Lesznek új arcok március idusára?

Maga a cím azonos egy bejegyzéssel. Nagyon közel van március idusa, hosszú hónapokra az egyetlen olyan színpad, ahol hatásosan be lehetne mutatkozni.
(Részletesebb kifejtés l. a Megjegyzés - ben)

A maguk ellen sakkozó huhogók szentenciáival szemben...

A legfőbb önsorsrontó szentencia, hogy a magyar nép eleve jobboldali lenne. A másik meg, hogy alattvaló természetű. Akkor - tessék mondani - miért váltott le a rendszerváltás óta - egy kivételével - minden kormányt? Jobb - bal, jobb - bal, jobb? Nem valami egész másról van szó? Momentán meg éppenséggel arról, hogy egyszer nem váltotta le a magyar választó az épp aktuális kormányt - azóta se tudja ezt megbocsájtani magának.

De miért is váltogatták a kormányt politikai színezetre való tekintet nélkül? Mert mindig csalódtak az aktuális garnitúrában és mindig jobbat reméltek az újtol. Színtől függetlenül. A jobbat életszínvonalban remélték, elhitték, hogy maga a rendszer erre képes (mint ahogy tőlünk nyugatabbra ez egyértelműen látszik), csak nálunk nyilvánvalóan a rossz és korrupt kormányok miatt nem valósul meg. Most már ez a hit is nagyrészt a múlté: az, hogy világválság legyen, az nem volt belekalkulálva. Ráadásul az akkori ellenzék azt nyomatta, hogy nem is lenne itt semmi válság, minden jóra fordulna, ha ők lennének az erős kormány. Lettek. Rosszabbul élünk, mint annak előtte. Nem tetszik. De a mostani ellenzék még csak nem is ígér könnyű álmot. A kormány meg igen. Legyen kedv ilyenkor kormányváltó hangulatra? De még az is megjöhet, ha az urak folyton választóik lábára lépnek, az ellenfél pedig a reménnyel toboroz. Hihetően...

Akkor az önmaguk ellen sakkozóknak csak kitalációik vannak? Falra festik az ördögöt, aztán megijednek tőle? Nem egészen. Ha valaki fölpiszkálja nemzeti sebeinket (szövetségeseink és szomszédaink ellen) az csak a jobboldal lehet. Az a jobboldal, amelyik megágyazott a vereségeknek, miután vesztes világháborúkba rángatta - vezette az országot. Mert van képe hozzá, hogy mindent, amit rosszul csinált, az ellenfelei nyakába varrajon. Az meg csak azt tudja erre válaszolni, hogy hát ti főztétek! Ezt nem szívesen hallja a sértődött, gyanakvó ember. Jobb szereti, ha hazugságokkal udvarolnak neki.

Meg itt van ez a kapitalizmus is. Normális országban a jobboldal evidens módon a kapitalizmus mellett van. Ezért nem is igen támogatják az ottani vesztesek. Nálunk? A leggátlástalanabb harácsolók, a legnagyobb magánvagyonok felhalmozói, a szegények kíméletlen nyomorítói pengetik az antikapitalista húrokat.Egy kicsit így forgatva, egy kicsit úgy forgatva a hazai és külföldi ellenfeleikből lesznek a csúf, népnyúzó kapitalisták. És vannak vevők erre a maszlagra is - de nem azért, mert a lépremenők jobboldaliak, hanem mert hát ugye ki volt találva a nemzeti szocializmus...És van, aki nem szégyelli elővenni azt a gödörből. A politikai túloldal meg tehetetlen a hazug, bujtogató antikapitalista demagógiával szemben, mert egy megregulázott szabad piacgazdaságnál ő sem tud jobbat és ezt nem is akarja letagadni.

És az előbányászás a szemétdombról. Több. mint 65 évvel a II. világháború után a mai fiatal generációk történelem iránt érdeklődő tagjai éhesek az egyszerű, tetszetős narratívára, amely úgy mutatja magát, hogy mögénéz a közkeletű hazugságoknak, titkoknak. Hogy ez a rég csődöt mondott hazugsággyár termékeinek modernizált remake-je? Ki tudja ezt, és kit zavar? Aki tudná is, zavarja is, annak meg nincs saját egyszerű, összefüggő narratívája, mert tudja, hogy az ilyesmi önkényes és hazugságelemektől se mentes konstrukció. Vagyis a kínálat egyoldalúan szélsőjobboldali, és ráadásul nem zavarja az eklekticizmus, sőt az önellentmondás sem. De még így sem minden fiatal vevő erre a mételyre. Mindenki bámul, hogy egyszerre látszólag a semmiből olyan fiatalok ezrei szólaltak meg, akik nagyonis átlátnak a szitán. Mert eddig láthatatlanok voltak a magamutogató nagyszájúakkal és randalírozókkal szemben. A láthatatlan többség meg - mint a modern történelemben szinte mindig és mindenhol - hallgatag.

És tegyünk hozzá még valamit. A nagy tömegekhez csak a jobboldal által kiépített illetve megfélemlített médiumok jutnak el. Így a sikerpropaganda, a diszkrét vagy kevésbé diszkrét revíziós nemzeti szédelgés, a trükkös antikapitalizmus és a jobboldali - szélsőjobboldali narratíva versenytárs nélkül, monopolhelyzetben jut el a többséghez. Ezek után a választópolgárok becsülendő érdeme, hogy mindennek ellenére tömegesen elégedetlennek mondják magukat a jelenlegi helyzettel és nem tartanák meg a jelenlegi kormányt.

Méghogy megveszekedetten jobboldaliak lennének? Méghogy maguk kívánnák, hogy elnyomják őket?

Laikus megfontolások pápaválasztás előtt (2)

Közeledvén a konkláve összeülése nem látszik jele annak, hogy akár katolikus, akár laikus körök azt tematizálnák, hogy milyen lehetséges alternatívák, eltérő víziók között kell választaniuk pápát a bíborosoknak. A találgatás első sorban arra szorítkozik, hogy melyik kontinens fogja adni a következő pápát, de ennek is inkább szimbolikus, mintsem valóságos tartalmi szerepet tulajdonítanak. Ezt úgy is le lehet fordítani, hogy nagy mértékben determináltnak gondolják a lehetséges folytatást. A szó szoros értelmében folytatásnak - bizonyos hangsúlyeltolódásokkal.

Feltehetőleg ez a determináció valóban fennáll. Mind a felső- és az alsópapság jelenlegi összetétele és korfája, mind a papság rekrutációs bázisa hosszabb ideig nem változtatható meg. Úgy néz ki, hogy a fejlett országokban a szekularizáció sem állítható meg, vagy amennyiben mégis, nagyobb az affinitás más vallások és spirituális irányzatok irányában, mint amekkora a tradicionális katolicizmus vonzereje. Ugyanakkor a tradícióktól való látványos eltérés a jelenlegi bázis értetlenségével, ellenérzéseivel találkozhatna. A világválság sem nem alkalmas háttér, sem nem ösztönző a tradícióktól való merész eltéréshez. Adottnak tekinthető még a katolikus egyház történelmileg felhalmozódott hatalmas, értékes infrastruktúrája is, amelynek puszta (a mai kornak is megfelelő) szintentartása is egyre több pénzt igényel, ami egyre nehezebben biztosítható. A személyi háttér is inkább bővítésre, mint karcsúsításra szorulna, ami ismét csak többletköltségeket igényelne. A sor tovább folytatható, amely determinálja a folytonosságot.

A katolikus egyház vezetése és a hívek között három kérdés látszik leginkább feszültségeket okozni. A nőkérdés, az szexualitással összefüggő kérdések és az egyház pénzügyei. Mindháromnak olyan mélyre nyúlnak a gyökerei, hogy rövid idő alatt komoly változások aligha mehetnek végbe ezekben a kérdésekben. Legfeljebb az útkeresés lehet bátrabb, mint eddig.

Mindezek fölött sötét felhőként lebeg a Vatileaksként emlegetett botrányköteg. Az, hogy XVI. Benedek végakaratként feloszlatta az ezzel foglalkozó bizottságot és titkosította az anyagokat, az a konklávét visszatartja a kérdés tárgyalásától. Ám a bíborosok sem gondolhatják, hogy ez több tüneti kezelésnél: az új pápára marad, sőt első feladatainak egyike lesz mind a botrányok kezelése, mind a prevenciós stratégia kialakítása. Annál is inkább, mert nem egyszerűen bulvárérdeklődésról van szó, hanem mögötte fundamentális kérdések húzódnak meg. A szexuális visszaélések szorosan kapcsolódnak ahhoz, hogy az egyház doktrinája és gyakorlata életidegen módon kezeli a szexualitás különféle kérdéseit, az anyagi visszaélések pedig ahhoz, hogy az egyház tekintélyelvű szellemisége mellett nemigen lehetséges a financiális ügyeiben a bizalomkeltő transzparencia.

Mindezekkel szemben felhozható az az érv, hogy XXIII. János pápa is váratlanul lépett fel a szinte mindenre kiterjedő aggiornamentoval. A laikus erre azt mondhatja, hogy igen, de az egy általánosan optimista korszakban történt...

Magyar politikus, mint választási vonzóerő

A Szonda fukar kezekkel méri a rendszeresen nyilvánosságra hozott politikus- népszerűségi adatait (a rivális cégek nemkülönben) , de alapkövetkeztetések ebből is levonhatóak. Magyarországon ma nincs népszerűnek mondható politikus. Mind a kormányoldal, mind az ellenzék prominensei stabilan a 30 pont körül tömörülnek, ami ugyancsak sovány eredmény: inkább népszerűtlenségnek lehetne nevezni. Ha közzétennék a részletes számokat, akkor kiderülne, hogy kiknek van közülük rajongó tábora (kicsi, és ezt kiegyensúlyozza az őt gyűlölők ellentábora) és kik azok, akiknél az átlag mögött kiegyenlítettebb megítélést lehet találni. Az adott átlagszámok mellett azonban már ennek is csak mérsékelt jelentősége van.

Ebből a helyzetből megkockáztatható az a következtetés, hogy most Magyarországon elhibázott a kampánytanácsadó profiknak azt a szokásos technológiáját követni, hogy két személy párviadalaként konstruálják meg a választási harcot. Hacsak nem tartozik eleve egy kampány céljához, hogy mennél kevesebb ember járuljon az urnák elé. Ami nem jelenti azt, hogy a leendő miniszterelnök személye ne lenne fontos tényezője a választásoknak. De a személy nem fog - a jelen állás szerint - komoly mozgósító szerepet betölteni sem pozitív, sem negatív értelemben. Ha a hátralévő egy évben a helyzet megváltozik, akkor is kicsi a valószínűsége, hogy az egyik jelölt tömegvonzó képessége fog megnövekedni. Inkább a taszító erő nőhet meg, de ez - a dolog természetéből következően - a hivatalban lévőt jobban fenyegeti, mint kihívóját.

Ha nem közvetlenül a személyek viadala lehet egy választási kampány csiholója, akkor lehetőségként adódik az ország jelenlegi és jövőbeni helyzetének megítélése, mint mozgósító téma. A jelenlegi hatalom próbálja az ország mai helyzetét jónak, vagy legalábbis bíztatónak beállítani, de ez - a közvéleménykutatások fényében - aligha találkozik a választók többségének jelenlegi megítélésével. Ők a helyzetet rossznak tartják. Igaz, ebben minden bizonnyal a megélhetéssel, munkához jutással kapcsolatos tapasztalatok a dominánsak, nem annyira az ellenzék által gyakorta középpontba állított alkotmányos és demokrácia - problematika. Kérdés, hogy a választásokat rendszeresen megelőző osztogatás, ami már most is megkezdődött, képes-e a sok választóban azt a benyomást kelteni, hogy ez a helyzet javulásának előjele, ha hivatalban hagyja ezt a kormányt. Erre a kormánynak akkor van esélye, ha az osztogatás fedezetét nem kénytelen újabb, a lakosság által is érzékelt, beazonosított megszorításokból fedezni, másfelől, ha a forint árfolyama nem romlik annyit, hogy azt a választók a kormány gazdaságpolitikai csődjeként értelmezzék. Az ellenzék játéktere ebben a tekintetben elvileg nagyon tág, mert az ország gazdasági helyzetének romlását és a kormány rossz gazdaságpolitikáját a tények tömkelege bizonyítja. Az viszont szemmel látható, hogy mindeddig ezen a politikai térfélen senkinek se sikerült olyan nyelvezetet, megfogalmazásokat találni, ami széles választói tömegek számára megfoghatóvá is tenné ezt, s egyben személyessé - és mindezt a negatívumot evidensen a kormánynak tulajdonítaná. És ami ennek a másik oldala: az ellenzékben senkinek nem sikerült olyan programelemeket, mondhatni reális ígéreteket találni, amitől a kiábrándult, bizalmatlan választó elindulna az urnák felé abban a reményben, hogy kormányváltás esetén számára sok minden rövid időn belül érzékelhetően javulni fog. A kormány által okozott, nem közvetlenül az életszínvonalat érintő sérelmek szisztematikus felkarolása alighanem csak kiegészítheti a sikeres ellenzéki kampányolást, de meghatározó erővé abban aligha válhat.

Az előttünk álló év minden bizonnyal "sűrű" lesz, így a mai helyzetből még nem lehet kiolvasni egy 2014-re elgondolt választás kimenetelét  valamennyire szabadnak mondható voksolási feltételek mellett sem. Annyi azonban már most látszik, hogy a Magyarországon eddig szokásosnál kevesebb fog múlni a politikai főszereplőkön és több a mögöttük álló stábokon, valamint a közfigyelmet is felkeltő hazai és nemzetközi fejlemények dramaturgiáján.

Az energiaárakról

Ahogy korunkban az elfogadható életet értelmezzük, ahhoz hozzá tartozik a fűtés, a világítás és az ételek megfőzése-megsütése. Ehhez a háztartásoknak energiára van szüksége, amit a települések többségének lakói a civilizált világban szolgáltató hálózatokból, vezetékekből szereznek be. Tudomásul véve, hogy az energiatermelés költséges, világos, hogy a háztartások kiadásaiban nagy tétel az energiaszámla. Helyenként és esetenként olyan nagy, hogy jelentős lakossági rétegek ezt a számlát nehezen, vagy egyáltalán nem tudják kifizetni. Ha egy kultúra nem tudja elfogadni, hogy ennek következtében háztartások, benne gyerekek nélkülözzenek alapvető szolgáltatásokat, akkor az első, evidensnek látszó gondolat, hogy az államnak valamit kell tennie a háztartások energiaköltségeinek mérséklésére vagy kompenzálására.

A gondolat már csak azért is kézenfekvőnek látszik, mert az energiaszolgáltató hálózatok és áraik mindenképpen valamiféle hatósági szabályozásra szorulnak. Ez a szabályozás valamilyen formában kiterjed az árakra, hisz egyfelől az energiakitermelés költségei a valóságban nagy mértékben szóródnak és a legdrágább, még használatban lévő források költségei lehetőséget adnak az olcsóbb források kitermelőinek, hogy aránytalan extraprofitra tegyenek szert, másrészt az energia a világ sok részén ritka jószág, úgyhogy a szabályozásnak a fair hozzájutást is biztosítania kell. Természetesen az árak hatósági féken tartása csak az egyik lehetséges eszköz a szociális szempontok érvényesítésére. A másik út a rászorulónak ítélt fogyasztók támogatása a legváltozatosabb eszközökkel. Ez utóbbi út bonyolult, számos megfontolást és döntést igényel és erősen megterheli az államok költségvetését. Ezért (különösen egy etatista hajlandóságú politikai vezetés számára) kedvezőbbnek kínálkozik a szolgáltatók megszorongatása az áraik mérséklése érdekében, végső soron pedig az energiaszektor államosítása.

Ha viszont a mélyére nézünk az energia-problematikának, akkor több alapvető kérdéssel kerülünk szembe. A mai energiatermelő, és -hálózati rendszerek, valamint az energiafelhasználási szokások egy korábbi időszakban, az olcsó energia korában alakultak ki. Ezért hatalmas tartalékok vannak a hatásfok javításában és a takarékosságban, ha végbemennek az ezt szolgáló beruházások. Ugyanilyen alapvető kérdés, hogy az energiatermelésen belül ma is dominánsak a fosszilis energiaforrások, amik korlátozottan állnak az emberiség rendelkezésére és használatuk szennyezi a környezetet. Bár a korábbi, közeli katasztrófát jósló számítások nem igazolódtak, a mélyükön meghúzódó indokok ettől még valósak. Ugyanakkor elmaradtak az energetika területén a várt tudományos és technológiai áttörések és a jelenlegi energiaárakon nem bizonyultak tömegméretekben gazdaságosnak az alternatív, megújuló energiaforrások. Hogy ezekben az alapvető kérdésekben a jövőben előrelépés történjen, annak egyik előfeltétele, hogy a magas energiaárak erre ösztönözzenek a piac oldaláról is.

A piactól önmagában azonban nem lehet remélni sem a hatékonyabb, takarékosabb energiafelhasználás, sem pedig az alternatív energiaforrások tömeges és gazdaságos előállítása megoldását. A nemzetközi és a nemzeti szabályozás nélkülözhetetlen ennek ösztönzésében, helyenként kikényszerítésében. A kikényszerítés egyik lehetséges eszköze az energiatermelők és a nagy (többnyire monopolhelyzetben lévő) szétosztó rendszerek megadóztatása.

Minthogy az energiatermelés nagyon érzékeny iparág, nagyon vigyázni kell a beavatkozás módjára és mértékére. Mind a túlszabályozás, mind a túladóztatás kontraproduktív lehet. Nem csak arról van szó, hogy – mint minden piaci tevékenységnek – ennek is előfeltétele, hogy profitábilis legyen és a bevétel megfelelően fedezze az amortizációt. Részben az energiaszektorban jelenleg piacon lévő cégektől lehet elvárni az új lelőhelyek felkutatását, ott a termelés kiépítését és az ennek megfelelő szállítóhálózat megteremtését. Ebbe adott esetben beleértendőek a kapacitásnövelő (új) beruházások is. Részben – ameddig érdekeik megkívánják –, illetve ezen felül az előállítási és szállítási energiaveszteségek leszorítását is. A szabályozásnál és az adóztatásnál azt is figyelembe kell venni, hogy országhatárokon átnyúló rendszerekről van szó, azaz a kiadások és a bevételek nem ugyanott jelentkeznek. Így a különböző szintű és jellegű hatóságok sokoldalúan koordinált tevékenysége alapvető fontosságú. Ha a nagy kitermelő országok csak mérsékelten hajlandóak a koordinációra, akkor mind a szabályozásban, mind a direkt és indirekt dotációban támogatni szükséges a verseny erősödését (az egyoldalú függések oldására) és az alternatív, újratermelődő energiaforrások részarány-növekedését az ésszerű határokon belül.

Mindebből a fogyasztói árakra nézve az következik, hogy nem azok leszorítására célszerű törekedni, hanem a szektorban keletkezett profit újraelosztására. Az újraelosztás során valamilyen formában pénzt kell juttatni a lakosság erre szociálisan rászoruló részének és az erre rászoruló intézményeknek és vállalatoknak is. Lehetőleg természetesen olyan formákban, amely a szigorú energiatakarékosságban teszi őket érdekeltté. De a profit újraelosztása során a bevételekből jutnia kell az energiaszektorral kapcsolatos nem vállalati kutatás-fejlesztésnek is, meg – mint láttuk – a piacra lépő újaknak. Ami egyben azt jelenti, hogy a magas energiaárakra kivetett számottevő, de differenciált adókból egy távlatos gondolkodás esetén kevés juthat az államok általános költségvetési kiadásainak fedezésére. A magyar energiapolitika az ésszerű törekvésekkel szinte mindenben szembe menni látszik.

Csőcselék

Ha valaki felületesen átfutja a csőcselék szó használatát a mai közéletben, nemigen tudja megállapítani a szó jelentését. Könnyen arra a meggyőződésre juthat, hogy a kifejezést az ellenfeleikre, ellenségeikre mondják politikusok, publicisták és más megmondóemberek megvetően, erős indulati töltéssel, de a csőcseléknek nevezett csoport viselkedése, tettei felettébb homályos körvonalakkal vannak megrajzolva.

Ezzel szemben a köznyelv felzaklatott tömeget ért rajta, amely indulatait fizikai erőszakban és öncélú pusztításban, helyenként fosztogatásban éli ki. Társítja ugyan ehhez az alacsony státust, de ezt nem tekinti egyértelmű módon meghatározónak. A csőcselék dúlása gyakran beazonosítható politikai tartalommal is együtt jár, de kiváltója lehet egy politikailag neutrális focimeccs vagy valami ad hoc konfliktus kocsmában, szórakozóhelyen vagy a közlekedésben. Netán egy feltűnő provokáció.

Ennek a megfoghatatlanságnak alighanem az lehet az oka, hogy a brutalitás, a környék feldúlása csak kulminációs pontokon jelentkezik nyilvánvaló módon, de mindenki feltételezi, hogy látensen, búvópatak - szerűen állandó bázisa van, amely aztán látszólag váratlanul tör felszínre egy-egy alkalommal.

Éppen e miatt az állandóság miatt kerülnek a témával kapcsolatban minduntalan előtérbe egyfelől a focicsapatok ultrái, másfelől az állandó alakváltozást mutató gárdák. Ezek lazán szervezettek, kulcsfigurái ismerik egymást (a körülöttük lévő tágabb gyűrű, nemkülönben a rendőrség és a titkosszolgálat  pedig őket). Az is elég nyilvánvaló, hogy a főkolomposok mobiltelefonon tartják egymással a kapcsolatot. Az ilyen csoportoknak a fizikai erőszakhoz is nyilvánvalóan más a viszonya, mint a többi embernek: öncélúan is örömüket lelik benne. Mint ahogy a rendőrséggel való csetepaté is számukra virtus kérdése. Adott az ellenségkép is: "hétköznapokon" a rivális csapat ultrái, de az utóbbi években számos jelét látni az egymással előszeretettel hadakozó ultrák összefogásának, közös akcióinak is. Annál is inkább, mert a válogatott csapat mérkőzései evidens módon kínálják az alkalmat az összefogásra. Bármelyik ebbe a szubkultúrába tartozó személy bármikor meg tudja nevezni a közös ellenségeket. Körükben amúgyis erős az összeesküvéselméletek rögeszmés "titkos tudása".

A magyar foci sok évtized óta tartó mélyrepülése lényegesen leszűkítette mind a meccslátogatást, mind pedig a magyar fociesemények figyelemmel kísérését. De ez az ultrák számára nem probléma: így jelenlétük feltűnőbb. mint teli stadionok esetén lenne. Az is teljesen egyértelmű, hogy az összes csapat ultrái a politikai jobboldalhoz kötődnek. Ennek a tükörképe  a foci deklaratív és anyagi támogatása a jobboldalon :ez mindenképpen jó befektetés, mert megpecsételi a politikai jobbal való azonosulást és megerősíti azt is, hogy politikai ellenfeleik evidens részei legyenek a törzsszurkolók ellenségképének. Ugyanígy a másik állandó szerveződési forma, a gárda is egyértelműen a politikai szélsőjobbhoz kötődik.

Jobboldali hatalom esetén a csőcselék a maga tombolásával ritkán jelentkezik, mert nincs rá szükség és adott esetben a hatalom rendőrségével való összecsapásuk csak zavart keltene. Jobbára megelégszik a verbális tobzódással, ami az érzelmi - indulati folyamatosságot fenntartja. De tartalékmegoldásként, mintegy második védővonalként a csőcselék állandó bázisának létezése változatlanul fontos a hatalom stratégiája számára.

Közben meg jobbról, szélsőjobbról vidáman folyhat a politikai ellenfél lecsőcselékezése akkor is, ha az nem alkalmaz fizikai erőszakot és még véletlenül sem dúlja fel a városainkat.

Meditáció a konszenzus körül

Teljesen összezavarodott a világ. Nincs elmélet, amelynek a világgazdaság mai állapota megfeleltethető. Számos olyan jelenség van, ami a különféle közgazdasági elméletek szerint elvileg nem létezhet. Mégis létezik. Egyidejűleg számos neves közgazdász egymást kizáró csodaszereket ajánl a válság megoldására. Nincs minek az alapján választani lehetne közülük. Ezért aztán a tennivalókat illetően nem is alakul ki konszenzus sem a világgazdaságban, sem a nagy gazdasági egységeken (országok, régiók) belül.

Ugyanakkor bizonyos fontos szervekben, intézményekben döntéskényszer van. Ezért a döntések meg is születnek. Ellentmondásosak, esetlegesek, kompromisszumosak, de megszületnek. Van, ahol a döntéshez formális konszenzus kell. Ahol ez be van járatva (mint pl. az Európai Unióban), a konszenzusok is megszületnek. Konszenzussal ellentmondásosak, esetlegesek és kompromisszumosak. De megszületnek. Mert senki nem vállalja, hogy bármihez való makacs ragaszkodása ziláljon szét egy úgy-ahogy működő rendszert és idézzen elő egyértelmű és kezelhetetlen katasztrófát. És mert megtanulták, hogy a más lehetőség híján hogyan kell konszenzust, vagy legalábbis látszat - konszenzust teremteni.

Magyarország más. Legalábbis a működésmódjában, mert ami magát a helyzetet illeti, az itt is felettébb zavaros. Nincs elmélet, aminek megfelelne és az alkalmazott csodaszerek rendre nem gyógyítanak.De minthogy itt a hatalom nem kényszerból, de kéjből dönt folyamatosan, a különféle, rendszerben gondolkodó gazdasági iskolák képviselői, a különféle egyedi receptek ajánlói között konszenzus van, hogy ez, amit a hatalom csinál, nem fog jóra vezetni. Nemcsak, hogy jóra nem, de egyenesen katasztrófához vezet. Ám a világ annyira zavaros, hogy még ez a katasztrófa se akar bekövetkezni. Így nem áll be a csőd, a fizetésképtelenség, a forint összeomlása, amellyel konszenzusos módon fenyegettek, ha a hatalom nem tér jobb belátásra. Most pedig abban van konszenzus szakmai körökben, hogy a magyar kormányzatnak végtelen szerencséje van ugyan a pénzügyi folyamatok tekintetében, amit nem saját fantazmagóriáinak és erőszakosságának, hanem mások, a nagy külföldi erők kompromisszumainak köszönhet - de a rossz és erőszakos politikájának árát az ország a növekedésképtelenségével fizeti meg. Ez igaz ma, igaz a belátható jövőt illetően, de a választópolgár számára ez közvetlenül nem érzékelhető. Ő csak azt tapasztalja, hogy ez ezt mond, az pedig azt, de se a megjósolt fényes jövő, sem a prófétált katasztrófa csak nem következik be. Ezért aztán a magyar választók egyetértése - akár csak néhány alapkérdésben is - teljességgel lehetetlen.

A jelenlegi hatalom bírálói, ellenfelei közt abban konszenzus van, hogy ezt a hatalmat csak egyetértésben lehet megbuktatni. S hogy ez az egyetértés konszenzust igényel bizonyos alapvető kérdésekben. De ez a konszenzus sem az érdemi kérdéseket illetően, sem a buktatás módszerében, sem az ehhez szükséges szereposztásban csak nem akar megszületni. Hát még abban nem, hogy mi a teendő a jelenlegi hatalom megdöntése után. Mert a világ zavaros és a kivezető úthoz nem csak vezérfonal nincs, de még Ariadné - fonal sem. Ezért a békés hatalomváltás kilátásai meglehetősen rosszak.

Tehát mindez a regnáló hatalomnak jó? Rövid távon kétségtelenül, mert tovább regnálhat és továbbra is gazdagodhatnak a privilegizáltjai. De annyiban nekik sem jó, hogy az összes ésszerű  (jóllehet maga is bizonytalan alapokon nyugvó)logikának ellentmondó rendszer konszolidálhatatlan. Prosperálni nem tud, kompromisszumokat kötni is csak igen korlátozottan, a vele szembenállókat meggyőzni pedig - még ha akarná is - egyáltalán nem tudja. S közben újabb és újabb csoportokat, rétegeket sért meg részben saját fennmaradása érdekében, részben kivagyiságból, harci kedvből. Így aztán a végzet vagy mégiscsak a nemzetközi pénzügyek konstellációjának megváltozásnak következtében csap majd le rá, vagy a magyar polgárok haragja ér el olyan fokot, amely a zsarnoki homlokzat - demokrácia további működtetését lehetetlenné teszi.Hogy ez kialakít- e valami ad hoc konszenzust egy váltó-garnitúrában, amelyik majd a válságkezelésre vállalkozik és amely a lakosság többségének egyetértését, vagy legalábbis belenyugvását tudhatja maga mögött? Nagy a valószínűsége annak, hogy igen. De az ide vezető útról és arról, hogy milyen is lesz ez - semmi kézzel foghatót nem lehet mondani. Ezért addig célszerű tolerálni, hogy a konszenzusra ma egymással jutni nem tudó ellenzéki erők kövessék a maguk elképzeléseit, harcmodorát, amelyek a körülmények kényszere hatására vagy konvergálnak kellő időben, vagy legalább kiderül, hogy közülük kik integrálhatatlanok még szükséghelyzetben is. A potenciális választópolgár türelmetlensége ( amely szintén nem ugyanazokon a vágyakon, elképzeléseken, prioritásokon alapul ) ugyanis érthető és indokolt - csak éppen teljesen meddő.