Értelmiségi politizálás (Fb.)
Értelmiségi politizálás
A nélkül, hogy történelmi bonyodalmakba merülnénk, magától értetődőnek tekinthetjük, hogy amikor az írástudás ritka jószág volt, akkor a fennálló rend oldalán mai fogalmaink szerint értelmiségiek álltak írásaikkal, de csak közülük kerülhettek ki a fennálló rend hatásos bírálói is. Ugyanez vonatkozik arra is, hogy a fennálló rend tekintélyét tekintélyt élvező emberek tudták erősíteni, de többnyire ez a társadalmi pozíció kellett a visszhangot kiváltó kritikákhoz is.
A polgári demokratikus társadalomban az írástudás, a nyomtatáshoz hozzáférés széles körben elterjedt, így megszűnt az értelmiség kitüntetett szerepe. Helyette a politika és a tömegmédiumok lettek a véleménnyilvánítás kivételezettjei - nem felejtkezve meg természetesen a médiumok tulajdonosairól sem, akik nem személyükben, hanem pénzükkel és pozíciójukkal tudták - tudják érdemben befolyásolni a véleményformálást. Ilyen körülmények között tekintélyes értelmiségiek, vagy azok társulása csak kivételes esetben tud markáns véleménnyel közfigyelmet felkelteni és ezzel beleszólni a politika alakulásába. Ez a helyzet méginkább igaz az internet korában, amikor bárki bármibnen közzéteheti a véleményét.
Más a helyzet a modern diktatúrákban. Azok országukban mindent megtesznek az információmonopóliumuk megszerzéséért és fenntartásáért. Ott az ellenvélemény megjelenése veszélyt jelent számukra - különösen, ha azt már korábban tekintélyt szerzett személy nyilvánítja ki. De persze paradox módon a kemény elnyomó rendszerekben a hatásosan kifejtett ellenvélemény vagy közfigyelmet keltő akció akkor is tekintélyt szerezhet, ha a bírálóról korábban senki se halott. Ilyen körülmények között megnőhet az adott diktatúrában az értelmiségi politizálás szerepe, ezért ők érezhetnek felelősséget azért, hogy szót emeljenek az ellen, ami szerintük elfogadhatatlan.
Ezek között az általános keretek között kereshetjük a helyét a mai, tekintélyuralmat kiépítő magyar rendszerben az értelmiségi politizálásnak. Kétségtelen, hogy a tömegkommunikációs nyilvánosságban erősen visszaszorult a rendszerbírálat lehetősége. Ezért különféle értelmiségieknél, értelmiségi csoportoknál megerősödik a belső parancs, hogy éljenek azzal a véleménnyilvánítási lehetőséggel, amit számukra a hazai és nemzetközi médiához való könnyebb hozzáférés még ma is jelent. Ha nem lenne elegendő a belső parancs, kívülről is kapnak erre felszólításokat, illetve vannak, akik rendszeresen elmarasztalják őket markáns tiltakozásuk elmaradása miatt. Ha azonban közelebbről megnézzük a mai magyar értelmiségi kritikai kiállásokat, akkor azt láthatjuk, hogy ezek olyan ügyekben jelentkeznek koncentráltan, ahol egyes értelmiségi csoportok közvetlenül érintettek. Az újságírók médiaügyekben szólalnak meg, a művészek művészeti ügyekben, a tudósok, ha őket éri támadás a hatalom részéről. A kérdés az, hogy futná-e többre?
Aligha vitatható, hogy mára az értelmiségi státus eltömegesedett, a benne szereplők meg erősen individualizálódtak. Az is tény, hogy az értelmiségi szakmák szinte kivétel nélkül politikailag megosztottak, gyakran ezen felül még szakmailag is egymással szembenálló irányzatokra bomlottak. Mindez eleve kizárttá teszi egységes politikai fellépésüket. Maradnának tehát a kiemelkedő, köztiszteletben álló értelmiségiek, akikről mások úgy gondolhatják, hogy megszólalásuknak súlya lenne.
A korábbi időszaktól eltérően azonban az utóbbi évtizedekben sem az állam, sem a médiumok nem tettek kísérletet sem olyan kiemelkedő értelmiségiek "felépítésére", akiknek aztán sok ember hitelt ad, ha saját területükön hangsúlyosan megszólalnak - hát még ha nem is saját területükről szólnak, hanem átfogó politikai kérdésekről. Az ismertebb értelmiségiekkel kapcsolatos várakozások ezért nem többek nosztalgikus illúziónál. Nincs tehát alapja az "értelmiség" felé irányuló felszólításoknak, elmarasztalásoknak.
Függetlenül azonban az értelmiség, vagy a prominens értelmiség (értve, ahogy értve) helyzetétől a mai magyar valóságban, belső indíttatásból bármelyikük érezheti úgy, hogy nyilvánosan meg kell szólalnia politikai kérdésekben. Vagyis nem a vélt hatás, hanem az erkölcsi parancs a domináns motívum. Ezt mindenképpen méltányolni lehet. És annyi bíztatás is fűzhető hozzá, hogy bár önmagában ennek közvetlen politikai hatása aligha várható, más tényezőkkel összetalálkozva lehet valóságformáló szerepe. Kivételes esetben pedig - a közhelynek megfelelően - a jókor, jó helyen és frappánsan megfogalmazott ellenvélemény a hatalom számára utólag végzetesnek is bizonyulhat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése