A 2010-es választási győzelmét Orbán nem csupán kormányváltásra, hanem rendszerváltásra akarta felhasználni. Nem pusztán akarta, meg is tette. Az ingoványos legitimáció megerősítésére először forradalomnak titulálta a választásokat, azután kihasználva, hogy az érvényes magyar Alkotmány 2/3-os parlamenti többséggel ezt lehetővé teszi, egyoldalúan újra cserélte magát az alkotmányt. Ennek a legitimitását nem merte népszavazással erősíteni meg, de az Operaházban egy díszünnepéllyel kívánta elérni azt a látszatot, hogy a nép ünnepli az új Rendszer hajnalát. Ez utóbbi kudarcot vallott: a díszelőadás időpontjában ellentüntetők tízezrei voltak az Operaház körül és a meghívottaknak kellett beódalogni az ünnepségre.
Az új Rendszer önnön legitimitását az Alaptörvényben magában a magyar történelem átértelmezésével is megpróbálta aládúcolni. Önmagát a Horthy rendszer folytatójának tételezte azzal, hogy annak a folytonosságnak a helyreállítását mondta ki, amely 1944 márc. 19.-ével, a "szövetséges" német csapatok Magyarországra özönlésével szakadt meg és mindaddig tartott. Ezt a kiagyalt konstrukciót a kormány és képviselői ettől kezdve képviselhették és különféle módokon terjeszthették ugyan, de népi meggyökereztetéséhez szívós emlékezetpolitikai harcra is szükségük volt és van. Erre látszott kivételes alkalomnak a 70. évforduló, amely az 1944-45-ös eseményeket akarva - akaratlan is a figyelem homlokterébe állítja.
Az évforduló dramaturgiai felépítésére a kormány komoly szervezési és anyagi előkészületeket tett. Ennek előhírnöke volt a "csepegtetett" Horthy - rehabilitáció, amelyben a kormány nem vállalt nyílt szerepet. Ez nem hozta meg a kívánt eredményt, mert a szélsőjobb és a köztársaságpárti ellenzék szócsatájává alakult. Nem hozta meg a kormány számára az elképzelt eredményt a Holokauszt Emlékév előkészítése sem, amivel a "közös" emlékezetpolitika karámjába akarták terelni az áldozatok és leszármazottaik évfordulós megemlékezéseit.Éppen ellenkezőleg: a konfliktus éleződött ki. Az évforduló csúcspontjának szánt sajátos szimbolikájú Szabadság téri emlékművet se sikerült március 19-ére se felállítani, hanem csak később, az éj leple alatt került erre sor (kitartó ellentüntetőktől ővezve) és azt hivatalosan fel sem tudták avatni. Ugyanígy az évfordulós megemlékezés többi eleme sem tudta a hivatalos emlékezetpolitika elterjesztését szolgálni.
Széles körben nincs tudomás arról,. hogy az évfordulót milyen módon kívánta a kormányzat szovjetellenes kiemelt alkalmakkal "megkoronázni".Ezek pedig a koncepcióból szervesen következtek volna. De ha voltak ilyen tervek, azok aktualitásukat vesztették az által a koincidencia által, hogy Orbán éppen most Putyin barátjaként és szövetségeseként került a hazai és nemzetközi figyelem középpontjába.
Ha a dolgok a jelenlegi mederben zajlanak tovább, akkor biztosra vehetjük, hogy a magyar hivatalosság ki fog maradni az európai Győzelem Napi örömünnepségekből - ha nem fog egyenesen botránykeltő disszonáns "átértelmezést" produkálni éppen ebből az alkalomból.
Akárhogy is ment és megy végbe a 70. évfordulós megemlékezés Magyarországon, azt máris kimondhatjuk, hogy az amúgy is népszerűségvesztést elszenvedő kormány az egységesítőnek szánt évfordulós emlékezetpolitikai csatát elvesztette. A magyar lakosság családi- és kisközösségi történelmi emlékezete alighanem megosztottabb, mint korábban bármikor - összességében pedig zavarosabb és töredezettebb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése