2015. január 17., szombat

Vivere pericolosamente

Orbán nem emlegeti Mussolinit. Ellenfelei is csak esetlegesen. Ez sem kelt nagyobb visszhangot, mert a mai köztudatban nem él elevenen sem a Duce, sem eszméinek emléke. Pedig Orbán politikájának számos momentuma - a nacionalizmus és a forradalmi megoldásokhoz való vonzódás, az antiliberalizmus és a harc kultusza, a korporatizmus és az engedelmesség megkövetelése és mindenek fölött a veszélyes játék hasonlatossága szinte kiszúrja szemünket. Ám nem sok értelme van sem az analógia gondos filológiai elemzésének, sem annak nyomozásának, hogy milyen közvetítéssel juthattak el az olasz fasizmus eszméi a magyar tanítványhoz. Érdekes viszont kontrasztálni az egyik közegét a másikéval.

A nem hosszú múltra visszatekintő egységes Olasz Királyság az I. Világháború elvesztésével olyan társadalmi, politikai és kulturális forrongás állapotába került, amelyből a Mussolini - jelenség belső harcok árán, de közérthetően emelkedett ki. A riválisokkal és az ellenfelekkel való előbb taktikázó, majd nyílt leszámolás kíméletlensége ha meglepetés is volt, eleve nem volt a közegben idegen. S amíg eredményeit a rend, a gazdasági fejlődés és a területi hódítás igazolni látszott, addig nem is volt a rendszerrel szemben számottevő ellenállás. Amikor azonban a vereség minden vonalon - katonailag is - egyértelművé vált, nem csak a kisebb - nagyobb fasiszta vezetők kezdték segíteni a partizánokat, de a Fasiszta Nagytanács többsége is szembefordult a Duceval és a király segítségével eltávolították a hatalomból. (A németek által való kiszabadítás és a véres utójáték már csak fináléja a történetnek.)

Ezzel szemben Magyarországon az utóbbi félszázadban nemhogy a veszélyes életnek nem volt kultusza, de kifejezetten a biztonságra való törekvés volt a túlnyomó többség vezérmotívuma. A Kádár rendszer megroggyanása is - belpolitikai tekintetben - a biztonság és az anyagi gyarapodás perspektívájának megingása miatt következett be. Érdemes lenne végigelemezni, hogy maga a rendszerváltás, majd az azt követő kormányváltások során milyen szerepet játszott a biztonságigény. Ez a választók nagy tömegeinél "felülütött" olyan radikális változásokat is, mint a diktatúráról a demokráciára, az állami tulajdon rendszeréről a magántulajdonéra való átállást, vagy az egyik szövetségi rendszerből a másikba átlépést.

Legalább ekkora fordulatoot jelentett a 2010-es rendszerváltás is. Egy tartalmában és mentalitásában kifejezetten idegen, veszélyes rendszer váltotta fel az európai mainstreamet. Hogyan volt ez lehetséges egy a biztonságot mindenek fölé helyező szavazótáborral? Úgy, hogy már korábban a pluralista rendszer biztonságában vetett hit kérdőjeleződött meg. A krónikus ikerdeficit miatt 2006-tól a lakosságot érintő megszorításokat kellett bevezetni. A Fidesz politikailag minden törvényes és azt átlépő eszközt felhasználva destabilizálta az országot.A kormányzat és annak parlamenti háttere lépései átgondolatlanoknak, esetlegeseknek sőt helyenként felelőtlennek mutatkoztak, ami szintén ellene mondott a széleskörű biztonságigénynek. A 2008-as világválság és annak begyűrűzése pedig az egész rendszer iránti bizalmat ingatta meg. Ez tette lehetővé, hogy Orbán "forradalmi" szövege, megökkentő (és húsbavágó) politizálása, hazárdjátéka eladható volt rendcsinálásként, s mint ilyen, nem a biztonság aláásásának látszott. Ebben a média kvázi monopolizálásán és a kitartó PR tevékenységen, az ellenfelek démonizálásán túl az is kellett, hogy a sok szavazót jelentő időskori nyugdíjasokat ne sarcolják meg direkt módon és a "rezsicsökkentés" kampánnyal koncot vessenek a széleskörű biztonságigénynek.

Mindez elég volt ahhoz, hogy Orbánék a feléjük lejtő pályán megtartott 2014-es választásokat megnyerjék. Ugyanakkor a nagyvárosi szavazótábor 30-40%-a végig és változatlanul az 1990 utáni rendszer híve maradt. Ide számíthatjuk még a külföldön munkát vállaló százezrek túlnyomó többségét is. Ám a szavazni nem menő, vagy akár a Fideszre szavazók többségét se sikerült átnevelni, átprogramozni az orbáni eszmerendszerre, mentalitásra. Ez alapjában teszi belül is instabillá a rendszert, amely amúgy sem konszolidálható világgazdaságilag és külpolitikailag. Ha a mindennapi értelemben vett krízis bármikor beáll, a vezetés egysége meginog, akkor a nagy tömegekben is egycsapásra tudatossá válik, hogy ettől a hatalomtól nem várhatnak biztonságot. Mivel pedig ez az alapvető igényük és nem a veszélyesen élés, a biztonságot -olyat,amilyet hihető módon lehet - rögtön másnál fogják keresni

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése