A "centrális erőtér" elgondolás totális bukása (Fb.)

A "centrális erőtér" elgondolás totális bukása

Magyarországon hagyománya van annak, hogy de facto egypártrendszer működjön parlamentáris formában. Így volt ez a dualista korszakban csakúgy, mint a Horthy korszakban. A Rákosi rendszer sem szüntette meg formálisan a pártokat, csak egy nem válaszoló, de a telefonkönyvben szereplő számmá silányította azokat, a fügefalevelet pedig egy felülről irányított "népfront" jelentette. Az 1956 októberi napokban a pártok tömege alakult, de az utolsó Nagy Imre kormány ezekre tekintet nélkül az 1945-48-as időszak kényszerkoalíciós pártjainak delegáltjaiból alakult meg. A Kádár korszakban vitathatatlanul visszaállt a korábbi államszocialista képlet, amelyről később Kádár cinikusan úgy nyilatkozott, hogy a szocializmusban elvileg lehetne többpártrendszer is, csak Magyarországon "történelmileg úgy alakult", hogy nincs. A Hazafias Népfront hosszabb pórázra engedése és a képviselői többes jelölés felbukkanása már - mint kiderült - a rendszer felbomlásának jele volt.

A rendszerváltás során megint a pártok tömege alakult meg, de ezek zömét a kerekasztal- tárgyalásokon kialakított választási rendszer eleve nem engedte a parlamentbe. A parlamenten belül meg világossá vált, hogy néhány ponyvaregénybe illő fordulat után a kormány - ellenzék duál az, ami számít. Koalíciós kormányok váltották egymást, de arra nem került sor, hogy egy kormányzati koalíciós partnerpárt az ellenzék kormányra kerülése után ott is kormánypárttá avanzsált volna. Ezt nevezték politikai tömbösödésnek. Ebből csak a radikális jobboldali MIÉP "lógott ki", amely azonban semmi eséllyel nem rendelkezett kormányra kerülésre. A választópolgárok elégedetlenségük jeleként rendre leváltották a kormányon lévő tömböt és helyére megválasztották a másikat. A 2002-es kormánycsere után Orbán megpróbálta a jobboldalt a hagyományos pártforma helyett egyszerre lazább de központilag kézben tartott táborrá szervezni, de ennek az lett az eredménye, hogy 2006-ban kivételképpen nem került sor a kormányzásban "tömbváltásra".
2006-ban a vereségébe belenyugodni nem akaró Orbán minden, a törvényesség határát súroló nyílt és titkolt akciósorozattal kísérletet tett a soron kívüli hatalomra jutásra, de beleütközött abba, hogy egy EU- tag országban csak egy parlamenti többséggel rendelkező miniszterelnök alakíthat kormányt. Nem ide tartozik annak végigsorolása, hogy mi mindent és hogyan tett meg a funkcionáló kormány ellehetetlenítésére, mint ahogy az sem, hogy a kormány saját " ki nem kényszerített" hibái mellett hogyan vergődött az ellenzéki szorítás és a kibontakozó pénzügyi világválság hálójában. Egyre inkább érett az ellenzék 2010-es várható elsöprő győzelme. Erre nagyon heterogén politikai és nem politikai belső erők mellett a külföld is számított, sőt várta ezt.

Mindez alapot adott Orbánnak, hogy 1998-as sejtelmes "kormányváltásnál több, rendszerváltásnál kevesebb" jelszavát (amelynek első kormányzása alatt csak árulkodó jelei voltak, de kibontakoztatni nem tudta azokat) konkrétabb formában is kifejtse. Ez az eddigi, politikai tömbökön alapuló váltógazdaság felcserélése volt egy de facto egypártrendszert jelentő "központi erőtérre", amelyhez képest a politikai jobb- és baloldalon gyenge, kormányzásra eleve képtelen legális pártok vannak. A 2010-es kétharmados parlamenti Fidesz többség meg is teremtette volna ehhez a feltételeket és a magyar tradíciók, az azokból átörökített mentalitás nem is mondott ellen egy ilyen berendezkedésnek. Orbán ehhez eszközül a mindent gyorsan és erőből végrehajtott változtatásokat, nemzetközi szinten a gazdasági és politikai szabadságharcot választotta. Látszólag sikeresen, mert komoly lakossági ellenállásba nem ütközött és úgy tűnt, hogy a külföldnek sincs eszköze a tőle sarkosan idegen rendszerváltás megakadályozására egy EU-és NATO-tag országban. Ebben a tekintetben is mellőzhető az események, fejlemények felsorolása.
Az erőszakos, és ezzel mindenfelé sok sérelmet okozó harcmodor mellett a világ- és ezen belül az európai gazdasági bizonytalanság, növekedési krízis állandósulása és a technikai értelemben vett kiugróan rossz hazai kormányzás egyre inkább elszigeteli az Orbán - csoportot. Hiába a joggal való visszaéléssel "bebetonozott" alkotmányos és jogi konstrukció, a helyzet konszolidálhatatlannak bizonyul. Külföldön politikai és befektetői körökben, valamint a médiában Orbánnak sikerült páratlan egységfrontot kialakítani önmaga ellen. Igaz, belföldön mindeddig nem bukkant fel versenyképes alternatív politikai erő. De mostanra már nem csak a rendszerrel tudatosan szembenálló ilyen - olyan erőkkel kell a hatalomnak számolnia, hanem a saját táboron belül is egyre több jele van nem csak a kiábrándultságnak, hanem megjelentek a szembeszegülés első, gyorsan szaporodó jelei is.

A centrális erőtér gondolatának megvalósításához, stabilizálásához arra lett volna szükség, hogy bel-és külföldön egyaránt elfogadják ezt egyedül lehetséges magyarországi alternatívának, de ezen túlmenően saját tartós boldogulását itthon mindenki a hatalom kegyéből keresse, külföldön pedig saját érdekeiket szintén a rendszerhez való alkalmazkodással próbálják érvényesíteni. Ez irreverzibilis módon nem sikerült az Orbán - csoportnak. Nem tudta kezelni a mumus szerepre szánt szélsőjobboldalt sem. Egyfelől a szélsőjobboldal hazai és külföldi ellenségei Orbánban nem a védelmezőt, hanem a felbujtót látták-látják, másfelől maga a szélsőjobb is folyamatos eszkalációval reagál arra, hogy Orbán ki akarja sajátítani témáit, jelszavait.

Hogy mindez hogyan és mikor fog elvezetni az Orbán rendszer összeomlásához, azt nem tudhatjuk. Éppen ezért nem reális tisztán politikai szempontból örökösen azt firtatni, hogy jó, de mi jön utána? Műhelymunkával különféle forgatókönyvekre felkészülni lehet, de a valóságos feltételek csak akkor válnak világossá, amikor és ahogyan a bukás bekövetkezik. Az azonban bizonyosság, hogy a központi erőtér, mint a magyar rendszer stabil tartóeleme a sikertelen próbálkozások közé sorolható.