem hoz kataklizma - szerű változásokat . Ebből a mai és a jövőbeni politikai erők levonhatják azt a következtetést is, hogy nem kell mindenre odafigyelni, reagálni, programokat készíteni, mert mindez "kimegy a nagymosásban" és majd akkor kell a hullám tetejére felülni, ha érkezik ilyen. De lehetséges az aktivista megközelítés is: kis és nagy dolgokkal érdemes folyamatosan előállni, mert ezek fognak majd összegződni olyan közérzületté és közhangulattá, ami - ha mást nem - a következő periódus magyar hatalmi viszonyait meg fogja határozni.

Ha felemeljük a szemünket a magyar horizontról, meg kell látnunk, hogy a most sorra kerülő francia és az ez évi USA elnökválasztások eredményét sem a jövőre vonatkozó alapvető és egyben reális alternatívák ütköztetése, azoknak a szavazók  részéről való átgondolt mérlegelése dönti el. Lehet ezt is kulturkritikai szemmel értékelni - de a tény ettől tény marad.