Társadalmi integráció

A tömeges migráció kapcsán jött divatba a társadalmi integráció tematikája. Abban a kontextusban, hogy a bevándorlás hatásában akkor lehet sikeres, ha az újonnan érkezettek társadalmi integrációja is megtörténik. De vajon a potenciális befogadó országok e nélkül a problematika nélkül manapság sikeresen integráltaknak tekinthetők-e? Avagy a modern - posztmodern társadalmakban az integráció kék madár, amit sokan emlegetnek, de még senki se látott?

A szocialista kísérlet világszerte integrált társadalmakat ígért. Teljesen függetlenül attól, hogy ezt az ígéretet mennyiben és hogyan valósította meg, maga ez az alternatíva kihívást jelentett a fejlett piacgazdaságú országok számára. S e kihívásra jelentett választ a jóléti állam, amely a háborús helyreállítás periódusával kezdődően magas szintű foglalkoztatást, emelkedő reálbéreket, egyre kiterjedtebb egészségügyi, oktatási és szociális gondoskodást és ugrásszerűen emelkedő tömegfogyasztást hozott demokratikus, egyre több személyes szabadságot jelentő körülmények között. Közben folyt a gyarmati rendszer felszámolása, az USA-ben pedig az afroamerikaiak integrációja. A fejlett országok területén nem volt háború, az űrkutatás látványos, kollektívnek érzett sikereket hozott. Természetesen ez sem volt egyértelmű diadalmenet, fel lehet emlegetni országonként ilyen olyan fogyatékosságokat e téren, de ezek nem tehetik kétségessé a fő tendenciát.

A társadalmi integráció megbicsaklásának első feltűnő jelét a 60-as évek fiataljainak proteszt-mozgalmai jelentették. Ők már beleszülettek a fogyasztói társadalomba, ezért az nem jelentett számukra olyan elementáris élményt, mint az idősebb generációk részére. Az USA képzett fiataljai fellázadtak az ellen, hogy kötelező sorozással Vietnamba vigyék őket harcolni - borzalmas fizikai és mentális körülmények közé. Ennek a hangulatnak és kultúrának az átterjedése Európába már nem írható le ilyen egyértelmű válaszreakcióként személyes sorsukat érintő repressziv állami beavatkozásra. Sokkal több volt benne az eszmei elem - bármit is gondoljunk róla. Viszont ennek bázisán kialakult a baloldali terrorizmus is, amely általános társadalmi megrázkódtatással járt.

A 70-es évektől a korábbi status quot felforgató számos mélyre ható tendencia jelentkezett. Az olajár-robbanástól az ipari korszak végéig, a globalizálódás ugrásszerű előrehaladásától a mikroelektronikai forradalomig, a reaganimicstól az államszocialista rendszerek válságáig és tekintélyvesztéséig és sok helyen bukásáig, a növekedés határai gondolatának, s ennek folyományaként a zöld mozgalmak megjelenésének hosszan lehetne sorolni a korábbi világ megváltozásának okait és magyarázatait.

A nagy vesztes a társadalmi átalakulásban a korábbi munkásosztály volt mind létszámában, mind életszínvonalában, mind pedig politikai befolyásában. De a tömegtermelés részleges átkerülése a korábbi harmadik világba és a robottechnika elterjedése ennél sokkal tágabb foglalkoztatotti kör egziszenciális biztonságát tette kérdésessé. A jóléti állam mind több bónusza kérdőjeleződött meg egyes fontos országokban. Az underclass társadalmi jelenléte is sok országban sokkal hangsúlyosabbá vát. A látens folyamatok hirtelen explicitté váltak a 2008-as pénzügyi világválság során. Mindezek alapján erősen kétséges, hogy - a bevándorlás kérdéskörétől függetlenül - a mai fejlett országok társadalmai mennyire tekinthetőek integráltnak.

Új egalitariánus, a tömegek jólétét ígérő ideológia és politika nem jelentkezett válaszképpen a kialakult helyzetre. E helyett a nemzeti önzés, az autarkiás illuziók kapnak hangot egyre több országban és szereznek pozíciókat  anti-establtshment jobboldali populista politikusok és mozgalmak. A csalódott, gyakran elkeseredett választók hajlamosak lebecsülni a korábbi demokratikus és humanista vívmányokat is. Az establishment politikusai csak most kezdik felismerni, hogy csupán defenzióval nem fogják tudni tartósan megőrizni pozícióikat. Vagy megpróbálkoznak a valós társadalmi integráció új eszközökkel való kiépítésével, vagy bukásuk már középtávon elkerülhetetlen. Hogy aztán ilyen irányú próbálkozásuk mennyire lehet sikeres - az már egy másik, igen bonyolult kérdéskör.

Történt valami Magyarországon?

A szokványos nemzeti ünnepi kitüntetésosztáson egy hirhedt uszító ujságíró is kitüntetést kapott miniszterelnökhelyettesi csókok kíséretében. Ezen való felháborodásában több tucat korábbi kitüntetett visszaküldte kitüntetését az államfőnek tiltakozása jeléül. Jelentéktelen epizód, illetve túlreagálás lenne, mivel a rendszer nap mint nap követ el súlyos bűnöket, a tiltakozók pedig zömmel nem is ettől a rendszertől kapták kitüntetésüket? Vagy a rendszer most egy jelentős lépést tett kifelé az euroatlanti közmegegyezésből?

Nem vitás, hogy az utóbbiról van szó. Egy magyar Julius Streicher nézeteit inkorporálta hivatalosan is az Orbán rendszer ezzel a kitüntetéssel és átadásával. A kapcsolat közöttük eddig is több, mint kétértelmű volt, de nem hivatalos. Mostanáig ebben az ideológiai mezőben lehetséges volt a pávatánc - ezután nem az. A dolog súlyához képest a tiltakozás szimbolikusnak nevezhető: néhány tucat értelmiségi személyes gesztusa. Feltehetőleg mind a határokon belül, mind azokon kívül folytatódni fog a business as usual. Így volt ez a 30-as években is: más ügyek fontossága elnyomta az elvi-erkölcsi határok átlépését. A következmények ismeretesek.

Nem tudhatjuk, hogy ez a mostani határ-átlépés a későbbiekben hol, mikor, milyen összefüggésben lesz hivatkozási alap.De azt konstatálhatjuk, hogy megtörtént. És hogy a magyar szuggeráló bűvésznek nem sikerült cinikus trükkjét észrevétlenül hajtani végre.

November 8

Az USA elnökválasztása kulcsfontosságú esemény a válaszút előtt álló Európa és benne Magyarország számára. Az eddigi világrend stabilitása világszerte megingott objektíve is, szubjektíve is. Ami az objektív vonulatot illeti, annak legfőbb jele, hogy a 2008-as pénzügyi világválság heveny szakaszának elmúltával máig nem sikerült a világgazdaság tartós stabilitását létrehozni. A másik fontos jel az, hogy a nemzetközi politikai-katonai erőviszonyok képlékennyé váltak, s ezért a különféle válsággócok "kezelésére" domináns erő nem mutatkozik. A szubjektív megingást pedig a különböző országokban az a választói magatartás mutatja, hogy a korábbi establishmentet és status quot képviselő irányzatokkal szemben más, a korábbi szabályokat felrúgó irányzatok erősödnek meg, vagy kerekednek felül.

Az eddigi világrend vezető országa az USA volt és lényegében ma is az. Az ottani lakosság is kételkedik, hogy jól mennek-e a dolgok az eddigi pályájukon. A kételkedést joggal nevezhetjük elégedetlenségnek. Ez kapott hangot a két nagy párt elnökválasztási kampányában. Végülis a republikánusoknál az a Trump lett a jelölt nagy fölénnyel, aki zavaros elitellenes kampányával a zsigereket megcélozva definiáltlan politikai változást hirdetett az USA naggyá tételére. Lényeg azonban, hogy ezt a formákra nem adó durva, nyers módon ígéri megvalósítani. A demokratáknál Sanders is az elit radikális kritikusaként lépett fel és szorongatta meg a "hivatalos" jelölt Hillary Clintont, ám ő a társadalmi igazságosság és egyenlőség bajnokaként. Végülis támogatást ígért a küldöttek többségét megszerző Clintonnak, de kérdés, hogy hívei ténylegesen is megadják-e ezt a támogatást. November 8.-án tehát egy kiszámíthatatlan radikális jobboldali jelölt mérkőzik meg egy - változásokat is ígérő- de alapjában a hagyományos establishment-politikát képviselő jelölttel. Nyilván ez a vezérszólam fogja meghatározni azt is, hogy a választók milyen szenátust, képviselőházat, milyen kormányzókat fognak az új elnök mellé megválasztani.

A pillanatnyi előjelzések Clinton győzelmére utalnak. Nem zárható ki azonban olyan fordulat, amely végülis Trumpot hozza ki győztesnek. Ha ez bekövetkezik, világszerte elszabadulhat a pokol. Még mielőtt egyáltalán kiderülhetne, hogyan áll fel és mit csinál az új adminisztráció, magát a választási eredményt a kalandor politikusokés katonák világszerte arra használhatnák fel, hogy belevágjanak olyan radikális lépésekbe, amelyeket rendezett körülmények között alaposabban meggondolnának. Ez pedig láncreakciót is elindíthat, amelynek beláthatatlanok és racionálisan kalkulálhatatlanok a következményei.

Clinton győzelme esetén azonnali, visszafordíthatatlan kalandokra kevésbé számíthatunk a világban. A különféle kalandorok a választási eredményből bíztatást nem olvashatnának ki. Ám éppen azért, mert a korábbi világrend stabilitása objektíve megingott és az elégedetlenség széleskörű, egy a viszonyokat ismerő és a hagyományos hatalomgyakorlást folytatni akaró új elnök és adminisztráció is nagy kihívásokkal kerül szembe. Nincs  garancia arra, hogy képes jól felismerni a kérdések fontossági sorrendjét, jól felmérni, hogy milyen területeken mi a valóságos mozgástere és lehetőségei, hogyan reagál a váratlan fejleményekre. Így aztán rövidebb - hosszabb távon mindenképpen dinamikus, kockázatokkal terhes változásokra kell számítanunk. Csak nem úgy, hogy eleve a lovak közé dobták a gyeplőt.

Parazita állam

Minden működő állam sokféle formában szereplője az országában folyó újratermelési processzusnak. Garantál, szabályoz, újraeloszt, szankcionál, bizonyos nélkülözhetetlen funkciókat maga lát el - hogy csak futólag jelezzük, milyen komplex a szerepe. Mindennek sok eleme nem számszerűsíthető a számbavételi nehézségek miatt. Ezért a működés minőségét leginkább a "kimenetek" mutatják, mint a GDP alakulása, a nemzeti vagyon alakulása, a lakosság születéskor várható élettartamának alakulása, a népesség iskolázottságának alakulása, az u.n."vándorlási különbözet" és egyéb hasonló, önmagában eltérő fontosságú jelzőszám. A számok mögött aztán elemezhetőek is a különféle folyamatok. Ezek között az elemzési szempontok között kiemelkedő fontosságú a fenntarthatóság, továbbá a más országokkal való összehasonlítás.

Ha egy országban politikai váltógazdaság van, akkor van esély az állam működésével kapcsolatos vitákra: a kormányzat a pozitívumokat hangsúlyozza, az ellenzék a negatívumokat. És ebben a politikai térben a folyamatokról, részfolyamatokról szóló szakmai viták is könnyebben ki tudnak bontakozni. Az ilyen közegben az állam egyes szakosított intézményei a maguk szakmai logikája szerint tudnak működni - nem érvényesül a politikai befolyás, cenzúra.Ha az államot de jure, vagy de facto egy személy vagy csoport valódi kontroll nélkül tartja kézben, akkor mindez bajos, szélső esetben lehetetlen. Az állami önkényt e tekintetben valamelyest az korlátozza, hogy a mai globalizálódó, interdependens világban számos intézmény végez folyamatosan komparatív vizsgálatokat, amelyek az államok által szolgáltatott adatokat igyekeznek forráskritikával kezelni, esetenként becslésekkel korrigálni. Ezen túlmenően az üzleti szféra különböző intézményei is figyelik az egyes államok tevékenységét és annak eredményeit és a maguk módján összegzik is a róluk kialakuló képet és előrejelzéseket is közreadnak.

Ebbe a közegbe kell belehelyeznünk a NATO és EU-tag Magyarországot is. A szuverenitásának egy részéről lemondott ország sokféle adat szolgáltatására köteles, az azzal kapcsolatban érkező kifogásokra válaszolnia kell, s ezen felül számot kell adnia a jövőt illető terveiről is (v.ö. konvergencia - program), amelynek betartását is számon kérik rajta. Mivel ennek során nem születik az ország teljesítményét összegző minősítő "bizonyítvány", a magyar kormánynak módjában áll propagandájában egyoldalúan a kedvezően alakuló mutatószámokra hivatkozni. Így aztán addig, amíg nem adódik előjel - probléma (pl. az EU tagállamok éved GDP-je nő, az adott országé csökken) addig az értékelés, mint olyan  relativizálható.

Éppen ezért a magyar állam teljesítményét valójában nem kvantitatív, hanem kvalitatív alapon kell megközelítenünk. Ha ezt tesszük, meglehetősen egyértelmű eredményre jutunk. Azt találjuk, hogy a különféle mutatószámok sötét képet mutatnának az évenként beáramló EU-s netto támogatások nélkül. Hogy az állami élet számos területén nem történik meg az amortizáció pótlása, tehát a tartalékok felélés folyik romló minőségű kibocsájtás mellett. Hogy a nemzeti valuta tudatos leértékelése fed el negatív tendenciákat. Hogy a jó minőségű magyar munkaerőt elszívja a külföld és pótlására nincs eszköz. Hogy a külkereskedelmi mérlegünk pozitív volta nagyrészt néhány itt működő multinacionális vállalatnak köszönhető (akárcsak a foglalkoztatási szint, adóbevétel, közművek árbevétele), amelyek ha valamilyen okból távoznának az országból, a magyar gazdaság összeomlana.

Mindezt összegezve egy nem saját forrásaiból működő, magát hosszabb távon fenntartani nem képes parazita állam képe bontakozik ki, amely egy nagyobb külső megrázkódtatást aligha viselne el a működőképesség, a rendezett mindennapi élet látszatát fenntartva.

"Kalandorok kíméljenek"

Régi magyar házassági hirdetésekben szerepelt ez a formula. Hogy hogyan hatott, nem tudhatjuk. Éppen fel is hívhatta a hirdetőre a kalandorok figyelmét: ugyan miért is emlegeti őket. De szándékában nyilván azt fejezte ki, hogy ő szolid, komoly valaki, tessék őt így kezelni.

A mai zavaros, bizonytalan és a jövőben talán még zavarosabbá váló időben  az a leosztás, hogy a tradicionális hatalmi elit habozónak, késlekedőnek, tehetetlennek (s egyszersmind korruptnak, szabályszegőnek) mutatkozik és vele szemben egyre másra tűnnek fel világszerte ilyen-olyan kalandorok. Ez a folyamat a minket közvetlenül érintő euroatlanti világban most már ott tart, hogy az USA egyik nagy pártja nyilvánvaló kalandort jelölt elnöknek. Az EU egyik kulcsállamában, Franciaországban a nemrég még szélsőségesnek elkönyvelt Le Pen elnök szeretne lenni. A másik európai kulcsállamban, Németországban egyelőre még nem jelentkezett be kalandor, de ha Merkel belebukik a török - politikájába, akkor nem kizárt, hogy ott is jelentkezni fog ilyen. Európa peremvidéke máris tele van hatalmon lévő, további ugrásra kész kalandorokkal.

Ebben a helyzetben sok múlik a centrális pozíciójú országoknak a választóin. Hiába kétséges, hogy a korábbi hatalmi elitjük egyik vagy másik szárnya  fel tud-e nőni a megváltozott, most zavarosnak és bizonytalannak érzékelt helyzethez és tud-e valamiféle stabilitást biztosítani legalább néhány évre. Ahhoz, hogy ez egyáltalán kiderülhessen,  mindenekelőtt a választók megelőlegezett bizalma szükséges, vagy legalábbis az, hogy a többség bennük a kisebb rosszat, a kockázatkerülést lássa. Hogy bár döntésük következményét nem látják előre, kimondják-e, hogy "Kalandorok kíméljenek!" - vagy elégedetlenségük, ingerültségük miatt belefutnak magabiztosságot ígérő felelőtlen és veszélyes önjelöltek kelepcéjébe? Mert akkor egy következő választásokon aligha lesz módjuk döntésüket korrigálni.

Pár éve még nem volt kétséges a választás. Ma már csak reménykedhetünk.

Az alacsony bérek orbáni politikájának csődje

Az Orbán- rendszer igen sikeresen tudja használni a lakosság kiszolgáltatottságát a szavazófülkékben és a köznyugalom fenntartásában. A gazdaság- és társadalompolitikáját is ugyanerre a kaptafára húzva képzelte el. Úgy gondolta, a megélhetési kényszer segítségével, a szociálpolitika leépítésével a paupereket és a krónikus munkanélkülieket be tudja hajtani a közmunka rezervoárjába, amely személy szerint (mintegy feudális módon) engedelmessé teszi őket. Ez többé-kevésbé sikerült is. A többieket az alacsonyan tartott minimálbérrel zsákmányolja ki, hogy így - úgymond - versenyképesek legyenek Középeurópában a távolkeleti munkaerővel. Ez az elképzelés csak a deklasszálódó, vagy attól félő nem fizikai dolgozók körében ért el bizonyos sikereket. Ők valóban hajlandónak mutatkoztak lehetetlen bérért a magyar átlagnak megfelelő teljesítményre. Az is működni látszott, hogy a nyomott bérszínvonalon belül a valamivel magasabb bérért lehetett munkaerőt találni az ennél igényesebb (külföldi vagy hazai kézben lévő) magyar munkahelyekre. Minthogy ezt a helyzetet kormánykörökben szinte öröknek tartották, ehhez szabták oktatási és szakképzési politikájukat is.

Mint rendszer azonban ez kezdettől fogyatékos volt. A fiatal diplomások vagy a rendszer jól fizetett szolgálóivá váltak, vagy inkább külföldre mentek. Kevesen álltak be rossz fizetésért az idősebb kollégáik taposómalmába. De a külföld egyre inkább vonzóvá vált a közepesen képzett jó munkaerő számára is. A marginális haszonnal nem lehet csábítani olyan populációt, amely a politika drasztikus lórúgásaihoz szokott és tudja, hogy ami ma bónusz, azt holnap hatóságilag elvehetik tőle. Ugyanez vonatkozik a hivatalos béren felül zsebbe dugott pénzek nagy részére is. Továbbá a kizsákmányolhatóság mindig is szorosan összefüggött a magyar lakosság kiemelkedő immobilitásával is. Világos: ha ingázni kell, vagy netán költözni, az annyira költséges, hogy valamivel magasabb bérért nem éri meg. Ha már egyszer a szó földrajzi értelmében lépni kell, azonnal felvetődik, hogy egy valamivel nagyobb lépés, a külföldre menetel hozadéka nagyságrendekkel nagyobb. Vagy relatíve jobban jár, aki marad helyben közmunkásnak.

A potenciális feszültség tehát eleve benne volt a rendszerben. Mostanra vált azonban gyakori tapasztalati ténnyé, hogy a munkaerőhiány olyan szakmákban és földrajzi területeken is mindennapossá vált, ahol arra korábban senki se gondolt. Ezt a rendszer nem hajlandó az egész koncepció újragondolásával oldani meg. Választott módszerei a kisebb léptékű béremelés (ami választási szempontból is jól van időzítve), az alkalmi tűzoltás, illetve beletörődés abba, hogy sok területen a szolgáltat6ás - ellátás színvonala tovább fog csökkenni. S továbbra is alacsony marad a beruházások szintje.Így tesz, mert a hatalomgyakorlási filozófiája lényegi változást nem is enged meg.

Az ellenzéki politika eddig nem jutott tovább olyan, a korábbi időszakból megmaradt követelésnél, amilyen a minimálbér-emelés. Nem állt elő a jelentkező munkaerőhiányra hivatkozva egy alternativ gazdaság- és társadalompolitikát közérthetően megmutató érdemi javaslatokkal. S nem ébredtek fel az eddigi, valóban kiszolgáltatott helyzetükből következő álmukból a szakszervezetek sem. Ha ez továbbra is így marad, folyamatosan erodálva bár, de még működni fog egy ideig az Orbán - rendszer.

Reális veszély-e Európában háborús helyzet kialakulása?

Ha napi perspektívából nézzük, akkor minden bizonnyal a nemleges válaszra hajlanánk.  70 éve a kontinensen nagyobb háború nem volt, a kisebbek se "szabályosan", szuverén országok között folytak, így még a gondolattól is elszoktunk. Különösen azóta, hogy NATO - Varsói Szervezet szembenállás is megszűnt egy negyedszázada. Az Európai Unió léte és a környező országokkal kötött különféle egyezmények tömege nem arra vall, hogy itt egyhamar háborús konfliktus alakulhatna ki a kontinensen belül.  Az Unió peremvidékén ugyan Oroszország és Törökország veszélyes vizek felé sodródik, Oroszország a Krim annektálásával átlépett egy szilárdnak hitt szabályt és Kelet-Ukrajnában álcázott katonai akcióba bonyolódott, de ez még nem jelenti egy "nagy" háború közeledtét.

Nem ilyen megnyugtató a kép, ha a világhelyzetre és az európai helyzetre tekintünk. A világ pénzügyi rendszerét a 2008-as válság látványosan megrendítette s a stabilizálódás csak látszólagos és bármikor kiújulhat a válság, ami a korábbinál még pusztítóbb lehet. Az európai kontinens békéjének katonai biztosítójában, az USA-ban is megerősödnek az izolacionista tendenciák, amelyeknek globális következményei kiszámíthatatlanok. Oroszország növeli katonai erejét, amely nyílt agresszióval ugyan nem fenyeget, de látható az igyekezet, hogy a diverzió változatos eszközeivel bomlasszák a jelenlegi európai rendet. Amely amúgyis kezd egyre bizonytalanabb lábakon állni. Ennek leginkább szembetűnő jele a Brexit, de korábban eljutottunk a Grexit peremére is. Az Unió más országaiban is erőre kaptak a többé - kevésbé euroszkeptikus és/vagy populista pártok, erősödtek a nacionalista tendenciák - s mindezek kihasználják az életkörülmények romlásából vagy stagnálásából eredő gazdasági és politikai elégedetlenséget is. Mindezt tetézi a kezelhetetlennek látszó léptékű migráns - probléma is, amelynek tekintetében nincs egyetértés sem a tagállamok, sem lakosságuk körében. Fokozódik az ellenszenv a hatalmon lévők korrupciója, a színfalak mögötti egyezkedések eluralkodása, a titkosszolgálatok túlterjeszkedése és ezzel egyidejű látványos kudarcai, valamint a bürokrácia burjánzása miatt. Ha mindezt összeadjuk, nem túlzás a centrifugális erők fokozódó térnyeréséről beszélni a kontinensen.

Ehhez képest a "Nemzetek Európája" koncepció hangoztatása szelíd dolognak látszik Régóta létező koncepció, mindig úgy állítja be magát, mint az integráció egy lehetséges, demokratikus és hatékony formája. Maga mögé állíthatja a lakosság megszokott tradícióit, érzelmi kötődéseit és a mindennapok világához kapcsolódó vélt evidenciákat. Valójában azonban bele kell gondolni abba, hogy a nemzetállamok sem Európa gazdasági, technikai lemaradását nem lehetnek képesek csökkenteni, sem pedig a kontinensen belüli szociális különbségeket. A nemzetállami mivolt hangsúlyozása továbbá a lakosságkeveredés mai állapota mellett csak generálhat konfliktusokat, semmint megoldhat. Sorolni lehetne az így keletkező újabb problémákat, de mindenképpen kikötünk ennek során a katonai kérdéseknél. A nemzetek Európája azonnal fegyverkezési spirált indítana el, amelyikben az egyik ország sikeresebb a másiknál. S mennél nagyobbak az európai országok közötti erőbeli különbségek, annál nagyobb a kísértés az erő érvényesítésére. Ha ez eszkalálódik, mi más lenne az ultima ratio, mint a háború.Az, amelyet a nagy világégés óta a generációk minden áron el akartak kerülni.