Szivárványkoalició

A magyar önkormányzati választások után divatba jött ez a megnevezés azokkal a településekkel kapcsolatban, amelyekben az ellenzéki összefogás polgármesteri poszthoz és testületi többséghez jutott. Méltán tartják kivételesnek, hogy eddig egymással rivalizáló, egymásétól akár szélsőségesen más politikai nézeteket valló pártok, mozgalmak fogtak össze közös kormányzásra azért, mert mindennél fontosabbnak tartják szembenállásukat a személyi kultuszon alapuló, magát illiberálisként címkéző tekintélyutalmi rendszerrel. Közös programjuk is elsősorban azokból az elemekből állt össze, amelyet a közel 10 éves Rendszerben mindannyian tűrhetetlennek tartanak.

Ez a speciális helyzet elfedi a megfigyelők előtt azt a nyilvánvaló tényt, hogy a modern politikában a bizarranak látszó szövetségeket egyáltalán nem lehet kivételesnek mondani. Hogy mindjárt a legfontosabbra utaljunk: a "három nagy" szövetsége, amely megnyerte a II. Világháborút és kialakította az azt követő világrendet annak reprezentatív szervezetével, az ENSZ-szel - evidens módon szivárványkoalíció volt. Hogy ennek keretei között több, mint félszázadon át  masszív hidegháború, számos lokális háború és még mi minden folyt, azt nem szükséges itt elősorolni. De az egész szisztémát felrúgni egyik félnek se tűnt hasznosnak, ezért pl. az ENSZ - inkább konzultációs fórumként, mint tényleges hatalomként - mindmáig fennmaradt. És ennek árnyékában megszületett számos multilaterális szervezet és megállapodás, amelyeket mindmáig többé-kevésbé minden ellenérdekű fél betartott - így biztosítva a folyamatosan változó globális világrend működőképességét. Ha az utóbbi években a még mindig gazdaságilag és katonailag legerősebb állam. az USA elnöke a multilateralizmust megkérdőjelezi, akkor végső soron az eddig úgy-ahogy funkcionáló világbéke válik kérdésessé.

A lépésről lépésre kialakuló, fejlődő EU-t nézve is azt tapasztaljuk, hogy a tagországok a hagyományos és aktuális érdekkülönbségeiknél, potenciális konfliktusaiknál előbbre valónak tartották a közös érdekeiket és az így létrehozott és fejlődő szervezet javára hajlandóak voltak szuverenitásuk egy részét feláldozni. Ez sem tekinthető másnak, mint szivárványkoalíciónak államok és pártcsaládok között. Hogy ez sem megy torzsalkodások nélkül, sőt most éppen a Brexit, vagyis egy tagország kilépése került előtérbe, az nem szorul itt kifejtésre.

Az utóbbi évek - amelyek egyik fő jellemzője a hagyományos elitek bizalomvesztése a választók szemében - minden eddiginél látványosabban mutatják meg, hogy a korábbi kétpártrendszerek domináns pártjai mindigis valójában széles belső koalíciók voltak, ahol pedig korábban is sokpártrendszer volt, ott a kormányzás csak (gyakran ingatag) koalíciók formájában volt lehetséges. Mindezek fényében a mai magyar ellenzéki összefogás nem tűnik annyira egyedinek és sajátosnak.

Az összefogás-problematikának a következő években számunkra talán legfontosabb területe az EU jövőjének alakulása lesz. Sokan (nagytőkések, tábornokok, politikusok, értelmiségiek) felismerték azt, hogy a nagyhatalmak versenyében Európa csakis akkor tud valamrnnyire is tényező lenni, ha a jelenleginél sokkal erősebben integrálódik. Ennek azonban eddig nem volt realitása, mert egyes tagországok (élükön Nagy-Britanniával) hallani se akartak az EU "mélyítéséről". Most a lehetőség és a kényszer gyakorrlatilag is napirendre tűzi ezt a kérdést. Ám most kell szembenézni azzal, hogy az integráció fokozását kívánók között milyen változatos, egymást kizáró konkrét elképzelések vannak. Ezért csak akkor lesz az EU reformjából valami, ha fontos tényezők záros határidőn belül megkötik a maguk szivárványkoalícióját és az működőképesnek is bizonyul- beleértve annak a lakosság számottevő része által való elfogadottságát is. Egy ilyen koalíció meg tudja találni azokat a jogi formulákat is, amelyek "felülütik" az integrációt ellenző tagországok ellenállását. Az erősek kialkudott, de azután kellő eréllyel képviselt koalíciója nélkül azonban az EU de facto bukásra van ítélve.

Stigmatizálható-e morális pánikként a zöld gondolat ugrásszerű terjedése?

A Római Klub 1972-es első jelentése, A növekedés határai című dobta be a köztudatba, hogy tossz úton járunk, amely környezeti katasztrófába vezethet. Hatását nem nevezhetjük pusztába kiáltott szónak, minthogy egyfelől sok írás jelent meg róla és ezáltal fő gondolatai széles kört elértek, másfelől különféle zöld mozgalmak, pártok alakultak világszerte, amelyek ezt a problematikát a legfontosabbnak nevezve sok helyen parlamenti képviselethez is jutottak. Igazi áttörést azonban nem tudtak elérni. Ha most - fél évszázad múltán - a világra tekintünk, azt kell mondanunk, hogy számos nemzetközi egyezmény, a negatív hatásokat korlátozni, csökkenteni kívánó törvény, rendelet ellenére a globális felmelegedés és egyéb negatív környezeti ártalom tekintetében közel ott tartunk, mint ha a probléma felismerése és a sok erőfeszítés elhárítása érdekében meg se történt volna.

Nem lévén a tematika egyik részének szakembere sem, alighanem csak arra kell felhívni a figyelmet, mennyi érdek szól a hatékony zöldpolitika érvényre jutása ellen. Az egyik póluson a nemzetközi és nemzeti nagytőke és nagybirtok érdekeit találjuk, akiknél a növekedési és profitnövelő késztetés adott esetben keresztülgázol minden zöld megfontoláson. A másik póluson a fogyasztót és egyben választópolgárt látjuk, aki mind napi életvitelét, mind életcélját a növekedés elvárása jegyében fogalmazza meg és e tekintetben árgus szemekkel figyeli, hogy pozíciója nem romlik-e abszolut, vagy legalábbi másokhoz viszonyított értelemben. Sőt, ha megtakarításai vannak, azokat is igyekszik a gazdagok mintáit követve befektetni. A két pólus közé szorulva a politikai osztály érthető módon elsősorban a növekedést mérő statisztikák és tőzsdei mutatók alakulását követi figyelemmel, lévén ezen mérik sikerét és ez okozhatja bukását. Ilyen formán a környezeti kérdésekban mutatott aktivitás csak dísz lehet a ruhán, vagy jobb esetben önigazolási próbálkozás.

Ebben a helyzetben a fenyegető környezeti katasztrófától való félelmet könnyedén előzi a recessziótól, a pénzügyi krachtól, a terrorizmustól vagy a migrációtól való félelem, különösen ha azok önkényes magyarázataival felnagyítják és bűnbakképzéssel vulgarizálják ezeket a problémákat.Ezzel szemben a kevésbé kézzelfogható formában  jelentkező környezeti veszélyeket egyrészt bagatellizálják a másban érdekelt körök, másrészt minden lehetséges eszközzel megpróbálják hitelteleníteni magát a jelenséget és annak különféle szószólóit.

Ilyen formán a környezet problémáinak akkor és csak akkor van esélye az agenda élére kerülni, ha ezt a kérdéskört a pánik emeli a többi probléma fölé. Ez utóbbi kialakulásának két előfeltétele van. Egyrészt olyan, tömegek által közvetlenül érzékelhető bajokra (elviselhetetlen hőhullámok, komoly tengerszintemelkedés, ivóvízhiány, lakott területek tömeges lakhatatlanná válása), ami ezt a kérdéskört a távoli és hiptetikus státusából átviszi a konkrét és közeli szférába, másrészt olyan politikai- és médiaképviselet, amely harci helyzetet teremt a környezetre, illetve a régi típusú növekedésre koncentráló életforma, jövedelemtermelés, politika és propaganda között. Természetesen a harci helyzet "katonái" nem szorítkoznak szigorú és cáfolhatatlan tudományos eszköztárra - ennek megkövetelése erősen társadalomidegen lenne. Érzelmeknek és mintáknak is komoly szerep jut. Ha nem tévedünk, ennek a fordulatnak az előjeleit látjuk napjainkban. S ha a régi paradigma képviselői és haszonélvezői, akik a maguk oldalán nem riadtak vissza a tudatos pánikkeltéstől a környezeti ptoblémák előtérbe helyezését morális pánikkeltésnek minősítik, azon  nincs mit meglepődni. Ez is a kialakuló harc része.

Maradhat-e Nagy Britannia az EU-ban?

Kívülről szemlélve a britek a maguk szempontjából ideális pozíciót foglaltak el az Unióban. Úgy élvezték a tagság előnyeit, hogy a belépésükkor számtalan fontos derogációt kaptak, amolyan "bent is vagyok, kint is vagyok" helyzetet. Az EU általuk nem akart mélyítése ellen kikezdhetetlen vétó-pozícióban voltak. Ha pedig a többi vezető tagállam valamiféle szerződés-módosítással ezt meg akarta volna kerülni, fenyegetni mindig lehetett a többieket a kilépéssel. A brit miniszterelnököknek azonban ez nem volt elég: a lakosságot ért minden kellemetlenséget folyamatosan az EU-ra fogtak rá. Nem csoda, hogy az Unió elhagyását előbb-utóbb kalandor demagógok önálló politikai célként is a zászlajukra tűzték. Így lepte aztán meg David Cameront saját blöff-népszavazásának eredménye : a Brexit kismértékű győzelme.

Az EU-val való kilépési tárgyalások mondhatni normális mederben lezajlottak. Kiderült, mi mindent kell rendezni és ennek során kinek milyen veszteségekkel kell számolni. Amit azonban a szerződés jóváhagyása tekintetében az Egyesült Királyság parlamentje - és ennek kapcsán az egész belpolitika - folyamatosan produkált, az az emberi észt csúfolja meg. Hiányzott az elemi logika tudomásul vétele és a csodavárásra alapozó hitegetés  nem katasztrófa-sujtotta helyzetben példátlanul sikeres volt.. Józan ésszel azt kellene gondolnunk, hogy ennek a komolyan nem vehető Parlamentnek a feloszlatása és a küszöbön álló új választás eredményeként majd összeülő új fel fogja oldani ezt a tragikomikus helyzetet. Az eddigiek fényében azonban ez távolról sem biztos. Az alaphelyzet ugyanis, hogy sem a Tory párt, sem a Labour nem egységes a kilépés - ki nem lépés kérdésében, változatlanul fennmaradt. Ezért kiszámíthatatlan, hogy a választópolgárok milyen alsóházat hoznak össze, s hogy a megválasztott képviselők milyen kérdésben hogyan fognak szavazni.

Mindez azonban csak a folyamat konkrét eseményeit és időtartamát teszi kérdésessé. Annál is inkább, mert az EU álláspontja a kilépés feltételei tekintetében egyértelmű és világos és az egyoldalú lépéstől ma csak az tartja vissza az Unió egészét, illetve annak egyes tagállamait, hogy nem akar a szakítás okozójának színében feltűnni.Az azonban kétségtelennek látszik, hogy Anglia számára nincsen visszaút az EU-ba, mert ha netán a dolgok mégis így alakulnának, a dühödt brexiterek kormányozhatatlanná tennék az országot. Hogy aztán a jelenlegi Egyesült Királyság mely részei fognak új tagjelöltként kopogtatni az Unió kapuján, az a jövő zenéje.

A sok derogáció révén amúgyis csak sajátos módon EU-tag Nagybritannia távozása után elvben megnyílna az út az EU integrációjának elményítésére. Ám hogy ehhez meg van-e a kellő akarat és megtalálják-e az ahhoz vezető utat, módszereket, azt szintén csak a jövő fogja eldönteni.

Repedés az EU-ban

Történetesen a magyar EU biztos-jelöltről történő (egyik?) szavazáson mutatkozott meg egy, az egész szervezet jövőjét érintő, veszélyt jelentő potenciális törésvonal. Annak egyik oldalán együtt szavaztak a szocialisták, a zöldek, a liberálisok és a szélbal, a másikon a Néppárt és a mindenféle szélsőjobb. Lehet, hogy órákon vagy napokon belül ismét megtalálják azt a kompromisszumot, amivel a látványos, nagy szakadás elkerülhető lesz és meg tud alakulni az új Bizottság. Ez azonban nem jelentiené a továbbiakban a "normál üzemmódot", amivel az EU eddig is működött és ezután is működni tud.

Az eddigi EU ugyanis válság - mezőbe került. Önmaga hosszabb ideje képtelen továbblépni az integráció irányába, a konkrét problémákat döntések helyett folyamatosan maga előtt tolja, a korábbi statusquot pedig a Brexit amúgyis felborította. A Brexit, mint kihívás végülis nem zilálta szét az EU-t: a tárgyalások során egységes félnek bizonyult, s egyszersmind minden tagország világosan láthatta, mit veszít egy potenciális kilépő. Ez azonban kevés a külső és a belső kihívásokkal való megbirkózásra. Külső kihívás a világpolitikai, a világgazdasági és a katonai erőviszonyok átreneződése egyfelől, egy újabb technikai-technológiai forradalom másfelől. A belső kihívás pedig sokrétű: a munkamegosztás és ezzel a társadalmi integráció feltételeinek megváltozása, a vagyoni és jövedelmi polarizálódás kritikussá válása, a hagyományos domináns pártok hanyatlása, a politikai és gazdasági elitek iránti bizalom megrendülése, a nyilvánosság és ezen belül a média szerkezetének megváltozása és egy kulturális vákuum. A minderre adott valamennyire is adekvát válaszok megtalálása és az ezen alapuló közös cselekvés csak sokirányú, sokszereplős kompromisszumok eredőjeként lehetséges. Az Európai Néppárt jelenlegi útkeresése éppen ennek az előfeltételét teszi kérdésessé.

Az EPP helyze azért speciális, mert eddig az EU-ban ez volt a domináns pártcsalád. Tagpártjai - csakúgy, mint a korábbi főrivális szocialisták - szenvednek a már említett eróziótól. Ez a pártokon belül útkeresési vitákhoz és személyi harcokhoz vezet. Az elkötelezett, ambiciózus pártpolitikusok mindenütt az identitásuk megerősítésével próbálkoznának, a másik oldal meg átlátja, hogy egyrészt mindenegyes választásokon heterogén szavazórétegek voksait kell elnyerniük, másrészt pedig a mai körülmények között csak koalíciókkal és kompromisszumokkal lehet lényeges eredményeket elérni. Ha ez a vita a tagpártokban nem jutott nyugvópontra, akkor az EPP-től se várható, hogy ebben a stratgiai problémában egyértelmű álláspontot képviseljen. A magyar biztos-jelöltről lefolytatott mai szavazás ízelítőt adott, hogy az EPP kikkel kerül közös táborba és kikkel kerül szembe, ha a korábbi identitása megerősítése mellett dönt. Ez lényegében cselekvőképtelenné tenné az EU-t, mert minden kérdésben a megoldás keresése helyett a két tömb erőpróbája folyna. Ha ebben az ömnagában nem alapvető bizottsági posztról szóló vitában meg is fog születni a kompromisszum, nem remélhetjük, hogy ezzel az EPP-ben eldől a vita, hogy a továbbiakban  ez a pártcsalád már egyértelműen a koalíció és a kompromisszumok politikáját fogja követni. De talán ez a koccanás érv lesz az EPP belső vitájában e mellett a stratégia mellett.

Manifeszt válság nélkül nem megy?

Ha a válság fogalmát úgy értelmezzük, hogy fontos életterületeken a korábbi úzus se nem folytatható, sem kisebb korrekciókkal folytathatóvá nem tehető, akkor aligha vitatható, hogy mind a glóbusz, mind annak egyes részei sokrétű válságperiódus előtt állnak.Vonatkozik ez a klimatikus viszonyokra, a gazdaság és a pénzügyi rendszer működésére, az eddigi technikán- technológián alapuló munkavégzésre és ezen kersztül  nagy népességcsoportok megélhetésére, a legitim erőszak monopóliumának megszokott keretére és mértékére, a fejlettnek tartott világban az államok közötti konvencionálisan értett béke garantált voltára egyaránt.Azt viszont nagyonis vitatják, hogy a fenyegető válság milyen mértékű lehet, ki és/vagy mi a fenyegetés ágense, mit lehetne vagy kellene tenni a fenyegető válság kikerülésére és tompítására és kiknek, lesznek -e a válságoknak a vesztesek mellett nyertesei is stb. A fenyegetések sokrétűsége és vitatott volta láthatóan akadálya az összefogásnak a várható - és esetleg az előre nem látható - válságok megelőzésének, illetve tartósan működőképes kezelésének. A kollektív erőfeszítések helyett van keletje a partikuláris megoldások keresésének is mások rovására.

Mindezzel szemben az áll, hogy számos vonatkozásban a globalizációnak nevezett jelenségkör messze előrehaladt és ami a legfontosabb: a jelenlegi úzus sokak számára kívánatos mozzanatai csak a globalizáció fenntartásával, sőt továbbépítésével képzelhetőek el. Minthogy ez így van, a jellegzetesen zéró összegű játékokban gondolkodó ágensek, illetve a háborúra készülők és a terrorszervezetek csak megzavarni voltak mindeddig képesek a kooperációkat - ennél többre nem.

A mostani világállapotra viszont az is jellemző, hogy hiányoznak a jövőre vonatkozó, nagy nyilvánosságot kapó komplex víziók mind a kormányzati, mind a civil körökben. Ha fel is bukkannak egyes részproblémákat hatékonyan kezelni próbáló törekvések, az ellenzők tábora mindig erősebbnek bizonyul. A haladás-képtelenségnek szinte állatorvosi tankönyvi lovát láthatjuk az általunk talán legjobban ismert EU esetében, ahol a szervezet választott személyekkel való konszenzusos újraépítését nem kis nehézségek árán meg fogják oldani, de ezt már nem lehet ilyen határozottan elmondani az EU következő költségvetéséről - hogy az egyre húzódó szükséges reformokról már ne is beszéljünk. A kisebb tagállamok addig-addig féltek a francia-német dominanciától, míg ma már e két ország belső stabilitása is bizonytalanná vált. Amit láthatunk az EU-nál, az mutatis mutandis igaz a többi nagy geopolitikai régióra is - talán Kínát kivéve, de ott meg vajmi nehezen látunk bele a belső folyamatokba.

Ha igaz - és miért ne lenne igaz -hogy nem történik a világban semmi lényeges a fenyegető válságok majdani ésszerű fogadására, az természetesen nem jelenti azt, hogy ezek a válságok váratlan konfigurációban és méretben nem következnek be. És ez fogja "levizsgáztatni" az érintett politikai, gazdasági , katonai erőket és a civil tömegeket, hogy kellő felkészülés nélkül mit tudnak (illetve nem tudnak) produkálni egy élhető megváltozott világ kialakításában. Feltéve, hogy lesz, aki ezt az összegzést elvégzi.

Fb. posztom egy új, modern, demokratikus közigazgatási elit kinevelődésének lehetőségéről

Lehetőség egy új, fiatal politikai és közigazgatási elit képződésére

Az 1990-es rendszerváltrás egyik siráma volt az iszonyatos káderehiány és az egyoldalúan képzett értelmiségiek beáramlása a politikai elitbe. Valamelyes praktikus tapasztalata a késő Kádár-kor technokráciájának volt - de annak se a plurális demokrácia és a valódi piacgazdaság körülményeinek megfelelő sajátosságú. Ez utóbbi egyszerre volt segítség és máig ható tehertétel.

A NER korszaknak jól ismerjük a számos tekintetben torz voltát és annak hatását a különféle káderek kiválasztására és szocializálására. De azt nem akarjuk tudomásul venni, hogy ezeknek a kádereknek egy része így vagy úgy, de szert tesz bizonyos releváns közigazgatási és makrogazdasági ismeretekre - míg szinte mindenki más ezekből lényegében kimarad.

Ez az, amivel a mai rendszer bojkottjának elkötelezettjei nem számolnak., Nem foglalkoiznak azzal, hogy ha egy dzsinn varázsolna egy demokratikus rendszerváltozást, ismét nem lennének olyan felkészült politikusok és közszolgák, akik azt megfelelően működtetni tudnák. Az a néhány ellenzéki képviselő, aki pozíciójánál fogva több valóságos információhoz jut hozzá, mint a többiek, erre édeskevés.

Az ellenzéki összefogás jelentős önkormányzati térfoglalása 2019 őszén egy nem várt lehetőséget kínál Magyarország jövőjére nézve.Ha tudatosan erre használják fel, alkalmas "iskola" lehet egy tehetséges fiatal gárda kinevelődésének, amely gyakorlati tapasztalatok birtokában alkalmas lehet egy rendszerváltás után az ország adekvát működtetésére. Ennek társadalmi (társadalomtörténeti?) jelentőségét aligha lehet túlbecsülni - feltéve persze, ha az új polgármesterek, képviselő testületek tudatosan törekszenek erre .

A magyar politikai aréna és a nemzetközi játéktér

Orbán úgy gondolta, hogy a magyar politikai arénát teljesen és véglegesen maga alá gyűrte. Övé itt a vitathatatlan politikai és gazdasági hatalom, a fékek és ellensúlyok rendszerét felszámolta. Az itt működő multikkal különalkut kötött, az EU pénzét vétójoga révén garantáltan fejheti, az orosz függés természetét meg az határozza meg, hogy az EU tagjaként belülről kell képviselnie orosz érdekeket, tehát relatíve önállóan. A mindennek keretet adó homlokzat - demokrácia olyan mértékben tartható kézben, amilyen mértékben és módon ezt éppen úri kedve diktálja - legyen szó politikai ellenzékről , médiáról, igazságszolgáltatásról, bankrendszerről, akármiről- beleértve a nyelvteremtéssel való visszaélést is.. Játszhat vele, mint macska az egérrel. S még arra is volt gondja, hogy a szolgáló burzsoázia gátlástalan kiépítése mellett a hosszú konjunktúra idején  - a felelőtlen prociklikus gazdaságpolitika segítségével - még a megnyomorított tömegeknek is juttasson morzsákat, ezzel is biztosítva szavazataikat. Így aztán belföldön és külföldön mindenki tudomásul vette, hogy noha a választásokon a nem az állampártra szavazók mindig legalább annyian vannak, mint az orbánisták, ez praktikusan semmire sem használható, bárminek is tulajdonítsák ennek lehetségességét.

A magyar aréna teljes letarolását befejezve Orbán érdeklődése és ambiciója a nemzetközi játéktér felé fordult. Azt helyesen ismerte fel, hogy az eddigi világrend hanyatlik, nincs se ereje, se kedve megvédeni magát és megbüntetni megsértőit. Azt is jól látta, hogy a jövőben a világban nem lesz újra egyetlen domináns hatalom, mint a II. Világháborút követően eddig az USA volt. Érzékelte a nagy tömegek frusztráltságát, protest hangulatát, establishment - ellenességét, valamint világszerte a nyilvános tér megváltozását és mindennek következtében kiszolgáltatottságukat különféle populista demagógoknak. Amiben viszont vágyait követve tévedett, az az volt, hogy Európát (és az egész nyugati világot) napjainkban el fogja önteni egy szélsőjobboldali, nacionalista tekintélyuralmi áradat, amely feltartóztathatatlannak bizonyul. A tavalyi EU parlamenti választás és egyes európai oszágokban azóta bekövetkezett fejlemények ezt az áradatot megtörték. Ez meghiusította a magyar minisztereknök nagyétvágyú ambicióit az európai színpadon és kármentő taktikázásra kényszerítette őt.

Hogy a magyar választó ebből a nemzetközi vereségből mit érzékelt, az nem egyértelmű. De hogy a Trócsányi - ügy sokat megmutathatott ebből a kudarcból a magyar nagyközönségnek, az aligha vitatható. S hogy a sebezhetetlenség mítoszának megsérülése mennyire bátorította fel a magyar ellenzéket és híveit és mennyire bizonytalanította el a kománytábort, azt csak vélelmezni lehet. De hogy az október13.-i önkormányzati választások ebből a szempontból kitűnő időpontot jelentettek az egy az egy elleni mérkőzést először kipróbáló ellenzéknek, az aligha vitatható. Valamint az sem, hogy ezután a külföld is másképp fog nézni az országra: megtanulhatta, hogy csak a vidéki Magyarország Orbáné.

A választások márnapján megjósolhatatlan, hogy mit hoznak a következő hónapok, évek mind Európának, mind Magyarországnak akár a gazdaságban, akár a politikában. Ez rengeteg tényezőtől és azok koincidenciáitól. függ. De Magyarország mindenképpen nagy lépést tett vissza, Európába. Ennek geopolitikai jelentőségét nem lehet figyelmen kívül hagyni.