A 2010-es választási győzelmét Orbán nem csupán kormányváltásra, hanem rendszerváltásra akarta felhasználni. Nem pusztán akarta, meg is tette. Az ingoványos legitimáció megerősítésére először forradalomnak titulálta a választásokat, azután kihasználva, hogy az érvényes magyar Alkotmány 2/3-os parlamenti többséggel ezt lehetővé teszi, egyoldalúan újra cserélte magát az alkotmányt. Ennek a legitimitását nem merte népszavazással erősíteni meg, de az Operaházban egy díszünnepéllyel kívánta elérni azt a látszatot, hogy a nép ünnepli az új Rendszer hajnalát. Ez utóbbi kudarcot vallott: a díszelőadás időpontjában ellentüntetők tízezrei voltak az Operaház körül és a meghívottaknak kellett beódalogni az ünnepségre.
Az új Rendszer önnön legitimitását az Alaptörvényben magában a magyar történelem átértelmezésével is megpróbálta aládúcolni. Önmagát a Horthy rendszer folytatójának tételezte azzal, hogy annak a folytonosságnak a helyreállítását mondta ki, amely 1944 márc. 19.-ével, a "szövetséges" német csapatok Magyarországra özönlésével szakadt meg és mindaddig tartott. Ezt a kiagyalt konstrukciót a kormány és képviselői ettől kezdve képviselhették és különféle módokon terjeszthették ugyan, de népi meggyökereztetéséhez szívós emlékezetpolitikai harcra is szükségük volt és van. Erre látszott kivételes alkalomnak a 70. évforduló, amely az 1944-45-ös eseményeket akarva - akaratlan is a figyelem homlokterébe állítja.
Az évforduló dramaturgiai felépítésére a kormány komoly szervezési és anyagi előkészületeket tett. Ennek előhírnöke volt a "csepegtetett" Horthy - rehabilitáció, amelyben a kormány nem vállalt nyílt szerepet. Ez nem hozta meg a kívánt eredményt, mert a szélsőjobb és a köztársaságpárti ellenzék szócsatájává alakult. Nem hozta meg a kormány számára az elképzelt eredményt a Holokauszt Emlékév előkészítése sem, amivel a "közös" emlékezetpolitika karámjába akarták terelni az áldozatok és leszármazottaik évfordulós megemlékezéseit.Éppen ellenkezőleg: a konfliktus éleződött ki. Az évforduló csúcspontjának szánt sajátos szimbolikájú Szabadság téri emlékművet se sikerült március 19-ére se felállítani, hanem csak később, az éj leple alatt került erre sor (kitartó ellentüntetőktől ővezve) és azt hivatalosan fel sem tudták avatni. Ugyanígy az évfordulós megemlékezés többi eleme sem tudta a hivatalos emlékezetpolitika elterjesztését szolgálni.
Széles körben nincs tudomás arról,. hogy az évfordulót milyen módon kívánta a kormányzat szovjetellenes kiemelt alkalmakkal "megkoronázni".Ezek pedig a koncepcióból szervesen következtek volna. De ha voltak ilyen tervek, azok aktualitásukat vesztették az által a koincidencia által, hogy Orbán éppen most Putyin barátjaként és szövetségeseként került a hazai és nemzetközi figyelem középpontjába.
Ha a dolgok a jelenlegi mederben zajlanak tovább, akkor biztosra vehetjük, hogy a magyar hivatalosság ki fog maradni az európai Győzelem Napi örömünnepségekből - ha nem fog egyenesen botránykeltő disszonáns "átértelmezést" produkálni éppen ebből az alkalomból.
Akárhogy is ment és megy végbe a 70. évfordulós megemlékezés Magyarországon, azt máris kimondhatjuk, hogy az amúgy is népszerűségvesztést elszenvedő kormány az egységesítőnek szánt évfordulós emlékezetpolitikai csatát elvesztette. A magyar lakosság családi- és kisközösségi történelmi emlékezete alighanem megosztottabb, mint korábban bármikor - összességében pedig zavarosabb és töredezettebb.
2015. január 19., hétfő
2015. január 17., szombat
Vivere pericolosamente
Orbán nem emlegeti Mussolinit. Ellenfelei is csak esetlegesen. Ez sem kelt nagyobb visszhangot, mert a mai köztudatban nem él elevenen sem a Duce, sem eszméinek emléke. Pedig Orbán politikájának számos momentuma - a nacionalizmus és a forradalmi megoldásokhoz való vonzódás, az antiliberalizmus és a harc kultusza, a korporatizmus és az engedelmesség megkövetelése és mindenek fölött a veszélyes játék hasonlatossága szinte kiszúrja szemünket. Ám nem sok értelme van sem az analógia gondos filológiai elemzésének, sem annak nyomozásának, hogy milyen közvetítéssel juthattak el az olasz fasizmus eszméi a magyar tanítványhoz. Érdekes viszont kontrasztálni az egyik közegét a másikéval.
A nem hosszú múltra visszatekintő egységes Olasz Királyság az I. Világháború elvesztésével olyan társadalmi, politikai és kulturális forrongás állapotába került, amelyből a Mussolini - jelenség belső harcok árán, de közérthetően emelkedett ki. A riválisokkal és az ellenfelekkel való előbb taktikázó, majd nyílt leszámolás kíméletlensége ha meglepetés is volt, eleve nem volt a közegben idegen. S amíg eredményeit a rend, a gazdasági fejlődés és a területi hódítás igazolni látszott, addig nem is volt a rendszerrel szemben számottevő ellenállás. Amikor azonban a vereség minden vonalon - katonailag is - egyértelművé vált, nem csak a kisebb - nagyobb fasiszta vezetők kezdték segíteni a partizánokat, de a Fasiszta Nagytanács többsége is szembefordult a Duceval és a király segítségével eltávolították a hatalomból. (A németek által való kiszabadítás és a véres utójáték már csak fináléja a történetnek.)
Ezzel szemben Magyarországon az utóbbi félszázadban nemhogy a veszélyes életnek nem volt kultusza, de kifejezetten a biztonságra való törekvés volt a túlnyomó többség vezérmotívuma. A Kádár rendszer megroggyanása is - belpolitikai tekintetben - a biztonság és az anyagi gyarapodás perspektívájának megingása miatt következett be. Érdemes lenne végigelemezni, hogy maga a rendszerváltás, majd az azt követő kormányváltások során milyen szerepet játszott a biztonságigény. Ez a választók nagy tömegeinél "felülütött" olyan radikális változásokat is, mint a diktatúráról a demokráciára, az állami tulajdon rendszeréről a magántulajdonéra való átállást, vagy az egyik szövetségi rendszerből a másikba átlépést.
Legalább ekkora fordulatoot jelentett a 2010-es rendszerváltás is. Egy tartalmában és mentalitásában kifejezetten idegen, veszélyes rendszer váltotta fel az európai mainstreamet. Hogyan volt ez lehetséges egy a biztonságot mindenek fölé helyező szavazótáborral? Úgy, hogy már korábban a pluralista rendszer biztonságában vetett hit kérdőjeleződött meg. A krónikus ikerdeficit miatt 2006-tól a lakosságot érintő megszorításokat kellett bevezetni. A Fidesz politikailag minden törvényes és azt átlépő eszközt felhasználva destabilizálta az országot.A kormányzat és annak parlamenti háttere lépései átgondolatlanoknak, esetlegeseknek sőt helyenként felelőtlennek mutatkoztak, ami szintén ellene mondott a széleskörű biztonságigénynek. A 2008-as világválság és annak begyűrűzése pedig az egész rendszer iránti bizalmat ingatta meg. Ez tette lehetővé, hogy Orbán "forradalmi" szövege, megökkentő (és húsbavágó) politizálása, hazárdjátéka eladható volt rendcsinálásként, s mint ilyen, nem a biztonság aláásásának látszott. Ebben a média kvázi monopolizálásán és a kitartó PR tevékenységen, az ellenfelek démonizálásán túl az is kellett, hogy a sok szavazót jelentő időskori nyugdíjasokat ne sarcolják meg direkt módon és a "rezsicsökkentés" kampánnyal koncot vessenek a széleskörű biztonságigénynek.
Mindez elég volt ahhoz, hogy Orbánék a feléjük lejtő pályán megtartott 2014-es választásokat megnyerjék. Ugyanakkor a nagyvárosi szavazótábor 30-40%-a végig és változatlanul az 1990 utáni rendszer híve maradt. Ide számíthatjuk még a külföldön munkát vállaló százezrek túlnyomó többségét is. Ám a szavazni nem menő, vagy akár a Fideszre szavazók többségét se sikerült átnevelni, átprogramozni az orbáni eszmerendszerre, mentalitásra. Ez alapjában teszi belül is instabillá a rendszert, amely amúgy sem konszolidálható világgazdaságilag és külpolitikailag. Ha a mindennapi értelemben vett krízis bármikor beáll, a vezetés egysége meginog, akkor a nagy tömegekben is egycsapásra tudatossá válik, hogy ettől a hatalomtól nem várhatnak biztonságot. Mivel pedig ez az alapvető igényük és nem a veszélyesen élés, a biztonságot -olyat,amilyet hihető módon lehet - rögtön másnál fogják keresni
A nem hosszú múltra visszatekintő egységes Olasz Királyság az I. Világháború elvesztésével olyan társadalmi, politikai és kulturális forrongás állapotába került, amelyből a Mussolini - jelenség belső harcok árán, de közérthetően emelkedett ki. A riválisokkal és az ellenfelekkel való előbb taktikázó, majd nyílt leszámolás kíméletlensége ha meglepetés is volt, eleve nem volt a közegben idegen. S amíg eredményeit a rend, a gazdasági fejlődés és a területi hódítás igazolni látszott, addig nem is volt a rendszerrel szemben számottevő ellenállás. Amikor azonban a vereség minden vonalon - katonailag is - egyértelművé vált, nem csak a kisebb - nagyobb fasiszta vezetők kezdték segíteni a partizánokat, de a Fasiszta Nagytanács többsége is szembefordult a Duceval és a király segítségével eltávolították a hatalomból. (A németek által való kiszabadítás és a véres utójáték már csak fináléja a történetnek.)
Ezzel szemben Magyarországon az utóbbi félszázadban nemhogy a veszélyes életnek nem volt kultusza, de kifejezetten a biztonságra való törekvés volt a túlnyomó többség vezérmotívuma. A Kádár rendszer megroggyanása is - belpolitikai tekintetben - a biztonság és az anyagi gyarapodás perspektívájának megingása miatt következett be. Érdemes lenne végigelemezni, hogy maga a rendszerváltás, majd az azt követő kormányváltások során milyen szerepet játszott a biztonságigény. Ez a választók nagy tömegeinél "felülütött" olyan radikális változásokat is, mint a diktatúráról a demokráciára, az állami tulajdon rendszeréről a magántulajdonéra való átállást, vagy az egyik szövetségi rendszerből a másikba átlépést.
Legalább ekkora fordulatoot jelentett a 2010-es rendszerváltás is. Egy tartalmában és mentalitásában kifejezetten idegen, veszélyes rendszer váltotta fel az európai mainstreamet. Hogyan volt ez lehetséges egy a biztonságot mindenek fölé helyező szavazótáborral? Úgy, hogy már korábban a pluralista rendszer biztonságában vetett hit kérdőjeleződött meg. A krónikus ikerdeficit miatt 2006-tól a lakosságot érintő megszorításokat kellett bevezetni. A Fidesz politikailag minden törvényes és azt átlépő eszközt felhasználva destabilizálta az országot.A kormányzat és annak parlamenti háttere lépései átgondolatlanoknak, esetlegeseknek sőt helyenként felelőtlennek mutatkoztak, ami szintén ellene mondott a széleskörű biztonságigénynek. A 2008-as világválság és annak begyűrűzése pedig az egész rendszer iránti bizalmat ingatta meg. Ez tette lehetővé, hogy Orbán "forradalmi" szövege, megökkentő (és húsbavágó) politizálása, hazárdjátéka eladható volt rendcsinálásként, s mint ilyen, nem a biztonság aláásásának látszott. Ebben a média kvázi monopolizálásán és a kitartó PR tevékenységen, az ellenfelek démonizálásán túl az is kellett, hogy a sok szavazót jelentő időskori nyugdíjasokat ne sarcolják meg direkt módon és a "rezsicsökkentés" kampánnyal koncot vessenek a széleskörű biztonságigénynek.
Mindez elég volt ahhoz, hogy Orbánék a feléjük lejtő pályán megtartott 2014-es választásokat megnyerjék. Ugyanakkor a nagyvárosi szavazótábor 30-40%-a végig és változatlanul az 1990 utáni rendszer híve maradt. Ide számíthatjuk még a külföldön munkát vállaló százezrek túlnyomó többségét is. Ám a szavazni nem menő, vagy akár a Fideszre szavazók többségét se sikerült átnevelni, átprogramozni az orbáni eszmerendszerre, mentalitásra. Ez alapjában teszi belül is instabillá a rendszert, amely amúgy sem konszolidálható világgazdaságilag és külpolitikailag. Ha a mindennapi értelemben vett krízis bármikor beáll, a vezetés egysége meginog, akkor a nagy tömegekben is egycsapásra tudatossá válik, hogy ettől a hatalomtól nem várhatnak biztonságot. Mivel pedig ez az alapvető igényük és nem a veszélyesen élés, a biztonságot -olyat,amilyet hihető módon lehet - rögtön másnál fogják keresni
2015. január 13., kedd
A politikai rendszer, meg hogy hisznek-e benne a választók
Rendszerek számára, amelyek legitimációjukat a fix időközönként megtartott, általános, titkos választásokon elért eredményükre alapozzák, mindig jogos kérdés, hogy a választóközönség hisz-e az alapjukat jelentő meggyőződésben. A liberális demokráciákban, ahol működik a politikai váltógazdaság, ez a kérdés a kormányképes pártok összessége politikai meggyőződésének arra a részére vonatkozik, amelyben mindegyikük hisz, hiszen ezen alapul a rendszer.Megmaradva ez utóbbi országok körén belül nehéz lenne vitatni, hogy azok a választók, akik elmennek szavazni és a váltógazdaságban posszibilis pártok valamelyikére adják voksukat, valamilyen mértékben, intenzitással hisznek is e pártok meggyőződésének közös részében. Ha nem hinnének, akkor - ha vannak ilyenek - rendszerrel szemben álló pártokra szavaznának, vagy gyengébb opcióként otthon maradnának választásokkor.
Ez az okoskodás meglehetősen steril, netán tankönyvízű azokban az Európai Uniós országokban, ahol nincs számottevő befolyása a rendszert alapjaiban, vagy érzékeny pontjaiban tagadó pártoknak. Ám ilyen pártok feltűnését, elért választási eredményét mindenütt kiemelten figyelik és a rendszer erejére nézve vonnak le belőle következtetéseket - legyen szó akár par exellence politikai pártokról, akár nemzeti - nemzetiségi szeparatistákról. Az európai liberális demokráciák esetében a liberális konszenzust kétségbe vonó pártok megerősödése korábban epizód volt csupán. A 2008-as válság óta a peremországokban az ilyen pártok megerősödése már komoly kihívást jelent a rendszer és a benne való hit számára. De proteszt pártok megjelenését a centrum országaiban sem szokás újabban bagatellizálni.Ott is gondot jelent, hogy vajon milyen erős a választópolgárokban a működő rendszer alapjait érintő közös hit.
Pillanatnyilag Európában két ország kelt leginkább figyelmet és okoz gondot ebben a tekintetben: Görögország és Magyarország. Görögországban egy proteszt-párt annyira megerősödött, hogy akár megnyerheti a következő választásokat. Ezt az országot tekintve már nem is az áll az aggodalom középpontjában, hogy e párt és választói mit kérdőjeleznek meg a liberális konszenzusból, hanem az, hogy egy új kormány netán egyoldalú lépésekkel olyan helyzetet fognak teremteni, amivel vagy kizárja magát az euro - övezetből és végső soron magából az EU-ból, vagy olyan engedményekre kényszeríti Európa centrumát, amelynek konzekvenciái beláthatatlanok. A figyelem felfokozott már csak azért is, mert közvetlenül érinti más peremországok várható fejleményeit is. S ezekben az országokban már régen szintén nem az a kérdés, hogy hisznek-e az állampolgárok a rendszerben, hanem az, hogy elfogadják-e kisebbik rossznak az alternatív bizonytalan, akár apokaliptikus jövőhöz képest.
Magyarország egy másik történet. A 2010-es választásokat Orbán úgy nyerte meg fölényesen, hogy nyíltan nem helyezkedett szembe az európai politikai konszenzussal, bár gyanús jelzéseket leadott ebben a tekintetben. Hatalomra jutva forradalmat emlegetett és gyors lépésekkel megváltoztatta az addigi rendszert. A gyenge hazai ellenzék mellett mind az EU és más, az európai és euroatlanti rendszer fontosnak tekinthető intézményei számos ponton megkérdőjelezték egyes törvényeit, intézkedéseit, de késett annak deklarálása, hogy államcsíny történt: ezekre a változtatásokra nem volt Orbánéknak legitim felhatalmazása. A 2014-es szabad, bár vitatható tisztaságú választásokon a hatalom a NER-re kapott megerősítést, így a rendszer legitimitása jogilag immár nem kérdőjelezhető meg. Orbán ezt gyorsan ki is használta: viharos gyorsasággal tett olyan kijelentéseket, amelyek tartalmilag szembenállnak a liberális konszenzussal és tett olyan gazdasági és politikai lépéseket, amik szembemennek az euroatlanti axiomákkal. Tette ezt abban a meggyőződésben, hogy NATOnak és az EUnak nincsenek olyan eszközei, amelyekkel vele szemben hatásos retorziókat tudnának alkalmazni a nélkül, hogy saját maguknak még nagyobb károkat okoznának. E meggyőződés tesztelésének vagyunk tanúi ezekben a hónapokban.
Felvetődik azonban, hogy miben hisznek a magyar választók. Orbán rendszerében? A választási eredményekből is látható, hogy ebben csak egy kisebbség hisz.Aktív módon nem hisznek benne a nem jobboldali pártok szavazói - csak kevesen vannak. De nem hisznek benne a választásokon otthon maradók sem, hiszen még vitatható eszközökkel sem tudja őket a kormányoldal a szavazófülkébe vinni. És kérdéses az is, hogy a saját szavazói milyen erősen hisznek az új rendszerben. Ezt illusztrálja, hogy a közvéleménykutatásokon negyedév alatt 1 millió szavazó otthagyta őket. De az is illusztrálja, hogy hirdetett vonaluk ellenére még szavazóik számottevő része is változatlanul Magyarország nyugati orientációjának híve. Ugyanakkor a rendszer tartalékát jelentik a Jobbik szavazói, akik éppen a legvitatottabb kérdésekben vannak azonos állásponton a mai hatalommal, legfeljebb még határozottabb politikát várnak tőle. Ám nem feledkezhetünk meg a kép másik oldaláról sem. A sorozatos választási és közvéleménykutatási adatok azt bizonyítják, hogy az aktív választópolgárok legfeljebb negyede (harmada?) hisz a liberális demokráciában. Ez a mélyebb oka annak, hogy a demokratikus ellenzék pártjai és civil mozgalmai nem tudnak érdemben profitálni a Fidesz bizalomvesztéséből. Ha őszinték vagyunk, akkor nem is reménykedhetünk abban, hogy közelesen magyar tömegek bele fognak szeretni az Unióban konszenzust jelentő eszmékbe. De abban igen, hogy tömegesen felismerjék : mindaz, amit az Unió jelent, messzemenően a kisebbik rossz ahhoz képest, amit az Eurázsiai Szövetség kínálhat nekik.
Európa jövője szempontjából azonban alapkérdés, hogy az Unió polgárai csak jobb alternatíva híján pártolják-e politikai rendszerüket, vagy generálni tudnak olyan változásokat, amelyek mellé meggyőződéssel oda tudnak állni.
Ez az okoskodás meglehetősen steril, netán tankönyvízű azokban az Európai Uniós országokban, ahol nincs számottevő befolyása a rendszert alapjaiban, vagy érzékeny pontjaiban tagadó pártoknak. Ám ilyen pártok feltűnését, elért választási eredményét mindenütt kiemelten figyelik és a rendszer erejére nézve vonnak le belőle következtetéseket - legyen szó akár par exellence politikai pártokról, akár nemzeti - nemzetiségi szeparatistákról. Az európai liberális demokráciák esetében a liberális konszenzust kétségbe vonó pártok megerősödése korábban epizód volt csupán. A 2008-as válság óta a peremországokban az ilyen pártok megerősödése már komoly kihívást jelent a rendszer és a benne való hit számára. De proteszt pártok megjelenését a centrum országaiban sem szokás újabban bagatellizálni.Ott is gondot jelent, hogy vajon milyen erős a választópolgárokban a működő rendszer alapjait érintő közös hit.
Pillanatnyilag Európában két ország kelt leginkább figyelmet és okoz gondot ebben a tekintetben: Görögország és Magyarország. Görögországban egy proteszt-párt annyira megerősödött, hogy akár megnyerheti a következő választásokat. Ezt az országot tekintve már nem is az áll az aggodalom középpontjában, hogy e párt és választói mit kérdőjeleznek meg a liberális konszenzusból, hanem az, hogy egy új kormány netán egyoldalú lépésekkel olyan helyzetet fognak teremteni, amivel vagy kizárja magát az euro - övezetből és végső soron magából az EU-ból, vagy olyan engedményekre kényszeríti Európa centrumát, amelynek konzekvenciái beláthatatlanok. A figyelem felfokozott már csak azért is, mert közvetlenül érinti más peremországok várható fejleményeit is. S ezekben az országokban már régen szintén nem az a kérdés, hogy hisznek-e az állampolgárok a rendszerben, hanem az, hogy elfogadják-e kisebbik rossznak az alternatív bizonytalan, akár apokaliptikus jövőhöz képest.
Magyarország egy másik történet. A 2010-es választásokat Orbán úgy nyerte meg fölényesen, hogy nyíltan nem helyezkedett szembe az európai politikai konszenzussal, bár gyanús jelzéseket leadott ebben a tekintetben. Hatalomra jutva forradalmat emlegetett és gyors lépésekkel megváltoztatta az addigi rendszert. A gyenge hazai ellenzék mellett mind az EU és más, az európai és euroatlanti rendszer fontosnak tekinthető intézményei számos ponton megkérdőjelezték egyes törvényeit, intézkedéseit, de késett annak deklarálása, hogy államcsíny történt: ezekre a változtatásokra nem volt Orbánéknak legitim felhatalmazása. A 2014-es szabad, bár vitatható tisztaságú választásokon a hatalom a NER-re kapott megerősítést, így a rendszer legitimitása jogilag immár nem kérdőjelezhető meg. Orbán ezt gyorsan ki is használta: viharos gyorsasággal tett olyan kijelentéseket, amelyek tartalmilag szembenállnak a liberális konszenzussal és tett olyan gazdasági és politikai lépéseket, amik szembemennek az euroatlanti axiomákkal. Tette ezt abban a meggyőződésben, hogy NATOnak és az EUnak nincsenek olyan eszközei, amelyekkel vele szemben hatásos retorziókat tudnának alkalmazni a nélkül, hogy saját maguknak még nagyobb károkat okoznának. E meggyőződés tesztelésének vagyunk tanúi ezekben a hónapokban.
Felvetődik azonban, hogy miben hisznek a magyar választók. Orbán rendszerében? A választási eredményekből is látható, hogy ebben csak egy kisebbség hisz.Aktív módon nem hisznek benne a nem jobboldali pártok szavazói - csak kevesen vannak. De nem hisznek benne a választásokon otthon maradók sem, hiszen még vitatható eszközökkel sem tudja őket a kormányoldal a szavazófülkébe vinni. És kérdéses az is, hogy a saját szavazói milyen erősen hisznek az új rendszerben. Ezt illusztrálja, hogy a közvéleménykutatásokon negyedév alatt 1 millió szavazó otthagyta őket. De az is illusztrálja, hogy hirdetett vonaluk ellenére még szavazóik számottevő része is változatlanul Magyarország nyugati orientációjának híve. Ugyanakkor a rendszer tartalékát jelentik a Jobbik szavazói, akik éppen a legvitatottabb kérdésekben vannak azonos állásponton a mai hatalommal, legfeljebb még határozottabb politikát várnak tőle. Ám nem feledkezhetünk meg a kép másik oldaláról sem. A sorozatos választási és közvéleménykutatási adatok azt bizonyítják, hogy az aktív választópolgárok legfeljebb negyede (harmada?) hisz a liberális demokráciában. Ez a mélyebb oka annak, hogy a demokratikus ellenzék pártjai és civil mozgalmai nem tudnak érdemben profitálni a Fidesz bizalomvesztéséből. Ha őszinték vagyunk, akkor nem is reménykedhetünk abban, hogy közelesen magyar tömegek bele fognak szeretni az Unióban konszenzust jelentő eszmékbe. De abban igen, hogy tömegesen felismerjék : mindaz, amit az Unió jelent, messzemenően a kisebbik rossz ahhoz képest, amit az Eurázsiai Szövetség kínálhat nekik.
Európa jövője szempontjából azonban alapkérdés, hogy az Unió polgárai csak jobb alternatíva híján pártolják-e politikai rendszerüket, vagy generálni tudnak olyan változásokat, amelyek mellé meggyőződéssel oda tudnak állni.
2015. január 9., péntek
Orosz rulett
Orbán "fülkeforradalma" eleve valamiféle különút meghirdetése volt. Ennek természete azonban sokáig valamelyest homályos volt. Nyilván nem utolsó sorban taktikából. A "centrális erőtér" értő szemek és fülek számára desifrírozható volt ugyan, de homályban hagyta a megvalósítandó rendszer igazi természetét és elhelyezkedését a nemzetközi sakktáblán. A rendszer kiépítése szakaszában a nemzeti szuverenitásra törekvés állt a homloktérben és a szövetségi rendszereinkkel, azok intézményeivel való konfliktusok magyarázhatóak voltak úgy, hogy azok csupán járulékos következményei annak, hogy a belpolitikában akar magának a rezsim szabad kezet biztosítani. A "keleti szél" frazeológia ugyan szintén gyanús lehetett, de kellően homályos volt ahhoz, hogy ne lehessen külpolitikai orientációváltásként azonosítani. A homályos, néha önellentmondó fogalmazások és lépések nem csak a kiépülő rendszer nemzetközi megítélését nehezítették, de a hazai rendszer mineműségét is sokan sokféleképpen nevezték meg - konszenzus közel sem alakult ki e téren.
Az idő haladtával a "NER" kiépülése öles léptekkel haladt előre. Ezzel egyidejűleg az ország pénzügyi helyzetét illetően a nemzetközi környezet váratlanul kedvezővé vált - nagyban megkönnyítve a rendszerépítést. A helyét nem találó bőséges pénztőke rátalált a magyar államra, amelyet jól kamatozó, elfogadható mértékben kockázatos befektetési célpontnak ítélt. Így a "szabadságharc" finanszírozásához nem volt égető szükség külső patrónusra. Ez is nehezítette az Orbán rendszer beazonosíthatóságát: lehetett azt valami egyedi, ismert sémákhoz csak erőszakoltan köthető képződményként értelmezni.
Mellőzve a részleteket meg kell állapítanunk, hogy ebben a tekintetben 2014 fordulatot hozott. A megnyert választások Orbán magabiztosságát nagyon megnövelték és a hátát biztonságban érezve taktikát (vagy nem csupán taktikát) váltott: az eddigi szándékoltan homályos, kétértelmű, bármikor felpuhítható fogalmazásokat felváltotta a ki nem kényszerített sarkos, provokatív fogalmazás. Ez csúcsosodott ki az "illiberális demokrácia" meghirdetésében (párosítva Törökország és Oroszország magasztalásával), ami nem csak a világsajtóban, de a világpolitikában is nagy visszhangot váltott ki és következtetések levonásához vezetett. Ezzel egyidejűleg a nemzetközi politikában is vége lett a korábban gondosan fenntartott orientációs homálynak és előtérbe került az orosz kapcsolat. E mögött nyilván az a meggyőződés húzódott meg, hogy különféle okokból az EU még ilyen kihívásokkal szemben is eszköztelen. Szükségességét pedig egyfelől az államadósság a pénzpiacokról való további finanszírozhatóságának kétségessé válása, másfelől a kormányzat energetikai víziója indokolta - a nagyprojektek iránti vonzalomról nem is szólva.
Ahogy az orbáni politikában a világgazdaság korábban váratlan segítő tényezőnek bizonyult, most az orosz expanziós politika és az erre adott USA válasz váratlan negatív tényezőként lépett be az erőtérbe. A magyar különút hirtelen fontos veszélytényezőként azonosítódott az amerikai politikában és ennek megfelelően kezdtek lépéseket tenni. Mindez azzal járt, hogy az EU is bármikor lépéskényszerbe kerülhet Magyarország kezelésével kapcsolatban.Más tekintetben is változást hozott 2014 ősze: dominánssá vált, hogy Orbánt a "magyar Putyinként" azonosítják. Így nem valami egyedi képződményt látnak a NER-ben, hanem olyan személyi hatalomra épülő posztszovjet rendszert, amelynek egyedi karakterét a NATO- és EU tagság határozza csak meg.
Eleinte felvetődött, hogy a helyzet változását tudja-e Orbán a szokásos kisebb visszalépéssel áthidalni. Sokan felismerték azonban, hoigy egy ilyen visszalépés vagy nem elégíti ki a partnereket, vagy a rendszer lényegét kell érintse és ezért felettébb valószínűtlen. A találgatásnak véget vetett Putyin budapesti látogatásának a részleteket egyelőre mellőző bejelentése. Ez nyílt provokáció, maga az orosz rulett. A kérdés már csak az, hogy a pisztoly manipulálva van-e, vagy a vakszerencsére van bízva, hogy az éles töltény hatol-e be a koponyába.
Az idő haladtával a "NER" kiépülése öles léptekkel haladt előre. Ezzel egyidejűleg az ország pénzügyi helyzetét illetően a nemzetközi környezet váratlanul kedvezővé vált - nagyban megkönnyítve a rendszerépítést. A helyét nem találó bőséges pénztőke rátalált a magyar államra, amelyet jól kamatozó, elfogadható mértékben kockázatos befektetési célpontnak ítélt. Így a "szabadságharc" finanszírozásához nem volt égető szükség külső patrónusra. Ez is nehezítette az Orbán rendszer beazonosíthatóságát: lehetett azt valami egyedi, ismert sémákhoz csak erőszakoltan köthető képződményként értelmezni.
Mellőzve a részleteket meg kell állapítanunk, hogy ebben a tekintetben 2014 fordulatot hozott. A megnyert választások Orbán magabiztosságát nagyon megnövelték és a hátát biztonságban érezve taktikát (vagy nem csupán taktikát) váltott: az eddigi szándékoltan homályos, kétértelmű, bármikor felpuhítható fogalmazásokat felváltotta a ki nem kényszerített sarkos, provokatív fogalmazás. Ez csúcsosodott ki az "illiberális demokrácia" meghirdetésében (párosítva Törökország és Oroszország magasztalásával), ami nem csak a világsajtóban, de a világpolitikában is nagy visszhangot váltott ki és következtetések levonásához vezetett. Ezzel egyidejűleg a nemzetközi politikában is vége lett a korábban gondosan fenntartott orientációs homálynak és előtérbe került az orosz kapcsolat. E mögött nyilván az a meggyőződés húzódott meg, hogy különféle okokból az EU még ilyen kihívásokkal szemben is eszköztelen. Szükségességét pedig egyfelől az államadósság a pénzpiacokról való további finanszírozhatóságának kétségessé válása, másfelől a kormányzat energetikai víziója indokolta - a nagyprojektek iránti vonzalomról nem is szólva.
Ahogy az orbáni politikában a világgazdaság korábban váratlan segítő tényezőnek bizonyult, most az orosz expanziós politika és az erre adott USA válasz váratlan negatív tényezőként lépett be az erőtérbe. A magyar különút hirtelen fontos veszélytényezőként azonosítódott az amerikai politikában és ennek megfelelően kezdtek lépéseket tenni. Mindez azzal járt, hogy az EU is bármikor lépéskényszerbe kerülhet Magyarország kezelésével kapcsolatban.Más tekintetben is változást hozott 2014 ősze: dominánssá vált, hogy Orbánt a "magyar Putyinként" azonosítják. Így nem valami egyedi képződményt látnak a NER-ben, hanem olyan személyi hatalomra épülő posztszovjet rendszert, amelynek egyedi karakterét a NATO- és EU tagság határozza csak meg.
Eleinte felvetődött, hogy a helyzet változását tudja-e Orbán a szokásos kisebb visszalépéssel áthidalni. Sokan felismerték azonban, hoigy egy ilyen visszalépés vagy nem elégíti ki a partnereket, vagy a rendszer lényegét kell érintse és ezért felettébb valószínűtlen. A találgatásnak véget vetett Putyin budapesti látogatásának a részleteket egyelőre mellőző bejelentése. Ez nyílt provokáció, maga az orosz rulett. A kérdés már csak az, hogy a pisztoly manipulálva van-e, vagy a vakszerencsére van bízva, hogy az éles töltény hatol-e be a koponyába.
2015. január 7., szerda
Bántják a magyart?
Orbánék rutin technikája, hogy ha provokatív viselkedésük, politikájuk bármiféle retorziót vagy akár személytelen negatív következményt vált ki, akkor felhangzik a kórus: Bántják a magyart! Ezt kiabálják a csak őket érintő politikai károk és az állampolgárokat is érintő negatív gazdasági fejlemények esetén egyaránt. Ugyanazt az agitprop sémát lehet ráhúzni (hogy a legfrissebb példáknál maradjunk) a kitiltási üggyel kapcsolatos korrupciós vádakra, mint akár a forint árfolyamának gyengélkedésére. A "magyar" fogalommal való rosszhiszemű visszaéléssel szemben eddig még nem sikerült hatásos választ találni az ellentétes politikai oldalon.
Ennek csak részben oka, hogy Orbánék ellenfeleikre módszeresen rásütik a nemzetellenes és hazaáruló bélyeget, ami megnehezíti a "bántás" körüli hazudozás leleplezését.Kétségtelenül kezdettől fogva nem sikerült az ellenoldalon olyan nyelvet találni, amely a rendszer kalandor és több, mint önveszélyes kül- és gazdaságpolitikáját úgy leplezi le, hogy egyben ráébreszti a magyar állampolgárokat: ennek a levét előbb vagy utóbb ők is meg fogják inni. Így amikor ez valóban bekövetkezik, nincs mód a természetes visszautalásra:" Na erről volt szó, erre figyelmeztettünk benneteket!" Ennek a hatásos felvilágosító munkának a hiánya még az EU-t is lebénítja, félvén, hogy szankciói a rendszer támogatottságát növelnék.
Semmi értelme az elmulasztott lehetőségeken való borongásnak. Ha eddig nem, akkor legalább most lenne ideje mind a pártokba szerveződött, mind a civil ellenzéknek, hogy kihasználva a rendszerben megingott bizalmat, találja meg a módját, hogy a várható és a lakosságot is sújtó bajok okát az emberek Orbánékban keressék. Ehhez először be kellene látniok, hogy ez a feladat fontosabb, mint sok más, amit elésorolnak. Ha a negatív fejlemények valódi okára való ráébresztés valamennyire is sikerülne, az a mai szűk hatalmi klánon kívül mindenki másnak szabadabbá tenné a kezét. Még az "egy a tábor, egy a zászló" tömbön belül a józanabbakét is, akik remélhetőleg képesek belátni, hogy a "Bántják a magyart!" védőleple alatt milyen erkölcstelen önös érdekeknek és politikai kontárságnak nyújtottak eddig feltétlen támogatást és ennek folytatása mire vezet az ő sorsukban is.
Ennek csak részben oka, hogy Orbánék ellenfeleikre módszeresen rásütik a nemzetellenes és hazaáruló bélyeget, ami megnehezíti a "bántás" körüli hazudozás leleplezését.Kétségtelenül kezdettől fogva nem sikerült az ellenoldalon olyan nyelvet találni, amely a rendszer kalandor és több, mint önveszélyes kül- és gazdaságpolitikáját úgy leplezi le, hogy egyben ráébreszti a magyar állampolgárokat: ennek a levét előbb vagy utóbb ők is meg fogják inni. Így amikor ez valóban bekövetkezik, nincs mód a természetes visszautalásra:" Na erről volt szó, erre figyelmeztettünk benneteket!" Ennek a hatásos felvilágosító munkának a hiánya még az EU-t is lebénítja, félvén, hogy szankciói a rendszer támogatottságát növelnék.
Semmi értelme az elmulasztott lehetőségeken való borongásnak. Ha eddig nem, akkor legalább most lenne ideje mind a pártokba szerveződött, mind a civil ellenzéknek, hogy kihasználva a rendszerben megingott bizalmat, találja meg a módját, hogy a várható és a lakosságot is sújtó bajok okát az emberek Orbánékban keressék. Ehhez először be kellene látniok, hogy ez a feladat fontosabb, mint sok más, amit elésorolnak. Ha a negatív fejlemények valódi okára való ráébresztés valamennyire is sikerülne, az a mai szűk hatalmi klánon kívül mindenki másnak szabadabbá tenné a kezét. Még az "egy a tábor, egy a zászló" tömbön belül a józanabbakét is, akik remélhetőleg képesek belátni, hogy a "Bántják a magyart!" védőleple alatt milyen erkölcstelen önös érdekeknek és politikai kontárságnak nyújtottak eddig feltétlen támogatást és ennek folytatása mire vezet az ő sorsukban is.
2015. január 4., vasárnap
Mégegyszer a Bajnai féle próbálkozásról
2011 végén Orbán visszavonulásra kényszerült: a már egyszer "kipaterolt" IMF-hez fordult kölcsönért, hogy a magyar államadósság finanszírozható maradjon. Ezt bel-és külföldön sokan az orbáni rendszerváltás kudarcaként értékelték (magam is így voltam vele) és úgy gondolták, hogy a tárgyalási huza - vona ellenére nincs más lehetőség, mint a megállapodás. Ennek a várakozásnak voltak kifejezői a nagylétszámú utcai tüntetések is.
Az idő előrehaladtával egyre inkább világossá vált, hogy az Orbán - kormány nem képes az IMF megállapodás megkötésére, ezért szükségesnek látszott ehhez egy politikai alternatíva. Erre sem az ellenzéki parlamenti pártok, sem a lanyhuló lelkesedésű utcai tüntetések nem látszottak megfelelő ágenseknek. Ebben a vákuumban fogalmazódott meg az az igény, ami októberben Bajnai színrelépésében manifesztálódott. Bajnai soha nem volt pártpolitikus, viszont a rendszerváltást megelőzően miniszterelnök volt, aki az adott keretek között az ország pénzügyeit sikeresen konszolidálta. Ez alkalmasnak mutatta őt arra, hogy megfelelő hazai politikai háttérrel a nemzetközi közegben ismét sikeres legyen a gazdaság stabilizálásában. Okt.23.-i nyilvános szerepvállalása egy rövid ideig a hazai politikai háttér megteremtésével is kecsegtetett.
Elemzői közhely - és ezért nem is érdemes újra hozzányúlni a témához - hogy az ellenzéki pártok ellenérdekeltsége, manőverei, valamint Bajnai és a körülötte lévő stáb hibái hogyan futtatták homokba a hazai politikai háttér megteremtését. Amiről azonban nem szokás megemlékezni, az az, hogy közben Orbán pozíciója és a magyar államadósság finanszírozási lehetősége hogyan stabilizálódott. Maga az IMF-hez fordulás ténye elegendő volt ahhoz, hogy az akkori pénzpiaci körülmények között megnyíljon az alternatív finanszírozás lehetősége. A "pávatánc" - amivel később Orbán szemérmetlenül el is hencegett - elegendő volt az ellenfelek elaltatására és Magyarország gazdasági (és nem csak gazdasági) nemzetközi újrapozicionálására. A belső pozícióit pedig a csőd elkerülése, az IMF ismételt távoltartása, a kikerülés a túlzott deficit eljárás alól, majd a rezsícsökkentés kortesfogása javította meg.
A helyzet ilyetén alakulása ad acta tette azokat a feltételeket, amelyek Bajnai színrelépését indokolták. Így az ő politikai elhasználódásában a sokat emlegetett dimenziók csak másodsorban említendők. Ő végigjátszotta azt a szerepet, amelybe belekezdett, de parlamenti helye elfoglalása után levonta a szükséges konzekvenciákat és távozott a magyar politikai életből. Nagyon kicsi annak a valószínűsége, hogy még egyszer - például az Orbán rendszer egy újabb krízise során - olyan konstelláció alakulna ki, amelyben az ő tapasztalatai, személyisége és referenciái kerülhetnének kulcsszerepbe. Ám ez utólag nem kérdőjelezi meg, hogy 3012-ban ilyennek látszott a konstelláció.
Az idő előrehaladtával egyre inkább világossá vált, hogy az Orbán - kormány nem képes az IMF megállapodás megkötésére, ezért szükségesnek látszott ehhez egy politikai alternatíva. Erre sem az ellenzéki parlamenti pártok, sem a lanyhuló lelkesedésű utcai tüntetések nem látszottak megfelelő ágenseknek. Ebben a vákuumban fogalmazódott meg az az igény, ami októberben Bajnai színrelépésében manifesztálódott. Bajnai soha nem volt pártpolitikus, viszont a rendszerváltást megelőzően miniszterelnök volt, aki az adott keretek között az ország pénzügyeit sikeresen konszolidálta. Ez alkalmasnak mutatta őt arra, hogy megfelelő hazai politikai háttérrel a nemzetközi közegben ismét sikeres legyen a gazdaság stabilizálásában. Okt.23.-i nyilvános szerepvállalása egy rövid ideig a hazai politikai háttér megteremtésével is kecsegtetett.
Elemzői közhely - és ezért nem is érdemes újra hozzányúlni a témához - hogy az ellenzéki pártok ellenérdekeltsége, manőverei, valamint Bajnai és a körülötte lévő stáb hibái hogyan futtatták homokba a hazai politikai háttér megteremtését. Amiről azonban nem szokás megemlékezni, az az, hogy közben Orbán pozíciója és a magyar államadósság finanszírozási lehetősége hogyan stabilizálódott. Maga az IMF-hez fordulás ténye elegendő volt ahhoz, hogy az akkori pénzpiaci körülmények között megnyíljon az alternatív finanszírozás lehetősége. A "pávatánc" - amivel később Orbán szemérmetlenül el is hencegett - elegendő volt az ellenfelek elaltatására és Magyarország gazdasági (és nem csak gazdasági) nemzetközi újrapozicionálására. A belső pozícióit pedig a csőd elkerülése, az IMF ismételt távoltartása, a kikerülés a túlzott deficit eljárás alól, majd a rezsícsökkentés kortesfogása javította meg.
A helyzet ilyetén alakulása ad acta tette azokat a feltételeket, amelyek Bajnai színrelépését indokolták. Így az ő politikai elhasználódásában a sokat emlegetett dimenziók csak másodsorban említendők. Ő végigjátszotta azt a szerepet, amelybe belekezdett, de parlamenti helye elfoglalása után levonta a szükséges konzekvenciákat és távozott a magyar politikai életből. Nagyon kicsi annak a valószínűsége, hogy még egyszer - például az Orbán rendszer egy újabb krízise során - olyan konstelláció alakulna ki, amelyben az ő tapasztalatai, személyisége és referenciái kerülhetnének kulcsszerepbe. Ám ez utólag nem kérdőjelezi meg, hogy 3012-ban ilyennek látszott a konstelláció.
2015. január 2., péntek
Merkelre várva
A magyar lakosság nem vár Godotra, mert nem ismer egyetlen olyan magyar személyiséget sem, akitől sokan sorsuk megváltozását remélnék.De Merkelre sokan várnak.
Február 2-án a tervek szerint a német kancellár néhány órás látogatást tesz Budapesten. A kormánynak hosszú idő után ő lehet az első fontos hivatalos vendége. A hivatalos tárgyalásokon kívül a rövid programban a MAZSIHISZ-szel való találkozás és egy előadás szerepel az Andrássy Egyetemen. A kormány számára a látogatásnak nagy a tétje, mert Merkel asszony az EU egyik legbefolyásosabb politikusa, akárcsak az Európai Néppárté, amelyhez a Fidesz tartozik, továbbá Németország Magyarország legfontosabb gazdasági partnere. Az előrejelzések nem számítanak harmonikus tárgyalásra, hanem azt várják, hogy a kancellár számos kritikus felvetéssel a táskájában érkezik. Mégis ha a tárgyalás belesimítható a business as usual keretei közé, az lényegesen megerősítené a kormány helyzetét. Demonstrálná, hogy nemzetközileg nincs elszigetelve.
A kormánnyal - de hozzátehetjük, a rendszerrel - ellentétes oldalon a várakozások is ellentétesek. A legvérmesebbek Merkel úticsomagjában selyemzsinórt is vizionálnak. De ha azt nem is, olyan ultimátum - szerű változtatási követeléseket várnak, amelynek teljesítése esetén a rendszer nem maradhatna az, ami volt. A parlamenti ellenzék súlya olyan kicsi, hogy a velük való találkozás nem is került be a látogatás programjába. De máris elkezdődött olyan tömegtüntetés szervezése, amely a kancellárnak demonstrálni lenne hivatott, hogy a rendszer tömegtámogatottsága korántsem olyan, mint azt a 2014-es választási eredmények mutatni látszanak. Nagy kérdés, hogy a kormányoldal megkockáztat-e olyan kormánytámogató párhuzamos tüntetést, amely utcai konfliktusokhoz vezethet a látogatás idején.
A kancellár poggyászának előkészítése otthon már bizonyosan folyik. De aligha tévedünk, ha arra is gondolunk, hogy közben a január sűrű lesz. A világpolitikában is, a világgazdaságban is. Magyarország helyzetében is lehetnek közben lényeges fejlemények mind a magyar - amerikai viszonyban, mind a magyar államadóssággal kapcsolatosan, mind a forint árfolyama körül - ám az sem kizárható, hogy a mai állapotokhoz képest teljesen váratlan fejlemények is adódhatnak. Mindez erősen befolyásolhatja mind a látogatás létrejöttét, mind annak lefolyását és kimenetelét, ha sor kerül rá.
Ám bármi történjék is januárban, az egész magyar közélet egyik főmotívuma minden bizonnyal a Merkelre várás lesz.
Február 2-án a tervek szerint a német kancellár néhány órás látogatást tesz Budapesten. A kormánynak hosszú idő után ő lehet az első fontos hivatalos vendége. A hivatalos tárgyalásokon kívül a rövid programban a MAZSIHISZ-szel való találkozás és egy előadás szerepel az Andrássy Egyetemen. A kormány számára a látogatásnak nagy a tétje, mert Merkel asszony az EU egyik legbefolyásosabb politikusa, akárcsak az Európai Néppárté, amelyhez a Fidesz tartozik, továbbá Németország Magyarország legfontosabb gazdasági partnere. Az előrejelzések nem számítanak harmonikus tárgyalásra, hanem azt várják, hogy a kancellár számos kritikus felvetéssel a táskájában érkezik. Mégis ha a tárgyalás belesimítható a business as usual keretei közé, az lényegesen megerősítené a kormány helyzetét. Demonstrálná, hogy nemzetközileg nincs elszigetelve.
A kormánnyal - de hozzátehetjük, a rendszerrel - ellentétes oldalon a várakozások is ellentétesek. A legvérmesebbek Merkel úticsomagjában selyemzsinórt is vizionálnak. De ha azt nem is, olyan ultimátum - szerű változtatási követeléseket várnak, amelynek teljesítése esetén a rendszer nem maradhatna az, ami volt. A parlamenti ellenzék súlya olyan kicsi, hogy a velük való találkozás nem is került be a látogatás programjába. De máris elkezdődött olyan tömegtüntetés szervezése, amely a kancellárnak demonstrálni lenne hivatott, hogy a rendszer tömegtámogatottsága korántsem olyan, mint azt a 2014-es választási eredmények mutatni látszanak. Nagy kérdés, hogy a kormányoldal megkockáztat-e olyan kormánytámogató párhuzamos tüntetést, amely utcai konfliktusokhoz vezethet a látogatás idején.
A kancellár poggyászának előkészítése otthon már bizonyosan folyik. De aligha tévedünk, ha arra is gondolunk, hogy közben a január sűrű lesz. A világpolitikában is, a világgazdaságban is. Magyarország helyzetében is lehetnek közben lényeges fejlemények mind a magyar - amerikai viszonyban, mind a magyar államadóssággal kapcsolatosan, mind a forint árfolyama körül - ám az sem kizárható, hogy a mai állapotokhoz képest teljesen váratlan fejlemények is adódhatnak. Mindez erősen befolyásolhatja mind a látogatás létrejöttét, mind annak lefolyását és kimenetelét, ha sor kerül rá.
Ám bármi történjék is januárban, az egész magyar közélet egyik főmotívuma minden bizonnyal a Merkelre várás lesz.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)