Trump elnökké választása két éve sokfelé meglepetést keltett. A meghökkenést bizonyos amerikai és főleg európai körökben tovább fokozta, hogy elnökként is ugyanazt a szokatlan politizálást folytatta tartalmában is, módszereiben is, amivel a választást megnyerte. Ellenzői körében kialakult az a verdikt, hogy teljesen alkalmatlan a funkciójára, netán egy idióta. Jöttek ilyen-olyan hírek közeli bukásáról, mígnem eljutottunk a közeli megmérettetésig: november 6.-án "félidős" választások lesznek az USA-ban. Az előrejelzések mindenre mutatnak, csak a Republikánusok földrengés-szerű összeomlására nem. S hozzátehetjük: jelenleg a figyelemmel kísért makrogazdasági mutatószámok (GDP, foglalkoztatottság, üzleti kilátások, devizaárfolyam, deficit) kedvező képet mutatnak, tehát nincs miért az elnököt számonkérni. Ugyanígy a nemzetközi kapcsolatokban Trump látványosan szembefordul a megszokott renddel, mégsem alakult ki mindeddig az USA számára veszélyes, a polgároknak tömeges ijedelmet okozó helyzet. Szokatlan kommunikációjának pedig sok híve van hazájában, akik úgy vélik, végre valaki az ő szívükből beszél.
Természetesen a választási előrejelzés nem maga a választás. Ott - nem utolsó sorban a részvételi aránytól függően - meglepetések is lehetségesek. A mostaniak alapján nagy meglepetés lenne, ha Trump mind a két házban elvesztené többségét. A képviselőház majdani összetétele még nyitottnak látszik, de Trump megsemmisítő vereségtől aligha tarthat. És figyelembe véve, hogy a rivális Demokrata Párt nem egy átfogó, Trumpéval élesen szembeálló programmal, hanem a helyi esélyek óvatos mérlegelésévek választotta ki jelöltjeit, egy esetleges képviselőválasztási vereség se ingatná meg Trumpot és még kevésbé hívei iránta való bizalmát. Sőt az is lehet, hogy a két ház folyamatos szembenállása még javítaná is Trump újraválasztási esélyeit.
Mindez azonban semmit se mond arról, hogy mi következik az USA-ban és a világban a következő két évben. Ha azoknak a hozzáértőknek van igazuk, akik szerint alapjában elhibázott Trump gazdaság- és társadalompolitikája, akik szerint dilettáns és veszélyes az, amit a világgazdaságban és a világpolitikában, katonapolitikában csinál és válsághelyzetben katasztrófákhoz vezethet az elnök kommunikációja és vezetési stílusa, akkor az előttünk álló évek meglehetősen baljósnak látszanak. És ehhez képest a legkevésbé érdekes, hogy mindez hogyan fog tükröződni a 2020-as USA választásokon.
2018. október 22., hétfő
2018. október 19., péntek
Fb. bejegyzésem a magyar ellenzéki pártok alapvető tévedéséről
"Orbán kottájából"
Ez egyike a legkártékonyabb elterjedt sztereotíp szentenciáknak. Mert a lényegről tereli el a figyelmet és igazolja a tehetetlenséget.
A lényeg: a magukat európabarát ellenzékinek tartó erők úgy viselkednek, mintha alkotmányos demokráciában élnének és eszükbe se jut, hogy alapvető mentalitásváltásra és cselekvési repertoárra lenne itt szükség. Vagyis nem hagyományos értelemben vett pártokra
Alkotmányos demokráciákban természetes, hogy a politizáló emberek vagy pártokba tömörülnek, vagy azok mögé állnak és rivalizálnak egymással. A pártokon belül az ambiciózus tagok meg posztokért, befolyásért küzdenek. Nálunk mindez diszfunkcionális. Ezt a rendszert pártok (régiek, vagy újak, összefogva vagy össze nem fogva) soha leváltani nem fogják, mert a rendszer úgy van összerakva.
Hogy ezt - az ellenzéki pártokkal ellentétben - Orbán tudja és rájátsztik, az több, mint természetes. Ha valamelyik párt erősödne, azt megpróbálja lejáratni és a riválisait segíteni. Ha viszály támad egy pártban, azt elmélyíti. Ha nincs viszály, akkor megpróbál ilyet szítani.stb.stb. És hogy ehhez vannak-e megzsarolt vagy megfizetett emberei a "túloldalon", az mellékkörülmény. Alkalmasint vannak, de nem ez a lényeg..
Hogy ezt - az ellenzéki pártokkal ellentétben - Orbán tudja és rájátsztik, az több, mint természetes. Ha valamelyik párt erősödne, azt megpróbálja lejáratni és a riválisait segíteni. Ha viszály támad egy pártban, azt elmélyíti. Ha nincs viszály, akkor megpróbál ilyet szítani.stb.stb. És hogy ehhez vannak-e megzsarolt vagy megfizetett emberei a "túloldalon", az mellékkörülmény. Alkalmasint vannak, de nem ez a lényeg..
Az már csak hab a tortán, hogy az utóbbi időben az alkotmányos demokráciákban is lényegesen gyengült a hagyományos nagypártok társadalmi támogatottsága, a mérsékelt erők nem találják a kiutat, sok a személyi torzsalkodás, sok helyen már kaotikus a sokpártiság és hatalomra törekednek a szélsőjobb szerveződései. De ez egy másik történet, mert a legutóbbi magyar rendszerváltás ezt időben megelőzte. A kapcsolódás annyi, hogy a magyar pártok az európai pártcsaládok tagjaként ugyanolyan tehetetlenek, mint a nélkül volnának.
2018. október 14., vasárnap
Német Macronra várva
A bajor választások nem döntöttek el semmit. A migrációval kapcsolatos elégedetlenség és az ezt kihasználni próbáló demagógia nem hozott szélsőjobboldali áttörést. A különösen jó gazdasági helyzet azonban nem volt elegendő ahhoz, hogy a kormányon lévő centrum - politika kapjon választói megerősítést a politikai szerencsétlenkedésük ellenére. A CSU a belső vezetői vetélkedését és a CDU-val való szkenderezését komoly szavazatvesztéssel "jutalmazták" a választók, akárcsak a szociáldemokraták belső huzakodását valódi politikai mondanivaló nélkül. A választók számára a kínálatot a megszokott pártlogikát használó egyéb pártok jelentették. A magas részvételi arány arra mutat, hogy a szavazók elfogadták ezt a palettát. Így sokpárti parlamentje lesz Bajorországnak és a kormányalakítási tárgyalások során a zöldek kerültek szavazatnyereségük révén relatíve jó helyzetbe. Ebbe a külvilág békével bele is nyugodhatna.
A problémát azonban nem Bajorország, hanem az NSZK kormányozhatósága és a labilis kormány Európában játszott szerepe jelenti. Kevés a valószínűsége, hogy Berlinben akut kormányválság törne ki. Figyelembe véve azonban, hogy a jelenlegi kormány milyen kínkeserves módon jött létre, a bajor választási eredmény aláássa az eddig se túl erős stabilitását. S ami igaz a kormányra, az fokozottan áll Angela Merkel pozíciójára. Potens, parlamenti többséget maga mögött tudó alternatívája ugyan változatlanul nincsen, de ügyes, vagy kevésbé ügyes ügyvezetésen kívül nem sokat tud tenni. Új országos választásokat sem merhet a jelen helyzetben a reális siker reményében senki kiprovokálni.
A markáns döntésekre régóta nem vállalkozó EU is egy ideig képes folytatni jelenlegi gyakorlatát egy teherbíró német kormány nélkül is. Időnként persze születnek itt azért döntések is, ha az elkerülhetetlen - csak éppen meglehetősen ad hoc módon. A kár leginkább az elmulasztott lehetőségek révén keletkezik. Mindez addig, amíg súlyosabb válsághelyzet nem alakul ki. Ha igen, az olyan kihívás lesz, amire a választ majd akkor kell (vagy kellene) megadni.
A fejleményeket kívülről szemlélő számára a kérdés az, hogy a jelen körülmények között a létező, hagyományos pártkeretekben várható-e bármi lényegesen új, kreatív és sikerrel kecsegtető kezdeményezés. Az érvek arra nézve sorakoztathatóak fel, hogy ilyennek aligha van esélye. Ha tehát nem a kényszer mozdítja majd ki Európát a jelenlegi állapotából, akkor az inkább a magát a jelenlegi politikai kereteken kívül helyező személytől vagy csoporttól várható, aki új alternatíva felmutatásával képes a megfáradt választók többségét maga mögé állítani. Németországban - vagy több EU tagállamban egyszerre.
A problémát azonban nem Bajorország, hanem az NSZK kormányozhatósága és a labilis kormány Európában játszott szerepe jelenti. Kevés a valószínűsége, hogy Berlinben akut kormányválság törne ki. Figyelembe véve azonban, hogy a jelenlegi kormány milyen kínkeserves módon jött létre, a bajor választási eredmény aláássa az eddig se túl erős stabilitását. S ami igaz a kormányra, az fokozottan áll Angela Merkel pozíciójára. Potens, parlamenti többséget maga mögött tudó alternatívája ugyan változatlanul nincsen, de ügyes, vagy kevésbé ügyes ügyvezetésen kívül nem sokat tud tenni. Új országos választásokat sem merhet a jelen helyzetben a reális siker reményében senki kiprovokálni.
A markáns döntésekre régóta nem vállalkozó EU is egy ideig képes folytatni jelenlegi gyakorlatát egy teherbíró német kormány nélkül is. Időnként persze születnek itt azért döntések is, ha az elkerülhetetlen - csak éppen meglehetősen ad hoc módon. A kár leginkább az elmulasztott lehetőségek révén keletkezik. Mindez addig, amíg súlyosabb válsághelyzet nem alakul ki. Ha igen, az olyan kihívás lesz, amire a választ majd akkor kell (vagy kellene) megadni.
A fejleményeket kívülről szemlélő számára a kérdés az, hogy a jelen körülmények között a létező, hagyományos pártkeretekben várható-e bármi lényegesen új, kreatív és sikerrel kecsegtető kezdeményezés. Az érvek arra nézve sorakoztathatóak fel, hogy ilyennek aligha van esélye. Ha tehát nem a kényszer mozdítja majd ki Európát a jelenlegi állapotából, akkor az inkább a magát a jelenlegi politikai kereteken kívül helyező személytől vagy csoporttól várható, aki új alternatíva felmutatásával képes a megfáradt választók többségét maga mögé állítani. Németországban - vagy több EU tagállamban egyszerre.
2018. szeptember 29., szombat
Mi lesz a Strauss - doktrinával?
A téma legfelületesebb érintéséhez sem lehet nem visszanyúlni a Hitler uralomrajutása előtti időszakhoz. A háborús vereséget követő büntető béke és a nagy gazdasági világválság ellenére az agresszív, az utcákat rendszeresen terrorizáló nácik a választásokon képtelenek voltak többséghez és ezzel közhatalomhoz jutni. Hitlernek paktumra volt szüksége a nagytőkével és a nagyvezérkarral, hogy a tradicionális uralkodó körök a relatív többség birtokában hozzásegítsék őt a kancellári poszthoz, amit államcsínyekkel változtatott diktatúrává. A paktum árát Hitler az u.n. hosszú kések éjszakáján fizette meg, amikor legyilkolta pártja antikapitalista, elitellenes szárnyát. Ez a konstrukció kitartott Hitler végső bukásáig.A baloldal pedig, amely nem volt képes és hajlandó felfogni a náciveszélyt, e vakságáért mindent elvesztett előbb Németországban, aztán a kontinens többi országában is.
A II. Világháború után a Németországot megszálló győztesek egy összetört, de zömében náci érzelmű lakosságot találtak, amit konszolidálniuk kellett úgy, hogy a nácizmus szervezett formáját illegitimmé tették. Radikális nácitlanításról épp a konszolidáció szempontjából szó se lehetett. A három nyugati, illetve a szovjet megszállási zónában eltérő módszert választottak. Nyugaton politikailag egy a hitlerizmust túlélt jobbközépből és a hozzájuk csatlakozókból hoztak létre új elitet, a nácizmus problematikát meg igyekeztek elpszichologizálni, Keleten viszont az osztálytagozódást helyezték a centrumba és így a lakosság szembenézését a közelmúlttal ténylegesen elmulasztották - frázisokkal helyettesítve azt egy diktatúra keretében. Nyugaton az új rendszer megszilárdításának legfőbb alapja a "gazdasági csoda" volt, politikájának eszköze pedig a kvázi-egypártrendszerként működő CDU-CSU. A kommunista pártot betiltották, a szociáldemokraták pedig kellő tömegbázis hiányában vagy 15 évig nem voltak kormányképesek. A felszín alatt bujkáló szélsőjobb leszerelésének eszközéül a Strauss-doktrina szolgált. F.J. Strauss a CSU elnökeként az egypárton belüli "pluralizmust" képviselte: jobbra állt a CDU-tól, de lojális volt vele és meghirdette, hogy nála jobboldalibb párt az NSZK-ban nem lehetséges. Minden társadalmi mozgásra figyelt, a szélsőjobb új eszmei próbálkozásait vagy kisajátította, vagy diszkreditálta.
Az NSZK belső viszonyai a 60-as évekre változtak meg. A generációváltás révén a náci múltat nem ismerő fiatalok kezdték a szülőkön számonkérni azok személyes múltját, a jóléti állammal és a demokráciával való elégedettség pedig széles körben ad acta tette a nemzeti nosztalgiákat. A lakosság elfogadta, hogy múltja miatt a "gazdasági óriás - politikai törpe" szerep jut nekik a nyugati világban- akár a keresztény pártok, akár a szociáldemokraták voltak éppen kormányon. A radikális baloldalnak pedig az NDK, mint szemléletes kontraszt vetett gátat. Amikor később a szovjet rendszer összeomlása után sor került Németország békés egyesítésére, végképp elvesztette talaját a nemzeti agenda.
Így állt a helyzet a közelmúltig. A gazdasági és társadalmi átalakulás nem látványos viszonyai politikai szempontból látensek maradtak egészen a 2008-as pénzügyi világválságig, ezt követően azonban világszerte bizalomvesztés következett be mindenekelőtt a politikai establishmentek irányában annak ellenére, hogy a válságon - legalábbis a felszínen - sikerült lassacskán úrrá lenniük. A bizalomvesztés fő motívuma a liberális demokráciával szembeni nacionalista érzület terjedésében ragadható meg. Sokáig úgy látszott, hogy éppen Németországra nem fog kiterjedni ez a hullám. Ma már azonban azt látjuk, hogy Németország sem kivétel - azon belül meg mindenekelőtt a volt NDK területe, ahol a múlt megemésztése elmaradt.
Ez a helyzet keresztút elé állítja Németországban a CDU-CSU-t, Európában pedig az EPP-t. Maradt-e elég ereje és presztizse a begyakorlott Strauss-doktrina alkalmazására, vagyis a szélsőjobboldali tematika megszelidített variánsát átvéve határozottan gátat szabni, sőt visszanyesni a szélsőjobboldali eszméket és szervezeteket? Vagy éppen ellenkezőleg: a szélsőjobb gyűri maga alá a jobbközépet, mint fontos politikai erőt. A kérdés nyitott. A helyzet illúziómentes felmérése és a határozott, egybehangolt politika nélkül, amely a választókkal is megértteti a tényleges kockázatokat, a mérsékelteknek nincs esélyük a felülkerekedésre. A világ - és azon belül Európa_- (globalizáció ide, vagy oda) visszacsúszhat afféle helyzetbe, amilyenben az 1930-as években volt.
A II. Világháború után a Németországot megszálló győztesek egy összetört, de zömében náci érzelmű lakosságot találtak, amit konszolidálniuk kellett úgy, hogy a nácizmus szervezett formáját illegitimmé tették. Radikális nácitlanításról épp a konszolidáció szempontjából szó se lehetett. A három nyugati, illetve a szovjet megszállási zónában eltérő módszert választottak. Nyugaton politikailag egy a hitlerizmust túlélt jobbközépből és a hozzájuk csatlakozókból hoztak létre új elitet, a nácizmus problematikát meg igyekeztek elpszichologizálni, Keleten viszont az osztálytagozódást helyezték a centrumba és így a lakosság szembenézését a közelmúlttal ténylegesen elmulasztották - frázisokkal helyettesítve azt egy diktatúra keretében. Nyugaton az új rendszer megszilárdításának legfőbb alapja a "gazdasági csoda" volt, politikájának eszköze pedig a kvázi-egypártrendszerként működő CDU-CSU. A kommunista pártot betiltották, a szociáldemokraták pedig kellő tömegbázis hiányában vagy 15 évig nem voltak kormányképesek. A felszín alatt bujkáló szélsőjobb leszerelésének eszközéül a Strauss-doktrina szolgált. F.J. Strauss a CSU elnökeként az egypárton belüli "pluralizmust" képviselte: jobbra állt a CDU-tól, de lojális volt vele és meghirdette, hogy nála jobboldalibb párt az NSZK-ban nem lehetséges. Minden társadalmi mozgásra figyelt, a szélsőjobb új eszmei próbálkozásait vagy kisajátította, vagy diszkreditálta.
Az NSZK belső viszonyai a 60-as évekre változtak meg. A generációváltás révén a náci múltat nem ismerő fiatalok kezdték a szülőkön számonkérni azok személyes múltját, a jóléti állammal és a demokráciával való elégedettség pedig széles körben ad acta tette a nemzeti nosztalgiákat. A lakosság elfogadta, hogy múltja miatt a "gazdasági óriás - politikai törpe" szerep jut nekik a nyugati világban- akár a keresztény pártok, akár a szociáldemokraták voltak éppen kormányon. A radikális baloldalnak pedig az NDK, mint szemléletes kontraszt vetett gátat. Amikor később a szovjet rendszer összeomlása után sor került Németország békés egyesítésére, végképp elvesztette talaját a nemzeti agenda.
Így állt a helyzet a közelmúltig. A gazdasági és társadalmi átalakulás nem látványos viszonyai politikai szempontból látensek maradtak egészen a 2008-as pénzügyi világválságig, ezt követően azonban világszerte bizalomvesztés következett be mindenekelőtt a politikai establishmentek irányában annak ellenére, hogy a válságon - legalábbis a felszínen - sikerült lassacskán úrrá lenniük. A bizalomvesztés fő motívuma a liberális demokráciával szembeni nacionalista érzület terjedésében ragadható meg. Sokáig úgy látszott, hogy éppen Németországra nem fog kiterjedni ez a hullám. Ma már azonban azt látjuk, hogy Németország sem kivétel - azon belül meg mindenekelőtt a volt NDK területe, ahol a múlt megemésztése elmaradt.
Ez a helyzet keresztút elé állítja Németországban a CDU-CSU-t, Európában pedig az EPP-t. Maradt-e elég ereje és presztizse a begyakorlott Strauss-doktrina alkalmazására, vagyis a szélsőjobboldali tematika megszelidített variánsát átvéve határozottan gátat szabni, sőt visszanyesni a szélsőjobboldali eszméket és szervezeteket? Vagy éppen ellenkezőleg: a szélsőjobb gyűri maga alá a jobbközépet, mint fontos politikai erőt. A kérdés nyitott. A helyzet illúziómentes felmérése és a határozott, egybehangolt politika nélkül, amely a választókkal is megértteti a tényleges kockázatokat, a mérsékelteknek nincs esélyük a felülkerekedésre. A világ - és azon belül Európa_- (globalizáció ide, vagy oda) visszacsúszhat afféle helyzetbe, amilyenben az 1930-as években volt.
2018. szeptember 22., szombat
Agyonhalasztott döntések
Számos döntést kellene meghozni mind az EU-ban, mind az USA-ban. De a hatalmi konstelláció egyik helyen se olyan, hogy a jelenlegi döntéshozókból ki lehetne nézni, hogy önként véget vetnek a halogatásoknak. Az USA-ban a jelek arra mutatnak, hogy a politikai osztály vissza akarja passzolni a döntést a választóknak, akik ezt az ottani konstellációt előidézték. A "félidős" választásoktól várható, hogy a politikusok az eredményektől függő elhatározásokra jussanak a következő két év követendő politikai irányairól és az azt szolgáló célravezetőnek vélt eszközökről.
Az európai helyzet még bonyolultabb. Sok a tagország, sok a téma és előáll(hat)nak további halasztást már nem engedő döntési helyzetek - mint amilyen a Brexit Uniós kezelése. Itt is igyekeznének mennél több döntést az új EU-parlamenti választások utánra halasztani. Azzal a nem lényegtelen különbséggel, hogy a pártcsaládoknak és a tagországok politikai erőinek már előzőleg ki kell alakítani az ígéretesnek tűnő választási stratégiájukat és tematikájukat, amely maga is egyfajta feltételes döntés.
Ami meg az érdeklődő megfigyelőket illeti, nem tehetnek mást, mint előre elképzelt forgatókönyvek nélkül kivárják, mik születnek a politikai boszorkánykonyhákban és a szavazófülkékben - hacsak valami váratlan esemény, eseménysor ki nem billenti a konstellációt jelenlegi állapotából.
Az európai helyzet még bonyolultabb. Sok a tagország, sok a téma és előáll(hat)nak további halasztást már nem engedő döntési helyzetek - mint amilyen a Brexit Uniós kezelése. Itt is igyekeznének mennél több döntést az új EU-parlamenti választások utánra halasztani. Azzal a nem lényegtelen különbséggel, hogy a pártcsaládoknak és a tagországok politikai erőinek már előzőleg ki kell alakítani az ígéretesnek tűnő választási stratégiájukat és tematikájukat, amely maga is egyfajta feltételes döntés.
Ami meg az érdeklődő megfigyelőket illeti, nem tehetnek mást, mint előre elképzelt forgatókönyvek nélkül kivárják, mik születnek a politikai boszorkánykonyhákban és a szavazófülkékben - hacsak valami váratlan esemény, eseménysor ki nem billenti a konstellációt jelenlegi állapotából.
2018. szeptember 1., szombat
Pacta sunt servada?
Pacta sunt servanda?
Nagyon nehéz dolog hosszabb periódusról bármi érvényes általánosságot mondani. Könnyű az ilyenekkel szemben az ezt megkérdőjelező események, irányzatok, összefüggések garmadáját elősorolni. Így ha a II. Világháborút követő évtizedekkel kapcsolatban az atomfegyverek árnyékában a fennmaradt világbékét emeljük ki, szembeállítható ezzel a kisebb és nagyobb, helyi és ennél szélesebb körű háborúk, fegyveres konfliktusok tömege - jóllehet ezek csak válságos helyzetekhez vezettek, de nem eszkalálódtak világméretűvé. Ha ugyanebben a periódusban a nemzetközi szervezetek és megállapodások fokozott előtérbe kerülését emeljük ki, azonnal lehet sorolni ezek gyengeségeit, megsértését, azt a "nagyvonalúságot", amellyel a rendszeren belüli, a megállapodásokat, azok szellemét súlyosan sértő viszonyok és gyakorlatok felett siklottak el szemhúnyással. Ha meg azt emeljük ki, hogy ebben a periódusban az emberek milliárdjainak nőtt az átlagos élettartama, javultak érdemlegesen az életkörülményei, akkor sorolni lehet a kiáltó egyenlőtlenségeket, valamint azt, hogy a szabályokat mindig az "erősek" határozták meg és konzekvensen a maguk javára. Ugyanígy ha a szabálykövetés dominanciáját emeljük ki, sorolhatók a szabálysértések, továbbá azok a radikális mozgalmak, amelyek a szabályok felrúgását hirdették és gyakorolták - akár az emberi élet értékét, annak tiszteletben tartását is negligálták.
Számos jelenség mutat napjainkban arra, hogy ennek a relatíve hosszú, egyfajta konvergenciával, kooperációval, szabálytartással, mint domináns irányzattal jellemezhető periódusnak a végéhez közeledünk. S figyelemre méltó, hogy nem a periféria mondja fel a korábbi egyezményeket, hanem a centrumban mutatkozik meg ez legpregnánsabban. Ha a periódus lezárulásának magyarázatát keressük, akkor olyan gazdasági és társadalmi folyamatokat kell elemeznünk, amelyek eléggé eltávolítanak a felszíni jelenségek szintjétől. Ugyanakkor a világrend felrobbantásához éppen a felszíni, gyakran "puha" tömegpszichológiai és egyéb efemernek tűnő jelenségek vezethetnek el. Így kiemelkedő a megállapodások betartásának ezeréves elvét megkérdőjelező, azokat egyoldalúan felmondó, vagy csak figyelmen kívül hagyó és a kíméletlen érdekérvényesítést helyeslő, elváró közhangulat eluralkodása. Mint a jelenségkör csúcsára elég utalnunk Trump elnök politizálására a szervezetekkel és a megkötött egyezményekkel kapcsolatban, amelyet egy ideológia is kísér az ad hoc bilateralizmus és a kiszámíthatatlanság, mint hasznos eszköz hirdetésével. De ugyanezt mondhatjuk a brit Brexit tárgyalási taktikáról. A helyett, hogy igényeiket igyekeznének a másik, erősebb fél igényeivel egyeztetni, merev, híveik ábrándjait követő tárgyalási pozíciójukkal nyitott szemmel gyalogolnak bele a számukra legrosszabb, megállapodás nélküli kilépésbe. Ami igaz a "csúcson", az - mutatis mutandis - igaz a másik póluson is, ahol az elkeseredett kétségbeesés diktál. És legfőképp a két pólus között elhelyezkedő fanatikus ideológiák képviselőinél.
Nem arról van szó, hogy a paktumokat negligáló önös és zsaroló politizálás képviselői ezzel általános összeomlást szeretnének elérni. Nekik valós vagy fantazmagória-szerű törekvéseik vannak, amit kemény eszközökkel próbálnak érvényesíteni. Csak azt nem veszi figyelembe senki (sem ők, sem ellenfeleik), hogy egy idő után egy előálló világgazdasági válság vagy katonai eszkaláció esetén nem lesznek meg a koordinációs és bizalmi kapcsolatok, hogy segítségével úrrá legyenek a kialakult helyzeten annak ellenére, hogy a globális interdependencia akkor is irreverzibilis tény, ha igyekeznek nem tudomást venni róla.
Nagyon nehéz dolog hosszabb periódusról bármi érvényes általánosságot mondani. Könnyű az ilyenekkel szemben az ezt megkérdőjelező események, irányzatok, összefüggések garmadáját elősorolni. Így ha a II. Világháborút követő évtizedekkel kapcsolatban az atomfegyverek árnyékában a fennmaradt világbékét emeljük ki, szembeállítható ezzel a kisebb és nagyobb, helyi és ennél szélesebb körű háborúk, fegyveres konfliktusok tömege - jóllehet ezek csak válságos helyzetekhez vezettek, de nem eszkalálódtak világméretűvé. Ha ugyanebben a periódusban a nemzetközi szervezetek és megállapodások fokozott előtérbe kerülését emeljük ki, azonnal lehet sorolni ezek gyengeségeit, megsértését, azt a "nagyvonalúságot", amellyel a rendszeren belüli, a megállapodásokat, azok szellemét súlyosan sértő viszonyok és gyakorlatok felett siklottak el szemhúnyással. Ha meg azt emeljük ki, hogy ebben a periódusban az emberek milliárdjainak nőtt az átlagos élettartama, javultak érdemlegesen az életkörülményei, akkor sorolni lehet a kiáltó egyenlőtlenségeket, valamint azt, hogy a szabályokat mindig az "erősek" határozták meg és konzekvensen a maguk javára. Ugyanígy ha a szabálykövetés dominanciáját emeljük ki, sorolhatók a szabálysértések, továbbá azok a radikális mozgalmak, amelyek a szabályok felrúgását hirdették és gyakorolták - akár az emberi élet értékét, annak tiszteletben tartását is negligálták.
Számos jelenség mutat napjainkban arra, hogy ennek a relatíve hosszú, egyfajta konvergenciával, kooperációval, szabálytartással, mint domináns irányzattal jellemezhető periódusnak a végéhez közeledünk. S figyelemre méltó, hogy nem a periféria mondja fel a korábbi egyezményeket, hanem a centrumban mutatkozik meg ez legpregnánsabban. Ha a periódus lezárulásának magyarázatát keressük, akkor olyan gazdasági és társadalmi folyamatokat kell elemeznünk, amelyek eléggé eltávolítanak a felszíni jelenségek szintjétől. Ugyanakkor a világrend felrobbantásához éppen a felszíni, gyakran "puha" tömegpszichológiai és egyéb efemernek tűnő jelenségek vezethetnek el. Így kiemelkedő a megállapodások betartásának ezeréves elvét megkérdőjelező, azokat egyoldalúan felmondó, vagy csak figyelmen kívül hagyó és a kíméletlen érdekérvényesítést helyeslő, elváró közhangulat eluralkodása. Mint a jelenségkör csúcsára elég utalnunk Trump elnök politizálására a szervezetekkel és a megkötött egyezményekkel kapcsolatban, amelyet egy ideológia is kísér az ad hoc bilateralizmus és a kiszámíthatatlanság, mint hasznos eszköz hirdetésével. De ugyanezt mondhatjuk a brit Brexit tárgyalási taktikáról. A helyett, hogy igényeiket igyekeznének a másik, erősebb fél igényeivel egyeztetni, merev, híveik ábrándjait követő tárgyalási pozíciójukkal nyitott szemmel gyalogolnak bele a számukra legrosszabb, megállapodás nélküli kilépésbe. Ami igaz a "csúcson", az - mutatis mutandis - igaz a másik póluson is, ahol az elkeseredett kétségbeesés diktál. És legfőképp a két pólus között elhelyezkedő fanatikus ideológiák képviselőinél.
Nem arról van szó, hogy a paktumokat negligáló önös és zsaroló politizálás képviselői ezzel általános összeomlást szeretnének elérni. Nekik valós vagy fantazmagória-szerű törekvéseik vannak, amit kemény eszközökkel próbálnak érvényesíteni. Csak azt nem veszi figyelembe senki (sem ők, sem ellenfeleik), hogy egy idő után egy előálló világgazdasági válság vagy katonai eszkaláció esetén nem lesznek meg a koordinációs és bizalmi kapcsolatok, hogy segítségével úrrá legyenek a kialakult helyzeten annak ellenére, hogy a globális interdependencia akkor is irreverzibilis tény, ha igyekeznek nem tudomást venni róla.
2018. augusztus 15., szerda
Vajon az európai kormányok korrigálnak-e?
Európa, mint világhatalom a II. Világháború óta csak fikcióként létezett. Valójában katonailag az USA protektorátusa volt, amely mögött ott volt az USA gazdasági világhegemóniája. A politikát tekintve pedig méltán terjedt el a Kissingernek tulajdonított bonmot, miszerint adják meg neki Európa telefonszámát. S valóban, a nemzetállamok Európája a kényszerek és lehetőségek eredőjeként létrehozta ugyan az EU elődintézményeit, majd az EU-t, amely válságról válságra a fokozódó integráció irányában haladt, de a döntő lépést nem volt képes megtenni. A hírhedt lengyel liberum vetoval párhuzamba állítható egyhangúság elvétől túl későn és túl óvatosan sikerült csak megszabadulnia, amikor ez már kevésnek bizonyult.
Az egész nyugati világra jellemző, lassan halmozódó gazdasági és szociális feszültségeket a váratlan 2008-as pénzügyi világválság csak eszkalálta és az elé a feladat elé állította a hatalmi eliteket, hogy vagy egy átfogó vízió jegyében új alapokból építik át a rendszert, vagy néhány kisebb demonstratív átalakítás mellett egy nagy bűvészmutatványba kezdenek. Ez utóbbit választották mind az USA-ban, mind Európában. A bűvészmutatvány lényege a központi bankok nyakló nélküli pénzkibocsájtása és kamatcsökkenése volt annak reményében, hogy a pénzbőség majd spontán módon oldja a gazdaság és a társadalom szűk keresztmetszeteit és prosperitást idéz elő. Ez rövid távon valamelyest sikerült is, a nélkül, hogy fenntartható viszonyokat eredményezett volna. De azzal se számoltak, hogy az establishmentekbe helyezett közbizalom mindeközben olyan mértékig megingott, hogy az a bejáratott politikai rendszerek stabilitását kérdőjelezte meg. Az a két világhatalom, amelynek gazdasági és politikai berendezkedése más volt, mint a liberális demokráciáké, Kína és Oroszország mind a pénzügyi válság, mind a pénzügyi bűvészmutatvány idején együttműködött, "falazott" és a helyzetet "csak" arra használta fel, hogy pozícióit fokról fokra javítsa, erősítse.
Ha a hatalmi elitek se a válság előtt, se azt követőleg nem próbáltak profilaktukusan, illetve a tanulságokat levonva radikális reformokat kidolgozni, a bűvészmutatvány alatt erre mindmáig se képesek, se alkalmasak nem voltak. Ezért "büntetésük" a rendszer eróziója: Trump elnöksége, a Brexit és az EU zilált állapota. A nagy szembesülés azonban még mindig várat magára, így a választópolgárok mind az USA-ban, mind Európában a csodadoktorok varázslataiban és életük javulásában reménykedhetnek, nem pedig kataklizmától félnek. A szembesülés azonban nem elkerülhető és nem is távoli. Formája, léptéke azonban nem látható előre. S így az sem, hogy erre milyen erők hogyan fognak reagálni.
Talán a világhatalmi szempontból már nem jelentős Nagy-britannia bizonyos fejleményei láthatók előre. Nagy valószínűséggel nem kerülhető el a "kemény" Brexit annak gazdasági és Írország határát érintő fejleményeivel. Nehéz elképzelni ezt a fejleménysort Írország és Skócia elszakadása nélkül. Hogy mindez hogy hathat Angliára és az EU-ra, az már a "mi lesz, ha" fantáziavilágába tartozik. Akárcsak a Trump-féle kamikaze-politika majdani karambolja, illetve a felfordulás közepette az orosz és kínai önmérséklet vagy mohó türelmetlenség libikókája.
Hogy a liberális demokrácia talaján álló hatalmi elitek - és ezen belül az európaiak - köréből átfogó és végrehajtható reform-vízió nem várható, azt nagy biztonsággal kijelenthetjük. Macron ilyen irányú próbálkozásainak visszhangtalansága erre önmagában is bizonyítéknak tekinthető. Azt azonban nem tudhatjuk, hogy a válsághelyzetekre adott európai kényszer-válaszok között nem lesz-e olyan, amely akár egy új irányzat kiinduló pontjául is szolgálhat. Ugyanakkor világosan látható, hogy a mai amerikai, orosz és kínai politika egyaránt Európa egysége ellen dolgozik.
Az egész nyugati világra jellemző, lassan halmozódó gazdasági és szociális feszültségeket a váratlan 2008-as pénzügyi világválság csak eszkalálta és az elé a feladat elé állította a hatalmi eliteket, hogy vagy egy átfogó vízió jegyében új alapokból építik át a rendszert, vagy néhány kisebb demonstratív átalakítás mellett egy nagy bűvészmutatványba kezdenek. Ez utóbbit választották mind az USA-ban, mind Európában. A bűvészmutatvány lényege a központi bankok nyakló nélküli pénzkibocsájtása és kamatcsökkenése volt annak reményében, hogy a pénzbőség majd spontán módon oldja a gazdaság és a társadalom szűk keresztmetszeteit és prosperitást idéz elő. Ez rövid távon valamelyest sikerült is, a nélkül, hogy fenntartható viszonyokat eredményezett volna. De azzal se számoltak, hogy az establishmentekbe helyezett közbizalom mindeközben olyan mértékig megingott, hogy az a bejáratott politikai rendszerek stabilitását kérdőjelezte meg. Az a két világhatalom, amelynek gazdasági és politikai berendezkedése más volt, mint a liberális demokráciáké, Kína és Oroszország mind a pénzügyi válság, mind a pénzügyi bűvészmutatvány idején együttműködött, "falazott" és a helyzetet "csak" arra használta fel, hogy pozícióit fokról fokra javítsa, erősítse.
Ha a hatalmi elitek se a válság előtt, se azt követőleg nem próbáltak profilaktukusan, illetve a tanulságokat levonva radikális reformokat kidolgozni, a bűvészmutatvány alatt erre mindmáig se képesek, se alkalmasak nem voltak. Ezért "büntetésük" a rendszer eróziója: Trump elnöksége, a Brexit és az EU zilált állapota. A nagy szembesülés azonban még mindig várat magára, így a választópolgárok mind az USA-ban, mind Európában a csodadoktorok varázslataiban és életük javulásában reménykedhetnek, nem pedig kataklizmától félnek. A szembesülés azonban nem elkerülhető és nem is távoli. Formája, léptéke azonban nem látható előre. S így az sem, hogy erre milyen erők hogyan fognak reagálni.
Talán a világhatalmi szempontból már nem jelentős Nagy-britannia bizonyos fejleményei láthatók előre. Nagy valószínűséggel nem kerülhető el a "kemény" Brexit annak gazdasági és Írország határát érintő fejleményeivel. Nehéz elképzelni ezt a fejleménysort Írország és Skócia elszakadása nélkül. Hogy mindez hogy hathat Angliára és az EU-ra, az már a "mi lesz, ha" fantáziavilágába tartozik. Akárcsak a Trump-féle kamikaze-politika majdani karambolja, illetve a felfordulás közepette az orosz és kínai önmérséklet vagy mohó türelmetlenség libikókája.
Hogy a liberális demokrácia talaján álló hatalmi elitek - és ezen belül az európaiak - köréből átfogó és végrehajtható reform-vízió nem várható, azt nagy biztonsággal kijelenthetjük. Macron ilyen irányú próbálkozásainak visszhangtalansága erre önmagában is bizonyítéknak tekinthető. Azt azonban nem tudhatjuk, hogy a válsághelyzetekre adott európai kényszer-válaszok között nem lesz-e olyan, amely akár egy új irányzat kiinduló pontjául is szolgálhat. Ugyanakkor világosan látható, hogy a mai amerikai, orosz és kínai politika egyaránt Európa egysége ellen dolgozik.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)