A budapesti csata (Fb.)

Budapestet szokás volt az ország vízfejének is titulálni. Az 1950-ben az agglomeráció egy részével kibővített főváros a lakosság ötödét jelentette, igazgatási, gazdasági,közlekedési, tudományos és kulturális szempontból szerepe kiemelkedő volt. A pártállam idején politikai szempontból viszont nem volt az, hiszen az egyközpontú hatalom úgy osztotta át a hatásköröket és személyi viszonyokat tetszés szerinti pillanatban, ahogy akarta.Így a központtal szemben rivális hatalmi pólussá nem válhatott. 1970 után pedig a pártállam olyan regionális politikát folytatott, amely a megyeszékhelyeknek adott lehetőséget arra, hogy a fővárossal szembeni történelmi hátrányukból - egyébként csak helyeselhető módon -sokat ledolgozzanak.

A rendszerváltás után a decentralizáció, az önkormányzatiság középpontba kerülése elvben nagy lehetőséget adott arra, hogy a főváros a hiányzó politikai súlyt is megszerezze magának. Nem így történt. A főváros lakosságának politikai orientációja többségében tradicionálisan is a baloldali és liberális volt, ezért a jobboldali pártok eleve nem voltak érdekeltek egy politikailag erős fővárosban. De az események úgy hozták, hogy a balliberális pártok sem. 1990-ben az országgyűlési választásokon a jobboldali pártok győztek, de a választók hamar kiábrándultak az új kormányból. Az őszi önkormányzati választásokon a proteszt - szavazás elsőrendű haszonélvezői a liberálisok voltak, a fővárosban és a nagyobb vidéki városokban kiváltképpen. Ám a fővárosban nem csak önmagában, hanem ezenfelül a kerületek túlnyomó többségében is. Ez rejtette magában a viszály magvát.
Főpolgármester az a Demszky lett, aki saját pártjában is egyfajta különútas helyzetben volt. Ő nagy lelkesen önálló csapatot szervezett magának és nagyralátó terveket melengetett. Gárdája igyekezett a fővárost pénzügyileg is függetlenné tenni a fővárost a kormánytól. Mindez nem volt kedvére sem a kormánynak, sem az ellenzéki pártoknak. A kormány a költségvetés felől, a pártok a fővárosi kerületek felől helyezték nyomás alá a Városházát.

Amikor 1994-ben átlendült a politikai inga bal-balközép irányba, akkor a főváros vezetése pürrhoszi győzelmet aratott. A főpolgármester közvetlen választásával ez a funkció presztizsben szinte a miniszterelnök mögé emelkedett. A fővárosi törvény azonban az összbudapesti önkormányzatot a kerületekkel azonos sorba helyezte - halálos sebet ejtve ezzel a főváros perspektivikus fejlődésén, nemzetközi szerepe kialakításán. A "baráti" kormány részéről sem lett kisebb a költségvetési nyomás, mint volt az első szabadon választott kormány alatt.

Minthogy tárgyunk a főváros körüli politikai csata, zárójelbe kell tennünk, hogy mi is történt magával a fővárossal a rendszerváltás óta. Összpontosíthatunk arra, hogy Demszky 20 éven át meg tudott maradni a főpolgármesteri poszton. Miért? Alkalmasint éppen azért, mert a közvetlen választás révén ez a cím szimbolikusan nagyon erős volt, tényleges hatóköre viszont egyre szűkült. Egyik nagy pártnak se állt érdekében a fungáló főpolgármesterrel szemben saját soraiból olyan jelöltet állítani, aki akarva - akaratlan a pártelnök mellett kiemelt arccá vált volna. A tényleges pártbefolyást pedig célszerűbbnek látszott a kerületeken (polgármester, testületek, fontos bizottsági elnökök) keresztül juttatni érvényre. Amint a Fidesznek egyre inkább reménye volt a főpolgármesteri cím elhódítására, Tarlós személyében olyan jelöltet talált, aki demonstratívan nem tartozik a párthoz, következésképpen szóba se jön hatalmi riválisként.

Így jutunk el 2010-ig, amikor a Fidesz bárkit indított volna főpolgármester - jelöltként, azt szinte biztosan megválasztották volna. Ez kivételes alkalom volt: egy többségét tekintve karakterében baloldali és liberális választóközönség jobboldalit választott volna meg. De a korábbi logika nem változott: ismét a politikailag háttér nélküli Tarlós lett a jelölt, illetve a megválasztott főpolgármester.

Az igazi kérdés azonban nem a személyi volt, hanem az, hogy a bizonyosan újrarendezésre kerülő önkormányzati és közigazgatási rendszerben mi lesz Budapest sorsa. Felvetődtek különféle elképzelések és mindmáig nem dőlt el véglegesen, hogy hogyan fog alakulni a kerületek vagy más részegységek és az egész főváros jogi viszonya. De az már biztosnak látszik, hogy a főváros még az eddiginél is gyengébb lesz. Érthető: egy jobboldali politika joggal gyanakszik arra, hogy a fővárosi lakosság körében - egy szűk budai, illetve belvárosi magot leszámítva - soha se lesz erős a támogatottsága. Érdemes tehát jóelőre kihúzni a méregfogukat, meggyengíteni akaratnyilvánításuk hatókörét. Ezért a Tarlós körül jelenleg folyó hercehurca nem több viharnál egy pohár vízben. Az igazán szomorú azonban az, hogy sem az ellenzéki pártokban, sem a civil mozgalmakban nyoma sincs egy erős Budapestet támogató koncepciónak. Sőt ez maga nem olyan cél, hogy szerveződne köré egy civil mozgalom és vele együtt egy komplex szakpolitikai műhely. Partikuláris érdekek miatt nem látják, hogy egy európai léptékben lendületesen fejlődő főváros mekkora húzóerő lehetne az egész ország javára.

A budapesti csata tehát a főváros számára máris vereséggel végződött, a nélkül, hogy egyáltalán megvívták volna