Rendszerek számára, amelyek legitimációjukat a fix időközönként megtartott, általános, titkos választásokon elért eredményükre alapozzák, mindig jogos kérdés, hogy a választóközönség hisz-e az alapjukat jelentő meggyőződésben. A liberális demokráciákban, ahol működik a politikai váltógazdaság, ez a kérdés a kormányképes pártok összessége politikai meggyőződésének arra a részére vonatkozik, amelyben mindegyikük hisz, hiszen ezen alapul a rendszer.Megmaradva ez utóbbi országok körén belül nehéz lenne vitatni, hogy azok a választók, akik elmennek szavazni és a váltógazdaságban posszibilis pártok valamelyikére adják voksukat, valamilyen mértékben, intenzitással hisznek is e pártok meggyőződésének közös részében. Ha nem hinnének, akkor - ha vannak ilyenek - rendszerrel szemben álló pártokra szavaznának, vagy gyengébb opcióként otthon maradnának választásokkor.
Ez az okoskodás meglehetősen steril, netán tankönyvízű azokban az Európai Uniós országokban, ahol nincs számottevő befolyása a rendszert alapjaiban, vagy érzékeny pontjaiban tagadó pártoknak. Ám ilyen pártok feltűnését, elért választási eredményét mindenütt kiemelten figyelik és a rendszer erejére nézve vonnak le belőle következtetéseket - legyen szó akár par exellence politikai pártokról, akár nemzeti - nemzetiségi szeparatistákról. Az európai liberális demokráciák esetében a liberális konszenzust kétségbe vonó pártok megerősödése korábban epizód volt csupán. A 2008-as válság óta a peremországokban az ilyen pártok megerősödése már komoly kihívást jelent a rendszer és a benne való hit számára. De proteszt pártok megjelenését a centrum országaiban sem szokás újabban bagatellizálni.Ott is gondot jelent, hogy vajon milyen erős a választópolgárokban a működő rendszer alapjait érintő közös hit.
Pillanatnyilag Európában két ország kelt leginkább figyelmet és okoz gondot ebben a tekintetben: Görögország és Magyarország. Görögországban egy proteszt-párt annyira megerősödött, hogy akár megnyerheti a következő választásokat. Ezt az országot tekintve már nem is az áll az aggodalom középpontjában, hogy e párt és választói mit kérdőjeleznek meg a liberális konszenzusból, hanem az, hogy egy új kormány netán egyoldalú lépésekkel olyan helyzetet fognak teremteni, amivel vagy kizárja magát az euro - övezetből és végső soron magából az EU-ból, vagy olyan engedményekre kényszeríti Európa centrumát, amelynek konzekvenciái beláthatatlanok. A figyelem felfokozott már csak azért is, mert közvetlenül érinti más peremországok várható fejleményeit is. S ezekben az országokban már régen szintén nem az a kérdés, hogy hisznek-e az állampolgárok a rendszerben, hanem az, hogy elfogadják-e kisebbik rossznak az alternatív bizonytalan, akár apokaliptikus jövőhöz képest.
Magyarország egy másik történet. A 2010-es választásokat Orbán úgy nyerte meg fölényesen, hogy nyíltan nem helyezkedett szembe az európai politikai konszenzussal, bár gyanús jelzéseket leadott ebben a tekintetben. Hatalomra jutva forradalmat emlegetett és gyors lépésekkel megváltoztatta az addigi rendszert. A gyenge hazai ellenzék mellett mind az EU és más, az európai és euroatlanti rendszer fontosnak tekinthető intézményei számos ponton megkérdőjelezték egyes törvényeit, intézkedéseit, de késett annak deklarálása, hogy államcsíny történt: ezekre a változtatásokra nem volt Orbánéknak legitim felhatalmazása. A 2014-es szabad, bár vitatható tisztaságú választásokon a hatalom a NER-re kapott megerősítést, így a rendszer legitimitása jogilag immár nem kérdőjelezhető meg. Orbán ezt gyorsan ki is használta: viharos gyorsasággal tett olyan kijelentéseket, amelyek tartalmilag szembenállnak a liberális konszenzussal és tett olyan gazdasági és politikai lépéseket, amik szembemennek az euroatlanti axiomákkal. Tette ezt abban a meggyőződésben, hogy NATOnak és az EUnak nincsenek olyan eszközei, amelyekkel vele szemben hatásos retorziókat tudnának alkalmazni a nélkül, hogy saját maguknak még nagyobb károkat okoznának. E meggyőződés tesztelésének vagyunk tanúi ezekben a hónapokban.
Felvetődik azonban, hogy miben hisznek a magyar választók. Orbán rendszerében? A választási eredményekből is látható, hogy ebben csak egy kisebbség hisz.Aktív módon nem hisznek benne a nem jobboldali pártok szavazói - csak kevesen vannak. De nem hisznek benne a választásokon otthon maradók sem, hiszen még vitatható eszközökkel sem tudja őket a kormányoldal a szavazófülkébe vinni. És kérdéses az is, hogy a saját szavazói milyen erősen hisznek az új rendszerben. Ezt illusztrálja, hogy a közvéleménykutatásokon negyedév alatt 1 millió szavazó otthagyta őket. De az is illusztrálja, hogy hirdetett vonaluk ellenére még szavazóik számottevő része is változatlanul Magyarország nyugati orientációjának híve. Ugyanakkor a rendszer tartalékát jelentik a Jobbik szavazói, akik éppen a legvitatottabb kérdésekben vannak azonos állásponton a mai hatalommal, legfeljebb még határozottabb politikát várnak tőle. Ám nem feledkezhetünk meg a kép másik oldaláról sem. A sorozatos választási és közvéleménykutatási adatok azt bizonyítják, hogy az aktív választópolgárok legfeljebb negyede (harmada?) hisz a liberális demokráciában. Ez a mélyebb oka annak, hogy a demokratikus ellenzék pártjai és civil mozgalmai nem tudnak érdemben profitálni a Fidesz bizalomvesztéséből. Ha őszinték vagyunk, akkor nem is reménykedhetünk abban, hogy közelesen magyar tömegek bele fognak szeretni az Unióban konszenzust jelentő eszmékbe. De abban igen, hogy tömegesen felismerjék : mindaz, amit az Unió jelent, messzemenően a kisebbik rossz ahhoz képest, amit az Eurázsiai Szövetség kínálhat nekik.
Európa jövője szempontjából azonban alapkérdés, hogy az Unió polgárai csak jobb alternatíva híján pártolják-e politikai rendszerüket, vagy generálni tudnak olyan változásokat, amelyek mellé meggyőződéssel oda tudnak állni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése