Az elmaradt rendszerváltó államháztartási reform ára

A békés, tárgyalásos rendszerváltás egyik súlyos mulasztása, hogy sem a kerekasztal - tárgyalásokon, sem az első szabadon választott országgyűlés periódusában még körvonalaiban se fogalmazta újra az állami szerepvállalást. Pedig ez alapvetően szükséges lett volna. Az államszocializmusban - annak felbomlási időszakáig - az állam fenntartotta magának a számottevő termelőeszközök tulajdonjogát, a bérek közvetlen vagy közvetett megállapításának jogát, ezzel szemben a munkajövedelmeket nem adóztatta és egy légiónyi feladatot magára vállalt. Ezeket a kötelezettségvállalásokat részben törvényben rögzítette, részben a szokásjogra bízta. Az állami szervek mellett, amelyek alanyi jogon, vagy mérlegelés útján biztosítottak jóléti szolgáltatásokat az állampolgároknak, bizonyos feladatokat az állami tulajdonú munkáltatókra testáltak munkavállalói jogon - kötöttségekkel és kisebb, vagy nagyobb mozgásszabadsággal.

A rendszerváltás lényegéhez tartozott, hogy a tulajdonosi állam a privatizáció révén leépíti önmagát és átadja a helyét az adóállamnak. Minthogy ez nem egyetlen aktus keretében, hanem folyamatként ment végbe, elmaradt sok minden elvi tisztázása csakúgy, mint az erről való közérthető kommunikáció. Szerepet játszott a tisztázatlanságban a történelmi precedens hiánya, a szereplők felkészületlensége, a megoldás körüli intenzív pártharcok hevessége és az egész új politikai osztály gyávasága. Az első (jobboldali, koalíciós) kormány időszakában a lakosság számos életterületen szembesült a korábban megszokott állami szolgáltatások és garanciák megszűnésével, de ez nem állt össze sem egységes képpé, sem pedig kézzelfogható ígéreteket arra nézve, hogy az "átmenet nehézségei" után milyen játékszabályok révén jut majd hozzá mindahhoz, amit életviteléhez szükségesnek tart. A rendszerváltás kezdeti időszakának politikai csatározásaiban kitüntetett szerepe volt a kárpótlás kérdéskörének, amely az államosítások kárvallottjait volt hivatott kielégíteni a privatizációs bevételekből. A konfliktusok és kompromisszumok eredőjeként az derült ki, hogy a kárpótlásból szinte senki se tudja közvetlenül biztosítani további tartós egzisztenciáját, a korábban tulajdonnal nem rendelkezők és leszármazottaik pedig eleve hoppon maradtak. A kárpótlási jegyek másodlagos piacán és az állami kedvezményes hitelek révén tudott egy szűkebb réteg induló tőkéhez jutni abban a reményben, hogy belőlük fognak kikerülni az új kapitalisták - kiegészülve azokkal, akik a privatizációs tranzakciók során voltak jókor, jó helyen. A jobboldali kormány a rendszerváltás veszteseinek részleges pacifikálására a korábbi állami jóléti intézményrendszer fennmaradt mankóit használta: korai nyugdíj, rokkantnyugdíj, szociális segélyek. Ezt egészítette ki a munkanélküli segély, valamint a bérlakásban lakóknak a bérleményük áron aluli megvásárlásra felkínálása. Az inflációs veszteségekre válaszul már nagyon hamar létrejött egy rövid próbálkozás, az u,n. taxisblokád, amelyet a főváros lakosságának jó része szurkolóként támogatott, de annak tárgyalásos feloldásából azt a tapasztalatot vonta le, hogy tehetetlen az áremelkedések ellen.Tehát nem csak munkahelyeit, reálbérét se tudja megvédeni.

Nem meglepő ezután, hogy a választók abszolut többséggel azt az MSZP-t juttatták hatalomra 1994-ben, amelytől az államszocializmus jóléti garanciáinak őrzését (?), visszaállítását (?) remélték, beleértve az árstabilitást is. Mind az MSZP, mind az ország átalakulásának külső támogatói tudták, hogy ezek a várakozások eleve teljesíthetetlenek, ezért a parlamenti aritmetikától elszakadva bevették a kormányba a rendszerváltás nyugatias útját képviselő két liberális párt közül a nagyobbikat, hogy a restaurációs ábrándokat eleve korlátozzák. De az állam szerepével kapcsolatos kétarcú politizálás már a kormányzás első évében az államcsőd közelébe vitte az országot, amelyből aztán a Bokros - csomag rántotta ki . Bokros volt az első és egyetlen, aki szókimondóan a lakosság képébe vágta (igaz, ő se teljes körűen), hogy mit jelent a tulajdonosi államról az adóállamra, az állami gondoskodásról az öngondoskodásra való átállás. Hamar bele is bukott ebbe, de a Bokros - Surányi féle konszolidáció évekre megalapozta azt a növekedést, ami egy piaci társadalomban meghozhatja a jólétet - legalábbis a társadalom egy része számára. A többieknek meg az volt mondva, hogy ennek haszna idővel "lecsorog" majd hozzájuk. A növekedés egyben részlegesen finanszírozta az állam fennmaradt jóléti elköteleződését - szükség esetén kiegészítve azt állami hitelfelvétellel.

Az utóbbi 14 éven is végig lehet vezetni az átfogó államháztartási reform elmaradásának gazdaságpolitikai és társadalompolitikai krónikáját, annak válságaival és fordulópontjaival együtt. A lényeg az, hogy mindmáig a kényszer, a restrikció nyírbálja az állami jóléti intézményrendszert, amit a lakosság szorongva, nyakát behúzva vesz tudomásul, de nem kap koherens képet arról, hogy hosszabb távon mire számíthat és annak mik a garanciái. A politika osztály gyávaságán és felelőtlenségén kívül azonban ennek mára nyomós objektív okai is vannak. A világgazdaságban véget ért az a korszak, amikor a tartós növekedés fedezetet ígért a fejlett országok állampolgárai emberhez méltó megélhetésének garanciájára a piaci és állami eszközök kombinációjával. Másfelől ma már olyan mértékű Magyarországon a minden tekintetben leszakadók tömege, hogy azok társadalmi reintegrációját csak nagyon kis mértékben lehet remélni bármily verőfényesnek képzelt spontán folyamatoktól.

A mai kormányerő ellenzékben és hatalmon a fortélyos félelem és a vakmerő remény együttes gerjesztésével tér ki a szembesülés elől. A mai ellenzék gyengeségének is alapvető oka, hogy hazudni nem akar, reális és egyben megnyugtató átfogó választ meg nem tud adni ezekre a problémákra.Csak a hatalom legotrombább vadhajtásait tudja őszinte szívvel bírálni - ezt is csak bizonyos bizalmi deficittel.

Az utóbbi időkben szokássá vált a rendszerváltás és az azt követő politika sommásan negatív beállítása. Ha sok is ebben a felelőtlen és demagóg, gyanús szándékú elem, az átfogó államháztartási reform elmaradása és ezzel a politikai demokrácián alapuló piacgazdaság szerepmegosztó öndefiniciójának hiánya kétségtelenül jogos elmarasztalás tárgya lehet. Bízvást mondhatjuk, hogy a rendszerváltástól a nagy válságig ehhez sokkal tágabb volt a mozgástér, mint amit a politikai osztály kihasznált.