A téma legfelületesebb érintéséhez sem lehet nem visszanyúlni a Hitler uralomrajutása előtti időszakhoz. A háborús vereséget követő büntető béke és a nagy gazdasági világválság ellenére az agresszív, az utcákat rendszeresen terrorizáló nácik a választásokon képtelenek voltak többséghez és ezzel közhatalomhoz jutni. Hitlernek paktumra volt szüksége a nagytőkével és a nagyvezérkarral, hogy a tradicionális uralkodó körök a relatív többség birtokában hozzásegítsék őt a kancellári poszthoz, amit államcsínyekkel változtatott diktatúrává. A paktum árát Hitler az u.n. hosszú kések éjszakáján fizette meg, amikor legyilkolta pártja antikapitalista, elitellenes szárnyát. Ez a konstrukció kitartott Hitler végső bukásáig.A baloldal pedig, amely nem volt képes és hajlandó felfogni a náciveszélyt, e vakságáért mindent elvesztett előbb Németországban, aztán a kontinens többi országában is.
A II. Világháború után a Németországot megszálló győztesek egy összetört, de zömében náci érzelmű lakosságot találtak, amit konszolidálniuk kellett úgy, hogy a nácizmus szervezett formáját illegitimmé tették. Radikális nácitlanításról épp a konszolidáció szempontjából szó se lehetett. A három nyugati, illetve a szovjet megszállási zónában eltérő módszert választottak. Nyugaton politikailag egy a hitlerizmust túlélt jobbközépből és a hozzájuk csatlakozókból hoztak létre új elitet, a nácizmus problematikát meg igyekeztek elpszichologizálni, Keleten viszont az osztálytagozódást helyezték a centrumba és így a lakosság szembenézését a közelmúlttal ténylegesen elmulasztották - frázisokkal helyettesítve azt egy diktatúra keretében. Nyugaton az új rendszer megszilárdításának legfőbb alapja a "gazdasági csoda" volt, politikájának eszköze pedig a kvázi-egypártrendszerként működő CDU-CSU. A kommunista pártot betiltották, a szociáldemokraták pedig kellő tömegbázis hiányában vagy 15 évig nem voltak kormányképesek. A felszín alatt bujkáló szélsőjobb leszerelésének eszközéül a Strauss-doktrina szolgált. F.J. Strauss a CSU elnökeként az egypárton belüli "pluralizmust" képviselte: jobbra állt a CDU-tól, de lojális volt vele és meghirdette, hogy nála jobboldalibb párt az NSZK-ban nem lehetséges. Minden társadalmi mozgásra figyelt, a szélsőjobb új eszmei próbálkozásait vagy kisajátította, vagy diszkreditálta.
Az NSZK belső viszonyai a 60-as évekre változtak meg. A generációváltás révén a náci múltat nem ismerő fiatalok kezdték a szülőkön számonkérni azok személyes múltját, a jóléti állammal és a demokráciával való elégedettség pedig széles körben ad acta tette a nemzeti nosztalgiákat. A lakosság elfogadta, hogy múltja miatt a "gazdasági óriás - politikai törpe" szerep jut nekik a nyugati világban- akár a keresztény pártok, akár a szociáldemokraták voltak éppen kormányon. A radikális baloldalnak pedig az NDK, mint szemléletes kontraszt vetett gátat. Amikor később a szovjet rendszer összeomlása után sor került Németország békés egyesítésére, végképp elvesztette talaját a nemzeti agenda.
Így állt a helyzet a közelmúltig. A gazdasági és társadalmi átalakulás nem látványos viszonyai politikai szempontból látensek maradtak egészen a 2008-as pénzügyi világválságig, ezt követően azonban világszerte bizalomvesztés következett be mindenekelőtt a politikai establishmentek irányában annak ellenére, hogy a válságon - legalábbis a felszínen - sikerült lassacskán úrrá lenniük. A bizalomvesztés fő motívuma a liberális demokráciával szembeni nacionalista érzület terjedésében ragadható meg. Sokáig úgy látszott, hogy éppen Németországra nem fog kiterjedni ez a hullám. Ma már azonban azt látjuk, hogy Németország sem kivétel - azon belül meg mindenekelőtt a volt NDK területe, ahol a múlt megemésztése elmaradt.
Ez a helyzet keresztút elé állítja Németországban a CDU-CSU-t, Európában pedig az EPP-t. Maradt-e elég ereje és presztizse a begyakorlott Strauss-doktrina alkalmazására, vagyis a szélsőjobboldali tematika megszelidített variánsát átvéve határozottan gátat szabni, sőt visszanyesni a szélsőjobboldali eszméket és szervezeteket? Vagy éppen ellenkezőleg: a szélsőjobb gyűri maga alá a jobbközépet, mint fontos politikai erőt. A kérdés nyitott. A helyzet illúziómentes felmérése és a határozott, egybehangolt politika nélkül, amely a választókkal is megértteti a tényleges kockázatokat, a mérsékelteknek nincs esélyük a felülkerekedésre. A világ - és azon belül Európa_- (globalizáció ide, vagy oda) visszacsúszhat afféle helyzetbe, amilyenben az 1930-as években volt.
2018. szeptember 29., szombat
2018. szeptember 22., szombat
Agyonhalasztott döntések
Számos döntést kellene meghozni mind az EU-ban, mind az USA-ban. De a hatalmi konstelláció egyik helyen se olyan, hogy a jelenlegi döntéshozókból ki lehetne nézni, hogy önként véget vetnek a halogatásoknak. Az USA-ban a jelek arra mutatnak, hogy a politikai osztály vissza akarja passzolni a döntést a választóknak, akik ezt az ottani konstellációt előidézték. A "félidős" választásoktól várható, hogy a politikusok az eredményektől függő elhatározásokra jussanak a következő két év követendő politikai irányairól és az azt szolgáló célravezetőnek vélt eszközökről.
Az európai helyzet még bonyolultabb. Sok a tagország, sok a téma és előáll(hat)nak további halasztást már nem engedő döntési helyzetek - mint amilyen a Brexit Uniós kezelése. Itt is igyekeznének mennél több döntést az új EU-parlamenti választások utánra halasztani. Azzal a nem lényegtelen különbséggel, hogy a pártcsaládoknak és a tagországok politikai erőinek már előzőleg ki kell alakítani az ígéretesnek tűnő választási stratégiájukat és tematikájukat, amely maga is egyfajta feltételes döntés.
Ami meg az érdeklődő megfigyelőket illeti, nem tehetnek mást, mint előre elképzelt forgatókönyvek nélkül kivárják, mik születnek a politikai boszorkánykonyhákban és a szavazófülkékben - hacsak valami váratlan esemény, eseménysor ki nem billenti a konstellációt jelenlegi állapotából.
Az európai helyzet még bonyolultabb. Sok a tagország, sok a téma és előáll(hat)nak további halasztást már nem engedő döntési helyzetek - mint amilyen a Brexit Uniós kezelése. Itt is igyekeznének mennél több döntést az új EU-parlamenti választások utánra halasztani. Azzal a nem lényegtelen különbséggel, hogy a pártcsaládoknak és a tagországok politikai erőinek már előzőleg ki kell alakítani az ígéretesnek tűnő választási stratégiájukat és tematikájukat, amely maga is egyfajta feltételes döntés.
Ami meg az érdeklődő megfigyelőket illeti, nem tehetnek mást, mint előre elképzelt forgatókönyvek nélkül kivárják, mik születnek a politikai boszorkánykonyhákban és a szavazófülkékben - hacsak valami váratlan esemény, eseménysor ki nem billenti a konstellációt jelenlegi állapotából.
2018. szeptember 1., szombat
Pacta sunt servada?
Pacta sunt servanda?
Nagyon nehéz dolog hosszabb periódusról bármi érvényes általánosságot mondani. Könnyű az ilyenekkel szemben az ezt megkérdőjelező események, irányzatok, összefüggések garmadáját elősorolni. Így ha a II. Világháborút követő évtizedekkel kapcsolatban az atomfegyverek árnyékában a fennmaradt világbékét emeljük ki, szembeállítható ezzel a kisebb és nagyobb, helyi és ennél szélesebb körű háborúk, fegyveres konfliktusok tömege - jóllehet ezek csak válságos helyzetekhez vezettek, de nem eszkalálódtak világméretűvé. Ha ugyanebben a periódusban a nemzetközi szervezetek és megállapodások fokozott előtérbe kerülését emeljük ki, azonnal lehet sorolni ezek gyengeségeit, megsértését, azt a "nagyvonalúságot", amellyel a rendszeren belüli, a megállapodásokat, azok szellemét súlyosan sértő viszonyok és gyakorlatok felett siklottak el szemhúnyással. Ha meg azt emeljük ki, hogy ebben a periódusban az emberek milliárdjainak nőtt az átlagos élettartama, javultak érdemlegesen az életkörülményei, akkor sorolni lehet a kiáltó egyenlőtlenségeket, valamint azt, hogy a szabályokat mindig az "erősek" határozták meg és konzekvensen a maguk javára. Ugyanígy ha a szabálykövetés dominanciáját emeljük ki, sorolhatók a szabálysértések, továbbá azok a radikális mozgalmak, amelyek a szabályok felrúgását hirdették és gyakorolták - akár az emberi élet értékét, annak tiszteletben tartását is negligálták.
Számos jelenség mutat napjainkban arra, hogy ennek a relatíve hosszú, egyfajta konvergenciával, kooperációval, szabálytartással, mint domináns irányzattal jellemezhető periódusnak a végéhez közeledünk. S figyelemre méltó, hogy nem a periféria mondja fel a korábbi egyezményeket, hanem a centrumban mutatkozik meg ez legpregnánsabban. Ha a periódus lezárulásának magyarázatát keressük, akkor olyan gazdasági és társadalmi folyamatokat kell elemeznünk, amelyek eléggé eltávolítanak a felszíni jelenségek szintjétől. Ugyanakkor a világrend felrobbantásához éppen a felszíni, gyakran "puha" tömegpszichológiai és egyéb efemernek tűnő jelenségek vezethetnek el. Így kiemelkedő a megállapodások betartásának ezeréves elvét megkérdőjelező, azokat egyoldalúan felmondó, vagy csak figyelmen kívül hagyó és a kíméletlen érdekérvényesítést helyeslő, elváró közhangulat eluralkodása. Mint a jelenségkör csúcsára elég utalnunk Trump elnök politizálására a szervezetekkel és a megkötött egyezményekkel kapcsolatban, amelyet egy ideológia is kísér az ad hoc bilateralizmus és a kiszámíthatatlanság, mint hasznos eszköz hirdetésével. De ugyanezt mondhatjuk a brit Brexit tárgyalási taktikáról. A helyett, hogy igényeiket igyekeznének a másik, erősebb fél igényeivel egyeztetni, merev, híveik ábrándjait követő tárgyalási pozíciójukkal nyitott szemmel gyalogolnak bele a számukra legrosszabb, megállapodás nélküli kilépésbe. Ami igaz a "csúcson", az - mutatis mutandis - igaz a másik póluson is, ahol az elkeseredett kétségbeesés diktál. És legfőképp a két pólus között elhelyezkedő fanatikus ideológiák képviselőinél.
Nem arról van szó, hogy a paktumokat negligáló önös és zsaroló politizálás képviselői ezzel általános összeomlást szeretnének elérni. Nekik valós vagy fantazmagória-szerű törekvéseik vannak, amit kemény eszközökkel próbálnak érvényesíteni. Csak azt nem veszi figyelembe senki (sem ők, sem ellenfeleik), hogy egy idő után egy előálló világgazdasági válság vagy katonai eszkaláció esetén nem lesznek meg a koordinációs és bizalmi kapcsolatok, hogy segítségével úrrá legyenek a kialakult helyzeten annak ellenére, hogy a globális interdependencia akkor is irreverzibilis tény, ha igyekeznek nem tudomást venni róla.
Nagyon nehéz dolog hosszabb periódusról bármi érvényes általánosságot mondani. Könnyű az ilyenekkel szemben az ezt megkérdőjelező események, irányzatok, összefüggések garmadáját elősorolni. Így ha a II. Világháborút követő évtizedekkel kapcsolatban az atomfegyverek árnyékában a fennmaradt világbékét emeljük ki, szembeállítható ezzel a kisebb és nagyobb, helyi és ennél szélesebb körű háborúk, fegyveres konfliktusok tömege - jóllehet ezek csak válságos helyzetekhez vezettek, de nem eszkalálódtak világméretűvé. Ha ugyanebben a periódusban a nemzetközi szervezetek és megállapodások fokozott előtérbe kerülését emeljük ki, azonnal lehet sorolni ezek gyengeségeit, megsértését, azt a "nagyvonalúságot", amellyel a rendszeren belüli, a megállapodásokat, azok szellemét súlyosan sértő viszonyok és gyakorlatok felett siklottak el szemhúnyással. Ha meg azt emeljük ki, hogy ebben a periódusban az emberek milliárdjainak nőtt az átlagos élettartama, javultak érdemlegesen az életkörülményei, akkor sorolni lehet a kiáltó egyenlőtlenségeket, valamint azt, hogy a szabályokat mindig az "erősek" határozták meg és konzekvensen a maguk javára. Ugyanígy ha a szabálykövetés dominanciáját emeljük ki, sorolhatók a szabálysértések, továbbá azok a radikális mozgalmak, amelyek a szabályok felrúgását hirdették és gyakorolták - akár az emberi élet értékét, annak tiszteletben tartását is negligálták.
Számos jelenség mutat napjainkban arra, hogy ennek a relatíve hosszú, egyfajta konvergenciával, kooperációval, szabálytartással, mint domináns irányzattal jellemezhető periódusnak a végéhez közeledünk. S figyelemre méltó, hogy nem a periféria mondja fel a korábbi egyezményeket, hanem a centrumban mutatkozik meg ez legpregnánsabban. Ha a periódus lezárulásának magyarázatát keressük, akkor olyan gazdasági és társadalmi folyamatokat kell elemeznünk, amelyek eléggé eltávolítanak a felszíni jelenségek szintjétől. Ugyanakkor a világrend felrobbantásához éppen a felszíni, gyakran "puha" tömegpszichológiai és egyéb efemernek tűnő jelenségek vezethetnek el. Így kiemelkedő a megállapodások betartásának ezeréves elvét megkérdőjelező, azokat egyoldalúan felmondó, vagy csak figyelmen kívül hagyó és a kíméletlen érdekérvényesítést helyeslő, elváró közhangulat eluralkodása. Mint a jelenségkör csúcsára elég utalnunk Trump elnök politizálására a szervezetekkel és a megkötött egyezményekkel kapcsolatban, amelyet egy ideológia is kísér az ad hoc bilateralizmus és a kiszámíthatatlanság, mint hasznos eszköz hirdetésével. De ugyanezt mondhatjuk a brit Brexit tárgyalási taktikáról. A helyett, hogy igényeiket igyekeznének a másik, erősebb fél igényeivel egyeztetni, merev, híveik ábrándjait követő tárgyalási pozíciójukkal nyitott szemmel gyalogolnak bele a számukra legrosszabb, megállapodás nélküli kilépésbe. Ami igaz a "csúcson", az - mutatis mutandis - igaz a másik póluson is, ahol az elkeseredett kétségbeesés diktál. És legfőképp a két pólus között elhelyezkedő fanatikus ideológiák képviselőinél.
Nem arról van szó, hogy a paktumokat negligáló önös és zsaroló politizálás képviselői ezzel általános összeomlást szeretnének elérni. Nekik valós vagy fantazmagória-szerű törekvéseik vannak, amit kemény eszközökkel próbálnak érvényesíteni. Csak azt nem veszi figyelembe senki (sem ők, sem ellenfeleik), hogy egy idő után egy előálló világgazdasági válság vagy katonai eszkaláció esetén nem lesznek meg a koordinációs és bizalmi kapcsolatok, hogy segítségével úrrá legyenek a kialakult helyzeten annak ellenére, hogy a globális interdependencia akkor is irreverzibilis tény, ha igyekeznek nem tudomást venni róla.
2018. augusztus 15., szerda
Vajon az európai kormányok korrigálnak-e?
Európa, mint világhatalom a II. Világháború óta csak fikcióként létezett. Valójában katonailag az USA protektorátusa volt, amely mögött ott volt az USA gazdasági világhegemóniája. A politikát tekintve pedig méltán terjedt el a Kissingernek tulajdonított bonmot, miszerint adják meg neki Európa telefonszámát. S valóban, a nemzetállamok Európája a kényszerek és lehetőségek eredőjeként létrehozta ugyan az EU elődintézményeit, majd az EU-t, amely válságról válságra a fokozódó integráció irányában haladt, de a döntő lépést nem volt képes megtenni. A hírhedt lengyel liberum vetoval párhuzamba állítható egyhangúság elvétől túl későn és túl óvatosan sikerült csak megszabadulnia, amikor ez már kevésnek bizonyult.
Az egész nyugati világra jellemző, lassan halmozódó gazdasági és szociális feszültségeket a váratlan 2008-as pénzügyi világválság csak eszkalálta és az elé a feladat elé állította a hatalmi eliteket, hogy vagy egy átfogó vízió jegyében új alapokból építik át a rendszert, vagy néhány kisebb demonstratív átalakítás mellett egy nagy bűvészmutatványba kezdenek. Ez utóbbit választották mind az USA-ban, mind Európában. A bűvészmutatvány lényege a központi bankok nyakló nélküli pénzkibocsájtása és kamatcsökkenése volt annak reményében, hogy a pénzbőség majd spontán módon oldja a gazdaság és a társadalom szűk keresztmetszeteit és prosperitást idéz elő. Ez rövid távon valamelyest sikerült is, a nélkül, hogy fenntartható viszonyokat eredményezett volna. De azzal se számoltak, hogy az establishmentekbe helyezett közbizalom mindeközben olyan mértékig megingott, hogy az a bejáratott politikai rendszerek stabilitását kérdőjelezte meg. Az a két világhatalom, amelynek gazdasági és politikai berendezkedése más volt, mint a liberális demokráciáké, Kína és Oroszország mind a pénzügyi válság, mind a pénzügyi bűvészmutatvány idején együttműködött, "falazott" és a helyzetet "csak" arra használta fel, hogy pozícióit fokról fokra javítsa, erősítse.
Ha a hatalmi elitek se a válság előtt, se azt követőleg nem próbáltak profilaktukusan, illetve a tanulságokat levonva radikális reformokat kidolgozni, a bűvészmutatvány alatt erre mindmáig se képesek, se alkalmasak nem voltak. Ezért "büntetésük" a rendszer eróziója: Trump elnöksége, a Brexit és az EU zilált állapota. A nagy szembesülés azonban még mindig várat magára, így a választópolgárok mind az USA-ban, mind Európában a csodadoktorok varázslataiban és életük javulásában reménykedhetnek, nem pedig kataklizmától félnek. A szembesülés azonban nem elkerülhető és nem is távoli. Formája, léptéke azonban nem látható előre. S így az sem, hogy erre milyen erők hogyan fognak reagálni.
Talán a világhatalmi szempontból már nem jelentős Nagy-britannia bizonyos fejleményei láthatók előre. Nagy valószínűséggel nem kerülhető el a "kemény" Brexit annak gazdasági és Írország határát érintő fejleményeivel. Nehéz elképzelni ezt a fejleménysort Írország és Skócia elszakadása nélkül. Hogy mindez hogy hathat Angliára és az EU-ra, az már a "mi lesz, ha" fantáziavilágába tartozik. Akárcsak a Trump-féle kamikaze-politika majdani karambolja, illetve a felfordulás közepette az orosz és kínai önmérséklet vagy mohó türelmetlenség libikókája.
Hogy a liberális demokrácia talaján álló hatalmi elitek - és ezen belül az európaiak - köréből átfogó és végrehajtható reform-vízió nem várható, azt nagy biztonsággal kijelenthetjük. Macron ilyen irányú próbálkozásainak visszhangtalansága erre önmagában is bizonyítéknak tekinthető. Azt azonban nem tudhatjuk, hogy a válsághelyzetekre adott európai kényszer-válaszok között nem lesz-e olyan, amely akár egy új irányzat kiinduló pontjául is szolgálhat. Ugyanakkor világosan látható, hogy a mai amerikai, orosz és kínai politika egyaránt Európa egysége ellen dolgozik.
Az egész nyugati világra jellemző, lassan halmozódó gazdasági és szociális feszültségeket a váratlan 2008-as pénzügyi világválság csak eszkalálta és az elé a feladat elé állította a hatalmi eliteket, hogy vagy egy átfogó vízió jegyében új alapokból építik át a rendszert, vagy néhány kisebb demonstratív átalakítás mellett egy nagy bűvészmutatványba kezdenek. Ez utóbbit választották mind az USA-ban, mind Európában. A bűvészmutatvány lényege a központi bankok nyakló nélküli pénzkibocsájtása és kamatcsökkenése volt annak reményében, hogy a pénzbőség majd spontán módon oldja a gazdaság és a társadalom szűk keresztmetszeteit és prosperitást idéz elő. Ez rövid távon valamelyest sikerült is, a nélkül, hogy fenntartható viszonyokat eredményezett volna. De azzal se számoltak, hogy az establishmentekbe helyezett közbizalom mindeközben olyan mértékig megingott, hogy az a bejáratott politikai rendszerek stabilitását kérdőjelezte meg. Az a két világhatalom, amelynek gazdasági és politikai berendezkedése más volt, mint a liberális demokráciáké, Kína és Oroszország mind a pénzügyi válság, mind a pénzügyi bűvészmutatvány idején együttműködött, "falazott" és a helyzetet "csak" arra használta fel, hogy pozícióit fokról fokra javítsa, erősítse.
Ha a hatalmi elitek se a válság előtt, se azt követőleg nem próbáltak profilaktukusan, illetve a tanulságokat levonva radikális reformokat kidolgozni, a bűvészmutatvány alatt erre mindmáig se képesek, se alkalmasak nem voltak. Ezért "büntetésük" a rendszer eróziója: Trump elnöksége, a Brexit és az EU zilált állapota. A nagy szembesülés azonban még mindig várat magára, így a választópolgárok mind az USA-ban, mind Európában a csodadoktorok varázslataiban és életük javulásában reménykedhetnek, nem pedig kataklizmától félnek. A szembesülés azonban nem elkerülhető és nem is távoli. Formája, léptéke azonban nem látható előre. S így az sem, hogy erre milyen erők hogyan fognak reagálni.
Talán a világhatalmi szempontból már nem jelentős Nagy-britannia bizonyos fejleményei láthatók előre. Nagy valószínűséggel nem kerülhető el a "kemény" Brexit annak gazdasági és Írország határát érintő fejleményeivel. Nehéz elképzelni ezt a fejleménysort Írország és Skócia elszakadása nélkül. Hogy mindez hogy hathat Angliára és az EU-ra, az már a "mi lesz, ha" fantáziavilágába tartozik. Akárcsak a Trump-féle kamikaze-politika majdani karambolja, illetve a felfordulás közepette az orosz és kínai önmérséklet vagy mohó türelmetlenség libikókája.
Hogy a liberális demokrácia talaján álló hatalmi elitek - és ezen belül az európaiak - köréből átfogó és végrehajtható reform-vízió nem várható, azt nagy biztonsággal kijelenthetjük. Macron ilyen irányú próbálkozásainak visszhangtalansága erre önmagában is bizonyítéknak tekinthető. Azt azonban nem tudhatjuk, hogy a válsághelyzetekre adott európai kényszer-válaszok között nem lesz-e olyan, amely akár egy új irányzat kiinduló pontjául is szolgálhat. Ugyanakkor világosan látható, hogy a mai amerikai, orosz és kínai politika egyaránt Európa egysége ellen dolgozik.
2018. augusztus 2., csütörtök
A választó nem korrigál
Nem kell ahhoz a korábbi világrend feltétlen hívének lenni, hogy a józan észre hivatkozva úgy lássuk, hogy a brit, a USA-beli, a német és az osztrák választók sorra-rendre rosszul döntöttek legutóbb. Az okok egy részét már értjük: a kormányon lévők hosszabb időn át visszaéltek azzal, hogy velük szemben nem volt ésszerű alternatíva. Nem törődtek sem a lakosság kisebb, vagy nagyobb részének romló (vagy legalábbis a korábbihoz, vagy másokéhoz képest romló) életkörülményeivel, kilátásaival, a komolyabb döntéseket halogatták, rendszeresen a könnyebb ellenállás irányában döntöttek és tevékenységük kommunikációjára sem fordítottak gondot. A frusztráció halmozódott és így sok választó fogékonnyá vált mindenféle demagógok megalapozatlan ígéreteire, illetve bűnbakokat kijelölő uszítására. Ez annál könnyebben ment, minthogy az emberek média-környezete alapvetően megváltozott és a személyes környezetükben is teret vesztettek a korábbi vélemény-irányítók. Ennek objektív háttere a posztindusztriális korszak egyre áttekinthetetlenebb viszonyai, illetve a globalizáció mind több területen bekövetkező térhódítása volt.
Mindez lehet magyarázat a rossz döntésekre. Arra azonban nem, hogy amikor már látszanak a rossz döntés következményei, akkor ne vizsgálják felül korábbi meggondolásaikat. Így a Brexit felszínre hozta azokat a választókat is közvetlenül érintő negatív következményeket, amivel az EU tényleges elhagyása járni fog. Ezért nem haladnak a kilépés feltételeiről szóló tárgyalások és fenyeget a sokkszerű, brutális változat. De csak fenyeget, nincs itt. És egyszerűbb ülni és a csodára várni, mindenki mást hibáztatni, mint magukba nézni. Így aztán nagyjából ugyanazok ismét a kilépésre szavaznának, akik korábban ezt tették. Analóg a helyzet az USA-ban. Trump tetteit és szavait, a körülötte állandóan zajló abnormis fejlemények kísérhetné pánik is. De nem: a demokrata pártiak sem képesek a markáns ellenzéki szerepre, a republikánusok sem félnek eléggé a teljes hitelvesztéstől, ha nem hagyják magára elnöküket. Trump szavazóinak tetszik a zagyva, odamondogató stílus, a kiszámíthatatlanság. Az igazolást meg a tőzsdékben és bizonyos makrogazdasági mutatószámokban találják meg a maguk számára. A német választóknak sem okoz problémát, hogy sikerült a kormányuk erejét, tekintélyét megingatni, hiszen ennek semmi közvetlenül érzékelhető következménye nincs. Mintha egy sportmeccsen lennének, ahol lehet Merkelnek, vagy ellene drukkolni, utána hazamenni, megvacsorázni és készülni a következő mérkőzésre.
Vagyis amitől valójában félni lehetne (gazdasági összeomlás, háborús kilátások, a nemzetközi koordináció zavarai), attól se lent, se fent senki nem fél igazán. Ezzel szemben teljesen fiktív, vagy valós, de durván eltúlzott, vagy nem rövid távon fenyegető "rémektől" annál nagyobb a páni félelem - akár folyamatosan, akár hullámokban. Persze ez a helyzet nem spontán módon állt elő és termelődik újjá . Mind a megnyugtatás, mind a félelem kiváltása manipulatív módon jön létre. De hogy mikor kik manipulálnak, azt valójában sok esetben lehetetlen kideríteni. Főképp, ha ennyien még csak nem is akarják megtudni, hanem meg vannak győződve arról, hogy ez az ő valódi álláspontjuk- vagy legalábbis érzületüknek megfelel.
,
Mindez lehet magyarázat a rossz döntésekre. Arra azonban nem, hogy amikor már látszanak a rossz döntés következményei, akkor ne vizsgálják felül korábbi meggondolásaikat. Így a Brexit felszínre hozta azokat a választókat is közvetlenül érintő negatív következményeket, amivel az EU tényleges elhagyása járni fog. Ezért nem haladnak a kilépés feltételeiről szóló tárgyalások és fenyeget a sokkszerű, brutális változat. De csak fenyeget, nincs itt. És egyszerűbb ülni és a csodára várni, mindenki mást hibáztatni, mint magukba nézni. Így aztán nagyjából ugyanazok ismét a kilépésre szavaznának, akik korábban ezt tették. Analóg a helyzet az USA-ban. Trump tetteit és szavait, a körülötte állandóan zajló abnormis fejlemények kísérhetné pánik is. De nem: a demokrata pártiak sem képesek a markáns ellenzéki szerepre, a republikánusok sem félnek eléggé a teljes hitelvesztéstől, ha nem hagyják magára elnöküket. Trump szavazóinak tetszik a zagyva, odamondogató stílus, a kiszámíthatatlanság. Az igazolást meg a tőzsdékben és bizonyos makrogazdasági mutatószámokban találják meg a maguk számára. A német választóknak sem okoz problémát, hogy sikerült a kormányuk erejét, tekintélyét megingatni, hiszen ennek semmi közvetlenül érzékelhető következménye nincs. Mintha egy sportmeccsen lennének, ahol lehet Merkelnek, vagy ellene drukkolni, utána hazamenni, megvacsorázni és készülni a következő mérkőzésre.
Vagyis amitől valójában félni lehetne (gazdasági összeomlás, háborús kilátások, a nemzetközi koordináció zavarai), attól se lent, se fent senki nem fél igazán. Ezzel szemben teljesen fiktív, vagy valós, de durván eltúlzott, vagy nem rövid távon fenyegető "rémektől" annál nagyobb a páni félelem - akár folyamatosan, akár hullámokban. Persze ez a helyzet nem spontán módon állt elő és termelődik újjá . Mind a megnyugtatás, mind a félelem kiváltása manipulatív módon jön létre. De hogy mikor kik manipulálnak, azt valójában sok esetben lehetetlen kideríteni. Főképp, ha ennyien még csak nem is akarják megtudni, hanem meg vannak győződve arról, hogy ez az ő valódi álláspontjuk- vagy legalábbis érzületüknek megfelel.
,
2018. július 9., hétfő
Az euroatlanti konszenzus után
Az euroatlanti konszenzus legkésőbb 1949-ben, a NATO megszületesére készen állt, de igazi tartalmát csak Nyugat-Németország Nato taggá válása során az 50-es évek első felében nyerte el. Katonai gondolat volt kölcsönös védelmi elköteleződéssel, biztosította az USA-hadsereg tartós Európában maradását, de ugyanakkor határozott céljának tekintette Európa békéjének és demokratikus jellegének biztosítását az akkori szovjet. politikai és katonai fenyegetéssel szemben. Amelyik ország nem felelt meg ennek a konszenzusnak, az nem kerülhetett be a NATO-ba. Az álmában se jutott eszébe senkinek, hogy egy tagország a későbbiek során akarna letérni a közös útról.
A NATO "civil" oldala kiváló keretet nyújtott az európai gazdasági, majd politikai integráció egyre szélesedő és mélyülő folyamatának is. A cél szövetségesi felzárkózás volt az USA-hoz, de semmiképpen sem rivalizálás vele, még kevésbé versenytársi ambiciók.
A Szovjetúnió és szatellit birodalmának feloszlása válaszút elé állíthatta volna a NATOt, hogy nem fejeződött-e be missziója. De az, hogy a volt Varsói Szerződés tagjai helyén létrejövő demokratikus országok egyértelműen Nato-tagságra törekedtek (volt ilyen terv Oroszországot illetően is) nem a megszűnés, hanem az átalakulás felé döntötte el a problémát. A NATO fennmaradása koránt sem jelentette azonban azt, hogy az USA kül-és katonapolitikája centrumában a NATO régiója maradt volna. Az USA más földrajzi területen folyó katonai akcióiban szerette volna megkapni mennél több NATO-tag támogatását. Ez hol sikerült neki, hol nem. Az európai NATO-tagok ugyanakkor nem buzgólkodtak a közös katonai tervek (és költségek) rájuk eső részének teljesítésében.
A NATO árnyékában az EU-vá fejlődő európai gazdasági-politikai integráció egy ideig közben ambiciózusan haladt előre. Ám a tagok nem voltak lelkesek a keleti bővítés iránt: húzták-halasztották a korábban a keleti tömbhöz tartozott kérelmezők tagfelvételét újabb és újabb bizonyítékokat követelve alkalmasságukról. Ezt az USA unta meg, gyorsítva ezeknek az országoknak a NATO-felvételét, s ezáltal kényszerhelyzetet teremtettek az EU keleti bővítésére. A régi tagok egy részének a válasza az EU mélyítésének elszabotálása volt - megakadályozva ezzel számos szükséges korszerűsítést.
Míg a NATOra a szklerotizálódás és az eljelentéktelenedés jelentett veszélyt, az EU-ban különféle centrifugális törekvések megjelenése és megerősödése volt a jellemző. Ezek közül első helyen alighanem az ipari társadalom végét követően a folyamat veszteseinek problémái iránt érzéketlen gazdaság-és társadalompolitika jelentette (előbb az USA.ban és csak ezt követően az EU nagy részében), amely a választópolgárok jelentős csoportjainak elégedetlenségét, frusztráltságát és az establishment iránti bizalom elvesztését váltotta ki, s melyet az egész euroatlanti világban feltranszformált a 2008-as pénzügyi válság. A centrifugális törekvések másik forrása az volt, hogy a ciklusonkénti választási harcokban az egyes országok vezető körei egy fajta gravaminális Brüsszel-ellenességgel is operáltak, jóllehet a különféle döntéseket a Tanács tagjaiként ők maguk hozták, vagy legalábbis ők alkudták ki. Ez aztán lovat adott különféle nacionalista pártok és mozgalmak alá, akik maguk távol voltak az EU csúcsától. A centrifugális törekvések további táptalaja volt az is, hogy míg a kialakulása idején az euroatlanti gondolat erősen kapcsolódott egy barát-ellenség szembeállításhoz, a XXI-ik századra a két, az euroatlanti világon kívüli gazdasági és katonai nagyhatalmat, Kínát és Oroszországot nem sorolták be egyértelműen eme duál valamelyik pozíciójába. Így aztán - főleg Oroszországnak - módja nyílt semmiféle eszköztől vissza nem riadó fellazító politikára. Centrifugális szerepe volt továbbá annak is, hogy az eurozóna terjedése megrekedt, rendszerének reformjára pedig nem kerítettek sort az eltérő érdekek miatt.De centrufugális szerepe volt magának a folyamatos generáció-váltásnak is: részben a nagy válság, illetve a nagy háború utáni evidenciák a fiatalok számára már nem sokat jelentettek, részben pedig saját perspektívájuknak kellett volna vonzónak lenni ahhoz, hogy a stafétabotot símán átvegyék.
Az EU-n belül a centrifugális erők nem látszottak életveszélyes kihívásnak addig, amíg sporadikusak voltak és vagy nem kerültek kormányra tagországokban, vagy ha mégis, kontrollálhatók voltak. Egyes keleti tagországokban azonban (főleg Magyarországon és Lengyelországban) a kormányoknak nem csak politikája, de hirdetett ideológiája is távol került az euroatlanti konszenzustól. Mire azonban e miatt az EU és a NATO lépéskényszerbe került volna, két drasztikus választói döntésre is sor került: a Brexit megszavazására és Trump elnökké választására. A Brexit látszólag nem sérti az euroatlanti elveket, a kilépés konfrontatív volta és mindaz, amit ez magával vonz, már annál inkább. Trump elnöksége mind ideológiában, mind módszereiben szembemegy a korábbi felfogással demokráciáról csakúgy, mint nemzetközi együttműködésről. Továbbá erősen kétséges az elkötelezettsége a NATO iránt: hol ezt mond és tesz ezzel kapcsolatban, hol azt. És bár nem látjuk, hogy a Trump féle kaland hogyan fog végetérni, azt látjuk, hogy a tradicionális demokratikus rendszer nem áll egységesen csatasorba ezzel az elnöki adminisztrációval szemben.
Egy folyamat kellős közepén vagyunk, így kimenetelét előre nem láthatjuk. Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy magára az euroatlanti konszenzusra építeni már nem lehet. A ráépülő szervezetek (NATO, EU) a régi módon nem tudnak tovább működni. Azt látjuk azonban, hogy amint a korábbitól való eltáncolás olyan volumenű evidens érdekeket sért, amely komolyan árt a polgárok tömegeinek és/vagy a hatalmi elitnek, vagy akár csak annak egyes fontos csoportjainak, akkor ez a sérelem meg tud erősíteni régi szabályokat, intézményeket, konstrukciókat. Vagyis vizsgázik a NATO is, az EU is: miben, mennyiben alkotott időtállót és mi az, amit csak versenyhelyzet híján öncélúan valósított meg. S ez az optimista változat, mert feltételezi, hogy a demagógia vagy az ideológia maradandó érdekeket és értékeket nem fog elpusztítani. Ám ehhez az optimista változathoz is olyan politikai erőkre van szükség, amelyek tudomásul veszik, hogy új korszak kezdődött, amelyben önmagában a régihez való ragaszkodásban nincs meg a siker perspektívája.
A NATO "civil" oldala kiváló keretet nyújtott az európai gazdasági, majd politikai integráció egyre szélesedő és mélyülő folyamatának is. A cél szövetségesi felzárkózás volt az USA-hoz, de semmiképpen sem rivalizálás vele, még kevésbé versenytársi ambiciók.
A Szovjetúnió és szatellit birodalmának feloszlása válaszút elé állíthatta volna a NATOt, hogy nem fejeződött-e be missziója. De az, hogy a volt Varsói Szerződés tagjai helyén létrejövő demokratikus országok egyértelműen Nato-tagságra törekedtek (volt ilyen terv Oroszországot illetően is) nem a megszűnés, hanem az átalakulás felé döntötte el a problémát. A NATO fennmaradása koránt sem jelentette azonban azt, hogy az USA kül-és katonapolitikája centrumában a NATO régiója maradt volna. Az USA más földrajzi területen folyó katonai akcióiban szerette volna megkapni mennél több NATO-tag támogatását. Ez hol sikerült neki, hol nem. Az európai NATO-tagok ugyanakkor nem buzgólkodtak a közös katonai tervek (és költségek) rájuk eső részének teljesítésében.
A NATO árnyékában az EU-vá fejlődő európai gazdasági-politikai integráció egy ideig közben ambiciózusan haladt előre. Ám a tagok nem voltak lelkesek a keleti bővítés iránt: húzták-halasztották a korábban a keleti tömbhöz tartozott kérelmezők tagfelvételét újabb és újabb bizonyítékokat követelve alkalmasságukról. Ezt az USA unta meg, gyorsítva ezeknek az országoknak a NATO-felvételét, s ezáltal kényszerhelyzetet teremtettek az EU keleti bővítésére. A régi tagok egy részének a válasza az EU mélyítésének elszabotálása volt - megakadályozva ezzel számos szükséges korszerűsítést.
Míg a NATOra a szklerotizálódás és az eljelentéktelenedés jelentett veszélyt, az EU-ban különféle centrifugális törekvések megjelenése és megerősödése volt a jellemző. Ezek közül első helyen alighanem az ipari társadalom végét követően a folyamat veszteseinek problémái iránt érzéketlen gazdaság-és társadalompolitika jelentette (előbb az USA.ban és csak ezt követően az EU nagy részében), amely a választópolgárok jelentős csoportjainak elégedetlenségét, frusztráltságát és az establishment iránti bizalom elvesztését váltotta ki, s melyet az egész euroatlanti világban feltranszformált a 2008-as pénzügyi válság. A centrifugális törekvések másik forrása az volt, hogy a ciklusonkénti választási harcokban az egyes országok vezető körei egy fajta gravaminális Brüsszel-ellenességgel is operáltak, jóllehet a különféle döntéseket a Tanács tagjaiként ők maguk hozták, vagy legalábbis ők alkudták ki. Ez aztán lovat adott különféle nacionalista pártok és mozgalmak alá, akik maguk távol voltak az EU csúcsától. A centrifugális törekvések további táptalaja volt az is, hogy míg a kialakulása idején az euroatlanti gondolat erősen kapcsolódott egy barát-ellenség szembeállításhoz, a XXI-ik századra a két, az euroatlanti világon kívüli gazdasági és katonai nagyhatalmat, Kínát és Oroszországot nem sorolták be egyértelműen eme duál valamelyik pozíciójába. Így aztán - főleg Oroszországnak - módja nyílt semmiféle eszköztől vissza nem riadó fellazító politikára. Centrifugális szerepe volt továbbá annak is, hogy az eurozóna terjedése megrekedt, rendszerének reformjára pedig nem kerítettek sort az eltérő érdekek miatt.De centrufugális szerepe volt magának a folyamatos generáció-váltásnak is: részben a nagy válság, illetve a nagy háború utáni evidenciák a fiatalok számára már nem sokat jelentettek, részben pedig saját perspektívájuknak kellett volna vonzónak lenni ahhoz, hogy a stafétabotot símán átvegyék.
Az EU-n belül a centrifugális erők nem látszottak életveszélyes kihívásnak addig, amíg sporadikusak voltak és vagy nem kerültek kormányra tagországokban, vagy ha mégis, kontrollálhatók voltak. Egyes keleti tagországokban azonban (főleg Magyarországon és Lengyelországban) a kormányoknak nem csak politikája, de hirdetett ideológiája is távol került az euroatlanti konszenzustól. Mire azonban e miatt az EU és a NATO lépéskényszerbe került volna, két drasztikus választói döntésre is sor került: a Brexit megszavazására és Trump elnökké választására. A Brexit látszólag nem sérti az euroatlanti elveket, a kilépés konfrontatív volta és mindaz, amit ez magával vonz, már annál inkább. Trump elnöksége mind ideológiában, mind módszereiben szembemegy a korábbi felfogással demokráciáról csakúgy, mint nemzetközi együttműködésről. Továbbá erősen kétséges az elkötelezettsége a NATO iránt: hol ezt mond és tesz ezzel kapcsolatban, hol azt. És bár nem látjuk, hogy a Trump féle kaland hogyan fog végetérni, azt látjuk, hogy a tradicionális demokratikus rendszer nem áll egységesen csatasorba ezzel az elnöki adminisztrációval szemben.
Egy folyamat kellős közepén vagyunk, így kimenetelét előre nem láthatjuk. Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy magára az euroatlanti konszenzusra építeni már nem lehet. A ráépülő szervezetek (NATO, EU) a régi módon nem tudnak tovább működni. Azt látjuk azonban, hogy amint a korábbitól való eltáncolás olyan volumenű evidens érdekeket sért, amely komolyan árt a polgárok tömegeinek és/vagy a hatalmi elitnek, vagy akár csak annak egyes fontos csoportjainak, akkor ez a sérelem meg tud erősíteni régi szabályokat, intézményeket, konstrukciókat. Vagyis vizsgázik a NATO is, az EU is: miben, mennyiben alkotott időtállót és mi az, amit csak versenyhelyzet híján öncélúan valósított meg. S ez az optimista változat, mert feltételezi, hogy a demagógia vagy az ideológia maradandó érdekeket és értékeket nem fog elpusztítani. Ám ehhez az optimista változathoz is olyan politikai erőkre van szükség, amelyek tudomásul veszik, hogy új korszak kezdődött, amelyben önmagában a régihez való ragaszkodásban nincs meg a siker perspektívája.
2018. június 29., péntek
Megúsztuk. Megúsztuk?
Eredetileg a június végi EU csúcsnak az Únió jövőjével kellett volna foglalkoznia. Elő kellett volna vennie a felhalmozódott feszítő struktúrális problémákat, lényegi javaslatok kellett volna elhangozzanak és ki kellett volna derülni, hogy mely országokra milyen mértékben és módon lehet számítani a közös megoldások tekintetében. E helyett nagy összecsapás volt készülődőben, amelynek középpontjában a jelenleg nem is akút "migrációs válság" állt. Ennek szorgalmazója a "Brüsszel ellen" nemzetállami retorikával operáló visegrádi négyek mellett a migráció által jelenleg valóban érintett Olaszország új, anti-establuhment kormánya, de legfőképpen a Merkel megbuktatására ultimátummal próbálkozó bajor CSU volt. Ha egy maratoni hosszúságú első napon a menekült-kérdésben nem sikerült volna egy mindenki számára elfogadható kompromisszumra jutni a résztvevőknek, akkor az láncreakció-szerűen vezethetett volna német kormányválsághoz, a schengeni rendszer megrendüléséhez és végső soron magának az EU-nak a felbomlásához is. Nyilván ez a perspektíva volt az, amitől a résztvevők visszariadtak. Nem úgy Trump elnök, aki éppen az ülés alatt próbálta a francia elnököt az EU elhagyására édesgetni - és ez a fejlemény nyilván az orosz elnöknek is ínyére lett volna. Így hát megszületett a kompromisszum, amit majd ezután kell tartalommal megtölteni, ami vagy szintén kompromisszumos lesz, vagy újjászüli a viták egy részét.
Más folyó ügyekben az EU mintegy mellékesen erősítette meg a korábbi álláspontját. Újabb fél évvel meghosszabbították az Oroszországgal szembeni embargót, fenntartva a korábbi indoklást. A Brexit ügyében megerősítették az ismert tárgyalási pozíciót és Nagybritanniától várnak új megközelítést. Kereskedelempolitikai tekintetben is a régi, globális megállapodások mellett tettek hitet és azok egyoldalú megsértése esetén szimmetrikus közös választ helyeztek kilátásba. Az új költségvetésről csak a menekült-problematika kapcsán esett szó - a monetáris rendszerről és más átfogó problémákról meg egyáltalán nem.
Így tehát a fenyegető összecsapást megúsztuk. A divergáló érdekek és megközelítések azonban megmaradtak, csakúgy, mint a nagyrégió modernizációját és tartós belső békéjét garantáló reformok hiánya. Nem kétséges, hogy ezek a jövőben sorra-rendre elő fognak kerülni. De amennyire örvendetes, hogy a 27-ek nem az eszkalációra törekszenek, hanem az EU megmaradására, annyira kétséges, hogy átfogó reformokra ez a szervezet alkalmasnak bizonyul-e, vagy csak válsághelyzetben képes valahogy menedzselni a kiéleződött problémákat. Hosszabb távon fenyegeti az ENSZ sorsa, amelynek fennmaradása a konfliktusban álló felek kommunikációs kereteként hasznos, de problémamegoldó képessége enyhén szólva csekély.
Más folyó ügyekben az EU mintegy mellékesen erősítette meg a korábbi álláspontját. Újabb fél évvel meghosszabbították az Oroszországgal szembeni embargót, fenntartva a korábbi indoklást. A Brexit ügyében megerősítették az ismert tárgyalási pozíciót és Nagybritanniától várnak új megközelítést. Kereskedelempolitikai tekintetben is a régi, globális megállapodások mellett tettek hitet és azok egyoldalú megsértése esetén szimmetrikus közös választ helyeztek kilátásba. Az új költségvetésről csak a menekült-problematika kapcsán esett szó - a monetáris rendszerről és más átfogó problémákról meg egyáltalán nem.
Így tehát a fenyegető összecsapást megúsztuk. A divergáló érdekek és megközelítések azonban megmaradtak, csakúgy, mint a nagyrégió modernizációját és tartós belső békéjét garantáló reformok hiánya. Nem kétséges, hogy ezek a jövőben sorra-rendre elő fognak kerülni. De amennyire örvendetes, hogy a 27-ek nem az eszkalációra törekszenek, hanem az EU megmaradására, annyira kétséges, hogy átfogó reformokra ez a szervezet alkalmasnak bizonyul-e, vagy csak válsághelyzetben képes valahogy menedzselni a kiéleződött problémákat. Hosszabb távon fenyegeti az ENSZ sorsa, amelynek fennmaradása a konfliktusban álló felek kommunikációs kereteként hasznos, de problémamegoldó képessége enyhén szólva csekély.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)