Válság - lakáskérdés - munkaerőmobilitás

Lakáspolitika

Köztudott, de nem elég hangsúlyos az a tény, hogy az ország gazdasági lemaradásának fontos oka a munkaerő országon belüli mozgékonyságának elégtelen foka. Ennek az alapja, hogy az ingatlantulajdon röghöz köti őket. A rendszerváltás után az állam és az önkormányzatok úgy szabadultak meg az ingatlankezelés egyre inkább nyomasztó költségeitől, hogy áron alul eladták ezeket a lakásokat a bérlőknek, akik akarva vagy nem akarva ingatlantulajdonossá váltak. Akik nem kótyavetyélték el új tulajdonukat, de továbblépésre nem volt pénzük, hozzáláncolódtak. De még akik elkótyavetyélték, azok egy része is magántulajdonú házat, lakást vett olyan településen, ahol olcsóbbak voltak az ingatlanárak. A továbblépők is saját tulajdonú másik ingatlant szereztek. Az állam pedig különféle kedvezményeket adott az új ingatlanok építéséhez, ami hitelfelvételre, eladósodásra ösztönözte az olyan építőket is, akik különben más fedelet is el tudtak volna képzelni a fejük fölé. Ezzel általánossá vált a munkaerőállomány "röghözkötése".Ráadásul egyre inkább eltávolodtak egymástól a különböző települések és régiók ingatlanárai még azonos műszaki paraméterek mellett is. Így a depressziós területek elhagyása az ingatlan eladásával és az ígéretesebb helyen való vásárlással szinte lehetetlenné vált. A korábbinál sokkal erősebbé vált a lakóhelyi szegregáció. A divatos települések "felfelé", a depressziósok "lefelé" távolodtak egymástól sebesen. A munkahelyek se tudták átvállalni se az alacsonyabb bérű alkalmazottak lakhatásának, se az utaztatásának költségeit.

Felvethető uganis, hogy ha költözni nem is, ingázni lehetett (volna) a munkahelyért. A tömegközlekedés a változatlanul mélynek mondható költségvetési dotáció ellenére lényegesen megdrágult, ami az alacsonyabb bérkategóriákban egyre inkább kizárta a hosszabb távú ingázást. Felvethető az is, hogy a saját gépkocsik számának szinte mesébe illő megugrása oldhatta volna meg a munkaerő mobilitását. Az ország útviszonyai és egyéb okok miatt ez nem következett be. Ezen az útdíjas sztrádák építése se változtathatott. A gépkocsi fenntartásának költségei úgy alakulnak, hogy erre a jövőben se lehet számítani.

Mindezeket a nehézségeket csak tovább fokozta a gazdasági válság. Ez sok vonatkozásban annyira evidens, hogy nem szorul részletezésre. Viszont annak a gondolatnak a hiánya, hogy minden válság megbolygatja a korábbi viszonyokat és ebben lehetőségek is rejlenek, nagyonis szót érdemel. Egyéni, családi szempontból egyértelmű tragédia, hogy valaki nem képes viselni ingatlana fenntartásának terheit. Lakhatásában jogosan igényel állami - önkormányzati segítséget, de az is érthető, hogy a pénzhiány gátat szab ezeknek az igényeknek. A mindenkori szociálpolitika dolga, hogy ezekkel a problémákkal kezdjen valamit.

Van azonban a kialakult helyzetnek egy másik dimenziója is. Ha az egész országban - a fejlettebb és az elmaradottabb régiókban egyaránt, bár nem azonos arányban - az ingatlanok tömege válhat szabad prédává, az lehetőséget adhat tervek kovácsolására, hogy hogyan lehetne ezt a vissza nem térő alkalmat a magyar munkaerő tartós mobilizálására felhasználni. Nyilván a változatos feltételekkel történő bérbeadások rendszeréről lehet szó. A terveket nem csak állami és önkormányzati szervek kovácsolhatnák, hanem kutatók, mai és jövőbeni vállalkozók, munkaadói szervezetek vagy bármiféle konzorciumok. Ha ezt az alkalmat közülük senki nem használja ki tudatosan és koncepciózusan, akkor a kiürülő ingatlanok sorsa előre látható: a jövőben fejlődést ígérő területeken hiénák vásárolják fel őket olcsón, hogy később jó áron értékesítsék, máshol a jelenlegi vagy más lakók fognak bennük vegetálni hosszú időn át reménytelen küzdelmet folytatva az adósságokkal, a lakásállomány leggyengébb része pedig tönkremegy a lakatlanság, vagy az önkényes beköltözés következtében.

Két út, két perspektíva.